AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA
6. A TÁRSADALMI MOZGALMAKBAN REJLŐ POTENCIÁL
Akár grassroots, akár astroturf, illetve akár kommunista szervezkedés, akár közösségszervezői aktivizmus, mind a Teadélután, mind az Occupy társadal-mi mozgalomként jött létre – és társadal-mint olyanokat is kell vizsgálni őket. Anélkül, hogy mélyre ásnánk a vonatkozó elméletekben, érdemes megfigyelni a fenti koncepciók alapján, hogy egy erős mozgalom potenciálisan sikeresebb hatással lehet arra, miként jönnek létre az uralkodó társadalmi referencia-keretek, mint egy politikai párt. Különösen érvényes ez az Egyesült Államokra, ahol a pártok meglehetősen laza formációk és ritkán beszélnek egységes hangnemben.
A két mozgalom sikerpotenciálját megkísérelhetjük felbecsülni a társadalmi mozgalmak elméletének alapján, például az egyik klasszikus alapmű, William Gamson Strategy of Social Protest c. munkájának útmutatása nyomán. Gamson a hetvenes években nagy port vert fel azzal, hogy kihívást intézett az amerikai politikai rendszer pluralista interpretációjának alapelvei ellen, amelyeket ő így fogalmazott meg:
„1. Csak azok a csoportok lesznek sikeresek, amelyek célja érintetlenül hagy-ja a pluralista társadalmi szerkezetet és értékeket. Azok, akik megtámadják és megkísérlik megváltoztatni a pluralista rendet magát, megfosztják magukat a részvétel és a siker lehetőségétől.
2. Csak azok a csoportok lehetnek sikeresek, amelyek az intézményes keretek nyújtotta eszközöket alkalmazzák – különösen a választási rendszert és a po-litikai nyomásgyakorlást, illetve a lobbizást. Azok, amelyek utcai taktikával lépnek fel, sikertelenek maradnak.” (Gamson 1990, 12)
Az itt tárgyalt két társadalmi mozgalom hatása azonban egyálta-lán nem, vagy csak részlegesen igazolja Gamsont. Először is, a Teadél-után csak formálisan hagyta érintetlenül a pluralista struktúrát, miköz-ben azon munkálkodott, hogy a kormányzást, vagy inkább az egész poli-tikai életet úgy alakítsa át, ahogy saját maga elképzelte a „valódi ameri-kai értékeket”. Az Occupy ugyan mindenestül befogadókész, ám kívülről mégis sokan úgy fogták fel, mint a pluralista rendszer felforgatására irányuló szélsőséges kísérletet, mint a kommunizmus új avatárját.
Másodszor, a Teadélután meglepően sikeres volt a 2010-es választási idény-ben: az első Teadélután-frakcióhoz 52 kongresszusi tag csatlakozott, támoga-tott jelöltjeinek pedig 63 százaléka győzött [40]. A 2012-es választások után azonban csökkent a befolyásuk, többen kiléptek, és a frakció 2013 folyamán már alig működött [41]. A hirtelen felfutás utáni stagnálásnak, majd csökkenő eredményességnek az egyik oka az lehetett, hogy a frakció követelései jórészt ellehetetlenítették még a republikánus vezetés munkáját és kompromisszumos próbálkozásait is.
A másik pluralizmus-pillér második része azonban tökéletesen beigazo-lódott: Az „utcai taktikákra” építő Occupy nem ért el semmit – legalábbis a
ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA
A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 76
külső megfigyelők majdnem egybehangzó megállapítása alapján. Más kérdés, hogy tagjai belülről úgy érezhetik: sikerült megvalósítaniuk elsődleges célju-kat a diskurzív demokrácia új kultúrájának kialakításával.
A társadalmi mozgalmak elméletének másik klasszikus tételét, a kollektív cselekvés problémáját bevezetve az elemzésbe azt vizsgálhatjuk, hogy a kis cso-portok tényleg könnyebben együttműködnek-e, mint a nagyok (Chong 1991, 8). És valóban: a Teadélután helyi szervezetei gyakran hangoztatják, hogy ki-csik, függetlenek, a tagok rendszerint eleve ismerik egymást, vagy gyorsan megismerkednek egymással. Az ilyen csoportokban minden tagnak szinte tö-kéletes információja van az összes többiről és így – Chong tétele szerint – meg-bízhatnak egymásban anélkül, hogy széthúzó részérdekek összeegyeztetésével kellene bajlódniuk. Az Occupy ezzel szemben a befogadást hangsúlyozza, va-lamint hogy mindenki azonos jogokkal vesz részt a munkában. Minthogy nem létezik névsorolvasás és kvórum, sőt formális testületek sem, és minden egyes részvevő vétójoggal rendelkezik, a döntések roppant nehezen születnek meg, ami a folyamatot lassúvá és hatékonytalanná teszi. Még az „emberi mikrofon”
(minden egyes felszólalásnak a részvevők általi, kórusban történő, azonna-li hangos ismétlése és hullámszerű továbbterjesztése, amivel a hangosbeszé-lők rendőri tilalmát hidalták át – de a szervezők szerint arra is kiváló módszer, hogy kifejlessze az emberek egymás iránti empátiáját), ez a leleményes techni-ka sem tűnik szavatoltan hatékonynak, hiszen a csoport összetétele folyama-tosan változik.
Noha a Teadélutánnak nem lehet kizárólagos joga, hogy meghatározza, ki az „amerikaiatlan”, illetve Amerika-ellenes, az kétségtelen, hogy a mozgalom nem mutat semmilyen, sőt büszkén elutasít mindenféle, külföldi befolyást – ta-lán csak az Izraellel való szövetség ügyének kivételével [42]. De ez az utóbbi is részben megmagyarázható originalista amerikai hagyománnyal [43]. A Teadél-utánnak ugyanakkor nincs konkrét válasza, megoldási javaslata a globalizáció kihívásaira, sőt valójában el is kerüli a kérdést, elintézve az ügyet azzal, hogy az abszolút amerikai szuverenitás és protekcionizmus majd biztosítja a védel-met és visszaállítja a korábbi jólétet. Az Occupy ezzel szemben felismeri a tőke globalizáló természetét és annak rója fel az amerikaiak „99 százaléka ellen el-követett” gazdasági és politikai igazságtalanságok egy részét. Mint láttuk, az eredeti szervezők egy része merített az Arab Tavasz és a spanyol meg az olasz tiltakozó mozgalmak tapasztalataiból – ami a másik mozgalom szemében már önmagában véve is megtestesíti az antiamerikanizmus „bűnét”.
A Teadélután merev nacionalizmusa, sőt jingoizmusa korántsem meglepő, szinte egyenesen következik a Foley által említett alapelvekből. Érzelmekben gyökerező és azokra hatni kívánó retorikája axiómaként kezeli Amerika világ-elsőségét, és elutasít minden olyan politikát, amely nem arra alapoz vagy azt aláásni látszik. Élesen elítéli az „ellenőrizetlen” bevándorlást, mert az olcsó munkaerővel tölti fel az amerikai munkahelyeket, sőt alapjaiban
megváltoz-77 tathatja a társadalom egész arculatát. De a tőke globalizáló hatásával és a mun-kaerő-vándorlással együtt a különböző eszmék és elképzelések is potyautas-ként terjedhetnek. A közelmúltban ugyan erre csak a piacgazdaság és a liberá-lis demokrácia eszméje volt képes, de nem zárható ki, hogy egyszer az azokkal szembeni ellenállás is globalizálódhat.
A társadalmi mozgalmak határokon átívelő együttműködésének – a transz-nacionális aktivizmusnak – eddigi legalaposabb elméleti vizsgálata Sidney Tarrow-tól származik. The New Transnational Activism c. munkájában abból a három előfeltevésből indul ki, hogy a jelenséget történelmi folyamatként kell értelmezni, hogy fontosabb töltetet hordoz, mint egy globalizációellenes ref-lex, valamint hogy elsősorban a nemzetközi politika által nyújtott lehetősé-gek alakítják. Központi tézise viszont az, hogy „miközben a globalizáció ösztön-zést és témákat kínál a transznacionális aktivizmushoz, az aktivistáknak mégis az internacionalizmus nyújt keretet, fókuszpontok halmazát és strukturális lehetősége-ket” (Tarrow 2005, 3).
Az ezredforduló körüli nemzetközi tiltakozó megmozdulások és különö-sen a szeptember 11-ei terrortámadások sokkhatása folytán visszafogott ke-ményebb akciók elmaradásának elemzésével bizonyítékot is lát arra, hogy „az állam szilárdan tartja magát a transznacionális aktivizmussal szemben” (Tarrow 2005, 207), valamint hogy az utóbbi éppen a meglévő „nemzetközi intézmények, rendszerek és események fókuszpontjai köré toborozza támogatóit” (Tarrow 2005, 203). Vagyis egyelőre nem kell attól tartani, hogy a globalizáció a társadalmi mozgalmakat is magával ragadva nyertes lovakat adna alájuk. Tarrow-nak, leg-alábbis belátható időn belül, valószínűleg igaza van. Ám nehéz azt feltételezni, hogy a dolgok nem fognak változni: miért lenne csak a tőkének meg a gazdasá-gi tevékenységnek joga meg esélye arra, hogy újabbnál újabb módszereket és le-hetőségeket fedezzen fel?
Ezzel át is tértünk a két amerikai mozgalom elképzelhető jövőjének kérdé-sére. A Teadélután egyik napról a másikra robbant be a köztudatba és – kizá-rólag republikánus színekben fellépő – képviselői 2009-től 2012-ig egyre na-gyobb teret nyertek a választási rendszerben, valamint a kongresszusi alkudo-zásokban. Utána azonban vesztettek pozícióikból, mert a kompromisszumok megakadályozását sokan túlkapásként könyvelték el a politikai spektrum kü-lönböző pontjain. A mozgalom jövője így akár a Republikánus Párt fősodrától is függhet: azon keresztül, hogy az mennyire lesz képes mozgósítani legfonto-sabb finanszírozóit, hogy pénzükkel ne a 2010-es és 2012-es választásokon tá-mogatott szélsőséges jelöltek mögé sorakozzanak fel. A kérdés az, hogy – noha a republikánus establishment formálisan győzni látszik a mozgalom felett, nem hatotta-e máris át túlzottan a szélsőségesek heve, amely, mint Foley fentebb le-szögezi, a pártot teszi felelőssé támogatói előtt, nem pedig fordítva.
Az Occupy mozgalom az indulás utáni első néhány hónapban volt leglát-hatóbb a nyilvánosság előtt, de nem használta ki kezdeti lendületét arra, hogy
ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA
A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 78
bármilyen befolyást gyakoroljon a politikai rendszerre. Az amerikai gazdaság megújuló növekedésével esetleg többé nem is lesz rá egykönnyen lehetősége.
Azzal is várhatóan küszködni fog, hogyan népszerűsítse korlátozott eredmé-nyeit a szélesebb tömegek előtt, illetve hogyan fogalmazzon meg elérhető célo-kat – ha arra egyáltalán hajlandó lenne.
Charles Tillynek, a demokrácia-elmélet egyik klasszikusának korábbi mun-kája – a Social Movements 1768–2012 – új, posztumusz kiadásban jelent meg 2012-ben, amelyet volt munkatársa, Lesley J. Wood egészített ki. Wood a tör-ténelmi társadalmi mozgalmak egész sorát elemzi és elméleti kereteket is felál-lít a demokrácia – és annak keretében a társadalmi mozgalmak – lehetséges jö-vőjének előrejelzéséhez. Íme, milyen elképzelhető fejleménynek mekkora esé-lye van Wood szerint:
„Internacionalizáció: lassú, kevésbé átfogó, mint azt a technológia iránt lelkesedők elképzelik, de valószínűleg évtizedekig folytatódni fog.
A demokrácia hanyatlása: kétesélyes; a meglévő fejlett demokráciákban számítani lehet bizonyos visszaesésre (így a társadalmi mozgalmak terjedé-sének és hatékonyságának csökkenésére is), de ugyanakkor alapvető demok-ratizálódásra is (ezzel egyetemben a társadalmi mozgalmak terjedésére) az egyelőre nemdemokratikus országokban, mint például Kína” (Tilly és Wood 2012, 159).
Tilly és Wood némiképp borúlátóan fejezi be a sort azzal a nyersen őszinte ítélettel, hogy „Diadal: sajnos egyre kevésbé valószínű.” Az utóbbi jóslathoz én is csatlakoznék, ami a Teadélután és az Occupy Wall Street mozgalmak jövőjét il-leti.