Lassan ballagott fölfelé az Esquilinuson a hideg téli napsütésben. Hivatali szünetnap volt, ilyenkor még az előkelő Vicus Patriciuson is hemzsegtek a járókelők. Kövér bácsi jött vele szemben a feleségével, előttük a pedagógus rabszolga kézen fogva vezette kisfiúkat; a gyerek mohón harapdálta a meleg sült tök omlós belét: két pufók arcán sárga foltok terpeszkedtek. Az egyik utcasarkon maszatos kölykök golyókat peckeltek kis gödörbe: hároméves, piros arcú kislányka állt mellettük nyakig bebugyolálva, és áhítattal nézte a nagyobbak komoly és izgató versenyét. Rongyos koldus botja koppant a kövezeten. Két kifestett, selyemruhás, bársony-köpenyes lány kihívón rákacsintott Horatiusra: a költő lesütötte a szemét. A lányok nyomában fiatal katonatiszt loholt, mellén minduntalan megcsörrentek az érdemrendek, piros szegélyes fehér köpenyének ezüstcsatja, mint a gyémánt, szikrázott a napfényben.
Nini, a nyápic Alfius is itt sétált, savanyú ábrázattal, görnyedten, horpadt mellel: ejnye, de megártott neki az a bizonyos vers! No lám, nemcsak az uzsorás tud vért szívni, a költőnek is vannak fegyverei. Alfius nagyot köszönt Horatiusnak. Idők jele! - gondolta a költő, és őszinte undor kavargott a gyomrában. De egyszerre hangosan fel kellett kacagnia: Alfius barátunkon három vastag tunica volt, fölöttük gyapjúmellény, lábszárain gyapjúnadrág, lába fején meleg szövetből való harisnya, fején bélelt sapka, nyakában nehéz posztóköpeny. Horatius elfordult, úgy nevetett. „No, megfagyni nem fog - gondolta magában -, egyelőre a versem is befűtött neki.”
Fiatal házaspár ment el mellette, az asszonyka szeme bizalmasan ránevetett. Meglökte a férjét, s odasúgta neki:
- Horatius.
A férj tisztelettel nézett utána. A költőnek melegség futott végig a testén. „Hát ismernek az ismeretlenek” - gondolta magában.
Maecenas kertje felől hosszú sorokban szállingóztak a kliensek, akik reggeli tisztelgésen voltak a nagyúrnál. Hangosan beszélgettek, nevetgéltek.
- Nem tudom, mi történhetett - mondta az egyik -, ilyen jókedve már régen nem volt.
- Fejenkint egy arany - szólalt meg a másik -, nem csekélység! - és megcsillogtatta tenyerén a vadonatúj aranyat.
Szóval a nagyúrnak jókedve van. Ritka nap az ilyen abban a fásult egykedvűségben, amellyel az életét átunatkozza. Bizonyosan remek éjszakája volt, rejtett zenekar vérforraló ritmusára elefántcsontfehér lányok táncoltak előtte királyi perzsaszőnyegeken, keleti nárdusok bódító illatában. Hol vannak a vasizmú etruszk királyok, akiknek vére a nagyúr ereiben poshad? Hol vannak a királyi ősök, akik csatáztak és alkottak, nagyokat ittak, és nagyokat nevettek, és még a szarkofágjaik födelén is halhatatlan mosollyal ölelik szoborszép asszonyaikat? Mi maradt belőlük? Csak a telhetetlen érzékiség, a petyhüdt és már ízetlen tivornyázás? Ezt tanította csak Epikurosz? Mi nyűgözi le ennek a nagy szellemnek szárnyait, hogy nem tud repülni, repülni, ismeretlen és ember nem sejtette magasságokba, a csillagok fölé, szikrázó fényességben, acélos lendülettel?
Brutus! - jutott eszébe önkéntelenül. A tiszta szellem, a forró lélek, a halál filozófusa és az élet katonája, lám, milyen más volt Brutus! Élni, cselekedni, lángolni, harcolni, s meg is halni esz-mékért és eszményekért, ellobbanni valami szent tűz lángjaiban, megfoghatatlan ábrándokért,
amik mégis az élet teljességét jelentik, a szabadságért, a köztársaságért, az ősök Rómájáért - ó, milyen rég volt ez, milyen rég!
Nagyon szerette Maecenast, de nem tudta felejteni Brutust, s most, mikor így egymás mellé állította őket, egyszerre megkeseredett a szája íze, és mintha Philippi felől szemrehányón szúrt volna lelkébe a halott Brutus szomorú tekintete.
Hogyan is élt ő eddig Octavianus Rómájában? Fölsajdult-e néha lelkében Philippi fájdalma és gyásza, voltak-e még titkos könnyei a halott köztársaságért? Vagy ő is csak Maecenas volt már, szerelem rabszolgája, akinek lelkében egy kislány mosolygása elaltatott minden politikát, mint ahogy a hajnali nap fénye elhomályosítja a szikrázó csillagokat? Cinara - mondta majdnem hangosan, valaki meg is fordult utána -, Cinara, kedves! Csak ő volt már, a drága és rajongó kislány, csak ő és a vers, és a kettő majdnem egyet jelentett. A lelke mélyén, mint elhagyott tűzhelyen, vastag hamu takarta a hunyó parazsat. De élt a parázs, eleven tüze minden pillanat-ban fellobpillanat-banhatott. És eszébe jutott a brundisiumi út, az a kínos pillanat, mikor Murena a zsarnokok fejéről beszélt. Akkor... egy pillanatra..., igen..., megint a régi tribunus volt, Brutus tisztje, a köztársaság katonája... Ó, milyen jó volna még egyszer fiatalnak lenni, hinni, lángolni, verekedni, esküdni a zsarnokölők szobra tövében, s vérezni Philippi boldogtalan mezején!
Katonai őrjárat szöges csizmái koppantak a kövezeten, ütemesen. Octavianus katonái, a hatalom, az új Róma oszlopai. Békességet, békességet - sírt fel a lelkében. De vajon Octavianus ezt akarja-e vagy a koronát? Messallának van igaza: minden úgy van jól, ahogy van, és talán Octavianus csakugyan becsületes ember, hiszen ellenfele Antoniusnak, aki Kelet császárjának hivatja magát, és királyi pompával kápráztatja a meghódított népeket. Megtehetné ő is, hiszen minden hatalom a kezében van, és nem teszi. Bizonyosan Maecenas is ott hagyná, ha Caesar útjára lépne. Messalla is tőrt kapna a kezébe, Sestius is, Septimius is, Grosphus is, Murena is, minden becsületes ember. „Én is!” - horkant föl benne a régi ezredes. Octavianus ma még a köztársaságot akarja és védelmezi, úgy mondják. De meddig, meddig? Caesar sem nyúlt rögtőn a koronáért.
Békességet, békességet! Vesztébe rohanna Róma, ha megint csak bíborra vágyó hadvezérek és politikusok játékszere lenne. Eszébe jutott egyik tavalyi verse: viharoktól megtépázott hajóhoz hasonlította az államot, a hajót orkánok hányják, letört az árboca, lehullt a vitorlája, szilánkká tört minden evezője, csak a kormánya ép: hát összefogni, megfordítani, s vállvetett munkával bevezetni a békés kikötőbe! Mind a két pártnak szólt ez a vers: a köztársaságiaknak éppúgy, mint a triumvirek híveinek, vészkiáltás volt a viharban: fogjunk össze, mentsük meg, ami menthető. Csak polgárháborút ne, az istenekre, elég római vér folyt a világ csataterein! A versnek komoly és mély hatása volt: a költő a politikai megtérés útjára lépett, bár Octavianus szándékai iránt még mindig maradt benne némi keserű kételkedés.
Harmadik éve volt már benső barátja Maecenasnak. Még soha nem kért tőle semmit: boldog volt, hogy a megközelíthetetlen nagyúr szerette és megbecsülte, olvasta, dicsérte és kiadta a verseit, ösztönözte az alkotásra, és boldog volt, ha új verssel lepte meg. Mindennap látni akarta a költőt, ha csak rövid időre is, és ilyenkor mintha kicserélték volna: friss volt, jókedvű, eleven, sugárzott, élt, tervek és ötletek villantak benne: Horatius csak bámult, és sajnálta, hogy mért nem szikrázik így a szelleme a magányosság csöndes óráiban is. Büszke volt rá, már nem volt számára a dúsgazdag arisztokrata, csak a hűséges jó barát, szellem és lélek, forró és nagy lélek, a sivár pompa és a mérhetetlen gazdagság fojtogató, gyilkos aranygyűrűjében.
És ezt tudta a közvélemény is; és ezért irigyelték a költőt: pártfogását keresték, közbenjárását kérték, zaklatták, ó, hányszor mondták neki: „Csak egy szavadba kerül” - de ő mindig kitért, sohasem szegte meg a kötelező tartózkodást, sohasem kért tőle semmit, sem mások, sem a maga számára.
A maga számára legkevésbé.
De ez a nap valahogy jól indult. Cinara frissen kelt, csupa mosolygás volt, csupa kedvesség és szépség ezen a téli reggelen, a langyosra fűtött szobában. A pattogó fahasábok mintha daloltak volna a kályhában, s a mindig komoly Bavius - Polluxra! - fütyörészett. Kedvet kapott talán tőle a rigó odakint a kertben, a kopasz berkenyeágon, s hármat füttyentett rá, mintha azt mondta volna: „Ne féljetek, jön a tavasz, jön a tavasz!”
Igazuk lehetett a klienseknek: nini, épp most fordult ki a nagyúr kertjének kapuján az öreg Atticus, az előkelő, művelt úr és a finom író, az első római könyvkiadó, Cicero nagy barátja.
Csakugyan jókedve lehetett Maecenasnak, hogy volt türelme a hetvenhat éves öregúrral elbeszélgetni. Enyhítő körülménynek vele volt Vipsanius Agrippa tengernagy, a híres és diadalmas hadvezér, Octavianus iskolatársa és benső barátja, a római hadiflotta újjászervezője.
Most is ott csillogott mellén a nagy aranykoszorú, amelyet a naulokhoszi tengeri győzelemért kapott, mikor Pompeius hajóhadát tönkreverte. Agrippa volt Maecenas mellett Octavianus legerősebb támasza a háborúktól megtépett birodalom helyreállításában, s azzal is az imperator céljait szolgálta, hogy hatalmas vagyonából fejedelmi épületeket emeltetett, templomokkal, vízvezetékekkel, fürdőkkel díszíttette a fővárost. Horatius tisztelettel köszöntötte a két előkelő és tekintélyes urat, az imperator és Maecenas barátait.
- Á, Horatius - nyújtotta a kezét Agrippa -, no, hogy vagy? Mikor olvassuk már azokat a verseidet, amelyekben Octavianus diadalait magasztalod?
- Ó, kegyelmes uram - szerénykedett Horatius -, az én gyönge lantom nem méltó a hősök magasztalására.
- Nana - tiltakozott a tengernagy -, azt majd mi mondjuk meg. - Kissé bántotta a költő kitérő válasza, mert magára gondolt, mikor Octavianus diadalait emlegette, hiszen az imperator győzelmeit mind ő vívta ki. Octavianus kitűnő politikus volt, de semmit sem értett a hadvezetéshez.
- Horatius? - figyelt fel Atticus, és hunyorgatott rövidlátó szemével. - Horatius? Nekem is felolvasták a verseidet. Jól van, öcsém. Ha nekem ilyen költőim lettek volna annak idején!
- Atticus dicsérete a legnagyobb kitüntetés - hajolt meg Horatius.
- Pedig nagy szolgálatot tennél vele Octavianusnak - folytatta Agrippa. - Az eposz a szívekbe írt történelem, és Róma a szívekben él tovább.
- Kegyelmes uram - szabadkozott Horatius -, nem akarok belekontárkodni Vergilius mestersé-gébe. - Megpróbált kacagni, de csak a szája torzult keserű fintorra: Brutus komor árnya kísér-tett fel a lelkében. Aztán hirtelen másra terelte a szót: - Inkább mondd meg, kegyelmes uram, mikor gyönyörködhetünk birodalmunk térképében, a Campus Martius oszlopcsarnokában?
- Ó, a térkép - kapott rajta Agrippa. - Azt is azért csinálom, hogy a római népet a birodalom nagyságára emlékeztessem, s azért akarom márványba vésetni az oszlopcsarnok falain, hogy örök időkig hirdesse Róma dicsőségét és hatalmát. Most dolgozom a birodalom minden részéből beszerzett adatokon. Valóságos földrajztudós lett már belőlem.
- Látod, kegyelmes uram, az ilyen munka valóságos cselekedet. Ugyan mi ehhez képest a vers?
- Én meg azért zúgolódom, hogy mért nem tudok verset írni - kacagott a tengernagy. - Szép játék a vers, lélek, muzsika, fantázia. De hát én már csak ilyen faragatlan katona vagyok, no, igazad van az első szatírádban, ahol azt írod, hogy mindenki más szeretne lenni, mint ami. Te mégis szerencsésebb vagy nálam: te már voltál katona, én még nem voltam költő - és harsányan elnevette magát.
Barátságosan elbúcsúztak, de Horatius úgy érezte, mintha valami tüske maradt volna a szívében. Mire célzott Agrippa? Mért nevetett olyan nagyot Philippi katonáján? Talán szelíden figyelmeztetni akarta az imperator barátja, hogy elmúltak az álmok, s itt a valóság? Nem a Messalla hangja volt ez? Ugyan - nyugtatta magát -, rémlátás.
- Bácsi, bácsi - szaladt elébe a kapus kisfia, amint belépett a vasrácsos kertkapun -, mit hoztál?
- Jó gyerek voltál, Phaniscus? - hajolt le hozzá Horatius. - Ha jó voltál, ezt hoztam, ni - és szép piros almát vett ki a tógája zsebéből. A gyerek mohón kapott utána, elszaladt vele, s a kapusfülke ajtajában mindjárt bele is harapott. Az édes lé kicsordult a szája szélén.
- Köszönöm, uram - mondta a kapus -, egészen elkényezteted a gyereket. Kaphat itt annyit, amennyi belé fér, mégis azt szereti jobban, amit te hozol neki. Egész nap itt les a kapuban.
Milyen jólesett neki a kisgyerek ragaszkodása! „Mért nincs nekem is fiam? - töprengett, de nyomban rendreutasította magát: - Diana szent nevére, hol jár az eszem? Hiszen így is éppen csak hogy megélünk, aztán a kis Cinara beteg, szegényke, belehalna, mint soha nem látott édesanyám. A versek az én gyermekeim, jó gyerekek, nem kérnek enni - halkan felkacagott -, beérik az én véremmel, gondok gyermekei, fájdalom gyermekei, egyszer úgyis megölik az apjukat. Ó, milyen jó lenne megbújni valahol egy csöndes zugban, öreg fák tövében, erdők mélyén, üldögélni gyémánttükrű forrás vize mellett, túrni a földet, nyesni a szőlőt, öntözni a virágokat, ojtogatni a gyümölcsfákat, s nézni-nézni az égen úszó felhőket és esténkint a csillagok gyöngysorát a mennyboltozat sötétkék kárpitján, suhanó szelekkel, könnyű szárnyú madarakkal üzenni a magányosságból a tülekedő nagyváros forgatagába: boldog vagyok!
Boldog vagyok!”
Mert nem boldog. Rabja a nagyvárosnak, a hivatalnak, a mindennapos gondnak. Főkönyvet vezet, mikor versek bizseregnek a tollában, és Baviusszal számol, mikor rebbennek a szárnyai, és repülni szeretne! És ha nem volna Cinara, egyetlen édesség ebben a sivárságban, meg kellene őrülnie.
Arra riadt fel, hogy nagyot rikkantott az egyik páva az út menti puszpángsövény mögött.
„Szent állat - gondolta magában -, a halhatatlanság jelképe, ejnye, be jókor rikkantottál!
Csakugyan jól indul ez a nap” - és áhítatosan megérintette ujjaival a száját és a mellét.
Amint belépett a nagyúr fogadószobájába, Maecenas lecsapta az újságot, és tárt karokkal sietett elébe, megölelte, megveregette a hátát, aztán maga mellé ültette a perzsaszőnyeges kerevetre.
- Csakhogy itt vagy! - kezdte. - Már az életemet is meguntam Rabirius újságja mellett. Micsoda unalom, micsoda szürkeség! Barátom, mindennap ugyanaz. A világban nem történik semmi, vagy mindig ugyanaz történik. Csak a nevek mások. No nézd: az imperatornál ma nagy tanácskozás volt a tartományi adókról; a hadkötelezettség kiterjesztése Cilicia lakosaira; a konzul Mediolanumba utazott a városi közigazgatás felülvizsgálatára; ünnepélyesen fogadták, jó, jó, egyék meg; a Pantheon építése ennyit meg ennyit haladt, úgyis tudjuk, nagy újság, mi?
Orvosi jelentés az imperator egészségi állapotáról; hivatalosan megünnepelték Livia Drusillának, az imperator feleségének születésnapját, mivelhogy éppen január harmincadika van; Julia, Octavianus hatéves kislánya új nevelő keze alá került; Thera szigetén kitört egy
tűzhányó; Massiliába befutott egy kínai kereskedelmi hajó; a hadiflotta nagygyakorlatai Baiaeban; X. Y. örömmel jelenti, hogy kislányuk született, hogy fiúk megnősült, egy férj jelenti, hogy elvált a feleségétől - Venusra, hogy nem fér a bőrében, s nem tanulta meg, hogy a házasság nem élvezet, hanem hivatal! -, viszont húszan is jelentik mély fájdalommal, hogy hőn szeretett apjuk, nagyapjuk, vejük, testvérük, rokonuk meghalt. Kinek mi köze hozzá? S főképp nekem mi közöm hozzá? Hagyjanak engem békén. Szólok majd ennek a mafla Rabiriusnak, hogy inkább verseket közöljön a lapjában, vagy holmi Dellius-féle csintalan kis történeteket, esetleg néhány csinos botrányt, híreket friss pletykákról, egy-egy jól sikerült verekedést, de hagyjanak nekem békét a konzullal meg a születésnapokkal meg a vulkánokkal meg a gyászjelentésekkel. Még a kínai hajó volt benne a legérdekesebb. No, nincs igazam?
- Hát elvégre hivatalos lap - mentegette Horatius -, a törvénykönyv se érdekes, mégis jó, hogy van. Ne mérgelődj.
- Már el is felejtettem - kacagott Maecenas. - Ha itt vagy, nincs semmi bajom. Maradj itt ebédre, jó?
Horatius szívesen maradt. Jólesett neki a központi fűtés kellemes melege, a pillanatnyi gondtalanság, az őszinte baráti ragaszkodás. Ma úgyis pihenni akart.
- Vergiliust is meghívtam mára, de nincs itthon - kezdte újra Maecenas. - Andesbe utazott, a birtokára. Te mért nem utazol?
- Hova? - kérdezte Horatius gyanútlanul.
- A birtokodra.
- No, ne tréfálj, hiszen tudod, hogy nincs birtokom. Venusiai házamban régen Arpius ül, a kiszolgált őrmester.
- Tudom. Az nem a te birtokod. De mért nem utazol a te birtokodra? - ingerelte tovább Maecenas, és ravaszkás-kedvesen nevetett hozzá.
- A birtokom a Clivus Orbiuson van: a házam és a kis kertem. Oda utazzam? Hazaküldesz?
Hiszen csak most hívtál meg - mondta Horatius kissé bizonytalanul, és nem tudta mire vélni barátja tréfáját.
- Dehogy, dehogy - legyintett Maecenas -, a vidéki birtokodra küldelek folyton, csak nem akarod megérteni.
- Hát hol van nekem vidéki birtokom? - sóhajtotta Horatius. - Bár volna!
- Hát van! - csapott az asztalra Maecenas. - Az ebéd is jó lesz ma, de a legjobb falatot most akarom felszolgáltatni neked. Várj csak - és megrázta a csengőt.
- A legjobb falatot? - álmélkodott a költő, és valami furcsa sejtelem támadt a szívében.
- Aquila - mondta Maecenas a titkárnak -, a rajzokat.
Horatius még magához sem tért álmélkodásából, mikor Aquila már vissza is jött a rajzokkal s az ajándékozási szerződéssel. A papirosokat letette a márványasztalra, és már ment is.
- Hát itt a birtokod - kezdte Maecenas most már komolyan. - Azt akarom, hogy gondtalanul élj, és csak a költészetnek élj. A hivatal, régen mondtam, nem neked való. Róma nem enged-heti meg magának azt a fényűzést, hogy egy Horatius adófőkönyvet vezessen. Ezt a kis sabinumi birtokot szántam neked: szép is, kedves is, elég is arra, hogy megélj belőle a tieiddel együtt. No, mikor utazol?
Horatius elsápadt, elvörösödött, levegő után kapkodott, csak nagy nehezen tudta kidadogni:
- Maecenas... Maecenas... - és két kézzel ragadta meg a nagyúr jobb kezét.
- Csak semmi hálálkodás - tiltakozott Maecenas. - Én vagyok hálás neked, és ennek a hálámnak jele ez a kis adomány. Nekem igazán nem sok, neked minden. Nekem egy boldog napot jelent, neked jelenti a nyugalmat, a gondtalan alkotás lehetőségét és mindenekfelett a függetlenséget. Jó befektetés, úgy érzem, remekül fog kamatozni, mégpedig nemcsak nekem, hanem a római irodalomnak is. Elfogadod?
- Maecenas - kezdte újra Horatius megilletődötten -, ez volt minden vágyam, ez volt a legtitkosabb álmom. Köszönöm neked - és megint megragadta a kezét -, nagyon boldog vagyok.
- Azt kérdeztem: elfogadod-e? Mondtam már, hogy a hálálkodást elengedem - pattogott Maecenas, de hangja azért nagyon meleg volt -, nem szeretem az érzékeny jeleneteket. Nem ennyi illetne meg téged: ezt a palotát kellene neked adnom, meg ezt a kertet meg a vagyo-nomat, de ehhez túlságosan önző vagyok. Azt hiszem, nem is tudnál mit csinálni ezzel a sok hiábavaló cifrasággal.
- Nem, nem - vágott közbe Horatius -, ez is sok nekem, ez is érdememen felül van. Drága barátom, hogyan fogom neked meghálálni ezt a fejedelmi jóságodat?
- Nagyon egyszerűen: versekkel - kacagott Maecenas. - De nehogy eszedbe jusson az én halhatatlan tetteimről énekelni! Tudniillik ilyen halhatatlan tetteim nincsenek.
- Nem - mondta a költő határozottan -, alacsony hízelgéssel nem foglak megsérteni. De most az enyém a világ, és csakugyan dalolni szeretnék. Mivel köszönjem meg neked? Szeretlek, drága barátom, és hű maradok hozzád. Ez minden, amit adhatok.
- Ez a legtöbb, amit kaphatok, és nekem ez a legértékesebb - felelte Maecenas, és most megrázta a költő kezét. - No, ezzel túl is vagyunk az ünnepélyes szertartáson. Gyere, írd alá az ajándékozási szerződést, mert elvégre ez jogi cselekmény is, és a kincstár nem hagyja a maga jussát. Így. Most jogerős az ügylet. Igaz, elolvastad ezt a szerződést? Ugye, nem? Hátha az van benne, hogy nekem ajándékozod a Clivus Orbius-i házat? Te élhetetlen! Te költő! Hát benne van az is, hogy a birtok adóját én fizetem. Azért mondom, nehogy aztán tolakodj az adóhivatalban.
- Elég volt nekem az adóhivatalból - kacagott most már Horatius is -, be sem teszem oda többet a lábamat. Mindjárt holnap reggel lemondok az állásomról.
- Minél előbb - biztatta Maecenas -, aztán azt is felejtsd el, hogy valaha adókukac voltál. Siess ki a birtokra, közeledik a tavasz, meg kell kezdeni a munkát. Különben télen felkopik az állad, bár a tied még csak hagyján, de a kislány álla is felkopik - és nagyot nevetett.
- Cinara - mondta rá Horatius, félig magának -, hogy fog örülni szegényke.
- Tálalva van - jelentette az egyik rabszolga.
- Gyerünk, barátom - tessékelte Maecenas a költőt az ebédlőbe -, az ebéd a nap fénypontja:
délelőtt várod, délután rá gondolsz: ha rossz volt, elrontja az egész napodat, ha jó volt, magasra röpíti szellemedet. No gyerünk: minden filozófiánál szebben beszél a tejen hizlalt kappanpecsenye.
Remek volt az ebéd, de bizony Horatius alig evett; Maecenas majdnem megsértődött, mikor a kirántott sonkából nem is akart venni. Egyre az járt a fejében, hogy hol lehet a birtok, milyen lehet, mekkora - egyszerre ezer terv cikázott át a fején. Venusiára gondolt, drága halott apjára,
a régi házra, a szőlőre, s hirtelen fölvillant benne a gondolat, hogy Maecenas a régi birtokot szerezte vissza neki.
- Gondolhatod, édes barátom, milyen izgatott vagyok - szólalt meg félénken -, és még azt sem tudom, hogy hol a birtok. Venusia? - kockáztatta meg a kérdést.
- Szó sincs róla - legyintett Maecenas -, nem engedlek olyan messzire magamtól. Itt van a közelben. De hogy hol, azt csak ebéd után mondom meg. Az ember sűrítse a figyelmét egy dologra. A rendszer és módszer a dolgok lelke. Most eszünk.
Soha még ebéd ilyen sokáig nem tartott. De egyszer ennek is vége szakadt. Bent a
Soha még ebéd ilyen sokáig nem tartott. De egyszer ennek is vége szakadt. Bent a