Hömpölyögtek fölötte a fásult és meddő napok, mint elsüllyedt hajóroncsok felett a tenger közömbös hullámai. Nem is tudta a napok múlását, a hetek, hónapok haldoklását, kívül élt az időn, mintha lent járt volna a messzi, felhőtlen, bús alvilágban, sötét aszfodéloszréteken, naptalan, nappaltalan ködös mezőkön, s egy könnyű árnyat kergetett volna, lihegve, zihálva, sóvárgó szívvel, halálos szomjasan.
Naphosszat járta a kertet, a birtokot, a házat, órákat üldögélt a kis Cinara szobájában, kereste földi élete nyomait, elszállt lelke illatát, a fehér arcára fagyott mosoly szikrázó színeit.
Az alkonyati nap sokszor ott találta a borzas vörösfenyők között, a félkörű márványpadon, szemben a sírral. Ezerszer olvasta már a márványoszlop könnyes feliratát, szemébe utolsó vonásig beidegződött az oszlopra faragott ülő leányalak dús redőzetű ruhájának minden vonala, a kissé hátrahajtott fej, a hajat simító bal kar s a tükröt tartó jobb kéz nemes ívelése.
Fölitta már magába ezt a márványleányt, művészetté szépült lelkében a régen porladó gyönyö-rű test megbomlott harmóniája, s most már egy új Cinarát szeretett, aki más volt, mint a régi, több volt, néma, tökéletes és fenséges ebben a halottas titokzatosságban, Pluto gyászbörtö-nének sötét virága, mélykék encián távoli vizek partjain, más, és mégis ugyanaz, ó, jaj, örökké ugyanaz, és örökké felejthetetlen.
Mintha el sem váltak volna soha: vele élt, neki mondta el legszebb gondolatait titkos éjsza-kákon, ó, ha ezeket valaha leírhatta volna! De a tinta újra meg újra kiszáradt a tintatartójában, a papiros érintetlenül hevert az asztalán, most nem írta, most csak élte a verseket. És úgy érezte, hogy ha csak egy sort is leírna ezekből a szikrázó gondolatokból, úgy összeomlanának, úgy szertefoszlanának, mint az ezer színben szikrázó tengeri rózsa, ha a hullámok kivetik a partra.
És annyira elkülönült az élettől és az időtől, hogy néha nappal is hangosan beszélgetett a kislánnyal. És ha esténkint sokáig elmaradt, s Bavius érte ment a Bandusiához, értetlenül nézett a hű szolgára, mintha nem is ismerte volna. Szinte fel kellett ébreszteni abból a másik életből, amelyben makacsul és menthetetlenül elmerült. Bavius ilyenkor aggodalmasan csóválta a fejét.
- Édes uram - mondta neki egyik este, szokatlanul melegen -, Maecenas kegyelmes úrtól levél jött. Három napja hever már az asztalodon. Olvasd el.
- Levél - visszhangozta Horatius szinte gépiesen -, csak ő nem jön...
- Dehogynem - kapott rajta Bavius, hogy végre szóra bírta -, hiszen nincs még három hete, hogy itt volt.
- Itt volt? - kérdezte a költő tágra nyílt szemmel. - Ki volt itt?
- A kegyelmes úr - sietett Bavius a válasszal. - Hiszen négy napig a vendégünk volt.
Horatius csak nézett rá, értelmetlenül, üveges szemmel: nem tudott az egészről semmit.
Elfelejtette Maecenas látogatását, aminthogy arra sem emlékezett, hogy a szegény kislány halála óta szinte egy napig sem volt egészen egyedül, mindig volt nála valaki a barátai közül.
Beszélgetett is velük, úgy rémlik, de minden elmosódott az emlékezetében, mintha köd-függönyön keresztül látná az elmúlt hónapokat.
- Igen - mondta szórakozottan -, négy napig.
- Édes uram - merészkedett most neki Bavius -, tizenöt hónapja már, hogy eltemettük szegény-két: azóta nem voltál a városban, nem írtál verset, nem válaszoltál egyetlen levélre sem, nem törődtél a birtokkal...
- Tizenöt hónapja - vágott a szavába Horatius, a hangja úgy dobbant, mint tompa dobütés -, tizenöt hónapja, és mi itt vagyunk... - A két karja ernyedten lehullt.
- És tizennégy hónapja, hogy a Mordax kutyát ott találtuk a sírnál, és akkor mondtam neked...
- A Mordax, jó kutya, hű kutya, utána ment, nem tudott élni nélküle - szakította félbe Horatius keserűn -, és én élek.
- Nem ezt akartam mondani, uram - igyekezett Bavius másfelé terelni a gondolatait. - Már akkor mondtam, hogy nem szabad csak a halálnak élned, neked más dolgod is van itt, kötelességeid, barátaid, a birtok, Pullia, szóval az élet...
- Igazad van, Bavius - mondta most nyugodtabban a költő. - Igazad van: nem szabad csak a halálnak élnünk, hiszen Epikurosz, az én mesterem mondta, hogy a halálban nincs semmi félelmetes, nevessük ki a halált, nincsen halál. Ó, milyen könnyű ezt tanítani, s milyen nehéz élni!
- Igaz, uram, nehéz - folytatta most már az ispán, egyre növekvő bizakodással, hogy fel tudja rázni ezt a fásult lelket -, de nem lehet az élet elől a halálhoz menekülni. Nem szabad! Látod:
harmincnégy éves vagy, nagyurak barátja, Róma költője! Nincs jogod ehhez az önzéshez.
- Bavius - riadt fel Horatius -, te még sohasem beszéltél így velem.
- De most így kell beszélnem, uram - mondta komolyan a hű szolga -, mert érzem, hogy én vagyok a te egyetlen orvosod. Hát hallgass ide: már akkor mondtam, hogy törődnöd kell a birtokkal. Hiszen tizenöt hónap alatt a szemed világát is kilophattam volna. Koldus lehetnél, ha nem vigyáztam volna arra, ami a tied.
- Köszönöm, Bavius - és a költő megragadta a hű szolga kezét.
- Nem, nem, nem ezt akartam - tiltakozott Bavius. - Azt szeretném, ha leülnél velem, elolvasnád a leveleket, és átnéznéd a számadásokat.
Nem ment könnyen a rábeszélés, nem volt könnyű kizökkenteni a költőt a meddő gyász fásult és zárkózott közömbösségéből, de sikerült. Két nap múlva együtt ült Baviusszal, s aztán napokig dolgoztak a számadásokon, elolvasták a felgyülemlett leveleket, némelyikre válaszoltak is, elkezdődtek az élet apró gondjai, kicsinyes, nevetséges gondok, s mégis ezek a jelentéktelen és vékonyka szálak húzták vissza a költőt a Léthé fekete partjairól.
Így került sor Maecenas levelére is. A nagyúr azzal kezdte levelét, hogy szívesen kiment volna a költőhöz, de jobban szeretné, ha most az egyszer mégis Horatius jönne be a városba.
Kedélyesen kezdődött a levél:
Édes Barátom, már-már azon voltam, hogy kimegyek Hozzád, és erőszakkal hozlak be Rómába, de történt valami, ami aztán úgy megriasztott, hogy most megint hosszú ideig hallani se akarok a faluról. Képzeld ezt a hülye Volteius Menát: tudod, hogy szerény viszonyok közt, de kényelmesen és boldogan élt Rómában, megvolt a tisztességes életjáradéka, volt háza, kis kertje, tíz rabszol-gája, jó kis felesége, úgy élt, mint hal a vízben, igazi városi ember volt: imádta Rómát, szépségeivel, szórakozásaival, lármájával, tülekedésével, aljasságával, szennyével és bűzével együtt, szinte hozzá volt nőve a városhoz. El sem lehetett volna képzelni Rómát nélküle, úgy hozzá tartozott, akárcsak a Forum. Hát egy
szép napon a milliomos Philippusszal beszélgetett, és ez olyan izgalmasan festette le előtte a falusi élet örömeit, hogy Volteius nyomban eladta mindenét, birtokot vásárolt Philippustól, és kiköltözött falura. Persze Philippusnak könnyű volt: ő akkor ment ki, amikor akart, kint volt két-három napig, aztán visszajött fényes római palotájába. De szegény kis hülye Volteius minden hidat felégetett maga mögött, s kint rekedt a sárban, a parasztok között. Képzeld ezt a finom kis ember-két, aki minden recitatión ott volt, mindig a könyvesboltokat bújta, színházba járt, ismert minden színészt, minden gladiátort, minden cirkuszi lovat és kocsist, képzeld el szegényt a békák és az ökrök között. De ez nem volt elég; nem volt elég, hogy Volteius, a finom városi úr reggeltől estig kapált, ásott, ojtogatott, szőlőt metszett, kérgesre dolgozta a tenyerét, hanem úgy látszik, az istenek is acsarkod-tak rá: tolvajok ellopták a birkáit, megdöglöttek a kecskéi, két ökre szántás közben adta ki a páráját, s ráadásul a termése még a vetőmagot sem hozta meg. Mikor így földhöz lapította a végzet, éjnek éjszakáján lóra kapott, s azon mocskosan, csapzottan bevágtatott Rómába, egyenesen Philippushoz. Sírt, átkozódott, követelődzött, könyörgött, és Philippus előbb kegyetlenül mulatott a jól sikerült tréfán - ő így nevezte ezt a disznóságot -, de aztán megkönyörült rajta, és vissza-adta mindenét. Hát, édes Barátom, én okultam az eseten: mindenkit mérjünk a maga mértékével, és ne ültessük az elkényeztetett városi virágot a durva és csípős falusi televénybe. Csak gyere Te Rómába, Te afféle kétlaki ember vagy, Neked nem árt meg a város, de én megpenészedem a falun. Hát csak nem akarod penészesen látni a Te barátodat? Na. Szóval várlak.
De van ennél komolyabb ok is, hogy várlak. Ezt azonban nem bízom a papirosra, nincs is kedvem annyit diktálni - képzeld, reggel óta dolgozom, már a második gyorsírót fogyasztom ma. Csak annyit árulhatok el, hogy nagy dolgok vannak készülőben. A két triumvir, Octavianus és Antonius, szakított egymással. Dönteni kell, ki legyen a birodalom ura: a köztársaság védelmezője, Octavianus, vagy pedig az elpuhult és züllött keleti kényúr, Antonius? Háború, édes Barátom. Úgyis olyan rég nem volt már, mi? Csakhogy most élet és hálál forog kockán: ha a démoni Kleopátra kótyagos szerelmese győz, vége a köztársaságnak! Octavianus maga indul Antonius ellen. Irány a görög part: Actium. Már a kísérőit is kiválasztotta az imperator. Agrippa a flotta fővezére, vele vonul ki Messalla tábornok is, az imperator ez évi konzultársa, és vele megyek én. Barátom, nagy események következnek, szemünk láttára fog eldőlni a birodalom sorsa. Csak az a magasságos Jupiter ne adja, hogy a gyalázatos keleti zsarnok győzzön, mert akkor valamennyien rövidebbek leszünk egy fejjel. Eh, én bízom a köztársasági fegyve-rekben, a Juliusok csillaga nem hagy cserben bennünket! Tépd ki magad a fekete gyászból, reng a föld, egész Róma egyetlen izgalom, látod, én is csupa tűz vagyok, magam is csodálkozom. De most hagyd a halott kislányt porladni az örök aszfodélosz ágyon: a köztársaságról van szó, amely még él, de már mellének szegezték a tőrt a bitang orgyilkosok. Venus áldjon! Siess, várlak!
Ez a levél fölrázta a fásult költőt. Túl a tréfa és a kedélyeskedés hangján, egyetlen szó sikoltott ki belőle élesen, mint rég hallott harci sípok hangja: a köztársaság! Veszélyben a köztársaság!
Egyszerre feltorlódott lelkében ifjúságának legszentebb álma: Róma szabadsága. Elviharzott lelke előtt a Bursa Roma forró éjszakája, Kisázsia, Philippi, Cassius, Brutus, a hősi lángolás, a vér, a rettentő bukás! És ökölbe szorult a keze, mikor felidézte emlékében a végzetes csata
diadalmas hősét, Antoniust, akit csak Brutus gyilkosának nevezett. Hát igen: Brutus keze visszanyúlt a philippi sírból, és kemény ököllel lesújt a szabadság gyilkosára.
Itt az ő napja, csak erre várt. Álmatlan éjszakákon sokszor elnézte ágya fölött a csillogó érdemrendeket, és sokszor megvetette magát, hogy ő is beleernyedt Octavianus békéjének puha közömbösségébe, a jólétbe, a költészetbe, és szinte megfeledkezett róla, hogy a philippi sír még mindig bosszulatlan. De most, most itt az óra!
- Megyek, Bavius - kiáltotta lázas izgalommal -, holnap megyek! És ez a levél három napig itt hevert olvasatlanul!
Aztán elkomorodott. Hogyan is írta Maecenas? Az imperator kíséretét már összeállították.
Szóval ő nincs benne. Hohó, ezt nem! Ott akar lenni, igenis, Philippi katonáját nem fogják itthon hagyni! Még egyszer kardot köt, még egyszer odadobja az életét, ha kell, a csaták Fúriáinak, de nem marad itthon!
Mikor egyedül maradt szobájában, késő éjszaka volt már, fölkapta régen árva tollát, és ideges izgalommal verset vetett papírra. A vers Maecenashoz szólt: nem kell az édes nyugalom, a puha semmittevés, mikor a legjobbak indulnak a nagy leszámolásra! Veletek akarok lenni én is, akár száz csatában vérezni újra, hegyeken, tengereken, a világ végén is, fáradalmakban és szenvedésekben százszor is újra, érted és a köztársaságért!
Igen, ezt a verset magával viszi, s mikor belép, nem szól semmit, csak odaadja barátjának. És Maecenas meg fogja érteni. Meg fogja érteni Philippi katonáját.
Maecenas megértette. Némán kezet nyújtott a költőnek, aztán fölkelt és megölelte. Sokáig tartott a szótlan ölelés, s mikor kibontakoztak, Maecenas csak ennyit mondott a költőnek:
- Velem jössz.
Hát hiába volt a politika minden művészete, hiába Maecenas követsége Brundisiumba: a triumvirek közt nem lehetett békét teremteni. Antonius az egyiptomi démon bilincseiben vergődött, a ragyogó tehetségű államférfi, hadvezér és szónok régi erejét és férfiasságát szinte gúzsba kötötte a hódító szépségű, szellemes és eszes egyiptomi asszony, Kleopátra. Antonius, a köztársaság egykori reménysége, Octavianus húgának, Octaviának férje, eltaszította felesé-gét, puha bársonyok, selymek, aranyak és drágakövek keleti pompájában, szemkápráztató fényben és mámorban szinte öntudatlanul hevert a szerelem legbűbájosabb ókori varázslójának lábainál, mint valamikor Héraklész a gyönyörű Omphalé előtt. Szégyene volt ez az egész nemzetnek, Róma megalázkodása Kelet varázsa előtt, de nemcsak szégyen volt, hanem veszedelem is. Kisázsia, Szíria, Arábia, Perzsia, India, Egyiptom urai és fejedelmei pökhendi módon packáztak a római hatalommal, s a világ urát az a veszedelem fenyegette, hogy egyszerre roppan meg minden eresztéke a birodalomnak.
A Kelet Antoniusé volt, s ameddig a tábornagy nem süllyedt ebbe a szégyenletes szenvedélybe, nem lett volna nagyobb baj, hiszen a triumvirek osztozkodása révén úgyis ő volt a Kelet ura.
De mikor az egyiptomi asszony nagyravágyása odáig merészkedett, hogy bosszút akart állni Octavianuson, s meg akarta alázni Rómát, hogy egyetlen úr legyen a birodalomban: Antonius -akkor betelt a pohár. Mindenki tudta, hogy Kleopátra nem fog visszariadni diadal esetén attól, hogy Antoniust eltegye láb alól, s a maga uralma alá vesse a büszke és gyűlölt Rómát. Róma életösztöne föltámadt, és hatalmas lendülettel vetette magát az alattomos egyiptomi kígyóra.
Már hónapok óta szította Kleopátra a gyűlöletet a szerelmes Antonius szívében, apró fogások-kal, aljas diplomáciai mesterkedésekkel egyre jobban elmélyítette a szakadékot a két triumvir
délibábja csalogatta: lázasan toborzott, fegyverkezett, hajóhadat szervezett Görögország nyu-gati partján; Ambrakia öblében, ahol hajóhada horgonyzott, lázasan folyt a munka. Ambrakia öblét két egymásba nyúló földnyelv és keskeny tengerszoros zárta, úgyhogy ellenséges hajóhad nem nyomulhatott be az öbölbe, hacsak nem akart elpusztulni a tengerszoros két partján emelt erődök gyilkos tüzében. De Octavianus hajóhada azért nem volt tétlen: gyors kis egységeivel szüntelenül nyugtalanította a készülődő ellenséget, egészen a szoros bejáratáig üldözte hajóit, amelyeken bizony még csak gyéren volt legénység. Antonius katonaruhába öltöztetett evezős-legénységét sorakoztatta fel a hajók fedélzetén, s ezzel a csellel sikerült megfélemlítenie ellenfelét. Egyelőre lélegzethez jutott.
Az ambrakiai öbölt záró északi földnyelven táborozott Octavianus hadserege, flottája pedig a földnyelv nyugati oldalán, a komaroszi öbölben horgonyzott. Fennsík szeli át a földnyelvet; a fennsík védelmére Octavianus hadserege két erős falat épített, magas őrtornyokkal, amelyekből az egész ambrakiai öblöt, Anaktorion és Actium (Aktion) megerősített városokat s a külső tengerpartot át lehetett tekinteni. Az őrtornyok hamarosan fantasztikus kísérlet tanúi voltak:
Octavianus mérnökei frissen olajozott ökörbőrökkel terítették tele a két fal közti fennsíkot, és emelőkkel, csigákkal, hallatlan emberi erőfeszítéssel ezeken akarták átvontatni a hajóhadat a komaroszi öbölből be az ambrakiai védett öbölbe, hogy Antonius flottáját a fészkében zúzzák össze. A kísérlet természetesen a roppant nehézségek miatt nem sikerült.
Az északi földnyelv tehát Octavianus birtokában volt, a délit ellenben, Actiummal együtt, Antonius csapatai tartották erősen. A csatározások szárazon kezdődtek: Marcus Titius és Statilius Taurus, az imperator hadvezérei, megsemmisítették Antonius lovasságát az ambrakiai öböl északi partján. Most jelent meg Agrippa, Octavianus tengernagya, a köztársasági flottával, és puszta megjelenésével Antoniusnak majdnem egész hajóhadát beszorította az ambrakiai öbölbe. Egyik raja azonban vakmerően megtámadta a reggeli ködben Agrippa gyanútlan kémhajóit, és megszalasztotta az egész osztagot. Azonban éppen a döntő pillanatban megérkezett Agrippa a csatahajókkal, s tönkreverte Antonius előmerészkedett raját.
Szörnyű meglepetés volt Antonius számára, hogy az imperator flottája teljesen harcra készen máris megjelent Actiumnál. A mindig fölényes és máskor oly hidegen mérlegelő hadvezér elvesztette a fejét, és most először történt meg vele életében, hogy erélyes és tervszerű intézkedései hol az egyik, hol a másik ponton mondtak csődöt, de mindig csődöt mondtak.
Izgatottságában nem tudta áttekinteni a politikai helyzetet, s ezért, mint a villámcsapás, úgy érte a meghódított népeknek és személyes híveinek tömeges átpártolása az ellenséghez.
Adiatorix galata fejedelem egy éjszaka minden rómait legyilkoltatott Pontusban, amely eddig Antonius hű tartománya volt; ugyanezt cselekedte Armeniában Artaxész; megszimatolta Anto-nius közeli bukását Kleón, a híres rablóvezér, aki eddig nagy szolgálatokat tett neki; fellázadt ellene Küdónia és Lappa, Kréta szigetén, és ami a legfájdalmasabb volt: egyre-másra cserben-hagyták legkitűnőbb tisztjei és vezérei, amiben természetesen az imperator pénzének is jelen-tékeny szerepe volt. Átpártolt Octavianushoz Philadelphus paphlagoniai, Amüntasz galatiai király, s velük még a thrák és műsziai csapatok, vezéreikkel együtt; lesújtó hatással volt Antonius seregére Quintus Dellius és Marcus Junius Silanus átpártolásának híre, de magát a kétségbeesett triumvirt is felbőszítette és elkeserítette, hogy Octavianushoz pártolt legjobb tengernagya, Lucius Sempronius Atratinus és a babérkoszorús Gneius Domitius Ahenobarbus, Brutus egykori tengernagya, akit sohasem győztek le, s aki mind a mai napig a köztársaság zászlóját lobogtatta a meghunyászkodott Róma előtt. Most, amikor Antonius menthetetlenül belegabalyodott Kleopátra hálójába, az agg Ahenobarbus látta, hogy a régi Róma ügyét csak úgy szolgálhatja, ha Octavianus mellé áll, és a legjobb rómaiakkal vállvetve igyekszik meg-menteni a köztársaságot a keleti zsarnokság veszedelmétől. Éjjel csónakba ült, és átvitette
magát az imperator vezérhajójára. Óriási erkölcsi erőt jelentett az ősz tengernagy átpártolása, és a hatást az sem csökkentette, hogy Antonius másnap utána küldte minden ingóságát, minden rabszolgáját, és azt írta neki, hogy bizonyára Sevilla Nais, a szeretője csábította a másik táborba. A tehetetlen és kétségbeesett Antonius kegyetlen gúnyolódása csak fokozta az átpártolt aggastyán népszerűségét Octavianus hajóhadában. Szegény öreg Ahenobarbus, a köztársaság soha meg nem döntött bástyája, az izgalmakba néhány nap múlva belehalt.
Pattanásig feszült a helyzet, mikor Maecenas kíséretével útnak indult Actium felé. Három csatahajó kísérte a pompás gályát, amelyen a nagyúr és kísérete utazott. Augusztus harminca-dikán érkeztek a komaroszi öbölbe: félelmetesen csillogtak a rőt esti fényben Octavianus kétszázharminc csatahajójának bronzveretei s az istenek bronzszobrai a hajók merész ívben felkanyarodó orrán. Aznap este korán lefeküdtek. Szúnyoghálót feszítettek szobáik ablakaira, mert ezen a mocsaras vidéken rajokban rohanták meg az embereket a szúnyogok, s másnap reggel frissen ébredtek. Első útjuk az egyik őrtoronyba vezetett.
Fölséges volt a látvány, amely szemük elé tárult. Jobbra a külső tengeröböl, amelyen mind-össze néhány őrhajó cikázott, a tengerszoros két partján Antonius félelmetes erődei s az Apollo-templom márványoszlopai csillogtak a friss reggeli napsütésben. Balra, az ambrakiai öbölben Antonius flottája nyüzsgött: százhetven hatalmas csatahajó, csupa páncélos szörnye-teg, mindegyiknek a fedélzetén bástyatornyok, hadigépek, marcona legionáriusok, legalább húszezer gyalogos és kétezer lövész hemzsegett Antonius hajóin, lázas izgalomban. Az öböl túlsó csücskében Kleopátra aranyos hajóhada horgonyzott, a királynő vezérhajójának bíbor-vitorlái csattogtak a reggeli szélben. Hátuk mögött a komaroszi öbölben Agrippa flottája hor-gonyzott, isteni nyugalommal. Dellius ezredes, akit szolgálattételre Maecenas mellé rendeltek, meg is jegyezte:
- A zsarnok nyilván támadásra készül. Ha katonák volnátok, megértenétek ezeket a furcsa hajómozdulatokat, ezt a látszólag céltalan, lázas nyüzsgést. Látjátok, ott, Anaktorionnál csoportosulnak a nagy hajóegységek, hármas rendekbe sorakoznak, kifutásra készen. Hé, százados! - szólt hátra a segédtisztjének.
- Parancs, ezredes! - ugrott oda a fiatal tiszt.
- Ezt a helyzetjelentést azonnal Agrippának - és néhány hevenyészett sort vetett egy viasz-táblára, összehajtotta a két felét, összekötötte, és átadta a századosnak. A tiszt, mint a szélvész, rohant le a lépcsőkön.
Ebben a pillanatban valami mozgolódás támadt odalent.
- Gyertek velem - szólalt meg Dellius -, ez érdekes lesz.
Odalent, Silanus ezredes sátra előtt, nagy csoportosulás volt: széles embergyűrű vett körül egy toprongyos halászt. A szakállas, cserzett bőrű vénember reszketett a sok katona közt, tétován pislogott ide-oda. Rövid néhány kérdés után kisült, hogy kémet fogtak, de bizony hiába faggatták, egyetlen szót nem tudtak kivenni belőle. Silanus odaszólt az egyik
Odalent, Silanus ezredes sátra előtt, nagy csoportosulás volt: széles embergyűrű vett körül egy toprongyos halászt. A szakállas, cserzett bőrű vénember reszketett a sok katona közt, tétován pislogott ide-oda. Rövid néhány kérdés után kisült, hogy kémet fogtak, de bizony hiába faggatták, egyetlen szót nem tudtak kivenni belőle. Silanus odaszólt az egyik