nemzedékproblémák, irodalomtörténet, kritika
75írói pozícióban rejlik: a magyar avantgárd legjobb képviselőjét kiiktatva egészében
a Nyugat szempontjából tudta megalkotni a maga irodalomtörténeti konstrukcióját.
Könyvének súlypontja az induló Nyugat irodalmi vitáira esik, s a magyar irodalmi modernséget is hajlamos volt egyöntetűnek bemutatni, az 1908-as modernisták esz-tétikai és kritikai vívmányait a később jövőkre is kiterjesztve. Erre kiváló eszköz volt az általa megvont formális határvonal rugalmas alkalmazása.
2. „[F]olytatásnak lenni. Új láncszemet kapcsolni a régiekhez, s nem tagadni meg azokat” – fogalmaz 1927-ben Komlós Aladár, s ugyanő 1926-ban a „kaotizmus”
és „aktivizmus” ellen emel szót, az avantgárddal szemben „a gondolat rehabilitálá-sát” sürgetve.116 1929-es Ady-revízió? című cikke pedig éles hangú, bár csapongó hozzászólás Kosztolányi vitairatához.117 „A háromfelé szakadt magyar irodalom”
feliratú szövegben fölemlített, emblematikus nevek közül végül az Adyé kerül a középpontba, aki itt a Nyugat művészeti forradalmának mint a nyelvet megújító mozgalomnak a főalakja kerül éles megvilágításba. Az interpretáció nem nélkülö-zi a zseninek kijáró tiszteletet, s ez némi, a témához idomuló újromanticizmussal, már-eleve, prejudikációszerűen meghatározza a tárgyáról alkotott értékítéleteket is.
Az esszéíró itt, úgy látszik, azon Ady-kultuszhoz csatlakozik, mely ekkor, jobb- és baloldali politikai mentalitást egyaránt motiválva, a magyar kulturális élet számot-tevő jelensége volt, s egyébként a költő halálától legalábbis az ötvenes évekig érez-tette hatását. Ennek fő jellemzője pedig hozzávetőlegesen az örökös helyzetének kinyilvánítása, a folytatás és a fenntartás vállalása, s ezzel mintegy a forradalom (bármit is jelentsen ez) konzerválása.
Komlós tézisei azonban ennél kidolgozottabbak, következtetései pedig mélyre hatóbbak. „Úgy látszik, a művészi zseni nem pusztán személyi képességek, ha-nem inkább a kedvező történelmi helyzet produktuma”. Az „új szavú költőkben” a
„megújulásra érett nyelv virul ki”. „A nyelv pedig nem bírja el, hogy minden évben efféle átalakító nagy megújulások történjenek vele. A nyelvérzékünk és a fantáziánk nem bírja el, hogy minden évben újratanuljuk a nyelvet. Erre az újratanulásra egy életben talán csak egyszer vagyunk képesek” – ezek az esszé fő tézisei (I. k. 377).
A gondolatmenet tehát egy szellemtörténeti állásfoglalással jut el végül a kollek-tív önértelmezés, a folytató, az utód pozíciójának kijelentéséig, nem maradva meg a „háromfelé szakadt irodalom” – a tovább élő konzervatív szemlélet és praxis, a századelő óta teret nyert, de még hadban álló modernizmus, és az utóbbiakat orvul hátba támadó, noha szövetségre hivatott második modernista nemzedék triásza – politikai analízisénél.
Az úgynevezett esszéíró nemzedék irodalomszemléletét kutatva világosnak tű-nik, hogy a Nyugat feltételezett kultúraformáló szerepével kapcsolatos állásfogla-lás többnyire elhatározó jelentőségű a modernséggel kapcsolatos elképzeléseikben.
Nem mintha mindenben egyetértenének. Hevesi András és Szerb Antal például pozi-tívan minősíti a Nyugat „nyelvújítását”. Németh László már jóval szkeptikusabban viszonyul a témához. Írásaikból kitűnni látszik, hogy a magyar irodalmi modernség
116 Komlós Aladár: „Az irodalom válsága”. In: uő: i. k. 356–365.
117 I. k. 366–373.
76
mint irodalomtörténeti konstrukció változatos képleteinek létrejöttében nemcsak az elméleti alapokon kidolgozott egyes történeti-interpretációs modellek s gyakorlati eljárások játszottak szerepet, de a korabeli közgondolkodást meghatározó, vagy an-nak vélt művelődési jelenségek is. Ezek az első Nyugat-nemzedék két világháború közötti tevékenységében sem egyértelműen azonosak egykori nézeteikkel. A korai Kosztolányi például üdvözölte a „szójátszó” Budapestet, míg a húszas-harmincas évek fordulóján már, nyelvvédőként, inkább a tájszók köznyelv-frissítő alkalmazá-sát javasolta.
Folytonosság és újítás, változás sokfelől megvizsgált, nagyobb távlatú viszony-lataiban különösen Szerb irodalomszociológiai színezetű módszere kínált lehető-séget irodalmi és kulturális jelenségek együttes vizsgálatára, olykor a nemzedéki önreflexió lehetőségét is megteremtve. A nemzedékek kérdésével Halász Gábor is több alkalommal foglalkozott. A Nyugatnak és a magyar irodalmi modernség kezdeteinek általuk végrehajtott értelmezései minden esetben érdekesek és tanul-ságosak, az önvonatkozások megnyilvánulásának szempontjából is. Itt persze azt is meg kell fontolnunk, hogy a „második nemzedék” esszéistái maguk nem – vagy nem elsősorban – művészek, hanem kritikusok, ez esetben mégis szépíró kortársaik képviselőiként is tekintünk rájuk. Talán akkor is, amikor erre nem jogosít fel meg-nyilatkozásaik első személyű grammatikai többese, amikor maguk is elhatárolód-nak a nemzedéki kontextustól, vagy legalábbis semleges álláspontra helyezkednek.
Másfelől persze az esszéisták nagyon is művészeknek minősültek, amennyiben e megnyilatkozási forma a korabeli (a nemzetközi esztétizmusból örökölt, s egyéb-ként bizonyos vonatkozásaiban napjainkig is ható) nyugatos fölfogás szerint a többi irodalmi műfajjal többé-kevésbé egyenrangúnak számított.118 Ez olykor az öndefiní-ciót (és az identitás kevésbé explicit kijelentéseit) is meghatározta.
Nem tartom feladatomnak, hogy meghatározzam az „esszéista nemzedék” pon-tos mibenlétét, hiszen nem történeti kategóriaként alkalmazom, csupán gyakorlati okokból: lévén közkeletű, így a használatban legalábbis hozzávetőleges jelentést elnyert kifejezés. Azt sem kívánom tehát eldönteni, kik is tartoznak pontosan ide.
Poszler György Halász és Szerb mellett Németh Lászlót és Cs. Szabó Lászlót em-líti e csoport részeseként, s már e névsorból is világosan kitűnik, hogy nem éppen egységes, mozgalmilag egybetartozó csoportról van szó.119 Kenyeres Zoltán a kö-vetkező neveket hozza szóba: Babits Mihály, Szerb Antal, Halász Gábor, Németh
118 Ehhez vö. Gyergyai Albert: „Az esszé”. In: uő (szerk.): Ima az Akropoliszon. Európa,
Bp., 1977; ill. uő: Védelem az esszé ügyében. Szépirodalmi, Bp., 1984. A probléma elemzése:
Szegedy-Maszák Mihály: „Egy műfaj kockázatai”. In: uő: A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet. Akadémiai, Bp., 2003. 34–44.
119 „Az esszéíró nemzedék nem azonos a Nyugat második nemzedékével, de érintkezik
vele. Szűkebb is, tágabb is nála. Szűkebb, mert például Szabó Lőrinc, Illyés vagy Sárkö-zi nem tartoSárkö-zik bele, noha – különösen Illyésnél – nem lényegtelen pályájukon az esszé.
Tágabb, mert például Kerecsényi Dezső, Bóka vagy Sőtér beletartozik, noha a két utóbbi fiatalabb a második nemzedéknél. De a legszűkebb-legbelsőbb kör, például Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Németh László azonos. Része a második nemzedéknek, és el is különül tőle”, mégpedig éppen a tekintetben, hogy az esszé a fő műfajuk. A szerző végül az előbbi három tollforgató pályaképének megrajzolása mellett dönt, elhagyva Németh Lász-lót, „mert kérdései és válaszai más szellemi égtájhoz, a népi mozgalomhoz kötik.” Poszler
77 László, Gyergyai Albert, Cs. Szabó László, Illés Endre, Barta János, Mátrai László, Joó Tibor; ám hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül, egy – az esszéről folytatott tanácskozáson elhangzott – alkalmi hozzászólásában.120 Babits szerepeltetése szo-katlan, bár megindokolható: bizonyára az új „esszé-nemzedékre” gyakorolt szelle-mi és intézményes befolyása folytán kerülhetett e sorba, s talán mert (különösen a) harmincas években írt esszéi révén maga is mintegy „átigazol” az új generációba.
A Nyugat kutatója gyöngébb színvonalúnak tartja e csoport szellemi teljesítményét, mint az elődökét;121 az új nemzedék szerinte „elfeledte a gondolatokat is, elfeledte a magasabb, elvontabb filozófiai alapú gondolkodás igényét. A mélyebb és elvontabb dimenziók helyett inkább általánosságokat írtak, analízis helyett leírásokat készítet-tek: a Nyugat irodalomszemlélete visszaesett az 1920 előttihez képest.”122 Komlós említett monográfiájának zárszava megint csak némiképp eltérő névsort ad, értéke-lése pedig – akárcsak Poszler véleménye – egyértelműen kedvező.123 „Az Ignotus, Babits és Schöpflin nyomában támadt s bőséges francia és részben angol és német hatásokkal felfrissült nagy esztétikai kultúra tette lehetővé a magasszínvonalú mű-értők nagy számának (…) jelentkezését” – foglal állást a kritikatörténet szerzője.124 A „nemzedék” nyilvánvalóan rugalmas értelmező alakzat. Olykor valamilyen okból rokonnak ítélt szövegek szignatúráinak gyűjtőneveként szerepel, másszor tényleges irodalmi társaságokat, csoportokat jelöl. Az irodalomtörténeti vizsgálat természetesen, történeti pontosításra vagy interpretációs paradigmaváltásra alapoz-va (alapoz-vagy hialapoz-vatkozalapoz-va) módosíthatja ezek körvonalait. Gyakran viszont a körvonalak hosszú időn át változatlanok maradnak.
Akár értelmező közösségek, akár beszédképződmények vizsgálata révén véljük elérhetőnek az irodalomszemléleti formációk és kánonok történeti megértését,125 érdemes szem előtt tartani, hogy valamely korszak szellemi képe rendszerint ösz-szetettebb annál, semhogy egyetlen centrum köré rendezve, s annak függvényében ellenpólusokat vagy deviációkat megállapítva, kimerítő leírását adhatnánk. S ha György: „Illúzió és értelem. Vázlat az »esszéista« nemzedék portréjához”. In: uő: Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák. Magvető, Bp., 1989. 338.
120 „Németh László kivételével valamennyien mindannyian „nyugatos” írónak
tekinthe-tők, s a nyugatos esszé folytatódott a háború után az Újhold körében és folytatódott olyan kiteljesedő esszéírói pályákon, mint Vas Istváné” – fűzi hozzá a szerző. Kenyeres Zoltán:
„Záró szavak lezárás nélkül”. Alföld, 2002/2. 111.
121 „Ez volt az esszé és tanulmány igazi nagy nemzedéke: Zalai Béla, Lukács György,
Fülep Lajos, Balázs Béla, Mannheim Károly, Tolnay Károly, Hauser Arnold, Antal Frigyes, Fogarasi Béla, Varjas Sándor pályakezdése és első korszaka tartozik ide.” I. m. 111.
122 I. m. 112.
123 Komlós a Nyugat „második és harmadik nemzedékét” nevezi „esszéista
nemzedék-nek”, tehát egyszerre kétféleképpen használja ugyanazt a szót, ugyanarra a tárgyra vonatkoz-tatva. A „második nemzedékből” – az idézőjel most Komlósé – a következő neveket említi:
„Gyergyai Albert, Halász Gábor, Illés Endre, Bálint György, Németh Andor és Németh Lász-ló, Illyés Gyula, Szerb Antal, Ignotus Pál, Cs. Szabó László stb.” Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig. 287.
124 Uo.
125 A probléma kritikai vizsgálatához Kálmán C. György: „Mi a baj az értelmező
közös-ségekkel?”; Veres András: „Az értelmező közösség: fikció vagy realitás?” In: Kálmán C.
György (szerk.): Az értelmező közösségek elmélete. Balassi, Bp., 2001. 36–62. és 72–86.
78
korszakváltást tételezünk, vajon indokolt-e a progressziót mintegy szimbolikusan jelző nevet értelemképző centrumként áthelyezni, továbbvinni? S ha ez megtörtént, vajon érdemes-e – nominalizmusunk foglyaként – e középpont jelentőségének elol-vadását regisztrálni? Nem biztos, hogy az esszé a két világháború között is ugyanazt a szellemi alternatíva-szerepet töltötte be, mint a Nyugat indulásakor. Összefüggés-ben van ez az akadémiai szféra, az egyetemek tudományos életének átalakulásával.
Halász Gábornak és Szerb Antalnak Horváth János és Thienemann Tivadar voltak a mesterei. Járulékos vagy lényeges tényezőnek tekintsük-e, hogy e két „nyugatos”
esszéista a Napkeletben, illetve a Minervában közölt jelentős tanulmányokat?
Fried István arra figyelmeztet egy, a korszak irodalomértését vizsgáló tanulmá-nyában, hogy érdemes egyszerre szem előtt tartani a (nem is mindig elhatárolható) professzionális és az esszészerű vonulat teljesítményeit. Maga például Hankiss Já-nos, illetve Hamvas Béla tevékenységét vizsgálja meg részletesen, széles össze-függésrendszerbe illesztve, de Halász, Szerb, Benedek Marcell és más esszéisták munkáival is bőséggel foglalkozik.126
Olyan kérdéskört hoztunk szóba a fentiekben, mely a két világháború közötti magyar irodalomértést, így Szerb Antal (lentebb részletesebben tárgyalandó) mun-kásságát is vizsgálva különösen fontosnak tűnik. A „nemzedékprobléma” vezér-fogalom a kor viszonyainak megértésében, akár a kritikai beszéd, diskurzus főbb mozgásaira, akár az irodalmi intézményrendszer alakulására tekintünk. Hiszen nem csupán azon sematika diskurzív érvényesülését regisztrálhatjuk, mely szerint a régit leváltani készülő újabb generáció megvívja a maga harcait, majd komp-romisszumokat is kötve részben az elődök folytatójaként ismeri föl önmagát. Az irodalomtörténetben elkerülhetetlenek az efféle sémák, de az egyes történeteket ép-pen komplexitásuk teszi nehezen megragadhatóvá. E komplexitásnak része az ön-értelmezések változatos összjátéka, ahogyan az egymást értékelő nemzedékek és csoportok argumentációinak hálózata is. Mindez a kor poétikai teljesítményeinek, az irodalmi művek megítéltetésének kortársi gyakorlatában nyilvánul meg a leg-pregnánsabban, elválaszthatatlanul az irodalom nagyobb távlatú történeti koncepci-óinak megnyilvánításaitól.
Vannak azonban olyan diskurzív csomópontok, amelyek a jelenre vonatkozó kérdésirányokat a történeti állásfoglalás kikényszerítésével teszik interpretálható-vá. Ilyen csomópont vizsgált korszakunkban az Ady-kérdés.
ady-probléma
„Ha méltóságod az aktivitást szereti és erupciót követel, miért nem méltányolta jobban Adyt, aki korának minden költője közül kétségtelenül a legtüzesebb, leg-féktelenebb, legeruptívabb volt? – Adyt – egy igen kis kört leszámítva – az egész ország érti és szereti… – Ady híre a külföldön is egyre nő. Manapság már nem ritka
126 Fried István: „A magyar komparatisztika a két világháború között”. In: Kabdebó
Ló-ránt – Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): Az irodalomértés horizontjai. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995. 114–141.
79