Már csak régi kedves emlék volt a brundisiumi utazás, mikor Maecenas palotájában azt a bizonyos recitatiót megtartották. Mind a kilencen ott voltak, akik az utazásban részt vettek, s mikor a költő jóízű humorral írt szatíráját hallgatták, lélekben újra végigélték a régi kedélyes utazás minden kalandját, minden örömét. Murena minden második percben rikkantott egyet, s maga Maecenas is olyan jóízűket nevetett, hogy alig lehetett ráismerni.
Igen, itt jól érezte magát, ezek közt az emberek közt: a modern Róma legkülönb emberei voltak itt, az új kor legszebb reménységei, csupa nagy szellem, fényes jellem, mind csupa rajongás, valamennyiben lobog és feszül az alkotás vágya: Apollóra, micsoda válogatott hadsereg!
Jólesett most csak az út mulatságos felére gondolni. Egy pillanatra ugyan eszébe villant a politika, a kéthetes tárgyalás, aztán Octavianus és Antonius találkozása Tarentum és Meta-pontum közt, aztán az imperator elismerése: a gyönyörű aranyváza, most is itt szikrázik az asztalon; igen, jó volt minden, szép volt, de mégiscsak ez volt a legszebb, ez a legényes, felelőtlen jókedv, ez a homéroszi kacagás, ez a gyerekes ujjongás az élet apró örömein! Azóta sem találkozott a politikával, Octavianus békén hagyta, csak Agrippa tábornagy kavarta fel a múltkor egy kicsit, mikor rá akarta venni, hogy tüzelje fel az imperatort a háborús leszámolásra. Hiszen kétségtelen, egy véleményen volt Agrippával, de nem, nem, hagyják őt békén, a politika nem az ő kenyere.
De volt ezen az estén más meglepetés is.
Mikor Horatius megérkezett a brundisiumi útról, a kis Cinara olyan örömmel fogadta, olyan szokatlan erővel kapaszkodott a nyakába, hogy a szegény költő majd megfulladt. Aztán magához tért a kislány, beszámolt mindenről, és Horatius majd megette, mikor a kislány meg-mutatta neki a naplóját: nagy, esetlen betűkkel följegyezte minden nap nevezetes eseményeit.
Bizony jelentéktelen kis események voltak ezek, de a kislánynak fontosabbak, úgy látszik, minden világtörténelemnél. Egy nap sem hiányzott ez a följegyzés: „Most is rád gondolok és várlak.”
Horatius szívét forró hullám öntötte el.
Mikor aztán készen volt a humoros verses útleírás, a kislány annyit mulatott rajta, hogy a könnye is kicsordult - különösen ott, ahol a költő őszintén megírta azt a bizonyos trivicumi kalandot, ami nem is volt kaland, legfeljebb Murenának. Bizony kicsordult a könnye a kislánynak: hát lám, mégis igaza volt, mikor féltette ezt az embert! De Horatius megnyugtatta:
éppen az bizonyítja az ártatlanságát, hogy ilyen őszintén megírta ezt a kisiklást is. Erről jutott eszébe Cinarának:
- Látod, a múltkor olyan érdekesen beszélted el megismerkedésedet Maecenasszal, olyan remekül elmondtad nekem a legtitkosabb gondolataidat is magadról, hogy azt is jó volna egyszer megírni. No, írd meg, az én kedvemért. Nekem írod majd, jó?
Megtetszett az ötlet Horatiusnak, s még azon a héten megírta azt a szatíráját, amelyben őszinte vallomások kapcsán megörökítette a Maecenasnál tett első látogatás izgalmait, a maga felfogását helyzetéről, s kíméletlen őszinteséggel jellemezte önmagát, elmondta származását, titkos vágyait, egyszerű életmódját, olyan közvetlen hangon, annyi kedéllyel és humorral, hogy a kislány majd megette érte.
Hát ez volt a ma esti másik meglepetés. Erről a versről még senki sem tudott. Olyan sikere volt, mikor vacsora után felolvasta, hogy a vendégek felugráltak, és úgy ünnepelték Horatiust.
Maecenas meghatottan mondta neki:
- Boldog vagyok, hogy részem van ebben a versben is. Tökéletes. Minél előbb add ki most már a szatírakötetedet. Én viselem a költségeket.
Kimondhatatlanul boldog volt a költő: hiszen ez volt minden vágya! Hát megjelenik az első kötete! Nyolc szatíra már együtt van, ez is elég, talán ír is még egyet-kettőt a közeli napokban, de mindegy! Kötete lesz, most már a komoly irodalomhoz számít, most már talán eljön az az idő is, amikor egészen a költészetnek élhet - ó, csak az a hivatal ne volna!
Másnap délután lement szokott sétájára. Végigjárta a Tiberis partját, a Circus mellett visszakerült, s a Vicus Jugariuson át befordult a Forumra. Verseken járt az esze, valami új szatíra ötlete bukkant fel benne, s éppen meggyorsította lépteit, hogy minél előbb hazaérjen, s megragadja a közelgő ihlet pillanatát. A Via Sacra nyüzsgő forgatagában járt már, a szenátus palotája, a Curia Julia előtt, amikor valaki megszólította:
- Horatius! A, hogy vagy, hogy vagy, drága barátom?
Horatius odanézett. Vörös képű, bögölyszemű, kövérkés emberke állt előtte, úgy vigyorgott, mint egy Atellana-bohóc, kézzel-lábbal hadonászott, hajlongott, s végül peckesen és határo-zottan odalépett a költő mellé. Horatius egyszer látta életében, fönt az írók egyesületében; ott hallotta Gallustól, hogy tehetségtelen versfaragó, de nagyhangú, hencegő és főképpen tolakodó fráter. Már a nevét is elfelejtette. No, Mercurius segíts, hogy rázza le a nyakáról ezt a kullancsot?
- Hát csak megvagyok, köszönöm - mondta kelletlenül. - Minden jót neked is.
Azt hitte, hogy ezzel vége. Nem. A fűzfapoéta csak ment, ment mellette.
- Parancsolsz valamit? - kérdezte Horatius.
- Úgy látszik, drága barátom, nem ismersz rám, pedig a múltkor, az írók egyesületében, tudod... - és bizalmasan nevetett. - Kollégák vagyunk vagy mi, én is költő vagyok.
- Gratulálok - hagyta rá Horatius -, örvendek.
Aztán meggyorsította lépteit, majd megállt, megfordult, s a mögötte haladó Bavius fülébe súgott valamit, és a hirtelen haragú Bolanusra gondolt. Nagyot sóhajtott: Bolanus azóta már kitaposta volna a belét! Bavius is hajlandó lett volna erre, de Horatius nem akart nyilvános botrányt.
- Látom, hogy terhedre vagyok - kezdte újra a kullancs -, kérlek, ne zavartasd magad.
Akárhová mégy, nagyon szívesen elkísérlek.
- Nem, nem - szabadkozott Horatius -, ne fáraszd magad, kedves barátom, kár volna az időért!
Nagyon messzire megyek, a Tiberisen túl akarom meglátogatni egy barátomat. Földim, díjbirkózó - tette hozzá, hogy elrémítse a tolakodót.
- Á, szó sincs róla - sietett amaz a válasszal -, dehogy fárasztom magam! Veled menni nem fáradság, hanem élvezet. Úgysincs semmi dolgom, a lábaim jók, szeretek sétálni, elkísérlek.
Horatius megadta magát sorsának.
- Kérlek - szaporázta a szót a versfaragó -, ha jobban megismersz, meglátod, jobban fogsz szeretni, mint Variust. Én olyan költő vagyok, kérlek alássan, hogy csak úgy dől belőlem a vers. Háromszáz sort is megírok egyfolytában! Ha akarod, akár egy óra alatt! És hogy tudok
előadni! Legyen szerencsém a legközelebbi recitatiómon. A verseim egy részét énekelni szoktam: ez a különlegességem. Remek. Te nem szoktad?
- Mondd csak, kérlek - szakította félbe Horatius -, él az anyád vagy valaki, akinek kedves az életed?
- Nem, sajnos, én mindenkit eltemettem már.
- Ó, milyen boldogok! Hogy irigylem őket! Hát végezz akkor velem is, könyörgök! Úgyis azt jósolta a dajkám csecsemőkoromban, hogy egy szószátyár versfaragó fogja a vesztemet okozni. Itt állok, ölj meg!
- Bocsánat - emelte fel a mutatóujját -, ezt nem érdemeltem meg! Nálam nagyobb tisztelőd nincs, merem állítani. Most, kérlek, pillanatnyi dolgom volna a törvényszéken: boldog volnék, ha megvárnál.
- Sajnos, sietnem kell - mondta Horatius boldogan.
- Fontos ügy, rettentőn fontos, nagy pénzről van szó, s ha nem megyek be a tárgyalásra, elveszítem - vakarta a fejét a csökönyös útitárs. - Gyere be velem, úgyis oly ritkán találkozunk.
Hiszen még ez a szerencse - gondolta magában Horatius, és megindult az ellenkező irányban.
- Hát vigye kánya - legyintett a versfaragó -, hadd vesszen a pénz! Inkább elkísérlek. Nagyon fontos dologról szeretnék beszélni veled. Mondd csak, kérlek, milyen viszonyban vagy Maecenasszal? Hogy bánik veled?
„Ahá, erről van hát szó! - eszmélt föl Horatius. - Ez szeretne betolakodni a nagyúrhoz. No, nem ajánlanám neki.” Fagyosan felelte:
- Bizony nagyon megválogatja az embereit. És főképpen helyén van az esze: nagyon ismeri az embereket.
- Hogy neked milyen szerencséd van! Mondd, hogy jutottál be hozzá? Mondanék valamit, drága kollégám: ajánlj be engem, aztán szövetkezzünk. Ha mi ketten összefogunk, kitúrunk onnan mindenkit.
- Ugyan kérlek - legyintett Horatius most már bosszúsan -, nincs ott verseny, nem cirkusz az.
Ott mindenki az, aki. A gazdag gazdag, a költő költő, mindenkinek megvan a maga helye. Nem lehet onnan kitúrni senkit!
- Ne beszélj! - ámult a kövérke. - Annál inkább szeretnék bejutni. Éppen ez a társaság való nekem.
- Egyszerű a dolog - ugratta Horatius. - Csak akarnod kell. Aki ilyen kiváló költő, annak gyerekjáték bejutni. Éppen az ilyen embereket keresi Maecenas.
- Hát csak bízd rám. Meglesz, esküszöm! - fogadkozott. - Megvesztegetem a rabszolgákat, ha ma kidobnak, holnap újra kezdem, meglesem őt az utcán, hazakísérem. Ajaj, fáradság nélkül semmi jót nem adnak az istenek!
Ebben a pillanatban fölbukkant a Vesta-templom sarkán Aristius Fuscus, a jó barát. Horatius boldogan intett neki, mire közelebb jött, s néhány szóból megértette a költő kétségbeesett helyzetét. Horatius rángatta a tógáját, csipkedte a karját, hunyorgatott a kullancs felé, könyörgött a tekintetével Fuscusnak, hogy mentse meg, de azt mintha a Fúriák szállták volna meg: csak mosolygott, s úgy tett, mintha nem értené.
- De hiszen azt mondtad, hogy négyszemközt akarsz velem beszélni - kapaszkodott belé
- Mondtam, mondtam - ugratta Fuscus -, de most nem lehet. Újhold is van, szombat is van:
csak nem akarod megsérteni a zsidókat? Nem szabad ma semmi fontos dolgot végezni. Honnan tudod, hogy én nem vagyok zsidó?
- Ó, az akasztófáravaló! - toporzékolt Horatius.
De hiábavaló volt minden, máris elillant. Messziről még visszakacagott a kétségbeesett költőre.
Bavius már köpte a markát, hogy minden előzetes felhatalmazás nélkül eldöngeti ezt a szemtelen tolakodót, amikor váratlan dolog történt: jött az ellenfele, aki törvénybe idézte, mögötte az ügyvéd meg a törvényszolgák.
- Á, te itt csavarogsz? No, csak gyerünk be a tárgyalásra! Nem fogsz mindig kibújni, gazember!
Hiába kapálódzott a szerencsétlen múzsafi, bevitték.
- Hála neked, magasságos Apollo, hogy megmentettél! - sóhajtott fel Horatius. Otthon elme-sélte a mulatságos kalandot Cinarának, aki kérdőn nézett rá. Most értette meg Horatius, hogy ennél különb szatíratárgyat keresve sem találhatna. Jó lesz egyszer már ezeket a kullancsokat is megpiszkálni.
Vacsora után leült, éjfélig dolgozott, élete egyik legremekebb szatíráját írta meg ezekben a napokban.
Lázas napok következtek mostan.
Az izgalmak ott kezdődtek, hogy egyszer csak Bavius odaállt gazdája elé:
- Uram, sehogy sem tetszik nekem ez a lány.
- No - riadt fel Horatius -, mi a baj?
- Napról napra sorvad, mindig lázas, nyugtalan, és akárhányszor rajtakaptam, hogy sírdogált.
- Ugyan? - töprengett el Horatius. - Megint beteg volna? Hát hívd el az orvost.
Az orvos megint ugyanazt mondta, mint annak idején: nagy nyugalom, tej, méz, magaslati levegő. Horatius gyorsan készen volt az elhatározásával: Stabiaeba küldi Cinarát, a Mons Lactarius napsütötte oldalába, a surrentumi öböl mosolygó ölére, ahol tüdőbetegek százai keresik és találják meg a gyógyulást.
Meg is mondta a kislánynak:
- Édes szívem, megint elválunk.
- Nem, nem, többet soha - kapaszkodott bele a kislány görcsösen.
- De most nem én megyek el, hanem te - simogatta meg Horatius.
- Nem, nem hagylak itt - és tűzrózsák gyúltak az arcán.
- Beteg vagy, édes kis szívem, meg kell gyógyulnod.
- A múltkor is azt mondtátok, hogy beteg vagyok, és nem is volt igaz. Most sem vagyok beteg.
Nincs semmi bajom. Jól érzem magam. Mondd, miért akarsz eltávolítani?
- De kis bolondom, te - próbált mosolyogni Horatius. - Hát mindig gyanúsítasz?
- Nem, nem, de én melletted akarok maradni - makacskodott a kislány. Olyan szép volt ebben a lázában, ebben a ragaszkodásában, mint még soha. Horatius úgy mondta neki, mint a gyerekeknek szokás:
- No jó, hát akkor nem bánom, itt maradsz, de akkor itt kell sokat feküdnöd a napon, sok tejet innod, keveset dolgoznod, jó? Jó kislány leszel?
- Mindent megteszek, mindent, amit akarsz, csak hadd maradjak melletted - könyörgött Cinara.
Hát ebben megegyeztek, de Horatius azért nem mondott le arról, hogy mégiscsak elküldi, vagy maga is vele megy. Talán neki is jót tenne a pihenés a sokéves hajsza után. Talán a szeme is megjavulna. Ez a gyulladt szem volt a legnagyobb fájdalma.
De a kislány ragaszkodása annyira meghatotta, hogy aznap este verset írt hozzá, szép szerelmes verset, az első igazi szerelmes verset életében. Csupa tűz volt a vers, őszinte vallomás; benne volt a költő minden elfojtott szenvedélye, minden, ami nem tudott belőle feltörni a zárkózottság, és a nehéz küzdelmek komor évei alatt, minden, amit elnyomott benne a szatírák humora és az epódoszok gyilkos haragja. Mikor a kislány másnap reggel fölébredt, ott találta ágya mellett a kéziratot.
Szokatlan fényekben csillogott a szeme, mikor olvasta.
Horatius már a másik szobában volt: meghallotta, hogy a kislány olvas, halkan félrevonta az ajtó függönyét, benézett, s úgy hallgatta. Gyönyörű volt a lány ebben az átszellemülésben, hangja is csupa tűz volt, csupa forróság, csak mintha kissé fátyolos lett volna ezen a reggelen.
Mikor meglátta Horatiust, mint a nyíl, röppent ki az ágyból, s máris ott csüngött a költő nyakában. Horatius alig tudott lélegzeni viharos csókjaitól.
De voltak egyéb lázak is. Vergilius majdnem minden délután ott volt a Clivus Orbiuson, összeültek ketten a dolgozószobában - ez egyúttal ebédlő is volt -, olvasgatták a szatírák kéziratait, megtárgyaltak egyes sorokat, kifejezéseket, verslábakon vitatkoztak. Vergilius sokat aggodalmaskodott a szatírákban megnevezett személyek esetleges neheztelése vagy haragja miatt: szóval folyt a nagy simítás, mielőtt átadnák a kéziratot sokszorosításra Sosiuséknak.
Végre egy délután fölkerekedtek, és fölmentek a Vertumnus-templomhoz, az Aventinusra, ahol Sosiusék másolóműhelye volt. Az egész házat elfoglalta az üzem: minden terem csak úgy zsongott; az egyikben diktáltak, a másikban a korrektorok olvasták a kész példányok szövegét - természetesen hangosan, a néma olvasás akkor még nem volt szokás -, a harmadikban rajzolók festették a színes kezdőbetűket, a negyedikben fahengerekre erősítették a kész tekercseket, és ellátták címkékkel; kisebb szobákban a kalkulátorok és könyvelők dolgoztak, a főpénztáros éppen a pénztárzárlaton dolgozott, nagy halomban hevert előtte az arany-, ezüst-és rézpénz. Jó bevétele lehetett, mert minduntalan fütyürezüst-észett, ezüst-és jókedvvel pengetett meg a pénztárasztal márványlapján egy-egy hatvansestertiusos aranyat: a Mars-fej ott az aranypénzen nem is csodálkozott ezen a szentségtörésen.
Zúgott az üzem, alig tudtak valakivel beszélni. Végre az egyik kisebb szobában barátságos, értelmes arcú tisztviselő jött elébük, mindjárt meg is ismerte őket. Ők is ismerték már, gyakrabban megfordult az írók egyesületében, afféle széplélek volt, művelt, finom ízlésű ember, akit megmételyezett az irodalom, s aki mindig úgy érezte, hogy ha egyszer írna, különbet alkotna mindenkinél. De volt benne annyi kritika, hogy mindig a kezére ütött, ha már-már felvette a tollat.
Pollio volt, a legkitűnőbb római anagnosta, Asinius Pollio egykori rabszolgája, most a Sosius-cég legértékesebb embere. Tőle tudták meg, hogy mind a két főnök lent van a forumi üzletben.
Hát jó, lemennek, de még megbeszélték Pollióval, hogy a Horatius-példányok szövegét ő fogja átnézni és javítani. Pollio nagy örömmel vállalta a munkát, és büszke volt a két híres költő bizalmára.
Kifelé menet hallották az egyik teremből a diktálás ütemes lüktetését. Benéztek a folyosóra nyíló kis ablakon: magas emelvényen ült a diktáló, és előtte hosszú asztaloknál legalább ötven írnok másolta a hangos ütemezéssel diktált szöveget. Olyan volt a tollak sercegése, mintha száz tücsök cirpelt volna.
Ezekben az esti órákban a Via Sacra, lent a Forumon, olyan volt, mint a hangyaboly:
hemzsegtek a sétálók, megálltak a kirakatok előtt, hangos megjegyzéseket tettek a járókelőkre, egy-egy feltűnően öltözött nagyvilági nőre, beszagosított ficsúrra, s különösen sokat nevettek egy nyegle és városszerte ismert aranyifjún, akinek olyan sima volt a lábszára, mint az elefántcsont: horzsakővel levakartatta róla a szőrt, ez volt a legújabb divat. Egy suszterinas meglóbálta feje fölött a szíjjal összekötött pár cipőt, amit éppen hazavitt a megrendelőnek, s elrikkantotta magát:
- Nini, csodabogár! Asszonylábon férfitest!
Az ifjú dühös szemmel mérte végig, aztán tovább ringatta magát, előkelőségének dagadó önérzetében. Asszonyok is sétáltak ilyenkor a Via Sacrán, s többnyire a káprázatos selymeket bámulták az indiai selyemkereskedő boltjában, vagy félórákat álldogáltak Cosmas illatszeres boltja előtt, s nagyokat sóhajtottak, mikor olvasták az újonnan érkezett divatos illatszerek címkéit az agyagból égetett formás tégelyeken vagy ezüstkarikában álló hegyes üvegeken.
„India álma”, „Kelet kincse”, „Venus mosolya”, „Amor és Psyche” - olvasták, és sóvárgó ábrándok gomolyogtak a szívükben.
A Sosiusok kirakatoszlopának is nagy közönsége volt. Itt is hangosan olvasta mindenki az antológiák, a tankönyvek, Cicero, Caesar, Cato, Catullus könyveinek címeit, és hangosan hahotáztak bizonyos Fannius nevű versfaragón, aki átkozottul rossz verseit díszes kötetben adta ki, a legfinomabb papiroson, s minden példány első lapja elé odafestette a maga arcképét.
Fannius nem volt ám afféle teddide-teddoda ember: bizony ő maga is megfogta a dolog végét, odaállt a Marszüasz-szobor alá, s hangos szóval ott ajánlgatta rettenetes költeményeit.
Most az ifjabbik Sosius fogadta őket, azzal tárgyalták meg a szatírák kiadásának részleteit. A tapasztalt könyvkiadó nagy sikert jósolt, a szatírák különkiadásait elkapkodta a közönség, megígérte a leggondosabb kiállítást, s megegyeztek abban is, hogy Pollio fogja javítani a példányokat. Nem volt egyéb aggodalma Sosiusnak, csak az, hogy a negyedik szatírát, amelyet csak a napokban írt, s különkiadásban még nem hozott forgalomba, a közönség kegyelet-sértőnek fogja találni. Ebben a szatírában talán a kelleténél kissé keményebben és nyersebben nyilatkozott nagy elődjének, Luciliusnak stílusáról. Sosius kifogását Vergilius is osztotta:
megmondta, hogy a költő ellenségei ezt a szatírát használták eddig leginkább támadási felületnek, de ez nem volna még baj; a baj az, hogy barátai is aggódnak az éles Lucilius-kritika esetleges következményei miatt. Kár volna a kötet sikerét ezzel megnehezíteni.
Horatiust sikerült meggyőzniök. A negyedik szatírát ugyan semmiképpen sem volt hajlandó kihagyni a gyűjteményből, de megígérte, hogy ír még egyet - eddig úgyis csak kilenc volt, hadd legyen tíz -, amelyben megmagyarázza állásfoglalását Luciliusszal szemben, és általában is kifejti felfogását a kritikáról.
Már javában készült a szatírák könyvének kiadása, Pollio egyebet sem tudott dolgozni, már hetek óta a sok száz Horatius-kötet javításával foglalkozott, mikor végre Horatius készen lett a megígért tizedik szatírával. Ha már a kifogásolt negyedik szatírában is szerényen nyilatkozott önmagáról és költői tehetségéről, itt még jobban halkította a hangját. Elismeri Lucilius érdemeit, de fenntartja azt az állítását, hogy nagy elődje nem fordított elegendő gondot a stílusra és a humoros szatíra műfaj törvényeire; hangoztatja, hogy Lucilius maga is kritikát gyakorolt elődein, s bizonyosra veszi, hogy ha ma élne, ő is azt vallaná, hogy szatíráin sokat
kellene csiszolni. A szatíra a művelt közönséghez szól, ez a közönség pedig igényes: mindent művészi tálalásban akar kapni a költőtől.
Sosius megörült az új szatírának, s megdicsérte a költőt az előkelő hangért, amelyen a támadások ellen védekezik. Sőt igen jól mulatott, mikor Horatius felsorolta a szatíra végén azokat, akiknek kritikáját nagyra becsüli - Plotius Tucca, Varius, Vergilius, Maecenas, Valgius Rufus, Viscus Thurinus, Aristius Fuscus, Asinius Pollio, Messalla Corvinus, Servius Sulpicius, Caius Frunius és Calpurnius Bibulus nevei sorakoztak itt -, de kegyetlen kiszólásokkal tépázta meg azokat, akiknek a véleményére fütyül: ezek a „poloska” Pantillus, a nyegle és hiú versfaragó Fannius, aztán Demetrius és Hermogenes Tigellius énekművészek, akik mind jogtalanul tolják fel magukat kritikusoknak. Őszintén megmondja, hogy nem ezeknek ír, s nem annak a műveletlen tömegnek, amelyet ők képviselnek, hanem csak a kiválasztottaknak.
Sosiusék azt a tanácsot adták Maecenasnak, hogy a könyv ára legyen olcsó: így lehet csak ezt az új műfajt népszerűsíteni. A kiadók tanácsa bevált. Négy denarius volt a könyv ára, s egy hét alatt háromszáz példány fogyott belőle, egy hónap múlva pedig mind az ötszáz elfogyott, új kiadást kellett készíteni. A megjelenés hetében úgy zsongott az írók egyesülete, mint a méhkas.
Horatius ezekben a napokban nem ment fel, de ott volt majdnem mindennap Vergilius, Varius és Sestius, hogy beszámoljanak barátjuknak a céhbeliek hangulatáról és véleményéről.
- Esemény ez, barátom, akárki mit beszél - szólt oda Varius a teli torokkal kiabáló Pantillusnak.
- Botrány! - harsogott a „poloska”. - Nem költészet ez, hanem piszkolódás.
- Szerencsére fogalmad sincs a költészetről - vágta oda az ifjabbik Sosius.
- Szerencsére fogalmad sincs a költészetről - vágta oda az ifjabbik Sosius.