a babitS-próza rétegei
39példájából kiindulva vázolom. Egyúttal azonban arra is utalok, ez a mozgás akár
kontextusképző műveleteket is integrálhatna, Babits verseivel s fikciós prózaepiká-jával létesítve kapcsolatot.
A Babits-hang elnémulása mint a betegség következménye, az írás mint a beszél-getés kényszerű médiuma önmagukon túlmutató jelentéssel rendelkeznek, ameny-nyiben ezeket az eseményeket nem pusztán egy tárgyilagosnak vélt biográfiai nar-ratíva (elemeinek) denotátumaiként tekintjük, hanem egyszersmind azt is tekintetbe vesszük, milyen jelentésdimenziói bontakoznak ki mindezeknek a Babits-diskurzus összességében. A kézirat (kézvonás) mint a hitelesség forrása e speciális iratokban a hang kényszerű, köznapi, életbeli stb., tehát egészen „valós” helyettesítőjeként azzal kecsegteti a szerző iránt érdeklődő utódokat, hogy ezúttal mégiscsak végbe-megy a személyiségnek az az önfeltárása, amely általánosságban minden kézirat erős, de beváltatlan ígéreteként jellemezhető.
A Beszélgetőfüzetek részint a szerző szenvedéstörténetének dokumentumai, ré-szint a poétikai formák (mint „sallangok”)84 levetkőzésének, mint a hang (költői/
írói/szerzői beszéd) lecsupaszításának éppen-megtörténő, az olvasásban megismét-lődő, szemmel látható stb. megnyilvánulásai. A látható hang önfeltárásának káp-rázata, a lélekhez vezető út beteljesült ígéretének illúziója a passzív (el-szenvedő és de facto szenvedő) hős révén lehetséges, akinek szereplő-volta azonban végső soron nem a Beszélgetőfüzetekben alapozódik meg. Nemcsak azért, mert a szerep-lő-hős azonosítás (autodiegetikus első személyű forma) végső soron magában rejti azt a hermeneutikai lehetőséget (a voyeur oldalról tekintve: veszélyt), hogy a könyv irodalmi önéletírásként, nem-énként, nem-önfeltárásként: irodalomként „lepleződ-het le” (vagyis inkább kendőződ„lepleződ-het el): hiszen itt is az írásban megformálódó sze-mélyiség jelenségével kell az értelmezőnek szembesülnie. Hanem azért is, mert a Beszélgetőfüzetek mint könyv a szó humanista értelmében alkalmatlan az olvasásra:
nemigen lehet végigolvasni, csupán tallózni benne, vagyis az egész-személyiség megtalálásának reménye folyvást elhalasztódik a töredékes olvasás révén.
Ugyanakkor persze annak reménye, hogy a szerzői beszéd (maga a személyiség) mint logosz hallható, folyamatosan hallgatható lehet (s marad), olyan átgondolatlan előfeltevésnek tűnik, amelynek nincsen szüksége magára a könyvre mint szöveg-re. A nem-olvasás megelőzi s időben követi az olvasást, olykor viszont helyettesíti is. Ha nem képződik meg a hang megszakadásának alakzata, sem az olvasásban, sem magában az olvasandóban (a szövegben), akkor (bármilyen élettény rekonst-ruálódjék is benne) a kórtörténeti narratíva elvégzi a logosz restaurációját. A szerző hangját és kézvonását a biográfus nemcsak kiegészíti, de helyettesíti is, midőn idézi és kommentálja a szerzőt, helyesbíti szavait, pontosítja emlékeit, rámutat az ese-mények mozgatórugóira. A biográfus sosem hozza létre a totális Szöveget, csupán utal rá, hiszen e Szöveg maga az Élet, az életrajz hősének az élete, Logosz, mely a biográfus munkáinak olvasója számára mindig virtuális marad, de az életrajzíró számára valóságos. Ő ruháztatott fel azzal a joggal, hogy az alkotó mint teremtő
po-84 „S szólok: »Gyermekeim, ti hangok, / vegyetek föl néhány cafrangot, / néhány szalagot és sallangot!« / És fölvesznek néhány sallangot / gyermekeim, a megfakult hangok.” Babits Mihály: (Mint a kutya silány házában…)
40
zíciójába helyezkedjen (egészen – bár öntudatlanul – kartéziánus módon kizárólag az általa létrehozott jelenségeket tekintve voltaképpen-megérthetőnek).
A „biográfus” itt olyan diskurzív lehetőség, mely a Babits-diskurzusban mindun-talan realizálódik. A Keresztül-kasul az életemen mint kötet (könyv) maga is meg-szólaltatja az önéletíró mellett az életírót is. Török Sophie „Költészet és valóság”
című szövegének beszélője a „tanulmány” önmeghatározást alkalmazza, midőn a kötet közreadásával egyidejűként pozicionált mondataiban kommentálja, mintegy keretbe foglalja saját szövegét. („1933-ban írtam ezt a tanulmányt. Írásom idején a költő nagybeteg volt, akkori aggodalmam színezi gondolataimat. E színezés vol-taképpen nem tartozik a nyilvánosság elé, de a nehéz idők szorongása úgy belepte betűimet, hogy most már nem tudnám róluk leválasztani.”) Saját szerepét illetően a jogosultság eredetének megnevezésével („[m]int tanú jelentkezem”) indokolja az értelmező megszólalás jussát. A tanú azonban csupán médium. „Az igazság, a vers igazsága valami előre meghatározott, s bensőnket magasról kormányzó erő” – fo-galmaz. A biográfus mint tanú tehát csupán megerősíti, alátámasztja, elősegíti és közvetíti a versek önfeltárását. („Mint Platon eszméinek világa, a művészet is vol-taképp csak visszaemlékezés. Érezzük, ha a vers közeledik, mintha az ideák világa villanna elénk, az igazi világ, melynek földi világunk csak múló és változó árnyéka.
S érezzük, hogy meg kell szereznünk minden áron!”) E szavak Babitsról s Babits verseiről, az ő alkotói küzdelmeiről szólnak. A grammatikai többes részint általános alany, de nemcsak az: a versíró és a tanú mint hitvalló együttes megszólalásának jele is. „,Mintha már tudtam volna azt a szót! Csak elfelejtettem. S tudom, hogy a sok szó közül egyik sem az, amit ki kell mondanom. Nem kitalálni akarom, csak megtalálni, amit emlékezetem elfelejtett!” – idézi az utószó szerzője a költőt.
Az igazság mint alétheia a sikerre vitt alkotási folyamat eredményeképp meg-nyilvánulhat tehát a versekben, csupán eszünkbe kell hogy jusson, azaz vissza kell emlékeznünk rá. Török Sophie az életeseményekre való emlékezés során a versek-nek nem csupán adalék jellegű kommentárját végzi el, hanem (a versírást mintegy megkettőzve, illetve helyettesítve) társ-szerzővé válik. Nem csupán tanúvá, hanem – az alétheiára tekintve – élet-íróvá (a fent vázolt teremtő-pozícióban). A Tanner Ilona pszichobiográfiai analízisét legújabban elvégző Borgos Anna s – a tanú hely-zetéből megszólaló – Lakatos István megállapításai (más-más modalitással fogal-mazva), egyaránt azt a vélekedést erősítik meg, hogy Babits felesége utóbb sem tudott e függés állapotából kikerülni. „Minden darabja Babitsot gyászolta” – írja Lakatos a költőnő Sirató című versfüzetéről. Ugyanő számol be arról is, hogy a köl-tő hátrahagyott kéziratait – egy sajátos mnemotechnika rekvizítumaiként – Babits keze érintését viselő szakrális tárgyak (villamosjegy, kavics, pezsgősdugó) övez-ték, sőt fedték el – érinthetetlenül. (Emlékiratából megtudhatjuk továbbá, hogy az életrajzi, illetve kórtörténeti dokumentációt célzó fényképek elburjánzása is jórészt Török Sophie fotóamatőri elkötelezettségének köszönhető.85)
Mindezek után megkockáztatok egy szentenciát. Aki a Babits életműről szól, Babitsról is beszélni kénytelen, s bárkit foglyul ejthet a „biográfus” szerepének
85 Lakatos István: „Séták életem tájain. Tíz fejezet egy önéletrajzból”. In: uő: A sötétség virágai. Szépirodalmi, Bp., 1987. 209.
41 csapdája (nyilván jelen szöveg szerzőjét is). A „szakrális tárgyak” azonban nem elmozdíthatatlanok: az oeuvre hozzáférhető, s aligha szorul rá, hogy az értelmező közvetlenül a szöveg-előttes „igazsághoz” igyekezzék fordulni.
A két háború közötti babitsi epika értelmezőit ugyancsak elbizonytalaníthatja, hogy tárgya nemigen alkalmazkodik azokhoz a tematikai-poétikai elvárásokhoz, melyeket a korabeli elbeszélő próza különböző vonulatainak recepciója támasztott.
A Halálfiai (1927) a 19. századi nagyepika („manierista”, szimbolista stb. módon áthangszerelt) modorában beszél a „hosszú” 19. századról. Stilizált realizmus ez, mely az említett hagyomány referenciális örökségét állítja a figyelem homlokterébe, amennyiben az ábrázolás nyelvét magát is ábrázolttá teszi. Az Elza pilóta vagy a tö-kéletes társadalom (1933) filozofikus negatív utópiának, wellsi „jövőregénynek”, s a didaktikus-szatirikus elbeszélő próza változatának is tekinthető, ugyanakkor e mű is bebocsátást nyert a fantasztikus irodalom (hazai) kánonjába. A fikcióban megal-kotott univerzum megkettőzése (mely egyúttal egy lehetséges végtelen sorozat kez-dete is) viszont metafiktív alakzatnak is tekinthető. Mindkét mű értelmezhető tehát archaikus konstrukcióként, de a regény „fejlődéséhez” adott hozzájárulásként is.
A Babits „komolyságáról” kialakult, közkeletű kép nyilván megnehezíti, hogy az elvileg lehetséges értelmezői beállítódások közül az érvényesülhessen, mely e szö-vegekre tekintve a műfaji reminiszcenciákon nyugvó poétikai konstrukciónak eze-ket dinamizáló, ironikus-polivalens sajátságait regisztrálná. Jelen dolgozat viszont egy ilyen irányban ható, további vizsgálat esélyéhez is igyekezett hozzájárulni.
42