Február közepén értek Rómába. Hideg volt, havazott is, rossz volt a fogadóban, ahol az első éjszakát töltötték. Reggel Cinarát otthon hagyták, Horatius meg Bavius elment a Vicus Argentariusra, ahhoz az ügynökhöz, akitől annak idején apja a caeliusi kis házat vette. Házat akart venni maga is, akármilyen kis házat, de semmiképpen sem akart bérházban lakni. Nem bírta volna ki a négyemeletes bérházak örökös zsibongását, az áporodott olajbűzt, a vásott kölykök hajkurászását a lépcsőkön, a koldusok nyavalygását, a házaló kereskedők elnyújtott kornyikálását, a vándormuzsikusok nyekergését, az utcai ablakok előtt lebegő mosott fehér-nemű fülledt szagát. Nem, nem. Neki csönd kellett, magányosság, kis kert, ha csak tíz lépés hosszú is, benne viola, zsálya, margaréta, fodormenta, levendula: valami a venusiai hosszú rét színes és illatos varázslatából.
- Hát legszebb volna az Esquilinuson - mondta az ügynök, mikor meghallotta kívánságát -, csakhogy nagyon drága. Mit gondolsz, ott vannak a főúri parkok, Lamia, Maecenas meg a többi nagyurak kertjei, nem lehet megfizetni! Hanem megállj csak, van itt egy címem: Clivus Orbius, a Vicus Patricius egyik mellékutcája, ebben van egy háromszobás, atriumos kis ház, tenyérnyi kerttel, és tudod, mi az érdekes benne? Az egyik szobában kályha is van: pocakos, gömbölyű kályha. Nem rossz, különösen ilyen hideg télben. Mit szólsz hozzá?
- Jó volna - mondta Horatius -, éppen elég lenne hármunknak. Kis kert - mondta csak úgy magának -, mibe kerül?
- Árverésen vettem - sietett az ügynök a válasszal -, garasokért jutottam hozzá. Önköltségi áron odaadom, a szegény apád kedvéért. Jó kollégám volt az öreg. Tudod, van a háznak egy kis hibája: szemben vele van a Subura. Van ott néhány rossz hírű kocsma, részeg ember, dorbézolás, muzsika minden este, de szerencsére ez már az utca másik vége, túl a Vicus Cupriuson, persze nem tudod, merre van, no, majd megnézzük. A lárma nemigen hallatszik fel a Clivus Orbiusra, de hát mégiscsak rossz hírű környezet, ha lányod van, nem ajánlom.
- Lányom? - riadt fel Horatius, és Cinarára gondolt. - Nincs - felelte bizonytalanul.
- Na, akkor jó. Te meg csak nem ijedsz meg egynéhány részegtől? - nevetett az ügynök.
Megnézték a házat, kedves, egyszerű kis fészek volt, szerencsére legalább ezerlépésnyire a Suburától. Horatiusnak tetszett, Bavius azt mondta: nem drága; megvették, kifizették.
- Ha akármiben segítségedre lehetek - mondta búcsúzáskor az ügynök -, csak fordulj hozzám bizalommal.
Horatius szépen megköszönte, kis félelemmel gondolt arra, hogy hátha csakugyan szüksége lesz rá; szívébe szúrt, hogy most már magának kell törődnie az anyagiakkal is: olyan tanács-talannak, olyan egyedülvalónak érezte magát. De aztán eszébe jutott, hogy hiszen itt van a hűséges Bavius, és megvigasztalódott. Bavius már át is vette a vezényletet: vissza a fogadóba, nagy alkudozások közben kifizette a fogadóst, a bútoros szekeret elindította a Clivus Orbiusra, maga is vele ment, Horatiusnak meg a szájába rágta, hogy menjen le a városba, és vegyen ezt meg azt, ennyit meg ennyit, aztán Cinarával hozzák haza, ma már otthon ebédelnek.
Megindult hát a kislánnyal a Vicus Patricius forgatagában. Szép széles utca volt, lehetett vagy tíz méter, mind a két oldalán négy-ötemeletes házak, rengeteg ember az utcán, lármáznak, tolonganak, esznek-isznak, alkudoznak, esküdöznek, veszekednek, alig férnek el az utcán és a bőrükben, minden földszint csupa bolt, az egyik negyedik emeleti ablakból piszkos víz loccsan
pontosan előttük a kövezetre, az erkélyeken mosott fehérneműt lenget a szél, a nyomor zászlói sápadtan lobognak a hagymaszagban, az olajbűzben, a tengeri halak orrfacsaró illatában, zsidó boltos, örmény boltos, indus szőnyegkereskedő, görög csemegés, két szálas germán rendőr terelgeti az emberbolyt; végre bemenekültek az egyik élelmiszeres boltba, nagyot lélegzettek.
Fürgén ugrott a boltos, mindjárt látta, hogy vidékiek. Cinara elfogódottan bámészkodott;
Polluxra - gondolta magában -, ilyen bolt bizony nincsen Venusiában! Mennyi minden van benne! Mennyi remek alma, öklömnyi téli körte, datolya, füge, aszalt szilva, aszú szőlő, óriás dió, kövér mandula, tisztított mogyoró, furcsa halak, kövérre hizlalt kopasztott kacsák, libák, kappanok, színes tollú madarak, talán fácán is van köztük, furcsa és illatos fűszerek, ropogós egyenes kiflik, domború zsemlék, kemény perecek, pástétomok, mazsolás kalácsok, sütemé-nyek, csupa ismeretlen gyönyörűség: illő tisztelettel nézett rájuk, és nagyot sóhajtott. Horatius megfogta a kezét, és áthúzta a bolt másik oldalára, ahol a nekik való egyszerű élelmiszerek sorakoztak. Intett a boltosnak, az intett az inasnak, maga nem ért rá, neki a nagypénzű, előkelő vevőket kellett kiszolgálnia. Horatius aztán sorra megvett mindent, amit Bavius a lelkére kötött: két sextarius száraz bab, ugyanannyi borsó meg lencse, aztán só, bors, mustár, gyömbér, babérlevél, köménymag, hagyma, egy congius finom tésztaliszt - kenyeret egyelőre a péktől vesznek -, na, még egy font szilvalekvár, egy köcsög ecetes uborka, aztán készen is vagyunk. Az inas fürgén sodorta a papírzacskókat - Horatius az egyiken valami iskolai nyelvtan szövegét fedezte fel -, mérte, adagolta az árut, aztán ceruzát vett a kezébe, és számolni kezdett. Lassan ment a művelet. Horatiusnak a rossz számoló Metellus jutott az eszébe.
Szerencsére Cinara szatyrot hozott magával, abba rakták a zsákmányt, aztán mentek tovább.
Kiértek a Vicus Cupriusra. Uramfia, itt volt aztán nyüzsgés, tolongás, babiloni zűrzavar! Bolt hátán bolt, egész Róma egyetlen bolt - morgott Horatius. Mészárosok, borbélyok, kovácsok, lakatosok, posztósok, házaló kereskedők üvöltöztek, tolongtak, és kínálták portékáikat.
„Vásznat vegyenek!” - visította egy házaló az egyik ötemeletes bérház udvarán. „Ócska ruhát tessék!” - harsogta a kikiáltó a kövér örmény boltos ajtaja előtt. Hosszú szakállas, prémsapkás bankár ajánlkozott buzgón az utcán felállított asztala mellett, hogy mindenféle pénzt a legjobb árfolyamon bevált. Az egyik sarkon sápadt asszony koldult, kölcsönkért gyerekkel a karján.
Nem messze tőle ötven ember szorongott egy asztal körül, ahol a szapora szavú egyiptomi üveges mutogatta, hogyan lehet kénszalagjaival összeragasztani a tört üveget. Barna ruhás rabszolgafiú hangja hasított a fülükbe:
- Friss kolbászt tessék! Friss forró kolbászt tessék!
Egyszerre csak Cinara megrántotta Horatius togáját:
- Nézd már azt a csirkefogót! - és nagyot kacagott.
Oda nézett. Hát az utcasarkon fekete szakállas szíriai komédiás álldogált, kötőféken kecskét tartott, a kecskén katonaruhás majom műlovarkodott, s vágtatott körbe-körbe. A nézők harsányan hahotáztak, s időnkint egy-egy darab rézpénz hullott a mutatványos fatányérjába.
Horatius szinte szégyellte magát, hogy komoly ember létére elmáléskodott ezen a szamársá-gon, de majdnem meg is adta az árát. Egyszerre úgy érezte, hogy valaki motoszkál a togája ráncaiban, a zsebe körül. Odakap, Mercurius úristen! - hiányzik a pénzeszacskója. - Zsebtolvaj!
- ordítja el magát, látja még a csirkefogót rohanni, nosza, utána, de bizony annak fürgébb volt a lába. Szerencsére beleszaladt az utca végén két hórihorgas rendőr karjaiba. Megvolt a gazember, megvolt a pénz. Horatius megkönnyebbülten lélegzett fel. Akkor már karon fogva vezették a sápadt, sovány, nyurga legényt a rendőrök.
- Na, gyerünk csak az őrszobára, öcsém! - biztatta a tagbaszakadt őrmester, és a szeme bizony nem sok jót ígért.
Horatius a tolongásban alig tudta megtalálni Cinarát. A kislány megilletődötten állt egy helyben, és szinte görcsösen kapaszkodott Horatius karjába.
- Ne hagyj el! Ne hagyj el soha! Soha ne hagyj magamra! - szepegte, és majdnem kibuggyantak a könnyei.
- Kicsi szívem, dehogy hagylak, édes kicsi szívem - nyugtatta Horatius.
Hát ennyire voltak. Most még a hentes volt hátra: vettek egy kis kolbászt, füstölt húst, aztán bementek a fazekashoz, három fazék, két tál, három tányér meg egy tepsi került a szatyorba.
Jaj, a tojást majdnem elfelejtették! No, készen voltak, mehettek haza. Nehéz volt a szatyor, jaj, de nehéz, de a kis Cinara könnyedén vitte, talán még soha nem volt ilyen boldog életében.
Mire hazaértek, Bavius csodákat művelt. Órák alatt berendezte a házat, fát is kerített, s a búbos kályhában már vígan pattogott a tűz, égett a konyhában is, ó, milyen jó is volt - végre otthon lenni, végre hármasban, ezen a kicsi szigeten a nagyváros forgatagában!
Cinara nekigyürkőzött, rendbe hozta a konyhát, és máris elkezdte főzni az ebédet. Bavius megvizsgálta a szatyor tartalmát, helyeslőn bólintott, aztán bevitte Horatiust a fűtött szobába, és elszámolt. Az eredmény nem volt valami vigasztaló: a költözködés, az utazás, a fogadó, a házvétel, a bevásárlás sok pénzt vitt el. Mindössze annyi maradt, hogy három hónapig meg-élhettek belőle, no meg ezenfelül ezer sestertius, az aranytartalék, amit arra szántak, hogy letegyék biztosítékul, ha Horatiusnak valami állami állást sikerül szereznie.
Hát ez sürgős is volt: meg kellett indítani a hajszát állás után. Napokig tanácskoztak, először arra gondoltak, hogy Horatius is ügynöki irodát fog nyitni, mint az apja, de ehhez bizony kevés volt a pénz. Erről jutott eszébe, hogy felkeresi apja barátját, aki olyan szívesen megígérte segítségét, ha szükség lesz rá. Hát most szükség volt. Másnap fölkereste.
- Coactor bizony nem lehetsz, fiacskám, ezzel a kevés pénzzel - mondta, és megvakarta a fejét.
- Hanem megállj, felviszlek a tisztviselőegyletbe, ott csinálhatunk valamit.
Nem telt bele egy hét, Horatiusnak állása volt. A collegium scribarum, a pénzügyi tisztviselők egylete éppen ezer sestertius biztosítékot kért egy quaestori írnoki állásért. Horatius letette a pénzt, és egy hét múlva már a capitoliumi adóhivatalban görnyedt nagy számadáskönyvek fölött. Ha ezt Phaidrosz tanár úr látná! - sóhajtott, és rótta a számsorokat, unottan és idegenül, miközben Epikuroszra gondolt, régi boldog tavaszokra, és a szívében furcsa melódiák muzsikáltak.
A kis termetű, fekete hajú, gyulladt szemű, szűkszavú és zárkózott új adótiszt a hivatalban nem barátkozott senkivel. Mindenkihez udvarias volt, a szolgálatban pontos, feljebbvalói iránt tiszteletet tudó, de soha semmiről nem nyilatkozott, senkivel sem bizalmaskodott, s a kollégái beszélgetéseibe, társadalmi pletykáiba és politikai vitatkozásaiba soha nem szólt bele.
Dolgozott, mint a gép; pontosan jött, pontosan ment, a napi munkáját mindig elvégezte, és csak nagy ritkán esett meg, hogy a főkönyv szélére egy-egy kis görög verset firkantott. Ezt is mindjárt megbánta, kivette zsebkését, beleillesztette a fanyélbe a pengét, és kivakarta a komoly könyvből a betolakodott léhaságot.
Bogaras ember - mondták a kollégái, de nem haragudtak rá, inkább bizonyos tisztelettel néztek a kis fekete emberre, akiről semmit sem tudtak, s aki sohasem mosolygott. Mikor odalent a Forumon, a Bazilika falán tizenkettőt mutatott a napóra, fölkelt, fölvette togáját, köszönt, a
többiek, akik hangos zsibongással búcsúztak egymástól, egyszerre elhallgattak, és megbocsá-tón néztek utána. Valami nagy bánata lehet - gondolták magukban.
Délutánonkint szabad volt, s az első hetekben Cinarával járta a várost. Azt akarta, hogy a kislány mindent lásson, s végre kiismerje magát. Mennyit bámult a kis vidéki lány, milyen szépek voltak a Vicus Tuscus előkelő üzletei, a Vicus Argentarius szikrázó ékszer- és ötvösboltjai! Minden tíz lépés után meg kellett állni vele, gyönyörködött, tapsolt, fecsegett, kacagott: ilyenkor Horatius áldotta a sorsot, amely útjába sodorta ezt a színes és drága kis madarat.
- Jaj, de gyönyörű! - csapta össze a kezét a kislány az egyik ékszerész kirakata előtt. Habos borostyánkövet látott, hosszú csápos hőscincér volt a közepében, úgy, amint belefagyott a sárga gyantába sok ezer évvel ezelőtt.
- Csakugyan nagyon szép - mondta csöndesen Horatius. - Szeretnéd? Na várj, ha egyszer sok pénzem lesz, megveszem neked.
- Nem, édes uram, nem - tiltakozott a kislány -, nem kell nekem semmi cifraság. Ha egyszer sok pénzed lesz, kis házat veszünk falun, ott szeretnék lakni veled. Jó lesz?
- Jó, drága kis szívem, jó - mosolyodott el Horatius. Csak a kislány tudott mosolyt csalni az ajkára.
Átvágtak a Forumon, bementek Frontinus boltjába. Frontinusnak üveghutája volt fönt Galliá-ban, gyönyörű üvegedényeket gyártott, ott sorakoztak polcain a szebbnél szebb, fehér, vörös, kék, habos vázák, tálak, poharak, hegyes végű illatszeres üvegek háromlábú ezüstkarikákban, csupa drága holmi, szegény ember legfeljebb egy egyszerű borosüveget vehetett volna meg ebben a boltban. Nem is ezért jöttek ők be: Horatius tintásüveget akart venni. Frontinus nagy mester volt, mindig új formákat talált ki, mindig meglepetéseket hozott a piacra. Most is kitalált valami újfajta tintatartót, sokat nevettek rajta. Olyan volt, mint a hordó, kicsi üveg-hordó, fönt is, lent is abroncs rajta, üveghurkából, író emberek boroshordója - csúfolkodtak a tréfacsinálók, de mindegy: az új tintásüveg olyan népszerű lett, hogy Frontinus nem győzte gyártani. Hát ilyent akart venni Horatius.
Frontinus pedig, ha már tintásüveget árult, árult mindjárt tintát is, ha pedig már tintát árult, tartott a boltjában mindenféle írószert is, hadd kapjon meg a mélyen tisztelt vevő mindent egy helyen. Nem volt rossz üzleti elv: sokszor megesett, hogy valaki ceruzáért vagy papirosért jött be, s ötvendenariusos drága kék vázával ment haza. Az emberek sohasem tudják, mit akarnak, s a jó kereskedő ebből él. Horatius tudta, mit akar. Szép nagy tintatartót vett, teli finom fekete tintával, tollat is vett kettőt-hármat, vett még tíz ív sima írópapírost, megtapogatta, aztán helyeslőn bólintott. Ekkor látta, hogy a kislány nagy szemeket mereszt az egyik polcra.
- Mit nézel, szívecském? - kérdezte tőle halkan.
- Azt ott - mutatott fel Cinara a negyedik polcra. - Szeretnék levelet írni haza.
- Ó, te kedves - simogatta meg a kezét Horatius -, hogyne. Kérek levélpapirost - fordult a segédhez.
- Parancsolj, uram - tette elébe a segéd a selymes fogású, nagyalakú levélpapirost -, elsőrendű amphitheatrica minőség, alexandriai gyártmány, nagyon ajánlhatom. Tekercse öt sestertius.
- Hohó, barátocskám - tiltakozott Horatius -, ezért a pénzért kétszer remekül megebédelek!
Olcsóbbat mutass.
- Itt ez a saitica, uram, ez is egyiptomi, a célnak ez is megfelel - mondta a segéd, most már kisebb buzgalommal -, tekercse egy sestertius. Öt levélpapír kitelik belőle.
- Ez az, csomagold be.
Ezen az estén nagy dologban volt Cinara. Horatius olvasott, Bavius kicsi Faunus-szobrokat faragott keményfából - ezermester volt -, a kislány pedig nekifeküdt az asztalnak, s nagy izzadás közben rótta a kövér betűket a levélpapirosra. Levelet írt az apjának, s mikor készen lett vele, másikba kezdett. Ez a másik levél Pullia néninek készült, s nagyon szép dolgokról szólhatott, mert a kislány folyton mosolygott, amíg írta. Bavius fáért ment a pincébe, s akkor Horatius odavonta magához a kipirult arcot.
- Boldog vagy, kislány? - kérdezte.
- Nagyon - mondta Cinara átszellemülten.
Nagy, boldog hallgatások következtek a hosszú téli estéken, az egyszerű főzelékvacsorák után, a kis szobában, ahová a nyitott apró ablakon át kíváncsian néztek le a mosolygó csillagok.
A zárkózott ember földerült ebben az első, fiatalos szerelemben. Most mindig Epikuroszt szerette olvasni, a nagymester vigasztaló bölcsessége fölvillanyozta a fásult és megviselt lelket, új élet csírái bontakoztak benne, és esténkint most már sokszor letette a könyvet, elővette a Frontinusnál vásárolt papirost meg tintát, s egy mogorva téli estén, mikor odakint visító szél nyargalászott a dombok felett, és süvöltve vágta a havat a kis ház oldalába, belemártotta tollát a tintába, s gömbölyű betűivel leírta első versének sorát:
Borzasztó zivatar gyűlt össze az égen. Esővel s hóval zuhog reánk az ég. Harsog a thrák Aquilo...
Elolvasta még egyszer, újra tintába mártotta a tollat, és most megállíthatatlanul folyt tovább a vers. Bort hozatott ezen az estén, tüzes vörös bor fűtötte a testét, a kályhában legényesen pattogtak a szurokillatos fenyőfahasábok, milyen jó volt itt, milyen jó ez a sziget a tornyos hullámok tajtékzó csapkodásában, milyen jó itt szemben ez a melegszemű kislány, Cinara, édesség, egyszerűség, kicsi piros szív a viharban - hát látjátok, barátaim, kenjük be illatos nárdussal hajunkat, pengessük meg a lantot, s köszöntsük dallal meg teli pohárral az életet!
S mikor leírta az utolsó két sort:
Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal, a csúnya bánat és a gond kellemes írjaival.
- fölugrott, állva fölhajtotta a teli poharat, odament Cinarához, aki az asztal túlsó oldalán ült, két tenyerébe fogta az arcát, aztán széttárta karjait, valami furcsa fényben sugárzott az arca, és szinte reszketett a hangja, mikor szokatlanul hangosan felkiáltott:
- Kislány, olyan boldog vagyok!
Hát itt volt az első latin verse! Hogy történt? Micsoda dionüszoszi mámor ragadta magával?
Micsoda titkos erők hajtották, hogy leüljön a tiszta papiros elé, s a hóvihar tombolásában belekiáltsa a reszkető emberek fülébe: „Évoé, élet, évoé!” Epikurosz nem írt verseket, ő pedig Epikurosz tanítványa volt, és filozófusnak készült! Phaidrosz tanár úr ó, be csóválná a fejét, ha megtudná ezt a szentségtörést. Mi történt? Most, hogy újra elolvasta a verset, sehogy sem tudott számot adni magának, hogyan robbant ki belőle ez a bacchusi mámor. Olvasta, olvasta, és mintha messziről Atlantisz elsüllyedt muzsikája zsongott volna a lelkében, olyan távoli, olyan ismeretlen volt neki ez a hang, mintha egy másik életben történt volna ez a csoda; valahol a tudata mélyén, sőt a tudata alatt izzottak az alkotás lázai, most valami tűzhullám öntötte el
egész testét, egyszerre, mint elveszettnek hitt búvár, fölbukkant a mélységből a megismerés:
igen, ez én voltam, ez az én hangom, ez az én szívem, az én filozófiám - és hirtelen úgy érezte, mintha ott volna az athéni Akadémia kertjében, s fűszeres rózsák szirmaival hintené meg Epikurosz hideg márványszobrát. Hullnak, hullnak a piros szirmok, a sárgarigók mintha ezt dalolnák: „Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal” - s Epikurosz mintha bölcsen mosolyogna fehér márványszakálla isteni nyugalmában.
Micsoda mámor ez, az alkotás láza, édes részegség, édes méreg, izzó tűzbélyeg a lelken: nincs főkönyv, nincs Philippi, nincs szenvedés, nincs halál, csak vers van, a vers! - minden bölcsesség örök kivirágzása, Dionüszosz legszebb mosolya, a vers, amelyet valami ismeretlen és földöntúli mámor robbantott ki irtózatos mélységekből.
Mámoros este volt, szent este, de aztán jöttek a szürke másnapok a forró éjszakák után, és meg kellett tudnia Baviustól, hogy bizony a fizetése nagyon kevés, nem futja elsejéig, most is huszadika van már, s a házban alig van tíz denarius. Szomorú a kis Cinara, beköltöznek a gondok a házba, s mit lehet tenni? Az ügynökhöz menjen kölcsönkérni? Nem, nem, ezt túlsá-gosan szégyellené. Eszébe jut Vergilius, de nem, hiszen annak sincs pénze, az apja birtokából éldegélt eddig valahogy, de éppen a napokban hallotta, hogy annak is vége: rátették kezüket az odatelepített veterán őrmesterek. Bizony a szelíd és szerény Vergilius is gondokkal küszködik.
Hát kihez menjen? Sorra számolta magában régi barátait, végre Sestiusnál állapodott meg.
Hogy örült a régi athéni pajtás, Lucius Sestius Quirinus! Most is olyan jókedvű volt, mint régen, sziporkáztak az ötletei, magas termetével, rózsaszín arcával, örökösen villanó moso-lyával maga volt a megtestesült fiatalság. Lovagrendi gazdag fiú volt, most joggyakorlatot folytatott a bíróságnál, s az volt a terve, hogy mihelyt eléri a törvényes kort, pályázik a quaestori állásra. Még csak huszonöt éves volt, még három évet kellett várnia. Hát ő meg-engedhette magának azt a fényűzést, hogy tiszteletbeli hivatalt viseljen.
Sestius úgy örült a viszontlátásnak, hogy Horatius szégyellte mindjárt az első alkalommal elrontani kedvét a kölcsönkéréssel. Három nap múlva újra fölkereste, s akkor meggyőződhetett róla, hogy a régi jó barát nem tartotta olyan főbenjáró dolognak a kérését, amint ő képzelte. A legnagyobb szívességgel adta kölcsön a huszonöt denariust, amit Horatius szerényen kért, s még csodálkozott is, hogy csak ilyen kevés pénzre van szüksége.
- Hát elvégre fizetésem van - igazolta magát Horatius -, az is eltart valameddig.
- No, ahogy az állam fizet - nevetett Sestius -, abból ugyan művészet három embernek megélni.
Hát megvolt a pénz, most már elsejéig nincs baj. Bavius ugyan csóválta a fejét, mert gazdája már csak huszonegy denariust vitt haza, közben megvette Cicero egyik könyvét Sosiusék boltjában, dohogott is a hű szolga: hogy hát nem várhatott volna azzal a könyvvel elsejéig?
Mindegy, megvolt a baj, most már ezt a kis pénzt úgy kellett beosztani, hogy elég legyen.
Mercuriusnak meg Bavius ügyességének hála, elég is lett.
Csakhogy a kölcsönkérések megismétlődtek. Hiába no, kicsi volt a fizetés, pénz meg sok
Csakhogy a kölcsönkérések megismétlődtek. Hiába no, kicsi volt a fizetés, pénz meg sok