135ha némiképp a megvalósíthatatlan élettörténeti elbeszélésre irányuló vágy jeleként

is áll elénk a vállalkozás, az élet történetekben is megragadható értelmes egysége nincs megkérdőjelezve. Csak éppen elérhetetlen. Minduntalan belekezd tehát az el-beszélésbe, s minduntalan megszakítja azt. Eközben, ezáltal pedig körüljárja annak lehetőségeit.

A következőkben e munka néhány állomásáról, s egyben a rá visszaháruló kér-désfelvetések egy-egy gócpontjáról szólok röviden. Paradoxonokról.

A gyermekkor emlékezete valamiképpen mindig platonikus. Mert csak platoni-kus lehet: ottlét, meglét, lét: a létező teljessége. Mindig a magamagával egyenértékű teljességben. A színek, formák, alakok, a fény igazabb teljességében.

Az emlékezés drámája viszont éppen az emlékezetben leképzett világ távollé-tével kell, hogy elszámoljon. A felejtés magában a megfogalmazásban mutatkozik meg, e bevégezhetetlen munkában, mely annak ellenére távolít ettől a teljességtől, hogy célja éppen ezzel ellentétes: a közelítés. De hát a közel az már megvan, az írás előtt.

Akkor hát miért kell írni?

Hisz a statikus emlékek létteljessége: öncsalás. A szegény kisgyermek panaszai e létteljességet a stilizált szerepvers révén reprezentálja, minduntalan visszautalva azonban arra a felnőtt tudáspozícióra, mely e teljességet egyáltalán beláthatóvá te-szi. A gyermekkori primer tapasztalatok kognitív beíródása idején lejátszódó törté-net éppen e beíródás törtétörté-neteként, tehát a történésektől szükségképpen eltávolítva áll elénk. Ezt Kosztolányi (esszékben, publicisztikákban szétszórt) autobiografikus megnyilatkozásai is világosan láthatóvá teszik.

Az az „esszéíró” önéletrajzi hagyomány és prózaszemlélet, amelyre az imént utaltunk, épp reflektivitása és stilizáló kedve révén képes irodalmilag kifejezhetővé tenni az egyébként elmondhatatlant. A kisesszé terjedelmi lehetőségei között Som-lyó maga is ezen a nyomvonalon indul el. Nem tudja, nem is akarja kikerülni a gyermekkor túlmagasztalásának csapdáját. A gyermekkor jelenlétét azonban nem engedi át az idill műfajának. Akkor sem, amikor kiskorának fontos színhelyeiről, így például a nagyapa bádogosműhelyéről és a nagyanyai konyháról ír.

Ezekben szerettem ücsörögni – és „résztvenni” a munkában. Egyforma szenvedéllyel érdekelt, ahogy Feri bácsi (a segéd) kiveszi a kétnyílású kályha parazsából a „vasat”, és hogy nyomja bele izzó hegyét az öntöttvas ágyán tekergő ezüst kígyó, a „forrasz”

végébe, és ahogy anyám a (gyakran változó, de mindig kedves) szolgálólánnyal kétoldalról két tenyérrel hogy lebegteti a fehér lisztporral beszórt asztal fölött a frissen nyújtózó rétestésztát, vigyázva, nehogy szakadjon, s ha mégis beszakadt, a végéből letépett és hirtelenében nyújtófán frissen vékonyított darabbal hogy foltozzák be, s hogy nyújtják tovább, amíg bárányfelhőnél légiesebbé válva képes lesz arra, hogy szinte nemlétező vékonyságára rá lehessen szórni (ha meggy), kenni (ha túró), szétteregetni (ha reszelt alma vagy káposzta), végül, az alá helyezett „ruhával” hogy tekerik fel félméteres hosszú rudakká, s azokat hogy emelik be az előre bevajazott tepsikbe. (…) A konyha, a műhely és a későn megismert zene művészete bennem valamiképpen a forrasztás és a kompozíció műveleteinek szintjén egyesült. Azt hiszem, ez a többszörös analógia és metamorfózis vált későbbi szövegeim paradigmájává.

136

A primer történetmondást rögtön a reflexió követi, a kettő szorosan egymásra van utalva, egyik sem nyeri el értelmét a másik nélkül. Az elbeszélő folyamatosan értelmezi, elemzi, amit a megfogalmazás elsődlegesen hozzáférhetővé tett, mind-untalan az aktuális íráslehetőségeit is meghatározó, személyes költészettörténetre visszavonatkoztatva. Ez nyilvánul meg az identitást a családi hagyományokhoz, sorsmodellekhez kötő és hasonlító, egyébként jellegzetesen „önéletrajzi” típusú folytatásban is.

Sem apám elfogadhatatlan kósza marginalitását nem tudtam elfogadni, sem nagyapa megállapodott, szürke, banálisan kerekded életformájához nem tudtam idomulni. De mindkettő iránt egyforma, folytonosan változó nosztalgia töltött el, hol egyik, hol a másik, hol mind a kettő egyszerre.

Nagyvárosi bohém nincstelen dalnok akartam lenni egy vadszőlővel befuttatott verandás vidéki iparosház és a hátsó udvarán horganylemezekkel mennydörgő üzem között. Olyan, mint a „többiek”. És olyan, amilyen csak én lehetek egyedül a világon.

Szertelen és mértékletes. Megelégedett és kielégíthetetlen. Istenek kedvence és áldozata. Aki, közben az „egyszerű emberek” hétköznapjaiban melegszik. És mind a kettő elől menekülnöm kellett. És hová menekülhettem volna? Ha nem valahová a világirodalom félelmetes labirintusába? Ahol máig is tévelygek…

Az apa, Somlyó Zoltán, az „átkozott költő” alakja nemcsak a fiú identitásának lel-ki és társadalmi vetületeiben, e személyessé formálódó drámában kap középponti helyet. Olyan jelként fungál ugyanis, amely a társtalanságot költészettörténeti, poé-tikai összefüggésben is kérdésbe hozza az olvasó számára. A könyvben beszámolót olvashatunk arról, hogyan vezette be az elbeszélőt a fiától egyébként külön élő, s a tőle való távolság leküzdésén nem mindig ügyesen munkálkodó, bohém, s persze csodált apa az irodalmi körökbe, s hogy hogyan kezd egy idő után a fiú titkolózni apja előtt, ösztönösen elhallgatva előle Babits Mihály ekkor számára már kikerül-hetetlen szellemi hatását, befolyását. Majd utóbb vissza-visszatér e hatásra, s Babits lassan a könyv egyik hősének bizonyul, aki az Önéletrajzaimból kötet nem-önélet-rajzi műfajú egységeiben kerül más szemszögből közelebb, külhoni író portréjába foglalt hivatkozástól esztergomi emlékbeszédig. A halál, a veszteség, az apa mint jelszerű eredet elvesztése tehát megtöbbszörözve válik értelemadó centrummá, s ez éppen a vizsgált irodalmi-kulturális orientáció felé viszi el a narratívát s befogadó-ját. A többszörösség egyébként maga is többszöröződik, hiszen az itt hivatkozott részek más Somlyó György-könyvrészletekkel állnak szoros összefüggésben, a tör-ténet egy része például A költészet ötödik évada „Babits” (eredetileg is idézőjelben) című fejezetében olvasható: itt egyebek mellett egy elemzéssel találkozunk, mely a Nyugat szerkesztőjét, vezéralakját az egész (tágan értett) nemzedék apafigurájaként tárgyalja (s persze ez utóbbi értelemben is többszörösséget kell regisztrálnunk).

A hatás felismerése az önismeret megkerülhetetlen állomása. A hatás azonban nem feltétlenül jelent kiszolgáltatottságot, másodlagosságot. Somlyó ezt éppen mesterének világirodalmi kapcsolódásai révén teszi egészen egyértelművé.

137

Este van. És „sokat mond, ki azt mondja: »Este«”. llyen szépen tudta ezt Hofmannsthal, Babits kortársa s egyik költői rokona. Este. A kérdések napszaka.

A Ballade des äußeren Lebens és az Esti kérdés kapcsolata nem elsőbbség és má-sodlagosság egymást kizáró kategóriáiban formulázódik meg itt, ahogyan – másutt – a Swinburne-kapcsolat sem. A magyar költészetnek, ha nem akar önmaga számára is néma maradni, ki kell alakítania a viszonyát a világirodalomhoz, már in statu cascendi elhelyezkedve abban. Babits az előzményekkel legalábbis egyenértékű, de azoktól különböző, s mégis velük kapcsolatban álló verse, versei egyértelműen erre mutatnak példát.

A fordítás és kommentálás is, e gyakran alábecsült tevékenységek, épp ezért jó-val többek másodlagosságra kárhoztatott átvitelnél. A hatás és közvetítés e munkája Somlyó önéletrajzi szerepanalízisében is elfogulatlanul, a másodlagosság bélyege nélkül kerül elő. Sőt, éppenséggel az önmagaság jelévé is válhat abban az elbeszé-lésben, mely a személyt és a személyiséget előbb méltóságában sújtó, majd életében is veszélyeztető történelmi eseménysorról számol be.

Paul Valéry felfedezése volt a bosszúm vagy kompenzációm azért, hogy minden félévben beadott egyetemi felvételi kérvényemre a „létszámon felüli” lakonikus válasz érkezett (nb.: a budapesti bölcsészkaron nem volt zárt „létszám” – másrészt viszont a magamfajta ifjak „léte” már csakis szám volt). A „bosszú” nem kecsegtetett vajmi nagy eredménnyel sem azok ellenében, akiknek szántam, sem a magam érdekében, sem a közeli, sem a távolabbi jövőt illetően. Mire várva, mi végre, milyen auspiciumokkal tudtam egyre többet fordítani, a magam kétes „javára” fordítani belőle? Végül ’44 nyarán már úgy is, hogy munkaszolgálatos körletemből a napi munkahelyig (a pesterzsébeti Illatos úti iskolából a Lehel úti ÉLÓ-ig) tartó közel egyórás menetelés közben, az oszlopban mellettem menetelő bajtársaim kétoldali védelme alatt oda-vissza, könyvvel vagy kiszakított lapokkal, papírral, ceruzával a kezemben menetelve?

A keretlegények, ha megláttak, legfeljebb csak gúnyolódtak rajta. Csupán egyszer ütötte ki valamelyikük a bajonettjével kezemből a könyvet. Az oda- és visszamenetelés között eltelt nyolc órában hasított félsertéseket raktam át meztelen vállamon a harmincfokos hőségben a vagonokból a katonai élelmiszerraktár jégvermébe. A visszafelé üresen tett néhány lépésnyi időtöredékek kedveztek annak, hogy egy-egy kivételesen nehéz fordítói problémára, ha nem is jó, de legalábbis jobb megoldást találjak.

Az elégtétel látszata ezáltal máris megtörtént.

De csodák csodája, megtörtént az igazi is.

Az ezeken a göröngyös utakon (is) készült fordításaim a felszabadulás utáni másfél év alatt két kis kötetben napvilágot láttak. És minden bizonnyal ezeknek köszönhettem a Francia Köztársaság írói ösztöndíját, amely 1946 végén Párizsba szólított.

A gyermekkor és a pályakezdés története, a családi és történelmi trauma személy-formáló következményei, az apa- és a hatásprobléma, az elsajátított kultúra szellemi és testi ellenállásra felkészítő szerepe (az irodalom szó szerint a túlélést segíti) nem-csak irodalmi köntöst öltve, de az irodalomról is minduntalan szólva, valójában az irodalomról szólás közegében válnak olvashatóvá.

138

Somlyó nem oltja a hallgatás, elhallgatás modernista alakzatába az üldöztetés elbeszélését. Annál is kevésbé, mert éppen az egykori tényleges, politikailag ki-kényszerített, közös hallgatást segít megtörni némely szövegével. Írás és hallgatás, megírás és meg-nem-írás explikált lehetőségei más vonatkozásban azonban nagyon is jelen vannak, s nagyon is jelentéses módon vannak jelen az Önéletrajzaimból kö-tetben, s egyáltalán, a Somlyó-életműben. Kiélezetten, költői tárgyként tematizál-ja például a „Részletek egy megírhatatlan versregényből” című sorozatában, ahol líraproblémákat versel meg byroni strófába törve, míg végül maga a strófa idomul a költészet imposszibilitásának súlya alatt tárgytól és konzisztenciától megfosztott üres lehetőség-vázzá; e folyamat a reflektivitás (kommentár típusú közlés) és a líra történő megvalósulásának szintjén is végbemegy. Ez azonban nem vezet valóban veszteséghez. Hiszen a deklarált bevégzetlenség, megfosztás, túl- és szétírás, az örökös előttes helyzet irodalmi explikációja a líra lehetőségfeltételeire rákérdező kísérletezés poétikai eredményeként tárul fel a versbeszédben.

Az életmű mintegy a túlfinomult forma és a „megemelt” beszédet végképp el-ejtő, abszolút-költőietlen-költészet végletei között mozog. A Somlyó-költészet mint nyelvművészet, nyelvhasználati mód és modell természetszerűleg kihat a szerző prózájára is. Pontosabban: fény derül rá, hogy e próza nem művelhető a költészet tapasztalata, azaz voltaképpen a költészet folyamatos jelenléte nélkül. Itt is éppúgy egyszerre érvényesül a palinodikus beszéd kísértése, mint a formákra való ráha-gyatkozás gyakorlata. Ha összegezni kellene, mérleget vonni: az irodalmi optimiz-mus, a nyelvbe vetett bizalom tűnik dominánsnak. Nemritkán a forma végletekig tágítását tapasztalhatjuk a versekben, de nem a forma „sérülését”. S forma alatt itt most akár a nyelvi közlés maga, a nyelv közege is érthető.

A „megíratlanság” és „megírhatatlanság” ebben az összefüggésben nem éppen szimpla alakzat. Mert a távollétet a jelenlevő jelöli, a hiányt a létező, szükségkép-pen – s erre a szövegek rájátszanak, tudatosítják ezt az esetlegességet, ráutaltságot.

Azt, hogy a „megíratlan” mindig a megírt utaltja lehet csupán, s csupán jelszerű léte van; s ugyanakkor azt, hogy a megírt szükségképpen esetleges, minden követke-zetesen (mert persze igen-igen követkekövetke-zetesen) érvényesített formáló elv ellenére.

A „megíratlan” tehát a megírtba íródik bele, éppen annak egyik funkcióját megmu-tatva: a lehetőségek, a folytatás jeleként.

Éppen ebben az összefüggésben érdemes végezetül a közvetítés- és hatásprob-lémára, elsőként Somlyó műfordítói munkájára visszautalni (s egyúttal Orbán Ottó utóbbiról írt bírálatát felidézni: „Szélrózsa”, in uő: Cédula a romokon, Mag-vető, Budapest, 1994). A műfordítás nem egyirányú közvetítés. Somlyó költészete éppúgy „hozzáadódik” a magyarba átültetett szövegekhez, ahogyan a megismert idegen kultúrák és poétikák „beépülnek” a saját szövegeibe. De nemcsak az ide-gen nyelvű szövegekkel alakul ki ilyen kölcsönviszony. A rájátszás, az utánzás, az utalás különös erővel jelenik meg hommage verseiben. Mert a tiszteletadás azonosuló mozzanata mellett itt az elkülönbözés aktusa, az idegen és saját di-namikája mozgatja valójában a szöveg nyelviségét. Az Önéletrajzaimból kötet

„elidegenített” fejlődéstörténetében nagy szerepe van a saját határait elbizony-talanító önértelmezésnek. A saját költészet sohasem lehet egészen saját, a saját történet sem lehet igazán saját; Somlyó műve ezer szállal kötődik a modernség

139