AZ AMERIKAI NARRATÍVA

Az a jobboldali vád, hogy az Occupy tüntetői – sőt Obama elnök is – „ame-rikaiatlan” vagy éppen Amerika-ellenes (különbséget kell tenni az un-American és az anti-American fogalma között), minden más bírálatot magában foglal és meghalad. Az ilyen szemlélet követői számára áthághatatlan akadályt gördít a párbeszéd útjába, amely ezzel nemcsak tiltottá, hanem egyenesen lehetetlenné válik. De honnan, miből merül fel maga a vád?

Vannak rá jelek, hogy a merész vád a Biblia és az Alkotmány szó sze-rinti értelmezéséből fakad, ahogy David Brody bőségesen illusztrálja az ultrakeresztény[³⁶] teadélutánosok (Teavangelicals)[³⁷] Isten- és vallásélménye-it, amelyek szinte rettenthetetlen politikai kiállásra ihletik őket (Brody 2012).

Brody számos konkrét példán keresztül magyarázza, hogyan győződtek meg a Teadélutánnal rokonszenvezők a Bibliát tanulmányozva arról, hogy csak Isten-ben bízva lehet „visszafoglalni Amerikát”. Az átlagemberek meséjén túl külö-nösen érdekes Jim DeMint dél-karolinai republikánus szenátor (korábban kép-viselő) esete, aki a Teadélután legmagasabb kongresszusi rangú vezére lett, de 14 éves törvényhozói szolgálat után lemondott, hogy a Heritage Alapítványt, az egyik legnagyobb republikánus agytrösztöt, annak új elnökeként, hétköznapi propaganda-munkára fogva, a teadélutános eszmék szolgálatába állítsa. A szer-ző DeMinttel készített interjújából egyértelműen kiviláglik, hogy még a Teadél-után legkiemelkedőbb vezetői is konkrét bibliai maximákat vesznek alapul po-litikai meggyőződéseikhez és akcióikhoz (Brody 2012, lok. 276/4861).

Skocpol és Williamson arról is beszámol, hogy számos ultrakonzervatív tea-délutános átültette Biblia-olvasási buzgalmát és szokásait az Alkotmány ha-sonló jellegű tanulmányozásába (Skocpol és Williamson 2012, 51). Teadélutá-nos honlapok gyakran idéznek egy rég elfeledett könyvből, amelyet Glenn Beck emelt újra szinte mitikus magasságokba a Fox hírtévében:

„Az ötezer esztendős ugrás c. könyvet sok teadélutános szereti, mert megvilá-gítja az összefüggéseket a Biblia és az Alkotmány között. Az 1981-ben Cleon Skousen jobboldali ideológus által írt könyv bibliai terminológiával élve

ma-71

gyarázza az amerikai alkotmányt és az Egyesült Államok alapítását” (Skocpol és Williamson 2012, 51).

Michele Bachmann minnesotai képviselőnőt, a kongresszusi Teadélután-frakció alapítóját szintén közvetlenül befolyásolta egy másik hasonló könyv, a Kereszténység és alkotmány: Alapító atyáink hite, amelyet egy ellentmondásos egyetemi tanár, John Eidsmoe írt, akinél Bachmann fiatal korában dolgozott:

„Eidsmoe elmagyarázta, hogyan szőtte bele a Coburn Jogi Kar programjába a kereszténységet éppen akkoriban, amikor Bachmann ott tanult. »Vegyük, hogy éppen a büntetőjogról beszélünk, és felmerül a beszámíthatatlanság mint védelmi alap – mondta. –Nos, bibliai szellemben megközelítve a dolgot, vajon létezik-e elmezavar, és felhasználható-e az jogi védelemként? Tekintsünk visz-sza Dávid királyra, amikor elfogják a filiszteusok, és habzani kezd a szája és őrültnek tetteti magát.« A joghallgatóknak azt tanítottuk, mondta Eidsmoe, hogy amikor a bibliai jog ellentmondásba kerül az amerikai joggal, akkor »első dolguk legyen, hogy az utóbbit megpróbálják legális és politikai eszközökkel megváltoztatni”[³⁸].

Pontosan ez az, amit a Teadélután tagjai és rokonszenvezői megkísérelnek véghezvinni az amerikai politikában. Mivel vezetőik a Bibliát szó szerint értel-mezhetőnek tüntetik fel, és mivel az ország „letért arról az útról”, amelyet az alapító atyák kijelöltek számára, a kompromisszum nem megengedett: „visz-sza kell foglalniuk” az országot – ami egyben a mozgalom egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava. Andrew R. Murphy politikai teoretikus, aki a vallás és a politika kölcsönhatásait kutatja, Tékozló nemzet c. művében ezt a próbálkozást a harmadik amerikai jeremiádként értelmezi:

„A jeremiád először is a nemzet bűnei ellen emelt vádbeszéd, a tékozló nemzet története, azé a nemzeté, amely eltávolodott az eredeti szövetségtől. A keresz-tény jobboldal narratívájában az amerikai társadalom a bűn fertőjében lele-dzik és annak gyümölcseiben élvezkedik: bűnözés, válás, törvénytelenség, ká-bítószer-élvezet, erőszak, magzatelhajtás, becstelenség, szexuális szabados-ság” (Murphy 2009, 88).

Már találkoztunk az itt felsorolt bűnök egy részével, méghozzá a Teadélutá-nos Hazafiak általi bírálatban, amelyet az OWS számlájára mondtak ki; közü-lük nem eggyel még Obama elnököt, sőt anyját is megvádolták. David Brody belső forrásból is megerősíti ezt The Teavangelicals c. könyvében, amikor elme-séli egy New York-i teadélutános vezető Biblia-tanulmányait, mielőtt az bekap-csolódna a Teadélután akcióiba, hogy „az alkotmányos alapelvek nevében visz-szafoglalja Amerikát”:

„A pillanat izgalmas volt és mindent elsöprő. Lelassított és csak Istennel be-szélgetett. Aztán számítógépéhez ült és megtalálta a „Bűnösök bűnbánó imá-ját”. Abban a pillanatban következett be. Kellen Guida a szívéből kezdte fel-mondani az imát, beismerte, hogy bűnözött, és felismerte: szüksége van Jé-zus Krisztusra, hogy életének Ura és Megváltója legyen. Kellen Guida, egy libertariánus teadélutános, Istent kereste és magáévá tette a kereszténységet.

ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 72

Pontosan abban a pillanatban vált újjászületett kereszténnyé. Politikai szem-pontból teavangelical lett” (Brody 2012, lok. 128/4861).

Brody bővebben is kifejti a libertariánusok és az ultrakeresztény teadél-utánosok közötti különbség mibenlétét a mozgalmon belül: míg az előbbi-ek a szabadságot a Függetlenségi nyilatkozatból és a föderalista elvelőbbi-ekből ere-deztetik, addig az ultrák továbbmennek és „egy kritikus kiegészítő rétegre mu-tatnak rá; arra, hogy mindezek az alapító okmányok a Mindenható Istenbe vetett hitben gyökereznek” (Brody 2012, lok. 496/4861). Ez az igyekezet könnyen vál-hat az ultrakeresztény politikai aktivizmus negyedik hullámává azon a hár-mon túl, amelyet James Davison Hunter írt le, illetve amelyet meg is sejtett az Evangelicalism: The Coming Generation c. könyvében (Hunter 1987).

Az Occupy mozgalom egyetért abban, hogy az emberi szabadság csakugyan elveszett (az ő álláspontjuk szerint a korporációs profithajhászás és a nyílt vagy hallgatólagos állami egyetértés következtében), ám szabadságfelfogása nagy-ban különbözik a Teadélutánétól, amennyiben azt az emberi közösségek egyen-lő tagjai által, önmaguk között szeretné kidolgoztatni. Honnan jön ez a különb-ség? Vagy, George Lakoff közismert könyvcímét kibővítve: „Kinek a szabadsá-ga” ez egyáltalán?

Lakoff szerint az ellentmondás onnan ered, hogy Amerikában a szabadság két nagyon eltérő narratívája létezik, amelyek „két nagyon eltérő erkölcsi és po-litikai világnézetben horgonyozva megosztják az országot”. Miközben a szabad-ság hagyományosan haladó eszméje az élet számos területén jelentős fejlemé-nyekhez vezetett, addig a radikális konzervatívok

„vissza akarnak vonulni abba a korba, amely megelőzte a progresszív szabad-ságeszmék megvalósulását. Amit ők konzerválni akarnak, az többnyire a sza-badság hagyományos amerikai felfogás szerinti kiterjesztése előtti állapot:

a szavazati jog kiteljesülése, a szakszervezeti jogok, a munkásvédelem és a nyugdíjak bevezetése előtti helyzet, a polgárjogi törvényeket megelőző állapo-tok, a közegészségügyi és környezetvédelmi intézkedések előtti helyzet […] az a kor, amely megelőzte a tudományos felfedezések által kétségbevont vallásos dogmákat. Ezért ismételgetik folyton az alkotmány szűk, ún. originalista ol-vasatát” (Lakoff 2006, 5).

A „Vegyük vissza Amerikát!” csatakiáltását Richard Hofstadter már fél év-századdal korábban az amerikai politikum „paranoid stílusaként” írta le, de az ma is jól illik a teadélutános aktivizmus hanghordozására. A paranoiás, akár-csak az üldözési mániában szenvedő beteg, „ellenséges, összeesküvésekkel teli vi-lágot” érzékel. De a paranoid politika szóvivője azt „egy nemzet, egy kultúra, egy életforma ellen irányulónak találja. Úgy érzi, hogy saját politikai szenvedélye önzet-len és hazafias, és éppen ez erősíti benne az igazságosság meg erkölcsi felháborodás érzetét” (Hofstadter 2008, 4).

Jonathan Haidt az erkölcspszichológiát használja fel (amelynek első elve-ként azt tételezi, hogy „az intézmények jönnek elsőelve-ként, a stratégiai érvelés pedig

73

utólag”) arra, hogy megalkossa az erkölcsi alapok elméletét, amelyet kulcsként kínál a politika és a vallás megértéséhez. Haidt szerint elmélete képes megma-gyarázni azt a nagy rejtélyt, amely „a demokratákat mostanában foglalkoztatja:

Miért szavaz a vidéken élő, valamint a munkásosztályhoz tartozó amerikaiak többsé-ge a republikánusokra, amikor éppen a Demokrata Párt akarja egyenlőbben elosztani a pénzt?” (Haidt 2012, 185)

Ennek a kérdésnek az itteni fontossága az átfogalmazhatóságában rejlik:

Miért válhatott oly gyorsan oly sikeressé (az általa támogatott jelöltek meg-választásán keresztül) a Teadélután, amikor valójában nem akarja megváltoz-tatni a hibásan működőként megélt rendszert, hanem, éppen ellenkezőleg, ki akarja élezni annak alapjellemzőit? A legújabb empirikus kutatások érdekes választ kínálnak erre a kérdésre, és ugyanakkor megoldani látszanak a Haidt-féle rejtélyt is.

Christopher Ellis és James A. Stimson Ideology in America c. munkája – Lloyd Fee és Hadril Cantril koncepcióját követve (Free és Cantril 1967) – különbsé-get tesz a szimbolikus ideológia („annak ábrázolása, hogyan gondolkodnak a pol-gárok önmagukról”), illetve az operatív ideológia („a polpol-gárok arra vonatkozó né-zetei, hogy mit kellene, vagy mit nem kellene tennie a kormánynak a legfontosabb közpolitikai kérdésekben”) között. A szerzők 59 év (1952—2010) általános társa-dalmi felmérés (General Social Survey) típusú közvélemény-kutatásait rendez-ték 7000 adatpontba és megállapították, hogy „az éppen alkalmazott viszonyí-tási alaphoz képest az amerikai lakosság egyszerre liberális és konzervatív” (Ellis és Stimson 2012, 175). Vagy még pontosabban, szimbolikusan inkább konzerva-tív, operatívan viszont inkább liberális:

„A viszonyítási keretek számítanak, mert egy bizonyos perspektívát nyújta-nak a politikához, kontextust, amelyben a konkrét témát értelmezni lehet […]

A polgár számára a keret által nyújtott előnyt a kontextus jelenti: a meggyőző keretbe ágyazott ügyek jelentőségteljesebbé válnak. Ennek az ára a tárgyila-gosság: a keretekhez felhasznált narratívák általában a semlegestől távol eső koncepciókból táplálkoznak” (Stimson és Ellis 2012, 156).

A fősodrú nyomtatott sajtóban megjelenő uralkodó kereteket elemezve Stimson és Ellis azt találta, hogy a „konzervatív” szó sokkal gyakrabban jelenik meg és sokkal pozitívabb kontextusban, mint a „liberális” szó, valamint hogy az uralkodó keretek megbélyegzik a liberális szimbólumokat, miközben tisztelet-tel kezelik a konzervatív jelképeket. Ennek a „terméke” az ellentmondásos kon-zervativizmus szavazói rétege, amelynek tagjai saját explicit közpolitikai prefe-renciáikkal szemben szavaznak.

Ha ezt a referencia-rendszert alkalmazzuk a lakosságnak arra a rétegé-re, amelynek vallásos tapasztalatait a szimbolikus konzervativizmus keretei uralják, akkor megkapjuk a szavazóknak azt a típusát, amely azonosul a Tea- délután eszméivel és nem lát sem szükséget, sem lehetőséget, sőt akár erkölcsi felhatalmazást sem, bármiféle kompromisszumra. Arra, hogy ez a

referencia-ELŐRE VAGY HÁTRA? AMERIKAI TÁRSADALMI MOZGALMAK PRÓBÁLKOZÁSAI A KÉPVISELETI DEMOKRÁCIA KORLÁTAINAK ÁTHÁGÁSÁRA

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 74

rendszer nem csupán liberális teoretikusok kitalációja, a legjobb bizonyíték a kultúrháborúkról szóló terjedelmes irodalom, amelyen belül konzervatív szer-zők is rendszeresen kínáltak hasonló magyarázatokat. Gertrude Himmelfarb például azt írta, hogy „több közös vonás van két templomba járó család között, amelyek közül az egyik a munkásosztályhoz tartozik, mint két munkásosztálybe-li család között, amelyek közül az egyik templomba jár” (Himmelfarb 2011, 116).

Ha isten és haza, család és munka, hazafiság és hierarchia lennének az egyet-len elvek, amelyeket „amerikainak” tekinthetnénk, akkor az Occupy mozgal-mat valóban nevezhetnénk „amerikaiatlannak”. A Pace Egyetem politika-tudo-mányi kutatócsoportja helyszíni kutatást végzett az Occupy New York-i részve-vői körében és a következőképpen definiálja a mozgalmat:

„rendkívül változatos rendszer, számos réteg és szerkezeti elem, elképzelések, narratívák, ideológiák és indítékok sokaságának improvizált palimpszesztje.

Ez teszi a mozgalmat radikálisan befogadóvá, illetve képessé arra, hogy elke-rülje a nagytőke és az intézményes baloldal általi bekebelezést. Mindamellett a jövő titka, hogy ez a decentralizált rendszer fenn tudja-e tartani magát, illet-ve hogy milyen hatása lehet az amerikai kultúrára, az országos választásokra […], valamint a globális gazdaságpolitikára, hiszen jól szervezett és beágyazó-dott érdekek egész sora áll vele szemben” (Welty 2013).

Az amerikai társadalmi közösség originalista koncepciója kétségtelenül ki-vetne egy „palimpszesztet” – de azzal együtt kizár majdnem mindent, amivé Amerika lett. Ebben az utóbbi értelemben aligha lehet az Occupy mozgalmat

„amerikaiatlannak” tekinteni, hiszen majdnem minden társadalom újra meg újra felülírja, átrajzolja önmagát. Ami valaha egy békés szegregált társadalom volt, az mára a jogilag egyenrangú és egyre inkább integrálódó fajok[³⁹] tar-ka szövetévé alakult. Ami valaha egy férfiak által dominált muntar-kaerő volt, az mára egy vegyes nemű munkaerőpiaccá duzzadt. Ami valaha majdnem kizá-rólag protestáns istenfélő nemzet volt, az a legkülönbözőbb egyházak, feleke-zetek és szekták kereszténységévé, a judaizmus, az iszlám, az ateizmus és más hitrendszerek szétrendezhetetlen mozaikjává vált. Ami valaha erőteljesen fel-felé mutató mobilitással rendelkező, sikeres elitista képviseleti demokrácia-ként működött, az ma egy szélsőségesen vitatott, küszködő, globalizált, fenye-getett gazdaság, amelyet növekvő egyenlőtlenség sújt. Mindezeknek a roppant társadalmi változásoknak a tükrében, amelyek az Egyesült Államok elmúlt öt évtizedét jellemzik, az Occupy mozgalom valójában nagyon is amerikainak te-kinthető.

75