AZ OCCUPY WALL STREET MOZGALOM: „MI VAGYUNK A 99%”

Míg a Teadélután elsődleges célja a politika fősodrának minél teljesebb be-folyásolása volt, addig az ellenmozgalom – ha egyáltalán annak lehet nevez-ni, hiszen szinte egyáltalán nem foglalkozott a Teadélután elleni harccal – ele-ve elszigetelte magát a pártpolitikától. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az Occupy Wall Street (OWS) mozgalom már indulásának második évfordulójára többnyire eltűnt az amerikai médiából, s így a köztudatból is – különösen, ha a Teadélutánnal hasonlítjuk össze. Az Occupy valójában nem szűnt meg, de lé-tezése és tevékenysége nem éri el a kereskedelmi média érzékenységi szintjét.

Nincs ebben semmi különös. Az OWS-t már a kezdet kezdetén, 2011 szep-temberében ignorálta a kereskedelmi média, szöges ellentétben azzal, ahogy a fent említett Santelli-féle kirohanás intenzív promóciója – a Rupert Murdoch irányítása alatt álló Fox News és más konzervatív tévé- meg rádiócsatornák műsorvezetőinek lelkes szurkolása és asszisztálása közepette – a Teadélután mozgalom robbanásszerű színre lépését és folyamatos támogatottságát bizto-sította. Az OWS hírműsorokban való megjelenését jórészt rendőrségi akciók-nak, tömeges letartóztatásoknak [¹⁶], „bajkeverésként” felfogott tevékenység-nek (közterek és magánterületek elfoglalása és egyesek szerint elcsúfítása, pol-gári engedetlenség) köszönhette, nem pedig saját céljainak vagy egy új politikai diskurzus kifejlesztésére irányuló kísérleteinek. Tulajdonképpen ez is érthető, hiszen az Occupy csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem fogalmazott meg követeléseket és egyáltalán nem vesz részt a politikai rendszer intézményei-ben, miközben a Teadélután már a létrejötte utáni első kongresszusi választá-sokon jelentős befolyásra tett szert, ami a nevében fellépő szövetségi és tagál-lami képviselők meg szenátorok élénk, de mindenféle kompromisszumot eluta-sító törvényhozói munkájában is megnyilvánult [¹⁷].

Akárcsak a Teadélután esetében, az OWS mozgalom indulásáról és terjedésé-ről szóló történetnek is több fonala meg változata létezik. A még ellenőrizhető legegyszerűbb verzió az, hogy az Adbusters elnevezésű kanadai antikapitalis-ta aktivisantikapitalis-ta szervezet 2011. július 13-án létrehozantikapitalis-ta a #OCCUPYWALLSTREET Twitter-címkét (hashtaget). Következő lépésként egy plakátot tettek közzé –a Wall Street-i pénzintézmények ikonikus bikaszobrának hátán táncoló balett-táncosnővel –, amely szeptember 17-ére meghirdette a Wall Street „békés elfog-lalását”. A magazin honlapja szeptember első napjaiban azt kérdezte: „Amerika Tahrir-pillanata – van-e hozzá mersze az amerikai baloldalnak?”

„Szeptember 17-én húszezer ember özönli majd el Manhattan alsó negye-dét és elfoglalja a Wall Streetet. A múlt héten az Anonymous[¹⁸] megtámo-gatta az #OCCUPYWALLSTREET hashtaget egy videóval, amit több mint hatvanezren néztek meg, mielőtt a YouTube törölte volna. A Belbiztonsági Mi-nisztérium figyelmeztette az ország bankárait, hogy készüljenek fel. Már a ke-reskedelmi média is felfigyelt”[¹⁹].

65 Az utolsó mondat kissé túlzónak tűnik, de mindenesetre hitelesen céloz a CBS New York-i stúdiójának honlapjára, amely még az Adbusters felhívásának napján jelentette, hogy „Bizonyos csoportok »el akarják foglalni« a Wall Streetet, de céljaikat egyelőre nem határozták meg”[²⁰]. A korai figyelmeztetés ellenére a New York Timesnak hét napjába tellett, mire összekötötte az Adbusterst a korporáci-ók mohósága elleni tüntetéssel, ami a Wall Street helyett (mert azt a rendőrség idejekorán lezárta) a közeli, magántulajdonban lévő közterületnek[²¹] számító Zuccotti Park elfoglalásában nyilvánult meg. A New York Times a többi kereske-delmi médiával együtt elsősorban a letartóztatásokra és a kapcsolathálós tech-nikákra figyelt, nem a tiltakozás indítékaira [²²].

Az Adbusters azonban csak egyik – talán a leglátványosabb – tagja volt an-nak a hálózatan-nak, amely létrehozta az országos tiltakozáshullámot. Az Occupy egyhónapos „jubileuma” kapcsán Andy Kroll a Mother Jones magazinban közölt egy alaposabb áttekintést a mozgalom kezdeteiről.[²³] Szerinte New York-i ak-tivisták egy csoportja a nyár elején találkozott nemzetközi kollégáival, akik a spanyolországi Indignados mozgalommal elfoglalták a madridi Puerta del Sol teret és kapcsolatban álltak a kairói Tahrir tér tüntetőivel is. Egy spanyol pár, akik az európai mozgalomban tiltakoztak

„a tornyosuló munkanélküliség, a stagnáló gazdaság és a tehetetlen politiku-sok ellen […], azt javasolta, hogy az Egyesült Államokban is hozzuk létre a mozgalom magját, az általános közgyűlést. […] Mi Amerikában, menetelni szoktunk, skandálunk, tiltakozunk, sztrájkőrséget vagy sit-int szervezünk, de az általános népi közgyűlés ötlete nekünk kissé idegennek tűnt. Leegyszerű-sítve, a közgyűlés az emberek vezető nélküli csoportja, amely azért jön össze, hogy megvitassa a sürgős ügyeket és konszenzusos döntéseket hozzon”[²⁴].

Kroll megállapítása arról, hogy az általános közgyűlés fogalma „kissé ide-gennek” számít Amerikában, akár furcsának is tűnhet, ha tudjuk, hogy már Alexis de Tocqueville is méltatta az amerikai községi rendszer közgyűlését (town meeting): „A községi intézmények pontosan úgy viszonyulnak a szabadsághoz, mint az elemi iskola a tudáshoz; a szabadságot ezek az intézmények hozzák közel az emberekhez, ezek az intézmények kedveltetik meg velük és szoktatják rá őket, hogy adandó alkalommal élni is tudjanak vele” (Tocqueville 1983[1835], 49) [²⁵]. Hozzá kell azonban tenni, hogy a korai amerikai községi közgyűlésnek volt vezetője, valamint egyszerű többséggel döntött és választotta meg a select-men pozíció-kat egy éves időtartamra betöltő képviselőket meg a hivatalnokopozíció-kat.

De a nagy amerikai gondolkodók között is találunk hivatkozásokat. Henry David Thoreau 1848-ban például ezt írta: „Amikor egy nevenincs vidéki községben a farmerek közgyűlésre jönnek össze, hogy kifejtsék véleményüket valamilyen ügyben, ami a környéket bosszantja, azt hiszem, az az igazi kongresszus, méghozzá a legtisz-teletreméltóbb, amely valaha is összegyűlt az Egyesült Államokban”[²⁶].

Ennek ellenére egyes jobboldali gondolkodók – mint például a volt kommu-nista, később újbalos, végül konzervatívvá vedlett David Horowitz – szerint az OWS a kommunizmus új avatárja Amerikában:

ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 66

„Ennek az új kommunizmusnak a jelszavai és követelései bohózatnak tűnhet-nek azok számára, akik emlékeztűnhet-nek a múltra, ám a mögötte álló erők, köztük az ország leghatalmasabb szakszervezetei és legnagyobb filantrópusai ezt a legújabb kampányt az Amerika alapjai elleni komoly támadássá emelik. […]

Közzétett szándékuk, hogy elítéljék a »kapzsiságot«, amit a Wall Street jellem-zőjének tartanak és »szembeszegüljenek« azzal az elvvel, amely nemcsak gaz-daságunkat, hanem egész életünket uralja: a mindenek előtt és fölött álló pro-fittal«”[²⁷] (Horowitz 2012).

Horowitz, aki a „balszélről” érkezett, jócskán eltúlozza a veszélyt, de kom-munizmus-referenciája nem egészen alaptalan. Az általa idézett honlapot böngészve nem nehéz az utóbbi mögé képzelni egy „kommunista összeeskü-vést” – legalábbis, ha a kapitalizmus bármilyen bírálatát annak fogjuk fel. A honlap jelképe egy ökölbe szorított kéz, az alcím pedig felveti a kérdést: „Te a kapitalizmusnak dolgozol. Vajon a kapitalizmus neked dolgozik-e?” A hon-lapon található központi csatakiáltás pedig az, hogy „Az egyetlen megoldás a Világforradalom.”

Ezzel szemben az első hivatalos dokumentum a Zuccotti Parkot elfoglalók részéről egy 2011. szeptember 29-én közzétett kollektív nyilatkozat, amelyet a New York Városi Általános Közgyűlés (az OWS mozgalom teljes testülete, amely-ben mindenki egyenrangúan vesz részt és minden döntés egyhangúlag szüle-tik) fogadott el, semmi ilyesmit nem sugall. Még csak nem is követeléseket tar-talmaz, hanem csak sérelmeket sorol fel, és elsősorban magyarázatként szolgál arra, hogy miért is foglalták el a tiltakozók a Wall Streetet. Az egyetlen bekez-dés, amely felhívásra vagy küldetéses célokra hasonlít, ezt indítványozza: „Gya-koroljátok a jogotokat a békés gyülekezésre, foglaljátok el a köztereket, alkossatok meg egy eljárást, amelynek útján felvethetjük az előttünk álló problémákat, és fejlesszetek ki olyan megoldásokat, amelyek mindenki számára elérhetők” (Van Gelder 2011, 38).

Nehéz lenne bebizonyítani, hogy ez a három tevékenységi forma Amerika-ellenes, jóllehet újabb keletű hagyományról van szó. A polgárjogi mozgalom, a vietnami háborút ellenző mozgalom és a feminista mozgalom is használta őket – noha a jobboldal szemében feltehetően már ez is elég ahhoz, hogy Ameri-ka-ellenesnek bélyegezze meg. Mint Manuel Castellsnél (2012) látni fogjuk, az OWS részvevői csakugyan sokban különböznek a teadélutánosoktól: átlagélet-koruk jelentősen alacsonyabb, még jobban iskolázottak, és súlyosabban érin-ti őket a gazdasági válság. Nagy többségük azonban szintén fehérbőrű, noha a színesbőrű kisebbségek tagjai, különösen az afroamerikaiak, sokkal nagyobb számban vannak jelen soraik között, mint a Teadélutánban. Továbbá, a mozga-lommal rokonszenvezők jóval többen vannak, mint azok, akik a köztereken tá-boroznak.

A következő koncentrikus kör tagjai nem táboroztak folyamatosan a köz-tereken, de részt vettek a szervezett tüntetéseken. Vannak köztük

„mindenfé-67

le érintettek és érdekeltek […] különösen középkorú szakszervezeti tagok, az ötvenes éveikben járó szervezetlen munkások, közöttük olyan munkanélküliek, akiket leg-jobban sújtott a recesszió […] és számos háborús veterán is” (Castells 2012, 167).

Az Occupy táboraiban még hajléktalanok is kerestek maguknak menedéket.

Manuel Castells, a hálózati szerveződés és kommunikáció közismert szakér-tője az Arab Tavasztól a spanyol Indignadoson és az izlandi „fazékforradal-mon” keresztül az amerikai Occupy mozgalomig terjedő elemzésében hozzá-teszi: „A tiltakozók ideológiai és politikai preferenciái még változatosabbak voltak”, mint demográfiai jellemzőik.

Miközben a teadélutánosok pártokon felül állóknak kiáltották ki magukat, de aktivistáik csak a republikánus előválasztások befolyásolására vetették ki há-lójukat és számos esetben kikényszerítették az ultrakonzervatív jelöltek győ-zelmét, addig az OWS mozgalom valóban kívül maradt a pártpolitikán, sőt erő-teljes bírálattal illette a demokrata kormányzatot és kifejezte az elnök politiká-ja miatt „fokozódó kiábrándulását. A frusztrációt növelte a bankok kimentése és a jel-záloghitelesek gondjaival való párhuzamos nem törődés; az, hogy [Obama] gazdaság-politikai csapata túlzottan hozzásimult a Wall Streethez és eltávolodott az egyszerű amerikaiaktól; valamint az, hogy az egészségbiztosítási reform nem tartalmazott ál-lami opciót”[²⁸].

„Az a Barack Obama, akit mi választottunk meg, most itt lenne velünk” – hir-dette egy felirat a Zuccotti Parkban [²⁹]. Pedig az elnök – óvatosan és megkés-ve ugyan, de – kifejezte rokonszenvét a tiltakozások iránt: „Azt hiszem, az em-berek frusztráltak és a tüntetők hangot adnak egy arra vonatkozó, szélesebb körű ki-ábrándulásnak, hogy hogyan működik a pénzügyi rendszerünk”[³⁰]. Joe Biden alel-nök még egy közös vonást is felfedezni vélt az Occupy meg a Teadélután között:

„A lényeg az, hogy az amerikai nép nem találja tisztességesnek vagy becsületesnek a rendszert. Ez a lényege annak, amit a Wall Streeten látunk. És lám, sok közös vonása van a Teadélutánnal: Miért is jött létre a Teadélután? A TARP[³¹] miatt. [Ők is] úgy érezték, hogy [a bankok kimentése] nem volt tisztességes”[³²].

Noha mindkét mozgalom a 2008-as gazdasági válság következményeként született, és az elnök, az alelnök meg mások is megállapítottak közöttük ha-sonlóságokat, léteznek alapvető különbségek, amelyekről még szó lesz. Míg a Teadélután szinte kizárólag az állam, és azon belül a szövetségi kormányzat, ellen irányította haragját, addig az Occupy megpróbált mélyebbre hatolni és a gazdasági élet főszereplőire fordítani a figyelmet. Úgy tűnik, hogy talán éppen emiatt, a súlyos kérdések és a meglévő kezelési módszerek boncolgatása miatt került az utóbbi abba a helyzetbe, hogy – részben tudatosan – lehetetlenné te-gye önmaga számára a politikai folyamatokra gyakorolt, legalábbis rövid távú befolyás esélyét.

Miért van ez így? Az Occupy esetében talán éppen ez a legfontosabb kérdés.

Fent idézett művében Fukuyama megállapítja:

ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 68

„A politikai hanyatlás [az Egyesült Államok esetében] egyszerűen azt jelenti, hogy az amerikai politikai intézményrendszer számos konkrét megoldása mű-ködésképtelenné vált, márpedig a szellemi kimerevedés és a beágyazódott poli-tikai aktőrök hatalmának kombinációja – amely az idők folyamán egyre növe-kedett – akadályozza az országot a reformok bevezetésében. Intézményes re-formot végrehajtani roppant nehéz dolog, és nem létezik semmilyen garancia arra, hogy a politikai rend komoly megzavarása nélkül egyáltalán lehetséges”

(Fukuyama 2014, 443).

Természetesen Fukuyama előtt is keresték erre a választ, és az Occupy moz-galommal kapcsolatban Todd Gitlin New York-i szociológus-aktivista nyújtott is némi elsődleges betekintést Occupy Nation c. munkájában. Gitlin egyhelyütt egy bennfentes politikai szervezőt, Yotam Maromot idézi: „A csoport magja, azok, akik az OWS-t mozgatják, igazi radikálisok. Mélyrehatóak. Analitikusok. Le-ásnak a gyökerekig. Antikapitalisták. És következetesen erőszakellenesek” (Gitlin 2012, 130). De ha így van, akkor miért nincsenek követeléseik? Gitlin a követ-kezőkben találja meg a választ: „A természetvédő Gabriel Willow így nyilatkozott a New York Times riporterének: »A követelések lefegyvereznek, mert mindig valaki mástól várják el, hogy cselekedjen. A követelés-mentesség tehát más szóval a mozga-lom kultúrája, valódi identitása volt«” (Gitlin 2012, 110).

Gitlin ebből azt vezeti le, hogy az Occupy nem is akar a fősodorba kerülni.

Központi magját tekintve kívülállók mozgalma, és szilárdan elkötelezett a po-litikai normáktól való radikális elfordulás mellett (Gitlin 2012, 142). Ennek el-lenére a „belső kör” érzésvilágában tapasztalható bizonyos fokú sikerérzet, hi-szen a semmiből teremtettek egy országos mozgalmat New Yorktól San Fran-ciscóig, amely képes volt hónapokon keresztül az utcán tanyázva fennmarad-ni. A fenyegető kérdés viszont az, hogy meddig lehet ezzel megelégedfennmarad-ni. „A ra-dikálisok nagyon is tudatában voltak az önbezárkózás veszélyének. »Aki azt állítja, hogy létezhet egy totálisan antihierarchikus, napirend nélküli mozgalom, az nem os-toba, hanem egyenesen veszélyes, hiszen valakinek le kell írnia a teendőket – azok nem pottyannak csak úgy, az égből«– mondta Marom a New York magazinban John Heilemann-nak” (Gitlin 2012, 136-137).

Ha a Gitlin által idézett Yotam Maromnak igaza van abban, hogy az OWS magja mélyen analitikus, akkor az a csoport nyilván talált olyan tekintélyes szellemi forrást, amely megihlette. És valóban: ilyen elméleti forrásnak – és gyakorlati példának – számít a spanyol születésű Franco-ellenes egyetemi di-ákaktivistából lett szociológus, Manuel Castells munkássága. Communication Power c. művében – a kommunikáció mint hatalom elméletének kifejtése mel-lett – Castells leír egy korábbi eseményt, amelyre néhány évvel az OWS előtt került sor a Szociális Világfórum ötödik fesztiválján 2005-ben, a brazíliai Porto Alegrében:

„Személyesen megfigyeltem, ahogyan […] ötvenezer ember sátorozott a Nem-zetközi Ifjúsági Tábor „szabad városában”, egy önmaguk által igazgatott te-rületen, a vendéglátó önkormányzat beavatkozásától majdnem teljesen

men-69

tesen. Központi programja nem volt a rendezvénynek, de több mint ötezer kerekasztalt és vitát tartottak különböző egyének és csoportok kezdeményezé-sére, akik egyszerűen tájékoztatták a koordinációs központot szándékukról és kaptak egy időpontot meg egy helyszínt [… és] megosztották mindennapi élmé-nyeiket meg hackelési ötleteiket, akciókat terveztek, élvezték a közösségi szó-rakozást” (Castells 2009, 341).

Az OWS többnyire lemásolta a brazíliai körülményeket, sőt még tökéleteseb-ben tartotta magát a Szociális Világfórum Elvi chartájához [³³], amely megtiltja, hogy bárki az összes részvevő nevében beszéljen. Az internetes kor társadalmi mozgalmairól szóló legújabb könyvében Castells felhasználja elméletét az OWS módszereinek megértésére. Abból kiindulva, hogy a hatalmi viszonyok társadal-mi intézményeket alkotnak, úgy tolmácsolja a mozgalom követelés-mentessé-gét, mint ellenhatalmat a társadalom működő/működésképtelen intézményei-vel szemben, amelyeket a mozgalom részvevői képtelenek megváltoztatni:

„Mivel a társadalmak ellentmondásosak és konfliktusokkal teltek, mindenhol, ahol hatalom működik, jelen van az ellenhatalom is, amelyet a társadalmi akt-őrök arra irányuló képességeként fogok fel, hogy ellenszegüljenek a társadalmi intézményekben beágyazódott hatalomnak azzal a céllal, hogy saját értékeik-nek és érdekeikértékeik-nek is hangot adjanak” (Castells 2012, 5).

Ennek alapján talán nem meglepő, hogy az OWS kritikusai a „legalanta-sabb” Amerika-ellenes bűnök elkövetésével vádolják a mozgalmat. Horowitz és John Perazzo például arról beszél, hogy az OWS összejátszik a dzsihádistákkal és egy forradalmat kirobbantani szándékozó összeesküvésben vesz részt „a ka-pitalista rendszer kommunista megdöntésének céljával” (Horowitz 2012, lok.

211/850). Michael Pell, az Underdogma szerzője a Teadélutános Hazafiak cso-port nevében „erőszaktevőknek, bűnözőknek és tolvajoknak” nevezi az OWS aktivistáit, majd összehasonlítja a két „összemérhetetlen csoportot”:

„A teadélutános hazafiaknak három alapelvük van: pénzügyi felelősség, sza-bad piac és alkotmányosan korlátozott kormányzás. Ezzel szemben az Occupy Wall Street tüntetői a csökkentett pénzügyi felelősséget (nagyobb méretű kor-mányköltekezést) és a szabad piac betiltását akarják, valamint […] szavatolt béreket, ingyenes oktatást, sőt univerzális egészségügyi ellátást követelnek, [… ] az állami hatáskörök radikális kiterjesztését, hogy az állam ellenőrizhes-sen bennünket, hogy gondot viseljen rólunk a bölcsőtől az egyetemen keresz-tül a sírig”[³⁴].

A teadélutános hazafiaknak arról is végletesen eltorzult képük van, hogy a külvilág hogyan kezeli a két mozgalmat:

„A média, a Fehér Ház, a szövetségi kormány és a kongresszus számos tagja összefogott, hogy az Occupy Wall Street erőszakos, bűnöző, Amerika-ellenes tüntetőinek kijelentéseit szajkózza és ügyüket támogassa – miközben ugyan-az a média, a Fehér Ház, a szövetségi kormány és a kongresszusi tagok úgy be-szélnek a teadélutánosokról, mint egy »dühös csőcselék terroristáiról«, akiket a »pokolba kívánnak«”[³⁵].

ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 70

Ezzel a nézettel szemben a politikai és médiaelemzők többsége pont az el-lenkezőjét találta igaznak. Arról nem is beszélve, hogy az OWS részvevői min-den valószínűség szerint nem érezték, hogy bárki is támogatná őket akár a kormányban, akár azon kívül, és a fősodrú médiában különösen nem. Ritka nyilvános dokumentumaik egyikében sem bírálták a Teadélutánt, és különö-sen nem áhítoztak állami ellenőrzésre. Ha valamit folyamatosan hangsúlyoz-tak, az az állammal szembeni bizalmatlanság, ami helyett autonóm társadal-mi kommunikációt és életformát támogattak. Az utóbbi idézet hűen tükrözi a két mozgalom közötti ideológiai szakadékot – úgyhogy érdemes megvizsgálni az ideológiák helyzetét Amerikában.