35novelláknak fő hatása, igazi ereje, s bizonnyal elég érték magában is.” E változatnál

azonban többre értékeli azt a formációt, mely „fantasztikus eszközöket használ, de fantasztikuma voltaképp szimbolizmus”, itt „a fantasztikum csupán forma, mely az író líráját öltözteti képbe; ez a líra pedig pontosan és természetesen fejeződik ki a fantasztikus lehetőségek és kontrasztok nyelvén”. Babits, Poe fordítója, itt a poétikai hagyomány fölidézésének, de új funkcióba helyezésének eseményéről is beszámol.

Új értelmű mintázatok pedig akár az „ötlet” minimalizmusaként is testet ölthetnek, melyek ugyanakkor magukban sem kizárólag az individuális fantázia eredményei (vagy teremtményei), hiszen „a modern élet, gondolat vagy tudomány újdonságai inspirálják” őket, „többnyire hírlapok vagy egyéb olvasmányok”.⁷⁴ A fantázia és a kitalálás voltaképpen a különböző diskurzusokban reprezentált valóságmozzanatok és narratív formációk „találkozásának”, újrakonstituálódásának tereként tűnik föl.

Az idézett recenzió ezt a – már hivatkozott – realista paradigma esztétikai-etikai normatíváival állítja szembe. Az újrakonstituálódás sikeres megvalósulása a „lírai”

esemény; a szó ilyen összefüggésben elnyert értelme egyszersmind opponálja a benne megőrzött metafizikus-esztétikai jelentésvonatkozást.

A népszerűség és közérthetőség nem egyértelműen s nem önmagukban elma-rasztaló, de nem is önmagukban tekintendő kategóriák tehát. Az „A magyar irodal-mi könnyűség történetéhez” föliratú esszéjében Babits egy hasonló című dolgozat megírását javasolja, Petőfi prózáját, Jókait, s „a francia hatást” említve lehetséges kiindulópontként. Ugyanitt saját, Molnár Ferencet elmarasztaló véleményét a kö-vetkezőképpen kommentálja: „Ha Molnár egyszerűen olyan volna, amilyennek fes-tem, aligha vesztegetnék szót rá. Csak akkor van igazam, ha nincs igazam. Az egész mű igazat ad nekem, de minden mondat külön-külön tagadja igazamat.”⁷⁵ A „köny-nyűség” másik pólusát a „Könyvről könyvre” sorozatban az akadémiai nagyjutal-mat elnyert Herczeg Ferenc írásmódja képviseli: „a magyar laureatus nemegyszer, műfajaiban, témáiban és stílusának felületes könnyűségében is kissé olcsó módon alkalmazkodott a tömegízléshez”.⁷⁶ Babits többször visszatér e kérdéshez, magát az Akadémiát vádolva meg a „lektűrirodalom és zsurnalisztikus költészet” támogatá-sával.⁷⁷ Az Európai irodalomtörténet ugyanakkor világossá teszi, a könnyűség sem minden tekintetben kifogásolható, hiszen „a ponyvairodalom romlatag és buja ter-mése trágyázza sokszor a szellemi talajt, amelyből egy-egy igazi remekmű kinőhet.

Shakespeare-nek is, és Arany Jánosnak, vannak kapcsolatai a ponyvával. Longosz pásztortörténete, a Daphnisz és Khloé, a görög regény fatras-ából nőtt ki.” A görög

„ponyva” kelléktárát „csupa összetévesztés, féltékenység, gyilkosság, bilincsbe ve-retés (…) s mindehhez bőséges pornográfia” alkotják.⁷⁸

Az „autentikus” tömegirodalom, az abból kinövő magas irodalom, s az utóbbi

„vívmányait” technikává silányító lektűr alkotná tehát azt a fogalomkört, s egy-ben leszármazási sorozatot, mely Babits hivatkozott esszéinek gondolatfutamaiban

74 Babits M.: „Karinthy és új novellái”, KK. In uő: Esszék, tanulmányok II. 404–405.

75 Babits M.: „A magyar irodalmi könnyűség történetéhez” , KK. In uő: Esszék, tanulmá-nyok II. 58.

76 Babits M.: „A borostyán árnyékában” , KK. In uő: Esszék, tanulmányok II. 44.

77 Babits M.: „Még egyszer az Akadémiáról”, KK. In uő: Esszék, tanulmányok II. 47.

78 Babits M.: Az európai irodalom története. 91.

36

kirajzolódik. E kategóriák közül természetesen a második definiálható a legnehe-zebben. Annál is inkább, mert „a világ nagy remekei is gyakran súlyos, látszólag lényegbevágó hibákat mutatnak. (…) De a nagyokban a hibák is a remeklés eszkö-zei és feltételei.”⁷⁹

A gólyakalifa esetében aligha érdemes figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni az ily módon a szépirodalom televényének minősített populáris regiszter alaktani-te-matikus befolyását. A kánonok megsokszorozódásának és átjárhatóságának jelenle-gi korszakában ez a korábbinál amúgy is kevesebb megütközést kelthet az irodalom kutatói körében. A todorovi fantasztikum-koncepció⁸⁰ felől olvasva éppenséggel a regény konstituens sajátosságának tekinthető, hogy a befogadó mindvégig ingadoz-ni kényszerül a racionális és a természetfeletti magyarázat között (hogy végül a regény zárlata az utóbbi felé billentse el a mérleget). Ez a kereséstörténet magában a történetben is lényegi jelentőséghez jut. „A fantasztikum az értelmezhetetlen meg-jelenése, ami szétroncsolja az értelem rendjét; az elbeszélő hatalmi pozícióját teszi semmissé az, hogy képtelen értelmezni a Díjnok létét, és ennek eredménye a szub-jektum szétesése, pusztulása lesz”– fogalmaz Stemler Miklós.⁸¹ Az elbeszélésstruk-túra ugyanakkor lehetetlenné teszi, hogy a pszichologizáló magyarázatot túlsúlyra juttatva, Tábory Elemér puszta képzelődésének, skizofrén álmának tekintsük a díj-nok világát. A fikció poétikai szervezete a Másik konstitúcióját oly módon „végzi el” s teljesíti ki, hogy hagyja érvényre jutni a nyelv trópus-szintű önvonatkozásait, a közlés önreflektív mozzanatának megnyilvánulásaként. Mint Szűcs Marianna rá-mutat, az írás és a szó metaforikus vetülete által nyitott térben lassan föloldódik az elbeszélő nyelvi fölénye is. „A betű és a halál motívumának összekapcsolásával a szöveg szemantikai szintjén méginkább egyértelművé válik, hogy a két világ köl-csönösen és fokozatosan kioltja egymást a betű, vagyis a nyelv által – a nyelvalko-tás folyamatában a két szöveg/világ eggyé válik.”⁸²

„Vont, amit nem értettem, mint lepkét a fény”– olvasható A gólyakalifa díjnoká-nak szövegében. „A kiáltó betűk zűrzavara tolongott fejembe. Furcsa, értelmetlen szavakat böngésztem a falakról. Idegen, sohasem hallott, kimondhatatlan szava-kat.” A fantasztikum késleltető jellegének teorémája szerint a titok előnyomulása megakadályozza a racionális magyarázat térnyerését. A rejtély e regényben megket-tőződik, hiszen a kettévált személyiség mindkét fele a másik oldalon véli meglátni a megfejtés lehetőségét. A díjnok oldaláról a titok nyelvi természetűnek mutatkozik, de – kompetencia hiányában – megfejthetetlen (elolvashatatlan/leírhatatlan marad), Elemér oldaláról viszont éppen nem-nyelvinek, nyelvelőttesnek tűnik, s egyenesen a „magas” akkulturáció (a másik fél elérhetetlen vágyálma) akadályozza meg

eléré-79 Babits M.: „Remekek hibáiról”, KK. In uő: Esszék, tanulmányok II. 52–53.

80 Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor. Napvilág, Bp., 2002.

81 Stemler Miklós: „A magyar irodalmi modernség függelékei – szemelvények a magyar fantasztikus irodalomból”. Prae 2005.

82 Szűcs Marianna: „Önmagukat olvasó szövegek. Babits Mihály: A gólyakalifa, Robert L. Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete”. In Horváth Kornélia – Szitár Katalin (szerk.): Szó – elbeszélés – metafora. Műelemzések a XX. századi magyar próza köréből. Ki-járat, Bp., 2003. 418.

37 sét. A regény elemi narratív paradoxonon nyugszik. A díjnok oldaláról az írás ide-gensége nem válhat az idegenség írásává, hiszen az elbeszélésben olvasható szavak Elemér sajátjai. Csak ő beszélheti el kettejük történetét. Az „Úr ír” mondat, melyre a díjnok elemi iskolai olvasókönyvéből emlékezik, s melyet „belső nótaként” ismé-telget („Úrirúrirúrír, úrirúrirúrír”), az ismeretlen terület fölfedezésére s meghódí-tására irányuló vágyat jelölik. („Úr akartam lenni, úr, aki ír, aki olvas.”) A hódítás, a bekebelezés után nyilván ő maga válhatna azzá, aminek csupán árnyképét ismeri.

De a szavak s az írás Tábory Elemér világában maradnak. („Az én második énem története az elfeledett szavak története.” „Ah, a betűk megcsaltak, bújócskát ját-szottak velem, karmoltak, mint a macska, hitegettek, mint az asszony, kábítottak, mint az ópium.”) A díjnok számára maradnak a „legaljasabb és legolcsóbb rémregé-nyek, mozidarabok és pornografikus nyomtatványok”, a vágy jelei és szupplemen-tumai; hamis betűk, az érzékiség terrénumában. Akárcsak Elemér perspektívájából a díjnok világa maga. („Olyan volt ez, mintha olvasás helyett átélnék egy regényt;

őszintén szólva, egy kicsit rosszabb az olvasásnál…”)

Aligha meglepő, hogy a mű 1945 utáni recepciójában jelentős befolyásra tett szert A gólyakalifának azon, markáns olvasata (pl. Kardos Lászlóé), mely a szo-ciális lelkiismeret példázatának tekintette a történetet. E lehetőséget nem érdemes eleve sutba vetni, hiszen a vizsgált nyelvi-narratív paradoxon a mai érzékenység számára is – mutatis mutandis – kérdésben tarthatja azt. A díjnok intellektuális-ar-tikulációs képességének/kondicionáltságának fogyatékosságai erőteljesen opponál-ják Tábory Elemér ez irányú, a nevelődési történettel megfelelően nyomatékosított kompetenciáit. Az identitás kérdése ugyancsak ennek összefüggésében vetül fel.

A díjnoknak még neve sincsen, hiszen a történetet lejegyző Tábory elfelejti azt; a díjnok viszont Elemér világának szavait, a műveltség diskurzusát nem tudja föl-idézni stb. A „rossz lelkiismeret regényének” allegorézise persze a „szerző” alakját is bevonja a regény diskurzusának terébe. Ő az, aki mindent megtesz, hogy megírja egy proletár élettörténetét; e vállalkozás azonban – s erre maga a regény narra-tív „megbillenése” figyelmeztet –, a kultúrák átjárhatatlansága miatt szociografikus szempontból csupán „félsikerrel” kecsegtethet. Visszautalva Babits föntebb rekapi-tulált gondolatmenetére: a mimetikus kód fogódzója, mint „hamis” paradigma, nem állhatott rendelkezésre.

(4.) Az Európai irodalomtörténet nem csupán mértékadó – s ízlésformáló – mes-teresszének, de „egy ízlésforma önarcképének” (Halász Gábor) is bizonyul, melyet eszerint nem indokolatlan szellemi önéletrajznak (Ferenczi László) tekinteni.

Az e szövegben megszólaló (meghallani vélt) hang „forrásának” kortársi meg-jelölése, az általa képviselt vélemény legitimitásának mérlegelése és összevetése ugyanezen forrás más megnyilatkozásaival, nagymértékben külső instanciák függ-vénye. Az autobiografikus olvasás alakzata ebben a történeti összefüggésben any-nyiban feltétlenül a biográfiai érdekeltségre van utalva, amennyiben specifikusan nem-irodalmi, vagyis „valós” motívumok (érdekek és késztetések stb.) is szerepet játszanak benne. Hevesi András, Gyergyai Albert, Cs. Szabó László, Szerb Antal kritikái, a „hűtlenné” vált Szabó Lőrinc, majd Németh László esete, Halász Gábor, Radnóti Miklós, József Attila (szembefordulás és „megtérés”, Apa-fiú szereposztás

38

stb. konfigurációival) kell, hogy szerepeljenek egy mégoly hevenyészett fölsorolás-ban is. A „külvilág” (életvilág) egzisztenciális, közösségi-társadalmi, politikai stb.

aspektusokból összeadódó tapasztalatainak hálózatszerű rendszere diskurzív „poli-fóniaként” tűnik föl a korszak kutatója számára.

Az Európai irodalomtörténetben megrajzolódó szellemi portré értelmezői per-szonifikációja forma szerint még nem tekinthető elsődleges iránynak, Babits 1939-es 1939-esszéfűzére viszont indexszerűen megnyilvánított műfaji modalitását, a b1939-eszélő megnyilatkozásainak keretfeltételeit tekintve is ilyen olvasáshoz utalja befogadó-ját. „Tanulmányok és jegyzetek, jobbára ismerősek a Nyugat közelmúlt számaiból.

Együtt mégis új fényt tükröznek, melyben az író mai arcéle élesen kirajzolódik.

Talán egyetlen más könyvében sem úgy, mint éppen ebben. Látszatra szeszélyesek a körvonalak, de éreztetik a biztos kezet, mely az irányt ujjaiban hordja, s a részlet-vonalkákból végül is határozott, erélyes vonással emeli ki a legjelentékenyebbet, a legpontosabbat, az egyedül megfelelőt. (…) Nem érzi szükségét, hogy a mások da-lát fújja kórusban másokkal. Arra sem tart számot, hogy az egész világ az ő hangja után igazodjon” – írja a Korunk kritikusa Babits Keresztül-kasul az életemen című kötetéről.⁸³ Utólag gyakran az efféle, kevésbé invenciózus kritikai szövegek bizo-nyulnak a legbeszédesebbek, hiszen ezek fedik el legkevésbé a korszak művelt köz-beszédében cirkuláló, eszmetörténeti szempontból is releváns alakzatokat. „Hang”,

„arc” és „kéz” szemantikai figurái – az önéletrajzi olvasás általánosságban jellegze-tes alakzatai – itt mintegy példatárszerűen, egymásra torlódva jelentkeznek. A pro-sopopeia megnyilvánulásának történeti specifikumát ezúttal elsősorban a kollektív szellemmel, de egyszersmind az iránytalansággal is szembeállított individualitás jelentőségének kiemelésében ragadhatjuk meg. (Kórus helyett saját szólam, a Márai által is megírt vezérlő „Hang” helyett vélemény; esetlegesség helyett koherencia.)

Az önéletrajzi olvasás számára felkínált műforma a műveltség és a humánum ér-tékeinek védelmében fellépve, a felelősségvállalás aktusaival pozicionálja az egyé-niséget mint lehetőséget egyetemessé. Innováció, határátlépés, a diskurzus poétikai relevanciájú összezavarása kevésbé jellemzi Babits esszéfűzérét. Nem könnyű vá-laszolni a kérdésre, hogy ez csökkenti-e a szöveg esztétikai értékeit. Az erre vonat-kozó ítélet nyilván értelmezői előfeltevések függvénye is. Két dolgot mindenesetre érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni. Babits beszédmódja nem nélkülözi az iróniát, a játékosságot stb., noha nem ezek az elsődleges stilisztikai-poétikai jel-lemzői. „Választékossága” sem teszi közhelyessé, vagy épp ellenkezőleg: zárttá, párbeszédképtelenné. A korszak írói közül Thomas Mann vagy akár Hermann Hes-se, s némi joggal még Chesterton, Gide s a Babits által propagált Proust említhetők (Woolf, Joyce, Faulkner – a korabeli magyar irodalmi diskurzusban is emlegetett modernisták – viszont nem), ha paradigmát kívánunk megjelölni. Másrészt éppen e formáció bátorítja a leginkább a biográfiai olvasás nem-szövegközpontú változatá-nak képviselőit interpretációs gyakorlatuk kiterjesztésére. Ez utóbbiváltozatá-nak a szövegtől a nem-szöveg felé ívelő mozgását az alábbiakban a Beszélgetőfüzetek megértésének

83 Szentimrei Jenő: „Babits Mihály: Keresztül-kasul életemen” [sic!] [Korunk, 1940/1.].

In: Szerkesztette Gaál Gábor 1929–1940. KORUNK antológia (szerk. Tordai Zádor – Tóth Sándor). Magvető, Bp., 1976. 158, 159.

39