Maecenas határozottan nem szerette az ilyesmit. A pompásan sikerült házavatás után olyan kellemes hangulatban volt, hogy napokig remekül tudott dolgozni, s már-már abban remény-kedett, hogy végre kilendül unt és tűrhetetlen apátiájából. Talán ötödnap este meglátogatta Octavianus, és akkor szakadt rá a baj.
Gyönyörű tavaszi este volt, a roppant virágágyak vörös, kék, sárga, fehér foltjai szelíd harmóniába olvadtak a kert óriási távlataiban, zuhogtak a vízesések, sziporkáztak a szökő-kutak, és a madarak olyan hangversenyt csaptak a virágzó vadgesztenyefákon, hogy csak úgy zengett belé a kert. Kecskelábú kis Pan-szobor hunyorgott ravaszul a glycinialugasban, hétágú bronzsípján megcsillant a sápadt alkonyati napsugár, a kölyök Pan előreszegte bozontos fejét, két kis szarvával mintha meg akart volna bökni valakit. Úgy ficánkolt, mintha fürdött volna a madárdalban: az ember azt hihette, hogy az ő sípja szól.
Ebben a furcsa és titokzatos pillanatban jött Octavianus. A kapus hármas csengetéssel jelezte az imperator érkezését. Maecenas kisietett a palotából előkelő vendége fogadására. Octavianus frissen szállt ki a gyaloghintóból, és a tizenkét lictor sorfala közt belépett a kertajtón. Akkor már ott várta Maecenas, mély meghajtással. Az imperator karon fogta barátját, és megindult vele a kert útjain.
- Ma nagyon fáradt vagyok - mondta -, ne menjünk be a palotába. Egész nap szobában voltam.
- Ahogy parancsolod, uram - felelte Maecenas -, menjünk talán az Aesculapius-templomhoz?
Oda hozatom a frissítőket.
- Aesculapius? Igen - révedezett el Octavianus -, jó lesz. Meg kell gyógyulnom. Beteg vagyok, Maecenas. Nem tudom, mikor szakad vége ennek az örökös küszködésnek. Antonius kiszámíthatatlan. Nyugtalanít.
- Antoniusnak vége, uram - szólt közbe Maecenas határozottan. - Az afrikai nő megölte minden energiáját. Római tábornagyhoz méltatlanul él. Fáraó.
- Mégiscsak triumvirtársam, és mint az „illetékes hely” kijelenti az Acta Diurnában: „A triumvirátus szilárdan áll!” Persze azt is hozzáteszi, hogy „...minden ellenkező híresztelés légből kapott koholmány” - nevetett az imperator szárazon.
- Nincs más megoldás, uram: előbb-utóbb le kell számolni vele - pattant Maecenas hangja, szokatlanul erélyesen.
- Gondolod? - nézett rá meglepetten Octavianus, amint leültek az egyik boltozatosra nyírt puszpánglugasban. - Szeretném kímélni a római vért. Nagyon megcsapoltuk egymást.
- A vér a politika pecsétviasza. A politikus ne legyen szentimentális; az ellágyulás lírai költőknek való - tüzelt a nagyúr.
- Tudom. De minden politikusban kell egy lírai költőnek is lenni, különben csak vérrel lehetne írni a történelmet.
- Hát mivel írják? - tárta szét a karjait Maecenas. - Talán szenteltvízzel?
- A politika a megalkuvások tudománya, vagy mondjuk: művészete - emelte fel a mutatóujját Octavianus. - Én békét akarok.
Régi bölcsesség, legelőször Platón mondta, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra -nevetett Maecenas.
És most jött a villámcsapás.
- Barátom, térjünk át az elméletről a gyakorlatra: mindenképpen meg akarok egyezni Antoniusszal. Három évvel ezelőtt, emlékszel, téged küldtelek Brundisiumba meg Cocceiust -akkor Pollio volt Antonius megbízottja -, és két hét alatt sikerült nyélbe ütnötök a meg-egyezést. Azt hittem akkor, hogy már nyugodtan dolgozhatom, hiszen annyi, de annyi a tennivaló ebben az elgyötört országban. Sajnos, Sextus Pompeius nem hagyott békén. Tudod, hogy szorongatott helyzetemben Antoniushoz fordultam, és most értesülök, hogy háromszáz hadihajóval befutott Brundisiumba. Időközben azonban, mint tudod, mellém szegődött a hadiszerencse. Antoniusra már nincs szükségem, de nem is nagyon szeretem, hogy ekkora haderővel itt lábatlankodjék az orrom előtt. Egyszer még valami bolondság jut az eszébe.
Háromszáz hadihajó nagy kerítő, barátom! Hát most már gondolod, mit akarok kérni tőled.
- Sejtem, uram - mondta Maecenas kétségbeesetten.
- Te meg Cocceius, két kipróbált diplomata, elmentek Brundisiumba. Ismeritek már ezt a keleti tirannussá fajult erőszakos embert, beszéljetek vele, kössetek megegyezést, hogy menjen vissza Kleopátra szoknyája mellé, s hagyjon békén bennünket, így időt nyerünk, két-három évet, s remélem, ezalatt végez vele az afrikai démon. Persze mondanom sem kell, hogy a megegye-zésben mindenről lehet szó, csak erről nem. Megerősítjük a szövetséget, biztosítjuk egymást satöbbi. Hiszen tudod, minden a fogalmazáson múlik. Vállalod?
- Tudod, mennyire ragaszkodom hozzád, s mennyit várok tőled. A kívánságod parancs.
Megyek.
- Sietni nem kell. Hadd lássa, hogy nekem nem sürgős. Mit gondolsz, mennyi idő alatt érhetsz Brundisiumba?
- Hat nap alatt.
- Két hétig fogsz utazni. Meglátod: a nyavalya töri ki izgalmában. Jupiternek hála, nekem jók az idegeim.
- Ahogy parancsolod - hajtotta le a fejét Maecenas, és belül reszketett a méregtől, s üvöltött benne a kétségbeesés.
Mikor az imperator távozott, melegen elbúcsúzott tőle, s a gyaloghintóig kísérte. De aznap este kegyetlenül megcibálta a vacsoránál felszolgáló kerek képű, jámbor kis rabszolgafiú fülét egy semmiségért, holott Octavianus fülét szerette volna megcibálni. Hiszen ő mindent megtesz szívesen, itthon, a szobájában, csak a politikából hagyják ki! Neki nem kell diplomácia, őt nem érdekli, ki marad fölül; mindenesetre jobb volna, ha Octavianus gyűri le a másikat, de hát csinálják ezt inkább a katonák, ő nem kér az ilyen megtiszteltetésekből. Csakhogy már hiába morgott, vállalta, el kell végeznie. A csuda egye meg: kétheti utazás, legalább kéthetes tárgyalás, hiszen nyújtani kell a dolgot, nagyképűsködni, hazudni, pfuj! Az embernek igazán nincs annyi nyugta sem, mint a legutolsó rabszolgának!
Olyan dühös volt, hogy nem akart egyedül maradni: elküldött a sógoráért. Murena fél óra múlva ott is volt, s aztán már kettesben folytatták a vacsorát. Murena rettentő jó kedvében volt, villámgyorsan elmesélt három viccet, nagyokat nevettek. Maecenas nemsokára földerült, irigyelte ezt a fiatalembert, irigyelte elpusztíthatatlan kedélyét, nagy hangját, harsogó nevetéseit.
- Hát hogyne volnék! Képzeld, vettem a Pollio hadizsákmányából egy remek dalmáciai rabszolgalányt!
- Milyen jó neked - irigykedett Maecenas -, engem már a szép rabszolganők sem érdekelnek.
- Nem ám - csattant fel Murena -, de érdekelne, csak látnád! Gyere el holnap, nézd meg.
- Nem lehet, sógor - legyintett Maecenas. - El kell utaznom.
- Kell! Kell! Ki parancsol neked?
- Az a baj, hogy nem parancsolták, csak kértek rá - horgasztotta le a fejét a nagyúr.
- Már megint Octavianus?
- Hát másnak talán megtenném?
- Hova utazol?
- Brundisiumba. Diplomácia. Antonius. A Cerberus egye meg! És a teteje, hogy nem szabad sietni. Ez is diplomácia. Két hétig kell utazni. Hát vannak ilyen apró örömök az életben.
- Te - ütött a homlokára Murena -, hisz ez remek!
- Na, köszönöm szépen.
- Nem, komolyan remek. Ide hallgass: fölszedelőzködünk néhányan, a legjobb pajtások, aztán elkísérünk. Nagyszerűen fogunk mulatni!
- Ó - csapott az asztalra Maecenas -, csakugyan remek! Te Murena, nem is vagy te olyan buta, mint amilyennek látszol.
- Csak sokkal butább, azt akarod mondani, mi? De Herculesre, csak az olyan buta embereknek vannak jó ötleteik, mint jómagam! Hát ugye, hogy remek?
- Remek! - mondta Maecenas szokatlanul elevenen. - A hasznost megtetézzük a kellemessel.
No gyerünk! Hát kik legyenek?
- Egy pillanat - mondta Murena, és csengetett. Belépett Aquila, a gyorsíró. - Írd - intett neki -, Vergilius, Horatius, Fonteius Capito, Varius, Cocceius, aztán vigyük magunkkal Héliodórosz tanár urat, hadd röhögjünk, aztán Plotius Tucca, a kritikus, hogy a költők életét is meg-keserítsük egy kicsit, ez hét, én vagyok a nyolcadik, te a kilencedik. Mint a múzsák - és harsányan hahotázott.
- Hozzájárulok - mondta Maecenas, aztán a gyorsíróhoz fordult: - Aquila, minden úrnak meg-hívót; aki nincs itthon, gyorsfutárral utána küldeni. Holnapután délután indulás Brundisiumba;
az urak, akik nincsenek itthon, útközben csatlakozhatnak. Sürgős.
Aquila meghajolt, és már rohant is elintézni a megbízásokat.
Maecenas a csengettyűért nyúlt.
- Mit akarsz? - kérdezte Murena.
- A konyhafőnököt. Ennivalót is kell vinni. Két hét oda, hat nap vissza, összesen húsz nap:
tízen fognak két napig sütni-főzni, csomagolni, míg együtt lesz minden. Mit gondolsz!
- Szó sincs róla - tiltakozott Murena, és megfogta a sógora kezét. - Még csak egy sós halat se viszünk magunkkal. Hát ez is mulatság: társzekerekkel utazni, ezüsttálakról fácánt ebédelni, fenyőrigót vacsorázni, a Heszperiszek kertjébe való gyümölcsöket falni? Hogyne! Kurta-kocsmákban fogunk megszállni, jó falusi ételeket fogunk enni, avas szalonnát, kozmás kását,
fokhagymás kolbászt! Csak semmi előkelősködés! Ez egyszer úgy fogunk élni, mint a nép egyszerű gyermekei. Hiszen éppen ez a vicc az egészben!
- Hát ez se rossz - mondta Maecenas némi aggodalommal. De már olyan jókedvre hangolta ez a bolond fiú, hogy semmit se bánt. - Konyhafőnök vissza! Sógor, átveszed az élelmezési ügyosztályt.
- Bízd csak rám, talán nem is lesznek olyan kozmásak azok az ételek. Labdákat, kockákat, játéktáblákat én viszek. No megyek. Múzsa, ó, Múzsa, énekeld meg eme fényes haditettemet, amellyel a nagyhírű Maecenast megmentettem a kétségbeeséstől, énekeld meg, ó, ha van szíved! De nincs, hitvány nő, nincs szíved, lalalla-lallala... - kornyikálta erőltetett fejhangon, hamis pátosszal, mint a színpadi énekesek.
- Hohó - kacagott a nagyúr -, ne siess! Mint főrendezőnek, még azt akarom mondani, hogy én már holnap reggel indulok. Ha már menni kell, egy füst alatt megnézem az anxuri villámat. Ott várlak benneteket.
Aquila erélyesen intézkedett: másnap megkapta a meghívót Horatius és Héliodórosz, gyorsfutár ment Anxurba, hogy értesítse a villa felügyelőjét meg Cocceiust és Capitót, akik éppen ott tartózkodtak; másik futár Sinuessába robogott, megvinni a kirándulás hírét Plotius Tuccának, Variusnak és Vergiliusnak, akik ott üdültek az egyszerű tengeri fürdőben. Horatiust jókedvre hangolta a kirándulás híre, csak Cinara szomorodott el nagyon, sírt is egy verset.
- Hát most három hétig nem látlak - kesergett, és két kis könnycsepp buggyant a szeméből.
- Kislány - vigasztalta a költő -, marad még a szabadságomból három hét, az a tied. De Maecenas meghívását nem utasíthatom vissza. Addig Bavius vigyáz rád, jó? Meg én is, a távolból: mindig rád fogok gondolni. Jó?
- De aztán... - akadozott Cinara - aztán útközben... nehogy... de igazán nem nézel senkire?
- Te kis bolond - simogatta meg a haját Horatius -, hát néztem én már másra? Hát nem te vagy nekem mindenem? - Magához szorította és megcsókolta.
Egy pillanatra meghökkentette ez az eset. Mi baja van ennek a gyereknek? Olyan nyugtalan, ideges, érzékeny! Mindenért sír. Féltékenykedik.
Hiszen ő nem adott rá okot soha!
Mi baja lehet a kislánynak?
De készülődni kellett az útra, csomagolni, nem nagyon ért rá tovább töprengeni a dolgon. Meg aztán férfi volt: nem vette túlságosan komolyan a női érzékenykedést. Hamarosan elfelejtette az egészet.
Cinara gondosan becsomagolta az útizsákba a tógáját - tóga nélkül utazott, csuklyás barna útiköpenyben -, két tiszta tunicát is tett mellé, egy pár szép új cipőt, pokrócot, néhány zsebkendőt, asztalkendőt, összehajtogatott írótáblát, stilust, kis tekercs papirost, ceruzát, a kis fémtükröt, a borotvát, egy tégely illatos kenőcsöt, s végül papirosba csomagolva beletette a szemkenőcsöt is, és a lelkére kötötte, hogy mindennap kenje be vele a szemét éjjelre, és kösse be ezzel a barna kendővel, ni, mert különben az a ragadós fekete kenőcs mindent bepiszkít.
Hát aztán megvolt a búcsúzás is, a kislány nagyokat sírt, Horatius is elérzékenyedett egy kicsit.
- No, ne sírj, no, hisz nem megyek a világ végére - próbált tréfálkozni.
De a kislányt nem lehetett megvigasztalni. Csak sírt, keservesen, megállíthatatlanul, s a nagy zokogásából néha kihallatszott egy-két tört szó, hogy nem, nem, nem, többet nem engedi elmenni soha! Még napok múlva is sírt, esténkint mindig elpityeredett, ha gazdája üres ágyát meglátta, s Bavius hiába foglalta el mindenféle munkával, hogy másra terelje a gondolatait, nem tudta megvigasztalni.
Bavius vitte most az útizsákot, s megindultak a találkozó helyére, a Circus Maximushoz.
Murena már ott volt, két rabszolga cipelte két nagy útizsákját; Héliodórosz is hamar megjött, csak úgy rabszolga nélkül; ócska vörös kendőbe kötözve egy pár papucsot és egy vékony Homérosz-tekercset hozott, nyilván a Békaegérharc volt, az öreg mulatni akart! Hóna alatt lyukas kék napernyőt szorongatott.
- Mondtam tegnapelőtt Maecenasnak, hogy hívjuk meg az öreget, legalább nevetni fogunk. Hát nem volt igazam? - súgta oda Horatiusnak Murena.
Nagyot nevetett Horatius a hórihorgas, félszeg professzoron, aki olyan komolyan vette az utazást, hogy még a köpenye csuklyáját is felhúzta a fejére. Oda se neki, hogy a nap forrón tűzött, ő most utazik és pont.
Kényelmes kocsi várta őket, jó ülések, még ernyő is volt a kocsin, fel is húzták mindjárt.
Fölrakták a poggyászt. Bavius is elbúcsúzott, a lovak már türelmetlenül ficánkoltak, alig győzték csapkodni a legyeket hosszú farkukkal; végre csattant az ostor: Vindex, gyí, Victor, gyí! - a két izmos ló belevágta hátsó lába patkóit a kövezetbe, szikra pattant, a kocsis ok nélkül nagyot káromkodott. Elindultak.
Rettenetesen zörgött a kocsi, alig értették egymás szavát. Eleinte nem is sokat beszéltek, a Via Appia pazar márvány síremlékein volt mit bámulni, gazdag emberek, híres államférfiak, hadvezérek pihentek itt a mindig hangos országút két oldalán, bölcs békességben.
- Róma történelme - mutatott Murena széles mozdulattal a síremlékekre.
- Itália egyik csodája ez a Pantheon - jegyezte meg az öreg tanár. - Nincs ilyen sehol a világon.
Megírtam a legutóbbi könyvemben. Olvastátok?
- Az Itália csodáit? - kérdezte vissza Horatius. - Hát ki nem olvasta?
- Én tudok valakit - szólalt meg Murena. - Pedig különben rendes ember.
- Ugyan? - fordult felé Horatius. - Ki az?
- Hát Héliodórosz bácsi - kötekedett Murena. - Ő már nem olvas, csak ír. Ugye, hogy nem olvastad? - nevetett Héliodóroszra.
- Eredj, te bolond - legyintett a tanár -, hát akkor olvastam, mikor megírtam.
- Az nem érvényes - tiltakozott Murena. - Tessék nekiülni és elolvasni! Persze, írni igen, olvasni nem. Ilyenek vagytok ti, írók. Na, megálljatok, írok én egyszer egy könyvet, mégpedig a tanárokról. Arról fogtok koldulni!
- Apollo mentsen meg bennünket a te éles nyelvedtől! - ijedezett Héliodórosz. - Ha már nem olvasol, nem baj, de akkor ne is írj, mert abból botrány lesz.
- Ugye, megijedtél? - nevetett Murena. - No, hát akkor elárulhatom, hogy én is olvastam a könyvedet. Ha rád néz az ember, nem is hinné, hogy ilyen érdekes könyvet tudsz írni. Alig tudtam letenni.
- Nem érdekes? Itt éltek annyi száz esztendeje, és végre nekem kellett jönnöm, szegény kis görögnek, hogy kinyissam a szemeteket, és megmutassam nektek: mennyi csoda van ezen a földön - büszkélkedett Héliodórosz.
- Hát most mindjárt kiderül, hogy olvastad-e a saját könyvedet - szólt közbe Horatius. - Van benne egy fejezet, Puteoliról szól, a Cicero villájának területén fakadt kénes forrásokról.
Emlékszel-e rá?
- Arra ne emlékezném? - vizsgázott a tanár. - Egy hétig voltam vendége a kegyelmes úrnak, mikor a források kitörtek. Mindennap vizsgáltam a füstjüket, a kénes iszapjukat, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy a rossz szemem megjavult. Vajon a kénes forrásoktól-e? No, ennek végére járunk, mondtam magamban. Összecsődítettem a faluból minden rossz szemű embert, s kiderült, hogy csakugyan. Mind meggyógyult.
- Hát ezt mért nem írtad meg? - meredt rá nagy csodálkozással Horatius.
- Nem vagyok én orvos, nem avatkozom a más mesterségébe. Én csak a forrásokról írtam mint természeti csodáról - mondta a tanár a világ legtermészetesebb hangján.
- Ó, te vaskalapos! - förmedt rá Murena. - Látod, ha megírtad volna, Horatius már régen odament volna a rossz szemével! Talán azóta meg is gyógyult volna.
- Rossz a szemed? - fordult a tanár Horatiushoz.
- Még csak négy éve ismered - csipkedte Murena -, hát honnan is tudnád?
- Hát csak menj oda, biztos! - tanácsolta a görög.
- Hohó - torkolta le Murena -, te csak ne kuruzsolj, nem vagy orvos. Ne avatkozzál a más mesterségébe.
Nagyot nevettek mind a hárman, de Horatius titokban elhatározta, hogy mégiscsak elmegy Puteoliba, nagyon kínozta az állandó szemgyulladása. Néha napokig nem tudott dolgozni miatta.
Este volt, mikor megálltak Ariciában. „Vendéglő a kakashoz” - olvasták a beszállókocsma cégtábláján. Hát nem volt válogatás, itt kellett megszállni. A cégtábla büszke volt, a festett kakas, mint Murena megjegyezte, úgy düllesztette a mellét, mint valami triumvir Egyiptomban, a vendéglős önérzetes volt, amit úgy is lehetne mondani, hogy goromba, a nyomorúságos vendégszobákban recsegtek az ágyak, a vacsora rossz volt, csakugyan kozmás meg avas.
Murenának eszébe jutott, hogy ő akarta így. Most élhetett úgy, mint a természet egyszerű gyermeke.
De túlestek ezen is. Hűvös hajnalban indultak, Murena azzal szórakozott, hogy a számlát tanulmányozta.
- Hát ha minden rossz volt is, van egy fejedelmi elégtételünk - kezdte. - Ez a számla olyan borsos, hogy bárkinek csodákat mesélhetünk az ariciai ellátásról. Hogy egyebet ne mondjak: a fokhagymás kolbászért annyit számított, amennyiért Tuisco kocsmájában pulykapecsenyét lehet kapni, főtt almával, áfonyával, töpörtős gombóccal meg egy korsó sörrel. Van szíve ennek a disznónak!
Másképpen volt minden Forum Appiiban, a következő állomáson. Itt annyi volt a kocsma, hogy kedvükre válogathattak, de bizony nem volt köszönet a válogatásban: egyik kutya volt, másik eb. A kocsmárosok kint álltak a kocsmájuk ajtajában, s majd lehúzták róluk az utazó-köpenyt: mindegyik szerette volna magához csábítani az úri utasokat. Egymásra néztek szegény elcsigázott utasok, aztán fanyar képpel azt a vendéglőt választották, amelynek a
gazdája leghangosabban ordított. De tulajdonképpen mindegy volt. Egyformán piszkos volt mindegyik kocsma, s mindegyik egyformán tele volt ordítozó és részeg matrózokkal.
Horatius különben sem érezte jól magát. Délben az egyik útszéli kocsmában ettek valamit, s talán a hús nem volt friss vagy mi, de alaposan elrontotta a gyomrát. Nem, nem, most jut eszébe: mégis a víz volt az oka. Pedig mondta Bavius, hogy ne igyék vizet sehol. Valahogy vizet kívánt, talán a meleg miatt; emlékszik rá, zavaros volt, dohos is egy kicsit, most aztán itt a baj. S hogy még jobban fájjon a szíve: a piszkos kocsmában kifogástalan volt a vacsora.
Nyárson sült csirkét kaptak, de olyan finom volt az illata, hogy alig bírt ellenállni neki. Mégis megállta, hosszúra nyúlt ábrázattal nézte, amint a másik kettő jóízűen falatozott. „No, nem baj - vigasztalta magát -, a koplalás jó lesz, alszunk egyet rá, s reggelre kutya bajom.” Murena meg, mintha csak bosszantani akarta volna, lelkesen magasztalta a vacsorát:
- Nahát! Hogy ez a comb milyen remek! Milyen ropogós! És ez a finom füstöltszalonna-íze!
Polluxra, ilyet még a sógoromnál se ettem! Nahát, mondhatom... - és gonoszul vigyorgott.
Horatius nagyokat nyelt mérgében, de megállta. Még bort sem ivott, pedig az talán használt volna. Nem, nem, ilyenkor koplalni kell, ezt már Athénben megtanulta az Akadémia orvosától.
Nem is lett a koplalásából semmi baj: Héliodórosz tanár úr megette az ő részét is. Csipkedte is Murena:
- Mondd csak, Héliodórosz, hová megy ebbe a girhes csontvázadba az étel? El se fér benne az a három csirke, amit ma megettél.
- Három? - hüledezett a tanár, aki egyfolytában evett, s nem tartotta lehetetlennek, hogy csakugyan három csirkét kebelezett be.
- Ha nem négy - ugratta Murena. - Mindjárt megtudjuk. Hé, kocsmáros, hány csirkét tálaltál föl nekünk? - és kacsintott egyet a bal szemével. A kocsmáros megértette.
- Hatot, uram, minden úrnak kettőt, de ez az úr nem evett - mutatott Horatiusra.
- Jupiter atyám - csapott a levegőbe Murena mind a két karjával, s olyan őszinte rémülettel, hogy akármelyik színésznek becsületére vált volna -, szentséges Jupiter atyám, hiszen akkor te öt csirkét nyeltél el!
- Ötöt? - dadogta Héliodórosz, és kiesett a pirosra sült comb a kezéből.
- Öt egész csirkét! Te oroszlán, te varázsló, te művész, te haslag! Nincs az az Atellana-bohózat, amelyikben ilyen Sannio akadna! Mért nem mégy Sanniónak? Öt csirke! Hiszen ha föltámadnak benned, megesznek!
- Máris rosszul van, nézd! - tódította Horatius.
- Heveny csirkemérgezés - állapította meg Murena.
Szegény Héliodóroszról vastag csöppekben hullt az izzadság. A gyomra gomolygott, kóválygott a feje, nagyokat csuklott. Már érezte is a csirkemérgezést.
- Puteoliba kellene menned, öregem - csipkedte tovább Murena -, hallottam, hogy az ilyenféle csirkemérgezés ellen legjobb orvosság a kénes víz.
Még a kocsmáros is röhögött.
Szegény Héliodórosz olyan beteg lett, hogy lepedőben kellett a bárkára vinni.
Mert itt egyelőre vége volt a Via Appiának: a pomptinusi mocsarakon keresztül nyílegyenes csatorna helyettesítette az országutat, az utasok bárkára szálltak, amelyet a parton haladó öszvérek vontattak. No, itt kezdődött aztán a haddelhadd! Murena magával hozta két
rabszol-gáját, leküldte őket a poggyászokkal a partra, s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy éktelen ordítozás hallatszik a kikötőből, s a hangzavarból élesen kihasít egyik szolgájának a hangja.
rabszol-gáját, leküldte őket a poggyászokkal a partra, s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy éktelen ordítozás hallatszik a kikötőből, s a hangzavarból élesen kihasít egyik szolgájának a hangja.