Gyógyult a beteg birodalom, hegedtek a sebek, az imperator most végre fölemelhette háborúktól gúzsba kötözött kezét, hogy megadja a jelt: építeni fogunk a romokon! Az actiumi győzelem után amnesztiát adott, és ekkor százával sereglettek haza a tisztek és katonák, akik Philippi óta meg nem fogyatkozott reménnyel küzdtek a köztársaságért. Hegyeken és szakadékokon, sivatagokban és erdőkben, fagyos és viharos tengereken, messze Ázsiában és Afrikában életet, egészséget, vért és boldogságot áldoztak, hogy Brutus csillagát még egyszer felragyogni lássák.
A meggyilkolt Caesar gigászi alakjának árnya fölé most fölmagasodott a másik Caesar törékeny teste és szárnyaló szelleme, hogy békét és igazságot hirdessen és hozzon a fáradt birodalomnak. A köztársaság tiszta páncéljában állt a kimerült és tikkadt tömeg felett, és ámbár máris itt volt a láthatatlan monarchia, az imperator úgy tudott bánni roppant hatalmával, hogy egyelőre senkinek sem jutott eszébe a másik Caesar, a „zsarnok”, mikor Octavianus bíbor-köpenye s aranykoszorúja megcsillant a szenátus elnöki székében. És ő teremtette meg a békét, ő verte le a birodalom elvetemedett ellenségeit, az egyiptomi kígyóval szövetkezett Antoniust, mikor ez a nagyra hivatott római aljas eszközül dobta oda magát egy királyi hetéra politikai és szerelmi cselszövésének. Octavianus az eke, a szövőszék, a régi erkölcs politikáját hirdette, s a régi tisztaságra és egyszerűségre édesgette a Kelet gyönyörűségeitől már-már megfertőzött nemzedéket. És a békének s az imperatori köztársaságnak ezek a mesteri szólamai édes bódulatba ringatták a legmakacsabb forradalmárokat is.
Két éve már az actiumi győzelemnek, s még mindig szállingóztak haza az elkésettek. Pompeius Varus, a régi pajtás is csak most vetette le a katonaruhát, s amint Rómába ért, első útja Horatiushoz viszi. A költő mostanában sokat tartózkodik a városban, Bavius morog is miatta eleget, de hát a szembaját kezelteti, ugyebár, és Pausziasznál jobb szemorvost messze földön hiába keresne. Hosszú délutánokat átüldögél a Forum Holitorium bérkaszárnyájában, meghitt beszélgetésekben, tiszta csókokban, és a végén még a szemének is jut egy kis negyedóra. A görög lány mélyen befészkelődött a lelkébe, friss és művelt szellemével tudatossá tette benne tehetségét, kemény kritikával boncolta minden sorát, és a költő, aki eddig mintegy öntudatlan révületben alkotott, most érezte először igazán az alkotás édes ízeit, a művészet szárnyaló mámorait. Esténkint, mikor Diomédésszel hazaballagott a vörösen pislogó kézilámpa fénye mellett, soha nem érzett lázak fűtötték, s mikor az új versek előgyöngyöztek tolla alól, akkor érezte igazán, hogy Lyde csókja, azon a július tizenhatodiki csillagos estén, az első igazi csók volt életében: a Múzsa csókja volt.
Nagyot nézett, mikor az egyik ilyen őszi estén hatalmas szál férfit pillantott meg a kapuja előtt.
A napbarnított, vállas úr roppant erővel döngette a kaput, és nyilván régen kísérletezhetett már, mert szemlátomást dühös volt. Mikor meglátta Horatiust, egyenesen nekirohant, meg-ölelte, megropogtatta a csontjait, s aztán dörgő hangon rárobbant:
- Hát te hol csavarogsz, öreg pajtás? Megint a cirkusz körül ólálkodtál? Tanulmányúton voltál, mi? Megfigyeléseket gyűjteni, mi? A barátod meg várhat itt a görög kalendákig! No, mit bámulsz? Talán nem is ismersz meg?
- Varus! - kiáltott fel a költő szinte felszabadultan, mert eddig bizony nem ismerte fel az idegenben régi pajtását. Tizenhárom éves háborúskodás bizony megváltoztatja az embert! De most, hogy végre megismerte, egyszerre boldogan kapaszkodott a nyakába.
Bementek a házba, bevitték Varus szolgáját is, aki ott kuporgott a hatalmas poggyász tetején, a szűk utca túlsó oldalán, és Diomédész ünnepi vacsorát rögtönzött. Késő éjszakáig idézgették a régi emlékeket, az ifjúság és a lángolás ragyogó éveit, és Jupiter a megmondhatója, mért komorodott el a költő, mikor Varus annyi harcias tűzzel emlegette újra meg újra Caesart, a zsarnokot, s Brutust, az utolsó rómait.
Vörös ködök úsztak a szemük előtt, már a bor sem ízlett, a viszontlátás öröme fanyar ízekké torzult a szájukon s a lelkükben. A házigazda bevezette vendégét a hálószobájába, s maga még visszament az asztalhoz, érezte, hogy rég eltemetett érzések gyülemlenek fel a lelkében. Hajnal felé járt az idő, mikor kóválygó fejjel fölkelt, s aludni ment. Amint a kora reggeli órákban az első félénk napsugár beóvakodott a pergamenes kis ablakon a szobába, mosolyogva látta a közvetlen és megrázó viszontlátás élményének szédületében fogant verset. „Ó drága barátom -zengték a néma sorok -, aki annyiszor vetetted kockára életedet velem együtt, akivel annyi édes éjszakát átvirrasztottam koszorús fejjel, tüzes bor mellett, réges-régen, mikor Brutus volt a vezérünk: melyik isten s milyen jó szerencse hozott vissza végre, hogy újra polgár légy szép Italiában? Milyen jó emlékezni veled a régi időkre. Hiszen te voltál leghívebb bajtársam az ifjúság mámorában s a vereség szégyenében egyaránt.
Philippit együtt éltük, a gyors futást, elhagyva gyáván pajzsomat is, mikor megtört erőnk, és sok kevély hős ajka a csúnya rögöt harapta.
Féltem, de köddel Mercurius bevont sűrűn, s a harcból elragadott hamar;
téged vad ár hullámverése
visszasodort a kemény csatába.
Hát áldozz Jupiternek, kend be hajad illatos kenőccsel, feledkezzél bele a massicusi serlegébe, s baráti tűzhelyemnél pihend ki az embertelen harcok fáradalmait.”
Varus meghatottan ölelte meg a költőt, mikor reggel elolvasta a verset. Hosszú hetekig együtt voltak, együtt járták Rómát s barátaikat, csak délutánonkint tűnt el Horatius rejtélyesen.
Varusnak fúrta az oldalát a dolog, de nem faggatta barátját, majd megkérdezi Sestiust -gondolta magában, az már régen is nevezetes volt arról, hogy mindig mindent tudott, sőt jobban tudott. De nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
- Hallod-e, öregem, ha a hivatalos órákat is ilyen pontosan tartottad volna meg, akkor kár, hogy nem maradtál adótiszt.
Éppen a Vicus Jugariuson mentek, a Forum közelében. Szürke köpönyeges parasztember bámulta a Janus Quadrifrons bezárt kapuját, és lassan csóválgatta a fejét.
- No, mi a baj, bácsi? - kérdezte Varus.
- Semmi baj, uram - felelte a paraszt -, csak épp hogy ilyet se láttam még. No, már hogy ezt bezárták! Hiszen akkor békesség van az országban.
- Az ám! - szólt közbe Horatius. - Bizony hogy békesség van. Két esztendeje nincs már háború.
- Uram - fordult hozzá a paraszt, és nagyot koppantott botjával a kövezeten -, van vagy huszonöt esztendeje, hogy nem jártam ebben a fene nagy városban, de akkor nyitva volt; a községi bíránk az utolsó tíz esztendőben háromszor is volt itt, akkor is mindig nyitva volt: a csuda egye meg, éppen most van zárva, mikor én ide jöttem.
- Hát nem örülsz neki, öreg, hogy nincs háború? - mosolygott rá Varus.
- Örül a nyavalya - és az öreg nagyot köpött -, nekem ugyan mindegy, hogy mit csinálnak az urak, azóta, hogy az egyetlen fiam elesett valahol a világ végén, Galliában, mikor az a gazember zsarnok hódítani ment oda. Hódítani, majd mit mondtam: a zsebeit megtömni! Na de megkapta, uram, Brutus megadta neki! Az a magasságos Jupiter áldja meg ott, ahol van.
- Meghalt már, csatában - mondta halkan Horatius.
- Meghalt - csóválta a fejét az öreg. - Ejnye. Kár érte. De kár a fiamért is, derék fiú volt. Ha nem esik el ott - hogy is hítták azt a várat? Alesia, hogy az alvilági tűzfolyó nyelné el! -, ha nem esik el, mondom, folytathatná a mesterségemet. Fazekasmester vagyok, uram, Furfóban, szabin földön. Most kire hagyom a műhelyemet?
- Azért hidd el, bácsikám - vágta el a szóáradatot Varus -, jobb ez így, mintha nyitva volna. Ha nincs háború, mégiscsak jobb az élet. Ugye, hogy jobban fizet most a mesterséged?
- Szó, ami szó: jobban - felelte a paraszt vontatottan. - A lányomat is férjhez adtam most két éve. Nagy úr az ura, tyű, de fene nagy úr! Kertész a Maecenas kegyelmes úrnál. Egyéves fiúunokám van, uram, azt jöttem meglátogatni.
- No látod - mondta Horatius -, az unokád már nem fog elesni a háborúban.
- Adják az istenek, uram, hogy igazad legyen. Jupiter áldjon! - köszönt az öreg, fölemelte jobb karját, és elballagott a Forum irányában.
Amint kiértek a Forum Holitoriumra, Horatius egy pillanatra megállt. Nem szerette volna, ha Varus meglátja, hová megy, hát inkább vele tartott: Varusnak a Navaliában, a kikötőben volt dolga, még poggyászt várt Ostiából. Horatius elkísérte. Mikor Pompeius oszlopcsarnoka mellett elhaladtak, Varus szó nélkül oda mutatott. A márványoszlopok erdejéből kivillant a nagy hadvezér szobra, amelynek tövében valamikor Caesart meggyilkolták.
Mint a kísértet, úgy zuhant közéjük a diktátor árnya. Varus nem beszélt róla, és nem beszélt Octavianusról sem. Tudta, hogy Horatius ismeri az imperatort, tudta, hogy az imperator érdeklődésével tünteti ki a költőt, és mostani együttlétük alatt megérezte, hogy Horatius lelkében még mindig viaskodnak a régi idők árnyai a jelen valóságaival. Most mindkettőjük lelkében ugyanaz a kép kavargott: a régi és az új Caesar árnyéka gomolygott bennük, s Polluxra! - olyan egyformák voltak. Nem lehet azért a diktátort sem elintézni azzal a jelzővel, hogy „zsarnok”. Mennyit tett Rómáért! Nagyvárost varázsolt a nagy faluból, fényt, pompát, tekintélyt, jólétet, gyarmatokat szerzett Italiának, s megvetette a világbirodalom alapjait.
Államférfi, hadvezér, finom szellem, ritka római! Hogy Kleopátra szégyenletes szerelmébe süllyedt, hogy királyi fényben és tivornyákban fürdött vele janiculusi villájában, és eltaszította derék feleségét, Calpurniát, hogy szentségtörő kézzel a koronáért nyúlt, hagyján, Caesar volt!
Ez a másik Caesar tanulni fog a hibáiból, ügyesebb lesz, simább és ravaszabb, és talán még az ő dicsőségét is el fogja homályosítani.
Mikor visszakerültek Pompeius színházához, szinte boldog felszabadulás volt mindkettejük számára a színház falára festett rikító vörös plakát. Octavianus tehát ünnepi játékokat ad! És Varius Thyestesét játsszák válogatott színészek! Remek! Valóságos izgalomban váltak el egy-mástól: Varus hazament leveleket írni, Horatius pedig azt mondta neki, hogy az Aesculapius-szigetre megy, a szemét kezeltetni.
Egy hét múlva volt az előadás. Róma ezen a napon reggel óta úgy nyüzsgött, mint a hangya-boly. Rengetegen jöttek vidékről, s a színház táján valóságos közelharc folyt a jegyekért. Hiába mondták a viatorok, hogy holnap is, holnapután is adják a darabot, mindenki első nap akarta
megnézni. Ez volt az ünnepi előadás, ezen együtt láthatták az új Róma egész hadi, politikai és szellemi vezérkarát. Pompeius színházában volt az előadás, az oszlopcsarnok mellett, amelyben a nagy Pompeius emlékezetes szobra állt: a régi diktátor halálának helye és az új diktátor dicsőségének ünneplése ölelkezett a halhatatlan Pompeius nevében.
Még csak huszonhat éves volt ez a színház, az új Róma legnagyobb és legszebb színháza:
negyvenezer néző várta visszafojtott izgalommal az előadás kezdetét. Sokan most látták először a színház pompáját, a körben futó oszlopcsarnokokat, a Venus-templomot a második emelet magasságában, a márvány és arany vakító káprázatát; a körben futó üléseken türelmet-len izgalomban égett a közönség.
A negyvenezer néző beszélgetése, az apró viták, veszekedések, a tolakodás, a méltatlankodás, az álmélkodás, az elragadtatás fülsiketítő zsivajba olvadt. Jöttek-mentek, áramlottak, fészke-lődtek az emberek, lökdösték egymást, a helyüket keresték, a viatorok alig tudtak rendet teremteni a roppant nyüzsgésben. Horatius már a helyén ült, a félkör alakú nézőtér közép-szelvényének tizenkettedik sorában, mellette Varus, körülöttük csupa polgár, mindegyiken vakító fehér tóga. Egyszerre csak Varus odamutatott az első sorra:
- Az a magas úr, ott, abban a bíborszegélyes tógában, alighanem a konzul.
- Sextus Appuleius - mondta rá Horatius. - Körülötte a szenátorok. A birodalom büszkeségei.
- No, hogy őszinte legyek, van köztük néhány cégéres gazember - morgott Varus.
- Azok nem számítanak - legyintett Horatius. - Úgyis repülni fognak hamarosan.
- Nézd csak, milyen remek a tábornokok ezüstpáncélja meg lobogó vörös köpenye! Ez igen, ez Róma. Az ott Agrippa, ugye?
- Agrippa. Mögötte Messalla, mellette Plancus. Csupa diadalmas hadvezér.
- Éljen Agrippa! - rikkantotta el magát közvetlenül mellettük egy fekete szakállas polgár. A kiáltás, mint a futótűz, terjedt tovább, és percek alatt elöntötte az egész nézőteret. Az actiumi győző volt mostanában a legnépszerűbb ember Rómában.
- Hallod-e, öregem - szólalt meg hátuk mögött a harmadik sorban egy sovány arcú, mosolygós fiatalember -, valami nagyszerű illata van a kolbászodnak. Nem hentestől való, mi?
- De nem ám! - büszkélkedett a kövérkés, deresedő polgár, akit a másik megszólított. - Házi finomság ez, öcsém. Megkínálhatlak?
- Szívesen elfogadom, bár már egyszer reggeliztem. De úgy csiklandozza az illata az orromat, hogy nem tudok ellenállni.
- Nini - fordult hátra Horatius -, hiszen ez Sestius! Hé, öreg pajtás, jó reggelt!
- Talán azt akarod mondani, hogy jó reggelit? Mert az is van - nevetett Sestius. - Ez a bácsi házikolbásszal vendégel! Ha a tragédia is ilyen lesz, gratulálni fogok Variusnak.
Horatius megnézte a barátságos kövér urat, hát majdnem leesett az álla meglepetésében:
Cervius volt, a szomszéd.
- Jó reggelt, szomszéd! Hát bejöttél?
- Amint látod - integetett felé Cervius. - Hanem te hol csavarogsz? Hát odakint már nem is jó?
Hát egyszerre úgy megszeretted a várost? Nem is vagy te igazi falusi, te... te... te költő! - és nagyot harapott a fokhagymás kolbászból.
Most vissza kellett fordulnia, mert Varus megrántotta a tógáját, és némán odamutatott az első sorra, ahol a szenátorok tisztelettel köszöntöttek egy idősebb urat.
- Ki ez? - kérdezte a költőt.
- Nem ismered? Asinius Pollio.
- Ó - álmélkodott Varus -, bizony nem ismertem meg. Azelőtt fiatalabb volt.
- No, most valami okosat mondtál - kacagott Horatius.
De már nemigen foglalkozhatott Varusszal, mert hol innen, hol onnan, egyre-másra integettek neki a barátok és ismerősök. Az, aki a második sorból kedélyesen fölkiáltott hozzá, Calpurnius volt, a régi athéni bajtárs. Nini, Septimius is itt van, ez is csupa ragyogó jókedv, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az, aki a jobb oldali tizedik sorból nagyot köszönt neki, Alfius volt, a kipellengé-rezett uzsorás, mellette méltó párja: Nasidienus, a megtollasodott kereskedő, aki ellen éppen most folyik az eljárás szállítási csalás miatt. Szegény Maecenas, ha sejtette volna, hogy ki ez a bitang, dehogy ment volna el a múltkor a vacsorájára! Piszkos disznó - mondta félhangosan, úgyhogy Varus is meghallotta.
- Mit mondtál? - kíváncsiskodott.
- Mérgelődöm, hogy ez a pimasz még ide meri tolni a pofáját! Az ott ni, jobbra a tizedik sorban, Nasidienus, a hadseregszállító. Az actiumi háború idején négy hajórakomány bakancsot rendelt nála a hadvezetőség, és képzeld: négy hajója elsüllyedt. A kincstár persze megfizette neki az árut. Octavianus mostanában búvárokat küldött ki, hogy emeljék ki a hajóroncsokat.
Hát mi sült ki? Abban az elsüllyedt négy hajóban bizony csak kövek voltak! A bitang saját búváraival megfúratta a hajóit, így csapta be a kincstárt. Hanem most lesz neki nemulass!
Még szerencse, hogy nem sok volt ebből a fajtából az új Rómában. Octavianus kegyetlenül tisztogatott. Itt voltak az ipar tisztességes képviselői: Vergilius, a bútorkészítő, Fannius, a papírgyártó, Frontinus, az üveggyártó, a két Sosius: barátságosan integettek Horatiusnak. A költő most az utolsó sorban megpillantotta a nagyvárosi aranyifjúság léha képviselőit, akiket már nemegyszer megcsipkedett szatíráiban. Ott páváskodtak bodrosan, illatosan, tarka selyem-ruhákban, és kihívó tekintettel méregették a felső sorokban ülő nőket. Pantolabus, Nomentanus, Rufillus és a többiek, lehettek vagy tizenöten, hangosan kacagtak, szemtelen megjegyzésekkel nyilazták a csinosabb asszonyokat és lányokat, addig-addig, míg egy vérmes, tagbaszakadt polgár oda nem kiáltott nekik:
- Hallod-e, te taknyos, ha még egyszer szemtelenkedel a feleségemmel, úgy szájon váglak, hogy menten a Tiberisbe repülsz!
- Paraszt - raccsolta Rufillus, de úgy, hogy csak maga hallotta. Mindazonáltal elfordult, és nyápic vállai közé húzta a fejét.
Most Gallus és Vergilius tartott feléjük a lépcsőn. Horatius megölelte a két jó barátot, de nem sokáig örülhettek egymásnak, mert dörgő taps dübörgött fel, és egyszerre felállt az egész közönség. Lenéztek a legalsó sor irányába: Maecenas lépett be a színházba, nyomában két titkára, Vipsanius és Aquila. A taps háromszor megismétlődött, és egészen a helyéig kísérte a nagyurat, Octavianus barátját és nagyszerű diplomatáját. Maecenas egyszerű fehér tógájában -mert még a szenátori méltóságot se vállalta - zavartan mosolygott, nem szerette az ilyen ünneplést, és szinte futva osont helyére, a második sorba. A tapsvihar megismétlődött, mikor fényes kíséretével bevonult az imperator a díszpáholyba. A vézna és sápadt Octavianusnak viszont igen jólesett a közönség lelkesedése: szinte fürdött a tapsban, a népszerűség mámo-rában. Mellette ült Livia, huszonkilenc éves szépségének fejedelmi pompájában, közöttük Livia
gyermekei: Julia, tízéves gyönyörű kislány, kétoldalt Tiberius és Drusus, a Julius-család reménységei.
Amint Horatius hátranézett az imperator páholya felé, a nők soraiban egyszerre megpillantotta Lydét. Nem tudta, hogy el fog-e jönni, tegnap még maga a lány sem tudta. A költő kérdőn nézett rá, a lány felmutatott az imperatori páholy irányába. Csakugyan, a páholy szomszéd-ságában, a kíséret soraiban Sallustius kabinetfőnök és Paullus testőrkapitány szomszédságában ott ültek az imperator háziorvosai: Artorius, Antonius Musa és Livia szemorvosa: Pausziasz.
Horatius olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna indulni a lány felé, de Lyde egyetlen szemvillanással megállította. Mintha ezt akarta volna mondani: „Maradjon még a mi titkunk!”
De majdnem nem maradt titok, mert Murena, ott Maecenas mellett, észrevette, hogy a költő nagyon csavargatja a nyakát hátrafelé. Most odaintett neki, és kérdőn mutogatott a nők sorai felé. Horatius visszaintett, s úgy tett, mintha nem értené, miről van szó. De feltette magában, hogy óvatosabb lesz, és nem is kíséri haza a lányt: ne lássák őket együtt az utcán. Majd eljön mindennek az ideje.
Három tompa dobütés hallatszott: a közönség moraja egyszerre elült. Horatius már csak annyit látott, hogy a fürge Rabirius, aki eddig Variust, a mai tragédia szerzőjét faggatta - bizonyára interjút akart tőle, hogy az Acta Diurna legközelebbi számában elképessze a közönséget színes tudósításával -, hirtelen a helyére szalad, és izgatottan leül. A függöny előtt máris megjelent a színész, aki a darab prológusát mondta. Negyvenezer ember lélegzetét visszafojtva hallgatta a költő zengő és áradó verseit, élvezte dús latin nyelve ütemes és virágos hullámzását. A fegyverek diadala után a szellem diadalában fürdött Róma népe. És mikor a prológus után lehullt a függöny, s megkezdődött a Pelopidák véres tragédiájának dübörgő és borzalmas játéka a színpadon, a nézők magukba roskadva és döbbenten figyelték a súlyos szavak, a hömpölygő versek gyászos és diadalmas szárnyalását. Felvonásról felvonásra fokozódott a láz és az izgalom, imitt-amott az elragadtatás halk moraja hullámzott végig a nézőtéren, nyíltszíni tapsok akasztották meg az előadást, s mikor az utolsó szó is elhangzott, és felhúzták a függönyt, olyan tapsorkán tombolt a színházban, hogy szinte a márványoszlopok is megresz-kettek belé. A közönség tombolt, Octavianus mosolygott: ez az ő diadala is volt, az új Róma szellemének első nagy diadala. Mert Octavianus nagyra tartotta tábornokait, de a szellem hőseit, az írókat és költőket is vezérkarához számította.
Újra feldörgött a taps, mikor a közönség észrevette, hogy az imperator páholyába hívatta a költőt. Varius sápadtan állt az imperator előtt, mélyen meghajolt, mikor előbb Octavianus, aztán Livia kezet fogott vele, aztán egyszerre fülig pirult. A közönség ebben a pillanatban még nem tudta, hogy Octavianus mit mondott a költőnek, csak azt látta, hogy Varius néhány perc múlva szinte szédülten támolyog ki a páholyból. Rabirius már ott várta, és lecsapott rá, mint a keselyű. Nem telt bele negyedóra: az egész közönség tudta, hogy az imperator tízmillió sestertius tiszteletdíjat utalt ki Variusnak az államkincstárból. Ez volt a legnagyobb honorá-rium, amit valaha költőnek fizettek. A közönség mámoros lelkesedéssel ünnepelte újra meg újra az imperatort, Variust ölelgették, szorongatták, írótársai szoros gyűrűben fonták körül, kipirult arccal gratuláltak neki, s mindegyik úgy érezte, hogy Varius diadala egy kicsit minden római írónak is a sikere. Octavianus csak mosolygott. Tudta, hogy ez a vagyonnak számító honorárium éppen olyan érték, mint az actiumi győzelem. Nem elismerés, nem fejedelmi gesztus, nem jutalom, hanem cselekedet. Az új Róma egyik alapköve.
Egyórás szünet következett, hogy a közönség kissé magához térjen a tragédia izgalmaiból, s kellőképpen előkészüljön a vígjátékra. Megint nyüzsgött és morajlott a színház, sokan
Egyórás szünet következett, hogy a közönség kissé magához térjen a tragédia izgalmaiból, s kellőképpen előkészüljön a vígjátékra. Megint nyüzsgött és morajlott a színház, sokan