149A Gályanapló olvasás- és élettörténeti bejegyzései között az egyik legfontosabb

egy találkozás történetét beszéli el. Kertész A száműzött nyelvben idézi e jegyzetét, amely maga is idéz, mégpedig Márai naplójából.

El kell mondanom még valamit, amit Márai Naplóinak olvasásakor tudtam meg, s amit aztán a magam Gályanaplójába is feljegyeztem:

„Márai Naplója, az 1944-es oldalak: »Július harmadikán reggel fél tízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb« – erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tűnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: »Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek… Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be« stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: »Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel.«

– Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást.

Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.”

(Kertész Imre: „Vallomás egy polgárról. Jegyzetek Márai Sándorról”. In uő:

A száműzött nyelv. Magvető, Budapest, 2002. 222–238; i. h. 237–238. Lásd Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010.2.2., pim.hu)

A többszörösen rétegzett idézetnek a kontextusa is összetett. Márai 1943–1944-es Naplója közvetlenül a háború után jelent meg, a műfaj első kísérleteként. Azon esz-tendők feljegyzéseit tartalmazza, melyek a fokozatos irodalmi visszavonulás, majd 1944 márciusától, Magyarország német megszállásától kezdve a teljes nyilvános elnémulás korszakában keletkeztek. A könyvben számos olyan bejegyzést olvas-hatunk, melyek konkrét eseményekhez, személyekhez kötve, az aktuális kockázati tényezők mérlegelésével foglalkoznak az írás problémájával. Az írás 1944-ben, a fenyegetettség időszakában, magányos tevékenység, de a közíró megnyilatkozásá-nak a magánnaplóban is közösségi jellege van. Mégpedig, paradox módon, a nyil-vános hallgatás révén.

150

Ha egy író akarattal hallgat – tehát nem lustaságból vagy tehetetlenségből, hanem szándékkal, pedagógiai célzattal –, hallgatása csaknem jobban nyugtalanítja az embereket, mint mindaz, amit mondott addig.

(Márai Sándor: Napló 1943–1944. Akadémiai – Helikon, Budapest, 1990. 61.) Ám a „nyilvános csönd” etikai jelentősége felértékeli az írást is: a tevékenységet, mely a szabadság biztosítéka; s a szöveget, melyben minderről olvashatunk. Így lesz a hallgatás évadjának dokumentumából az olvasás idejében mélyen hitelesként elfogadott és megélt irodalom. Kertész a saját, személyes tapasztalatát a Máraién keresztül olvassa. Márai írásba öntött, személyes emlékképét a maga szövegként megformált emlékezet-aktusában tükrözteti. A poétikai kulcsmozzanat itt, miként Kosztolányinál is több helyütt, a tekintet.

Álljon itt csupán egyetlen, lírai történet Kosztolányitól. Az Útirajzok versciklus

„Stralsund” című darabja elbeszéli, amint egy kisfiú bámul be a vonat ablakán, a versbeli beszélővel szembenézve. Egy pillanatra végbemegy a szavak nélküli meg-értés, sőt a személyes azonosságok játékszerű, de komoly „cseréje”. E csere-pilla-nat lelki indítóereje a vágy: a férfi gyermek szeretne lenni, a gyermek pedig „első osztályú utas”. A vers az „ő”-ből „te”-t formálva a megszólítás révén „ad hangot” a meg sem szólaló, csupán a tekintetével beszélő gyermeknek, aki rövidesen eltűnik.

S a versbeli jelen múltán már el is tűnt, együtt a vonat ablakában elsuhanó tájjal, az elbeszélt jelenlét jelen-világából. Eltűnt, de a tekintete megmaradt; ott „van” a vers-ben: ott van a vers szavaiban. A lírai narráció elbeszéli e tekintetet; e tekintet a vers szavai révén beszél: az „én” – mint Másik – hangján.

A Gályanaplóbeli történet is e képlet szerint alakul, de a felismerésnek és hang-adásnak sajátos módján. Az esetnek valóban kétoldalú, azaz párbeszédszerű, egzisztenciálisan hitelesen prezentált, és irodalmi megvalósulását tárja elénk – an-nak ellenére, hogy a tekintetek személyes találkozásáan-nak pillanata a maga idején elmaradt. Kertész Imre emlék-jegyzete a gyermek történetét beszéli el. A gyer-mekét, akit a Másik, a felnőtt a sárga csillagos gyerekcsapatban látott – a felnőtt, akinek ő csak utólag, a Márai-Naplóból olvasta ki a vonatablakból rászegeződő tekintetét. A pillantások e virtuális találkozása előtt, az elbeszélt időben, mindkét szereplő az eget fürkészi, s mindketten látják, amint repülőgépek „karcolják” tele az eget. A gyermek által látottak a másik által látottak tükrében jelennek meg, az emlékezésben nyelvbe-formált látvány pillanatának közösségében, az elolvasott, s idézett szavaiban. Kertész történetmondásának idejében épp ekkor, az általa idézett Márai-szöveg segítségével, az időre-találó ráismerés révén megy végbe a talál-kozás.

Kertész naplójának hőse a tekintetet az olvasás során találja meg, a tekintet vi-szonzását pedig a saját történetével adja meg. De feledjük, ez is idézet: az író Val-lomás egy polgárról. Jegyzetek Márai Sándorról című szövegéből. A történet az irodalmi „azonosulás” poétikai mozzanatával itt mintegy betetézi azt a szellemi kereséstörténetet, ami Márai létszerűen megélt polgári tudatának megértését tűzi ki céljául.

151

Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért. (…) Márainak az országból való távozása messze túlmutat a személyes döntésen: az ő emigrálása demonstratív vállalkozás volt, és egyedülálló tragikuma abban rejlik, hogy ez a vállalkozás – éppen mint demonstráció és reprezentáció – a kor történelmi színpadán elbukott.

(Kertész Imre: „Vallomás egy polgárról. Jegyzetek Márai Sándorról.” I. m. 225–226.) Kertész Imre történetként, elbeszélve értelmezi Márai Sándor sorsát. Az ország elhagyása olyan lépés, melynek indoklása az emigráció előtti és utáni Naplókban erkölcsi dilemmák, töprengések formájában áll előttünk. Kertész számára Márai hallgatása csakúgy, mint később a távolléte, távol-írása – sokak számára kiiratko-zása a magyarországi magyar irodalomból –, etikai kérdés. E gesztusa, az igazság érdekében vállalt áldozata valódi jelentőségét az itthon maradottak irodalmi ma-gatartása felől lehet megérteni. Kertész egy másik írásában meglehetősen szigorú szavakkal szól Vas István többkötetes, nagy önéletírásáról: szerinte a szerző „egyik sorát úgyszólván egyenesen Aczél Györgynek, a másikat meg Illyés Gyulának cí-mezi”, mint a Pártot és a Hazát képviselő, patriarchális figuráknak. „Ugyanígy jár-tam – folytatja Kertész – Déry Tibor Ítélet nincs című könyvével, amely úgyszintén a vallomás ígéretével kecsegtetett. Csak itt leplezetlenebb volt minden. Ha szabad kertelés nélkül megfogalmaznom akkori érzéseimet: mintha a könyvből vastag su-gárban fröcskölne arcomba a hazugság” (Kertész Imre: „Hommage à Fejtő”. In uő:

A száműzött nyelv. I. k. 205–206).

Márai sorsa az ethoszt megnyilvánító és képviselő írástevékenységként áll a róla írt „Vallomás” szerzője előtt. Az írói hatás és az intertextuális kapcsolat, a többszö-rös és a többszötöbbszö-rösen beágyazott idézet kérdésköre nem kizárólag irodalmi ügy, de társadalmi érdekű üzenetét éppen tiszta irodalmisága hordozza. Kertész Imre ezzel nemcsak párbeszédbe lépve folytatja az előd munkáját, de láthatóvá teszi Márai

„demonstratív vállalkozása”, az emigráció „bukásának” történelmi értelmét.

Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minősítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor műve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sőt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.

(Kertész Imre: „Vallomás egy polgárról. Jegyzetek Márai Sándorról.” I. m. 225–226.) (3.) Az itt fölvetett kérdések (mint probléma-csomópontok) relevanciáját példasze-rűségük látszik kirajzolni. Vagyis a hagyomány (mint történetileg elénk álló és meg-nyíló) konglomerátum párhuzamok, javaslatok, stb. rendszereként mutatkozik meg az aktuális jelenkor számára. A hagyományhoz való többféle viszony e kérdéskör és összefüggésrendszer más-más vonatkozásait teszi érzékletessé. Az „irodalmon túliság” kinyilvánított szándéka Kassák önéletírásában például nagyon is „irodal-miként” működik, amennyiben számot vetünk azon tényezőkkel, melyek e megnyi-latkozást „értelmezik”. Melyek ezek? Egyrészt az életmű tere – tehát az avantgárd irodalmi szövegek, versek, prózák, manifesztumok, sőt képek, s tovább: a szerkesz-tői munka dokumentumai (folyóiratok) összessége. Kassák avantgárd projektuma

152

az új jegyében zajlott, a húszas-harmincas évek fordulójának művészetszemlélete, irodalomértése számára azonban éppen ez az „új” került történetinek tűnő távolság-ba. Kassák korábbi pályaszakaszának dokumentumai a „hivatalos” megítélés és a közvélekedés szemszögéből lassacskán ártalmatlan kuriózummá minősültek át. Az Egy ember életének nyelvi-poétikai alakítottsága távol helyezi történetmondóját az avantgárd jelformák indexétől, ezzel látszólag behódolva a korszellemnek. Az olva-sás jelenlegi helyzetében viszont éppen az látszik megmutatkozni, hogy az életmű két fő pólusa, nevezetesen a Tisztaság könyve és az emlékirat egymás összefüggésé-ben válnak értelmezhetővé. Egyúttal az is elmondható: az avantgárd mostani, újból magas árfolyamát hosszú negatív hullám előzte meg, melyet az önéletrajz segített átvészelni. Vajon megfordul-e ismét a tendencia? Ha igen, egy későbbi kor értelme-zője majd az avantgárd művek hasonló szerepét regisztrálhatja.

Az írásmódok „kommunikációjának” különössége, hogy a hatás „visszafelé” is érvényesülhet. Ilyenkor az utód-szöveg „olvassa”, (újraértelmezhetővé teszi) előd-jét. Az identitásprobléma összetettségét mutatja, hogy ez egyetlen életművön belül is bekövetkezhet. Az iméntinél jóval nagyobb időtávlatot fog be Szentkuthy Mik-lós esete (mely a Kassákéhoz hasonló, bár a „felejtés” helyébe itt az „emlékezés”

alakzata lép), akinek Frivolitások és hitvallások című önéletrajzi műve „újraírta” az oeuvre „elsüllyedt” fejezetét, mintegy bevégezve ezzel azt a kanonizációs és egy-ben népszerűsítő munkát, amit (elsősorban a Prae érdekéegy-ben) másfél évtizeddel ko-rábban a párizsi Magyar Műhely köre kezdett meg, ám a sajátos körülmények foly-tán kisebb közönségsikerrel. Jórészt e könyv kedvező fogadtatásának köszönhető, hogy a kilencvenes években egyre-másra jelenhettek meg a hagyatékból kiadott, többnyire szintén autobiografikus jellegű alkotások. (Márton László egy alkalom-mal találóan „holta után is termékeny szerzőnek” nevezte Szentkuthyt.)

A Kabdebó Lóránt által készített interjúkon alapuló kötet egyben egy sajátos mű-faj paradigmatikus esetének is tekinthető. Bodor Ádám, Mészöly Miklós és Tolnai Ottó hasonló kötetei korántsem csupán az auktorok nézeteinek és vezérmotívumai-nak népszerűsítését szolgálják. Mindhárom esetben elmondható, hogy az írók a kü-lönleges műforma lehetőségeivel élve mást és másképpen is elbeszéltek, mint amire kanonizált műveikben lehetőségük nyílott. A kérdező felek (Balla Zsófia, Szigeti László, Parti Nagy Lajos) e vállalkozásokban egyben szerzőtársnak is minősülnek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy szerkesztőként is részt vettek a szövegek alakításában.

Fölösleges bizonygatni, hogy a „hagyományos” élettörténeti elbeszélés sem szükségképpen járulékos eleme az egyes korpuszoknak. Vas István Mért vijjog a saskeselyű című alkotását szokás az életmű legjelentősebb darabjának is tartani.

Az Ítélet nincset nem csupán az általa kavart vihar tette nevezetessé, de az is, hogy Déry Tibor könyve a hetvenes-nyolcvanas évek prózai megújulásának egyik elin-dítója volt (legalábbis a prózafordulat kritikai-irodalomtörténeti koncepcióját ki-dolgozó Balassa Péter szerint).²⁰⁵ Az újabb regény nemcsak az önéletírások által

„kidolgozott” poétikai lehetőségekkel él, de mindegyre megjelölt kapcsolatba is lép

205 Balassa Péter: „Hagyományértelmezések újabb prózánkban”. In uő: A látvány és a

sza-vak. Magvető, Bp., 1987. 232.

153