Korán kellett indulni, még nem is volt egészen világos. Az egyik szolga kézilámpát vitt előttük.
Így is eleget bukdácsoltak, míg leértek a Vicus Tuscusra, ahol Orbilius iskolája volt. Az apja kézen fogva vezette a kis Horatiust, aki nem győzte bámulni a mindenfelől összesereglő gyerekhadat. Jöttek, jöttek, mindegyiket legalább két pedagógus rabszolga kísérte, finom ruha volt rajtuk, szépek voltak a könyveik, a táskáik, az írószereik. Szenátorok meg lovagok gyerekei, jól táplált, elkényeztetett fiúk, aranybulla a nyakukban, bíborszegélyes tógájuk finom posztó, puha piros saruik nem is kopogtak a kövezeten. Mert itt minden utca kövezve volt, nem úgy, mint otthon, Venusiában.
Nem olyan iskola volt ez, mint a részeges Flaviusé, nem holmi ütött-kopott bódé, hanem szép kőépület, rajta nagy ablakok, bent szék meg asztal minden fiúnak. Jöttek, jöttek a gyerekek, oldalukon lógott a bádogtok a számolókövecskékkel, megzörrentek a kövek minden lépésük-nél, s ütemes csörgéssel kísérték lábaik ritmusát. Ott lógott oldalukon az írótábla is, szépen kettőbe hajtva, szíjjal összekötözve, belül a viaszán bizonyosan ott a kész lecke, a számtan-meg az írásbeli feladat. Az írótábláról vékony madzagon lógott az íróvessző, a fémesen csillogó stilus, és oda-odakoccant a bádogtokhoz. Nyakukban lógott a bőrtáska is, benne a könyvek, bizony eleget kellett cipelni a szegény kis iskolás gyereknek.
Horatiusnak még semmije se volt, se számolókövecskéi, se írótáblája, se íróvesszője, se könyvei. Csak ment, ment, nézte őket, irigykedve és elfogultan, s valahogyan nagyon boldog-nak érezte magát, hogy az apja itt van mellette.
A kapuban megtorlódtak a gyerekek. A rabszolgák eloltották a lámpákat, a pedagógusok elengedték a fiúk kezét, s megfordultak, mentek haza. Most egyszerre fölszabadultak, egymás hegyen-hátán tódultak be az ajtón, zsivajuk fölverte a házat. A vásári zűrzavarból érthetetlen és zagyva mondatok ütötték meg a kis Horatius fülét:
- Julius, hallod-e, nincs meg a számtanom, ideadod?
- Három színes golyó.
- Megadom.
- Hé, Lucius, meddig van a könyvnélküli? Én csak két sort tanultam.
- Na, lesz nemulass! Hat sor van föl.
- Polluxra! Te, én meglógok!
- Metellus, tudod a törteket?
- Tudja a csoda! Nem lehet megtanulni. A mama se tudja, hiába kérdeztem.
- Én se tudom. Ha fölszólít az öreg, végem van.
- Én már nem bírom a nádpálcáját. Olyan érzékeny a bőröm, ott, tudod...
- Gyerekek, lopjuk el!
- Buta! Hát azt hiszed, nem vesz másikat? Nádpálca nélkül nem lehet tanítani.
- A papa is azt mondta, hogy jó az a kölyöknek, meg hogy a gyerek verve jó, meg hogy ebcsont beforr, meg ilyeneket.
- De a törteket nem tudják ők se! Őket ki veri meg?
- Szamár vagy. A nagyok nem hagyják magukat. Visszaütnek.
Hanem aztán, mikor benyitottak a terembe, egyszerre olyan csönd lett, mint a templomban. A katedrán ott állt a magas, szikár Orbilius, homlokát ráncolta, szemöldökeit összevonta, nádpálcáját a markában szorongatta, s könnyedén veregette vele a combját, könnyedén, kihívón, mintha ezt mondta volna: „Na, itt vagytok, mákvirágok! Csakhogy itt vagytok! És ha szépszerével nem megy, ezzel verem belétek a tudományt!”
A gyerekekben, mint minden reggel, megfagyott a vér. Síri csöndben rakták ki könyveiket, írótábláikat, számolókövecskéiket, aztán leültek. A légy röptét is meg lehetett volna hallani a teremben, ha egyáltalán lett volna olyan vakmerő légy, amely ide berepül. Orbilius kiegyenese-dett, vékony ajkain holmi gúnyos mosoly villant, aztán megszólalt:
- Na.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta Flaccus. Kézen fogva vezette kisfiát: Orbilius előbb fölháborodottan sújtott tekintetével az ajtó felé, hogy egyetlen pillantással megsemmi-sítse a szentségtörőt, de mikor látta, hogy új tanítványról van szó, megenyhült az arca, s kérdőn nézett Flaccusra, aki már előtte állt a gyerekkel, s mindjárt meg is szólalt:
- Szeretném beíratni hozzád a fiamat, mester.
- Foglalkozásod? - kérdezte Orbilius, mert szerette megválogatni a tanítványait.
- Földbirtokos vagyok Venusiában. Azért költöztem Rómába, hogy a fiamat a te iskoládba járathassam.
- Helyes - mondta Orbilius elismerőn, és diadalmasan végignézett a termen, mintha azt akarta volna mondani a fiúknak: „Ide nézzetek, ez vagyok én!”
- Egyébként a fiam értelmes, okos, szófogadó gyerek. Nem lesz sok bajod vele - folytatta Flaccus.
- Majd elválik - torkolta le a mester, mert ez már beleavatkozás volt az ő mesterségébe. Csak ő tudta, mennyi baja volt minden értelmes, okos gyerekkel. Mert neki mindegyikkel baja volt, különben hogy igazolta volna a nagy tandíjat?
- Egyébként Valerius praetor az apósom - jegyezte meg Flaccus, hogy valamivel még beajánlja kisfiát. A Valerius névre a mester fölkapta a fejét, helyeslőn bólintott, de nem volt különö-sebben meghatva: elvégre a konzulok fiai is az ő iskolájába jártak. Flaccus folytatta: - Mindjárt meg is fizetem az első havi tandíjat.
- Két denarius - közölte Orbilius hidegen.
Ez igen - gondolta magában Flaccus -, nem nyolc rézgaras, mint a részeges Flaviusnál! Az ötszöröse! Ezért már igazi tudományt lehet kapni!
A gyerek ott szepegett az apja mellett, és szótlan elfogultsággal hallgatta a nagyok beszél-getését. Most aztán rá került a sor.
- Na, fiacskám - fordult hozzá Orbilius, olyan zord tekintettel, hogy a gyereknek egyszerre elakadt a lélegzete -, mi a neved?
- Quintus Horatius Flaccus - dadogta a gyerek.
- Hol születtél?
- Venusiában - felelte a kis Horatius bizonytalanul.
A gyerek kérdőn nézett az apjára. Flaccus megmondta az adatokat, megfizette a tandíjat, megkapta a szükséges utasításokat, aztán elköszönt. Még aznap megvette a könyveket és írószereket, s másnap reggel már a kis Horatiust is két rabszolga kísérte az iskolába. Aki látta a jól öltözött szolgákat, a finom ruhás, ápolt kisgyereket, oldalán a drága bőrtáskát, bátran a konzul vagy legalábbis valami gazdag ember fiának nézhette.
Jaj, de furcsa volt az első nap az iskolában! Orbilius tanító úr éppen a törteket nyaggatta. A gyerekek feleltek is, nem is, a nádpálca sűrűn suhogott a hátukon.
- Albinus, ha egy asból elveszel öttizenketted unciát, mennyi marad? - pattogott a kérdés.
Nagy neszezés támadt a teremben: a gyerekek szaporán tologatták félre a kövecskéket a számolótáblán.
- Marad... marad... hat tizenketted - dadogta a pufók kis Albinus.
Durr! Nagyot csattant a nádpálca a hátán.
- Lucius! - vezényelt a tanító úr.
- Marad hét tizenketted - vágta ki a gyerek.
Jól van, leülhetsz. Metellus, ha egy ashoz hozzáadok hat tizenkettedet, mennyi lesz? -faggatta Orbilius a legrosszabb számolót.
- Tanító úr kérem, nem tudom. A mama se tudja.
- Csönd! - förmedt rá a mester. - Törzshajlítás előre!
A kis Metellus megadta magát sorsának. Lehajolt, és behunyt szemmel várta a szokásos adagot. Orbilius olyan ötöt sózott a puhábbik felére, hogy csak úgy porzott. Metellus bömbölt.
Aztán vállat vont, és visszament a helyére. Rossz volt ülni, égtek a hurkák a combján, de azért boldogan súgta oda a szomszédjának:
- No, hála legyen Mercuriusnak, mára már túl vagyok rajta!
Furcsa ember volt ez az Orbilius. Beneventumban született, Athénben tanult, és a hivatalnoki pályára lépett, de nem vitte tovább a rendőrdíjnokságnál. Összeférhetetlen, izgága ember volt, sokat tartott a tudományára, különösen büszke volt arra, hogy nála jobban senki sem ismeri a régi irodalmat, de hát mi köze volt ennek a rendőrséghez? A kollégáival fölényeskedett, a feljebbvalóival gúnyosan, leereszkedő hangon beszélt, az aktákat bizony hetekig nem intézte el, mélységes megvetéssel és undorral dolgozott a hivatalban, már amennyit dolgozott, mert többnyire verseket meg értekezéseket írt. Úgy járt be az ólombányába - így nevezte a hivatalt -, mint egy megbántott isten, akit rangján alul álló munkára kényszerített a kegyetlen sors.
Egyszer aztán megpofozott valakit, aki ügyének elintézését sürgette nála; az illető se volt rest, szaladt a rendőrfőnökhöz, s az lett a nóta vége, hogy Orbiliust rövid úton elcsapták. Most aztán élhetett az irodalomnak.
Az irodalomnak igen, de az irodalomból bizony nem. Két hónapig a fellegekben járt, olvasott, írt, kiadót keresett remekművei számára, de udvarias kifogásokkal mindenütt elutasították.
Sértődötten távozott az irodalom berkeiből, s mintegy hogy bosszút álljon az értetlen emberiségen, beállt katonának. Itt szerencséje volt: nyers modora, fölényeskedése, erőszakos-sága hamarosan meghozta neki az őrmesteri rangot. Sokáig szolgált, végigcsinált néhány hadjáratot is, később kezelő őrmester lett belőle, s a katonai szállítások révén jól megszedte magát. Negyvennyolc éves korában aztán megelégelte a katonai dicsőséget: hogy ő egész életére centurio maradjon, azt nem! Hogy minden kölyök százados parancsolgasson neki, Orbilius Pupillusnak, hogyne!
Fogta magát, kivette a végkielégítését, s búcsút mondott a csillogó egyenruhának.
Most már gondtalanul megélhetett a pénzéből, de az irodalom csak nem hagyta nyugton.
Addig törte a fejét, hogy hogyan kamatoztassa tudományát, míg végre elhatározta, hogy iskolát nyit. És kiderült, hogy igaza volt: most találta el az életpályáját. Amilyen rossz volt hivatalnoknak meg írónak, olyan kitűnő tanító lett belőle. Hogy verekedett, hát jó, jó, attól még nem tört csontja egy gyereknek sem! Hanem tanítani aztán tudott. Keményen fogta a gyerekeket, nem nyugodott, míg mindegyiknek a fejébe bele nem verte a számtant meg az irodalmat meg a nyelvtant, és annyi bizonyos, hogy mindegyikből ember lett. A főiskolákon mindig az ő tanítványai boldogultak legjobban, ötvenéves volt, mikor megnyitotta iskoláját Rómában, most ötvenöt. Öt év elég volt arra, hogy iskolájának híre menjen egész Italiában. Jó tanító volt, akárki mit beszél, s ezért a szülők is megbocsátották neki, hogy olyan szenvedéllyel táncoltatta a nádpálcát a gyerekeik hátán. Mercuriusra! Nem szabad irigyelni az emberektől az apró örömeiket.
Sokáig tartott a számtanóra, jólesett utána a tízórai, a kinyújtózkodás, a terefere, libamájak és kolbászok cseréje, mert bizony mindegyik azt az ételt szerette jobban, amit a másik vitt az iskolába. Jólesett tíz percig teli torokkal ordítozni, verekedni, hogy aztán a csengetésre mindenkinek torkán akadjon a hang, alázatosan leüljön ki-ki a helyére, s elmerüljön Livius Andronicus Odüsszeia-fordításának mérhetetlen gyönyörűségeiben.
Már a számtant is lelkesen és szigorúan tanította Orbilius, de mi volt ez az irodalomhoz képest!
Itt volt aztán igazán elemében! Livius Andronicus ódon és döcögő versei, amelyeknek latinsága oly idegen és tudományos volt a gyerekek fülének, Orbilius szerint a tökéletesség netovábbjai voltak. Lelkesen szavalta a patinás sorokat, magyarázta szépségeiket, s akkor volt igazán boldog, ha a fiúk folyékonyán és pattogtatva ontották magukból a jó adagokban feladott könyvnélkülit.
Ebben Horatius volt a legkülönb. Egyik fiú sem tudott olyan szépen verseket mondani, mint ő, s megtörtént az a csodálatos eset, hogy Orbilius ismételten megdicsérte. Még most is rejtély, hogy a komor falak nem dőltek össze ennek a csodának hallatára. De hát Horatiusban valami különös adomány volt ez: érezte a versek ritmusát, s nemegyszer megesett, hogy ha hirtelen nem jutott eszébe az eredeti szöveg, maga költött hozzá szavakat vagy félsorokat. Ilyenkor Orbilius fölkapta a fejét, hegyezni kezdte a fülét, mint a nemes paripa, botjával nagyot csapott az asztalra, s némi elismeréssel a hangjában csak ennyit mormogott:
- Ejha!
Egy pillanatra megállt a versáradat, Horatius megtorpant, de senki sem értette, mit mondott az öreg.
- Na - nógatta a gyereket -, folytasd.
Élvezte, határozottan élvezte a dolgot. „Na, ebből a gyerekből költőt faragok” - gondolta magában, mert nem tudta, hogy a fiút az istenek már a Voltur-hegyen eljegyezték a költé-szettel.
A gyerekek rettentően irigyelték a kis Horatiust, és hogy bosszút álljanak rajta, elnevezték csipásnak. Nem volt szép tőlük csúfot űzni a kisfiú egyetlen fogyatkozásából, de hát a gyerek-nek kiskora óta szemhurutja volt, nem is múlt el soha életében, hát ebbe kapaszkodtak bele a kis gonoszok. Lippus, Lippi, Philippus, Philippi - így csúfolkodtak a kölykök a nyelvtani pél-dákkal, s ilyenkor a kis Horatius dacosan leszegte fejét, nem szólt semmit, nem tiltakozott, nem verekedett, nem árulkodott sem az iskolában, sem otthon, ez az ő külön fájdalma maradt.
Csak egyszer szólt az apjának, hogy fáj a szeme, mire az öreg elvitte a szemorvoshoz. Fiatal ember volt az orvos, nézegette, vizsgálgatta, tükrözte, csóválta a fejét, aztán azt mondta:
- Azt hiszem, makacs hurut, sokáig fog tartani.
Hát ebben igaza volt, bizony sokáig tartott. Rendelt rá borogatásokat kamillafőzettel, aztán valami kenőcsöt is adott. De maga is tudta, hogy ez csak annyit ér, mint a ráolvasás. Érezte, hogy ehhez nem elegendő a tudománya, de természetesen ezt a világért sem vallotta volna be.
Bezsebelte a fizetséget, aztán el is felejtette az egészet. Sietett a fogadóirodába: a kis doktor szenvedélyes lóversenyjátékos volt, a kékek párthíve. Mostanában valahogy olyan szeren-csétlenül játszott, hogy azokon vesztette el minden keresetét. Ez idő tájt a zöldeknek kedvezett a szerencse.
Lippus, Lippi, Philippus, Philippi - most már dallamot is találtak ki rá a gyerekek: Plautus egyik vígjátéki énekének a csúfolódó dallamát. A gyerek már nem törődött velük, de azért belül eleget emésztette magát. Rossz napjaiban s rossz éjszakáin szüntelenül ott zümmögött a fülében: Philippi, Philippi. Gyötörte, kísértette, kísérte ez a név. Már régen elkerült Orbilius iskolájából, ez a név nem hagyta el, olyan volt, mint a kullancs, mint az árnyék, vele ment, nem tágított mellőle, szorongatta, mint a lidércnyomás. Vele maradt Athénben is, és ha Phaidrosz tanár úr kiejtette ezt a nevet, a nagy Horatius is összerezzent.
... Egyszer aztán találkozott vele, s akkor tudta meg, hogy ez a végzete.
De még egyelőre itt ült Orbilius mester iskolájában, és izzadva kaparta írótáblája viaszába a szöveget, amelyet az öreg gondosan szótagolva diktált. Szép gyöngybetűket kanyarított a kis Horatius, és az írásának az volt a nevezetessége, hogy nem akadt benne helyesírási hiba. Ez csak újabb ok volt arra, hogy Orbilius megdicsérje, a gyerekek meg annál jobban csúfolják.
Mikor aztán Plautusra meg az értelemgyakorlatokra került a sor, a kis Horatius egyszerűen verhetetlen volt. Remekül értette Plautus vígjátékainak régies latin nyelvét, nagyszerűen felismerte a bonyolódott versformákat, és most már mindennapos eset volt, hogy ha valaki akármiben hibázott vagy megakadt, Orbilius szinte gépiesen mondta:
- Majd Horatius.
Ezen már senki sem csodálkozott, de azt igenis mindenki észrevette, hogy mióta a kis Horatius velük jár, a mester valamivel kevesebbet verekszik. Metellus most már csak minden második nap kapott pálcát. Az lett volna a dolgok rendje, hogy ezért hálásak legyenek Horatiusnak, de bizony csak annál jobban haragudtak rá, irigyelték ezt a libertinuskölyköt, akinek minden sikerül. Szenátorok, lovagok gyerekei rosszul palástolt féltékenységgel néztek a zömök kisgyerekre. Csúfolták, ahogy kifért a torkukon, csak éppen lefőzni nem tudták.
Így múltak az évek Orbilius iskolájában, s a múló évek meghozták a kis Horatiusnak a megérdemelt elismerést is. Szívóssága, nyugalma, rendületlen türelme végre is lefegyverezte a gyerekeket. Egy szép napon, ekkor már tizenkét évesek lehettek, Horatiusnak különösen nagy sikere volt: az öreg Orbilius olyasfélét mondott, hogy nézzétek meg jól ezt a fiút, ebből még nagy ember lesz - hát a szünetben az egyik kölyök megint fölelevenítette a régi nótát. És akkor valami nagy dolog történt.
Lucius, az osztály atlétája, keményen odalépett a csúfolkodó Albinushoz, és szó nélkül két olyan pofont kent le neki, hogy a gyerek végignyekkent a kőpadlón, mint a zsák. Erre aztán olyan eget verő éljenzés harsant, hogy a falak is belesiketültek. És megtörtént az a szokatlan eset, hogy Orbilius kijött a szobájából, és szétnézett a csatatéren, amit még sohasem tett.
Egyetlen szempillantással átlátta a helyzetet, komoran bólintott, és visszament a szobájába.
Mikor Albinus bement hozzá panaszkodni, az öreg csak ennyit mondott neki:
- Horatiust eddig csak az istenek védelmezték, most már, hála Mercuriusnak, az emberek is pártját fogják. Megértetted?
Nagyot reccsent a hangja, és Albinus úgy repült ki a szobájából, mintha parittyából lőtték volna ki.
Az öreg Flaccus duzzadó örömmel látta, milyen szépen halad a fia a tudományokban. Orbilius csak dicsérni tudta, s a legnagyobb dicséret az volt, hogy mindössze az első évben kapott tőle kétszer verést, azóta soha nem táncoltatta a hátán a nádpálcáját. Pedig ezt alig négy-öt gyerek mondhatta el magáról. A harmadik évtől kezdve ő volt az osztály legjobb tanulója, s az is maradt végig. Tizennégy éves volt a fiú, mikor az öreg Orbilius kijelentette Flaccusnak, hogy vigye felsőbb iskolába, mert ő már nem tudja mire tanítani. A gyerek ekkor már olvasta az egész latin irodalmat, magánszorgalomból megtanult görögül is, és apja jóvoltából annyi görög és latin könyve volt, hogy már nem fértek el az egymás mellett sorakozó hat bronzhengerben, hanem polcot kellett nekik csináltatni. Ott hevertek a tekercsek, szép rendben, pirosra festett fahengerekre csavarva, a fahengerek végén cédula, rajta a szerző neve és a mű címe. Livius Andronicus, Naevius, Ennius, Plautus, Varro, Lucilius könyvei mellett ott hevert az öreg Cato történelme, aztán a földművelésről írt remek kis könyve - ezt még az apja is nagy élvezettel olvasgatta -, ott voltak Terentius vígjátékai, ezeket jobban szerette Plautus darabjainál, és ott voltak Catullus versei, a legdivatosabb modern versek, amelyek körül nagy viták dúltak akkoriban. Mióta meglátta a könyvet a Sosius testvérek boltjának kirakatában, nem volt nyugta. Drága volt a kis könyv, de addig takarékoskodott, míg végre a születésnapi pénzével együtt volt az ára. Ez a december nyolcadika volt a legszebb születésnapja.
Mégis, legtöbbet olvasta Lucretius Carus hexameterekben írt könyvét: A természetről.
Epikurosz filozófiáját ezekből a csodálatos versekből ismerte meg, már amennyire megismerte, mert bizony nem értette meg az egészet. De olyan új világ tárult itt fel ámuló szemei előtt, hogy elhatározta: filozófus lesz.
Ez is a születésnapján történt, december nyolcadikán, de ekkor már tizenhat éves volt. Már két éve Syronus főiskolájába járt, ahol filozófusokat olvastak, szónoki beszédeket szerkesztettek és adtak elő, megismerkedtek az írásművek elméletével és az irodalmi alkotás titkaival és módszereivel. Itt már Arisztotelész költészettana volt a fő olvasmány, de olvasták Platón utolérhetetlen dialógusát, Szophoklész megrázó tragédiáját és Arisztophanész pajkos vígjáté-kait is. Itt főképpen a görög irodalmat tanulmányozták, az örök mintaképeket, amelyek - mint Syronus tanította - minden műfajban örökkévaló értékeket adtak az emberiségnek. Itt hallotta először, rendszeres előadásban, Epikurosz filozófiáját is, s annyit beszélt róla apjának, hogy az öreg mindjárt megvette a Küriai egy példányát. Onnan kezdve aztán együtt olvasgatták csöndes téli estéken, a kályha mellett, a nagy ebédlőben, a lakás meghitt szögletében.
Mert kályha is volt ebben a római házukban. Flaccus nagyon vigyázott a gyerekre, s Valeriustól tudta, hogy a római tél bizony néha nagyon kemény, s majdnem minden évben havazik is itten. Most is, ezen a nevezetes december nyolcadikán, most is vígan pattogott a tűz a pohos kályhában, recsegtek-ropogtak az illatos fenyőfahasábok, Flaccus nagy karosszékben ült a kályha mellett, Horatius ott állt előtte, s míg Pullia lázasan jött-ment, tett-vett, hiszen vendégeket várt, apa és fia csöndesen beszélgetett egymással.
- Tudod-e - kezdte az apja -, hogy még nem is vettem ajándékot neked erre a legszebb születésnapodra?
- Milyen jó - mondta a fiú, és elpirult -, nagyon szeretnék kérni tőled valamit.
- No, ki vele! - biztatta az apja, s örült, hogy nem kell ajándékon törnie a fejét.
- Csakhogy én valami nagyot akarok kérni - kockáztatta meg félénken Horatius.
- Ki vele, fiam - nógatta Flaccus -, ha futja a pénzemből, meglesz.
- Apám - mondta Horatius, és reszketett a hangja -, Athénbe szeretnék menni a főiskolára.
Kimondta.
- Athénbe - töprengett el Flaccus -, Athénbe. Hát azt hiszem - s elmosolyodott -, lehet.
Hiszen neki is ez volt minden vágya! Azért dolgozott, azért gyűjtött, hogy a fiát végre Athénbe kiküldhesse. A tudománynak ezt a fényűzését csak a gazdag emberek fiai engedhették meg maguknak, és Flaccus büszke volt rá, hogy a fiának ezt is meg tudta adni. Egész életében keményen dolgozott, s most itt volt az aratás! Hiszen tulajdonképpen gazdag ember volt:
irodája remekül jövedelmezett, egész kis vagyont tett félre már, csöndes estéken ki is számította, hogy hat évre elegendő lesz a fiának Athénben az, amit félretett. Nagyon boldog volt ezen az estén.
- Elküldesz? - kiáltott fel Horatius hitetlenül, mert sohasem törődött vele, mije van az apjának.
Neki mindene megvolt, s ő csak a könyvekben élt. - Elküldesz? - ismételte, aztán könnyezve borult az apja nyakába. Az öreg Flaccus nem szeretett elérzékenyülni, legalábbis nem szerette
Neki mindene megvolt, s ő csak a könyvekben élt. - Elküldesz? - ismételte, aztán könnyezve borult az apja nyakába. Az öreg Flaccus nem szeretett elérzékenyülni, legalábbis nem szerette