A MODERN DEMOKRÁCIA-FELFOGÁSOK

Liberális demokráciák, nem-liberálisok (non-liberal) demokráciák és illiberálisok A demokrácia „liberális” koncepciója az első világháborút követő időszak-ban – jelentős mértékben amerikai hatásra – Európáidőszak-ban is elterjedt az egyé-ni jogokon alapuló demokráciaszemlélet, mely a második világháború után a nemzetközileg is teret nyert és általánosan elfogadottá vált.

111 Amit ma a köznapi életben demokráciának hívunk, az lényegében a „liberá-lis” demokrácia. A társadalomtudományban a demokráciának leggyakrabban a P. Schumpeter által adott eljáráscentrikus definícióját szokták idézni, mely így hangzik: „a demokrácia a politikai döntések meghozatalának olyan intézmé-nyes rendje, amelyben meghatározott személyek a nép szavazataiért folytatott versengés révén jutnak döntéshozói hatalomhoz” (Schumpeter 1943:269). Ezt a koncepciót erősítette A. Downs 1957-es demokráciamodellje, aki a szavazato-kért versengő pártok mellett fontos ismérvnek tartja, hogy a szavazatok több-ségét elnyerő politikai erők alakítsanak kormányt, akik részére a veszteseknek át kell adniuk a hatalmat, de maguk a nyertesek sem használhatját a hatalmat arra, hogy gyengítsék a vesztesek pozícióját a következő választásokon tör-ténő versengésre (Downs 1957:267). A későbbi demokráciaértelmezések csak tovább védték az ellenzék, a vesztesek, a kisebbség jogait (Buchanan-Tullock, John Rawls, Robert Dahl, Juan Linz).

A liberális demokrácia értelmezés a nép önrendelkezéssel kapcsolatos néze-teinek az a változata, melynek lényege, hogy a többségi akarat mellett elismerte a kisebbség, de különösen az egyén jogait is. Azt értjük e fogalom alatt, hogy a kormányzó réteget ugyan a többségi elv alapján és versenyben választják meg, de drasztikus korlátozásoknak van alávetve, vagyis nem áll jogukban megsér-teni egy sor személyes jogot. A sérthetetlennek tartott személyes jogokat „alap-vető emberi jogoknak” nevezzük, melyeket a hatalomnak és a többségnek min-dig respektálnia kell.

Létezik a „nem-liberális” demokráciaként emlegetett rendszer is („non-liberal democracy”). Erre az elemzők általában Izrael példáját szokták felhoz-ni, ahol a kisebbségek jogai rendszeresen sérülnek. Gyakran hivatkoznak az eu-rópai új demokráciákra (Bulgária, Románia, Szerbia, Magyarország), de a hatal-mon lévő erők egyetlen országban sem ismerik el, hogy ők sértik az emberi jogo-kat, az ellenzékkel vagy a kisebbségekkel szemben intoleránsak.

Az 1990-es évektől kezdett terjedni az utóbbi időszak mind gyakrabban használt és vitatott kifejezése, az un. „illiberális demokrácia”. Ennek lényege nem a liberális értékek megtagadása, hanem túlhaladása, vagyis nem a liberá-lis demokrácia elveinek tagadását jelenti, hanem – hirdetői szerint – arra ala-pozva annak meghaladását. Az egyéni szabadságjogok mellett megjelentek a közösségi jogok is (család, vallás, nyelvhasználat, etnikai kisebbség, önigazga-tás, autonómia stb.). Mivel e kérdéskörök nagyon súlyos politikai érdekeket is érintenek, ezért a körülötte zajló vita gyakran politikai indulatokkal terhelt, nem egyszer a hitviták szintjén mozog, így nehéz tudományos szintre terelni és szakmai érveket állítani mellette és ellene is.

A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 112

Demokráciatípusok

Abból a koncepciónkból indulunk ki, hogy az Állam típusa és jogi berendez-kedése szorosan összefügg, ezért közelebbről is elemezzék a demokrácia lehet-séges rendszereit, típusait.

Az antik (görög-római) demokráciafelfogásokat megkülönböztetjük a mo-dern demokráciafelfogásoktól, mert míg az előzőekben a demokratikus jogok rendszere (pl. állampolgárság, választás) csak egy törpe kisebbségére vonat-koztak (10–30%), addig az utóbbiakban a társadalom többségére. Elemzésünk tárgyát a továbbiakban tehát csak a modern demokrácia 200 éves változatai képezik.

A demokráciáért folytatott évszázados küzdelem a politikai gyakorlat-ban lényegében a jogok kiterjesztésért folytatott harc. Ez a liberális indivi-duális jogokért folyó küzdelemmel kezdődött, majd a szociális jogokért ví-vott küzdelemmel folytatódott, végül pedig a kollektív kisebbségi jogokért folytatott küzdelembe torkollott. A három nagy csomópont nemcsak egy-más után következett, hanem gyakran egyszerre volt jelen, előfordult, hogy az egyik még be sem fejeződött, mikor a másik már elkezdődött, sőt nem egyszer interferencia is volt köztük. Az ipari forradalmat követő három év-században nemcsak a demokráciák terjedésének több „hullámáról” beszél-hetünk (Huntington, 2000), de magának a demokráciaértelmezéseknek is voltak hullámai, egymástól eltérő tartalmakat hozó periódusai (Simon 2012:53). A modern demokráciafelfogásokat három nagyobb csoportba sorol-hatjuk, ezek: a felvilágosodásbeli „klasszikus” demokráciafelfogásokra, a li-berális demokráciafelfogásokra és az ezredforduló utáni un. „mediatizált”

demokráciafelfogásokra. A „liberális” jelzővel illetett demokráciák maguk is szétválaszthatók három csoportra: az elitistára (revízionista), a képviseleti-re (delegatív) és a participatívra (részvételi). (1. tábla – Források: Saját kompozí-ció az alábbi szakirodalom alapján: Almond, G. and Verba S. (1963) The Civic Culture.

Princeton University Press; Anduiza Perea (1999) ?Individuos o sistemas? CIS, 166.

Madrid. SigloVeitiuno SA.; Barnes, Samuel and Kaase, Max (1979) Political Action:

Mass Participation in Western Democracies. Beverly Hills/London. Sage; Cansino, Cesar 2008. La muerte de la Ciencia Política. La Nacion, Ed. Sudamericana, Bue-nos Aires 183-203.; Held, David (1987) Models of Democracy. Stanford, Stanford University Press; Lafferty, William (1981) Participation and Democracy in Norway:

The Distant Democracy Revisited. Oslo-Bergen, Universitetsforlaget; Moreno, Luis García y Gabriel Tortella (eds.) (2008) La democracia ayer y hoy. Ed. Gadir, Madrid pp. 261.149-224.; Rokkan, Stein (1961) „Mass Suffrage, Secret Voting and Political Participation” European Journal of Sociology, 2, 132-152.; Schumpeter, Joseph (1943, 1979) Capitalism, Socialism and Democracy” London, Allen and Unwin; Simon János 2012. Értékválság a politikában. L’Harmattan 37.o.; Simon János 2013. A politika ér-tékválság. L’Harmattan 41-127; The Postcommunist Citizen (Barnes and Simon eds.) 1998. IPS of HAS, Erasmus, Budapest; Verba, S. and Nie, N. H. (1972). Participation in America. New York. Harper.)

113

1. táblázat: A demokráciafelfogások csoportosítása Klasszikus demokráciaLiberális demokráciaMediatizált demokrácia Többségi demokrá- cia-értelmezésElitista (revizionista) demokrácia értelmezés

Képviseleti demokrácia értelmezésParticipatív demokrácia értelmezésMediatizált demokrácia értelmezés Szakneve Instituciona-listaElitista-versenyReprezentatív Delegatív – DeliberatívParticipációs részvételiTechnika általi közve- títés A demokrácia tar- talma

A többség uralma a ki- sebbségen. A többség mindent visz. Legfon- tosabbak a demokrati- kus intézményei A demokrácia a többségé, de az soha nem korlá tozza jogaiban az ellenzéket. Fontos az intéz mény mel- lett a jogi eljárás is A többség kormányoz, de a liberális egyéni jo- gok védése; egyen súly a szabad ság és egyen- lőség közt

A többség kormányoz, de a hatalmat a civil szervezetek ellenőrzik.

Harc a kollektív kisebb- ségi jogokért is: nyelv, vallás Fő jellemzőjeintézmény-centrikusintézmény-eljárás- és verseny centrikusválasztás, képviselet és ellenőrzés-centrikusszemélyes részvétel-centrikus

média, blog internet, sms, honlapok- centrikus Szükséges rekvizitumaiparlament, több párt- rendszer, választások

pártok szabad versenye a választók voksaiért konvencio nális participáció konvencio nális és nem konvencio nális participáció botrány, flesh, spot akci- ók, nem konvencionális participáció Kiváltó élményekA francia forradalom bukásaA német nemzeti szocializ- mus hatalomra kerüléseA II. vh. után, de főleg az ’50-’60-as évektől

A II. vh. után a választó jogok kiter- jesztése „nép kép viselet” A mobil és az internet el- terjedése Elméleti forrása

A francia felvilágoso- dás Rousseau, TocquevilleSchumpeter 1943 Rokkan és Lipset 1961 Linz 1969 Apter 1963 O’Donnel 1993

Almond-Verba 1963, Barnes-Kaase 1979

Sartori 2000, Morlino 2004, Elterjedésének idő- szaka18-20. század20. század közepétől20. század közepe20. század második fele, vége21. század elejétől Elterjedési területeEurópa, USAUSA, KanadaUSA, India, Kanada, Ausztrália Nyugat-EurópaEurópa, Amerika A részvételhez való viszonyTeljesen közömbösRészvételi arány mindegy a lé nyeg a verseny, az úgyis az érin tettek szavaznak

Magas a részvétel, ezért küszöb is rit- kán van A részvétel, legiti- mál, ezért fontos. Van érvényes ségi küszöb Lehet fontos és lehet egyáltalán nem fontos A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 114

Az alábbiakban a demokrácia 5 típusát nézzük meg közelebbről, ezek a kö-vetkezők:

1. a klasszikus „többségi” felfogás, 2. az elitista demokrácia,

3. a képviseleti és deliberatív demokrácia, 4. a részvételi (participációs) demokrácia, 5. a mediatizált demokrácia.

A klasszikus „többségi” demokráciafelfogás (Rousseau)

Az első általánosan elterjedt demokráciaértelmezés a felvilágosodás eszmé-jében gyökerezett. A Rousseau és kortársai által képviselt demokráciaértelme-zést nevezzük a „klasszikus” koncepciónak. Ennek lényegéhez tartozik, hogy elismeri a többséget alkotó közösség jogait, hiszen éppen egy szűk elitréteg ki-váltságai ellen harcolt, a „népfelség” elve alapján. Céljául a közjó szolgálatát te-kintette. Ugyanakkor a politikai gyakorlatban vagy elnyomja az egyének és a kisebbségek (pl. etnikai) jogait, vagy egyszerűen nem létezőnek tekinti azokat.

Ezért is nevezik egyes ezt a típusú demokráciafelfogást „totalitárius” demok-ráciának.

Elitista demokráciafelfogás (Schumpeter)

Míg az elitista (képviseleti) demokrácia hívei az intézmények mellett el-sősorban a versenyre helyezik a hangsúlyt. Az elitista demokrácia-elméletet gyakran nevezik a szakirodalomban „revizionista elméletnek” is, mert maga az elmélet is úgy született, hogy ellentmondott az addig általánosan elfoga-dott 18–19. századi „klasszikus” demokráciaelméleteknek. A klasszikus doktrí-na szerint ugyanis a demokrácia egy intézményi rendszer, melyben olyan dön-tések születnek, amelyek a közjót hivatottak szolgálni, a különböző kérdése-ket választáson döntik el az egyének, hogy ez által kifejeződjön a népakarat (Furmann-Kossuth, 1997). Schumpeter kritizálta ezt az elméletet, mondván, hogy hiányzik belőle a realizmus, a heurisztikus képesség, és az elégséges ma-gyarázó erő, mellyel értelmezhetők lennének a kortárs versenydemokráciák.

Helyette ő egy másik „eljárás centrikus” demokrácia definíciót adott, melyet talán napjainkban a leggyakrabban használnak a kortárs demokrácia definíci-ók között. Schumpeter szerint „a demokrácia a politikai döntések meghozata-lának olyan intézményes rendje, amelyben egyének a nép szavazatáért folyta-tott versengés révén jutnak döntéshozói hatalomhoz” (Schumpeter 1943:269).

A schumpeteri definíció lényege, hogy kiemeli a versenyt, miközben a politi-ka szféráját megtartja a politikusoknak és a privát szférát az egyéneknek, s ez

115 utóbbiaknak egyetlen szerepet kínál, azt hogy szavazatukkal válasszanak a ver-sengő politikusok között. A politikai részvétel más formái kiesnek a látóköré-ből, mert nem tulajdonít nekik fontos szerepet. Abból indul ki, hogy az egyének alapvetően kevésbé informáltak a politika mechanizmusairól, maguk is kevés-bé érdeklődnek iránta, ezért az állampolgároknak egyetlen politikai részvételi formát hagy meg, a vezetők kiválasztását, amellyel legitimálják magát az egész demokratikus rendszert is. Az állampolgároknak el kell fogadni azt a munka-megosztást, ami köztük és az ő általuk megválasztott politikusok között van.

A választópolgároknak tudomásul kell venniük, hogy maga a választás aktusa a bizalom kifejeződése, amit nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra visz-szavonni, mert az egyben tartós megbízatást jelent egy politikus számára, s a megbízatás éppen a választó érdekében tartós. (Schumpeter 1979:295). Ennek az un. „elitista” ideológiának a követői nem aggódnak az alacsony politikai (vá-lasztási) részvétel miatt, hiszen abból indulnak ki, hogy az csak egy lehetőség és nem pedig kötelezettség, s úgy is csak az megy el, aki motiváltságot érez, va-gyis magáról úgy érzi, hogy kellő ismeretekkel rendelkezik ahhoz, hogy dön-teni tudjon (Di Palma 1970, Barnes and Kaase 1979, Barnes and Simon 1998).

A választásoktól való távolmaradás nem feltétlenül a demokratikus legiti-máció hiánya, nem nevezhető demokrácia-deficitnek, mert az következhet a demokrácia működésével való elégedettségből is, amikor is a polgárok elhi-szik, hogy nélkülük is jól működik a rendszer. Ezzel a politikai apátiát is már megközelítésbe helyezték (Berelson, Lazarsfeld and McPhee (1954), Robert Dahl (1956), Eckstein (1966), Ranney (1983), Sartori (1962). Azt is mondhat-juk, hogy az eljárás-centrikus „elitista” modell inkább a konzervatív és neo-konzervatív gondolkodáshoz áll közelebb, mivel a szociáldemokrata vonulat-tól eltérően nem az ún. „tömegdemokráciát”, hanem inkább a kiválasztottak

„szakértői-demokráciáját” preferálja.

Az elitista koncepció a demokrácia legfőbb princípiumának tehát nem a részvételt, hanem az elitek közötti versenyt jelölte meg, amely lehetővé teszi az alternatívák állítását. Ez azt is jelenti, hogy a politikai részvételek közül egye-dül a választási részvételt tartják fontosnak, mivel csak ez járul hozzá a ver-senyző elitek kiválasztásához. Ehhez pedig nem szükséges mobilizálni az egész társadalmat, az összes választót, csak aki akar, „aki motivációt érez, az jöjjön”

választani.

A képviseleti és deliberatív demokrácia koncepció

A képviseleti (reprezentatív) demokráciákban is a többségi elv alapján ala-kítanak kormányt, de a kormányzati erők fő célja a liberális értékek alapján az egyéni jogok védése. Egyfajta egyensúlyt képeznek a szabadság és az egyen-lőség között, hogy lehetőség szerint mindkét elvet respektálják. A rendszer

A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 116

az állampolgárok számára az ún. konvencionális participáció csatornáit mű-ködteti és teszi elfogadottá, beleértve a konvencionális tiltakozási formákat is. Lipset és Rokkan például úgy érvel, hogy Európában a történelmileg ki-alakult törésvonalakra épülve ki-alakultak ki a politikai pártcsaládok is, melyek meghatározták a versenyteret és az állam működésének jellegét, irányát is (Lipset-Rokkan 1963).

Itt érdemes külön is szólnunk egy újabb keletű demokráciaértelmezésről, mely az 1990-es évek eleje óta vált elterjedtté. Sokan a reprezentatív demok-rácia egyik altípusának tartják a „deliberatív demokráciát”, mások viszont önálló típusként kezelik. A rendszer első leírója G. O’Donnel brazil-ameri-kai politológus, aki szerint nem minden diktatúra demokratizálódott azáltal, hogy kialakította demokratikus intézményeit és jogrendszerét, de ez a folya-mat is két szakaszos (O’Donnel 1993). A szerző szemben a közismert „több-ségi demokrácia” versus „konszenzusos demokrácia” felosztással egy másfajta rendszerezést hirdetett, amikor amellett érvelt, hogy a demokráciáknak léte-zik egy eddig fel nem tárt ideáltípusa is, amelynek ő a „delegatív demokrácia”

nevet adta. Szerinte ugyanis több ország is elindult az autoriter rendszerből a demokratikus átalakulás útján és kiépítette demokratikus intézményeit (par-lament, rendszeres választások, helyi önkormányzatok stb.), de ezután a fo-lyamat nem ment tovább az átmenet második szakaszába, hanem megrekedt a fejlődésben, s így nem jött létre maga a teljes demokratikus rendszer, hanem annak csak egy deliberatív változata. Ezesetben nem történt meg a második átmenet, ami teljessé teszi a demokratikus rezsimet. A továbbiakban nézzük meg, miben áll az ilyen rendszerek sajátossága!

Kiindulásában a demokratikus rendszer – O’Donnell értelmezésében – a stabil jogrendszernek és intézményeknek köszönhető hosszú távú politikai sta-bilitást jelenti, vagyis hogy a politikai élet minden jelentős szereplője adott-nak veszi a játékszabályokat, és tevékenységeit és elvárásait ezek mentén ala-kítja ki. Hozzá képest viszont a „deliberativ demokrácia” a rövid távú hatalom maximalizálásra törekszik, s így nem annyira a kialakult jogrendszer betartá-sára és betartatábetartá-sára törekszik, hanem arra, hogy még a játékszabályokat is át-formálja a saját érdekeinek és elképzeléseinek megfelelő. Rögtön hozzáteszem, hogy a koncepció védhető és hasznos értelmezési keretet ad a politológia és a tranzitológia számára. Véleményem szerint maga a deliberatív rendszer fölfog-ható úgy is, mint egyfajta fejlődésében „befagyott” demokrácia, amiről egy ko-rábbi tanulmányomban a poszt-kommunista országok választási rendszerének elemzése kapcsán részletesebben írtam. (Simon 1999; Simon 2004).

Másfelől a személyiség szerepe, karizmája kiemelkedővé válik a westminsteri-modell országaihoz képest. Ilyenkor fordul elő ugyanis, hogy a választók nem bíznak a pártokban, nem a programok alapján szavaznak a pár-tokra, hanem azok a tekintélyes karizmatikus politikusait keresik és rájuk sza-vaznak. E sorok írója által 1989 és 2014 között végzett idősoros országos

rep-117 rezentatív mintájú kérdőíves kutatások egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy még 25 évvel a rendszerváltás után is Magyarországon – Nyugat-Európá-hoz képest – igen alacsony az embereknek a politikai pártokba és a demokra-tikus intézményekbe vetett bizalma [Simon (2014) RETÖRKI Codebook]. Ki-sebb-nagyobb eltérésekkel, de lényegében ugyanez jellemzi a többi közép-euró-pai ország újdemokráciáját is (Barnes and Simon 1999; Czesnik 2012: 165-226).

A rendszer harmadik eleme az előzőek egyik fontos következménye, ami ar-ról szól, hogy a megválasztott népszerű politikus karizmájának is köszönhető-en olyan nagy hatalommal bír, mely a „konszköszönhető-enzusos demokráciákban” szin-te elképzelheszin-tetlen. Ennek gyökerei az autoriszin-ter rendszerig nyúlnak vissza. A népakaratot megjelenítő politikus-vezérek szónoklataikban is rendszeresen a népakaratra hivatkoznak, mint amely minden szabadság és demokrácia forrá-sa, nem pedig a stabil demokráciákban szokásos alkotmányos jogokra és a tör-vényekre. Ezzel pedig méginkább egyfajta populista színezetet adnak maguk-nak is és anmaguk-nak a rendszernek is, melyben működnek.

Nem csak Latin-Amerika, de Közép- és Kelet-Európa új demokráciáiban is jellemző ez a nagy politikusi teljesítményre épülő rendszer, miközben a pártok iránti bizalom sokkal alacsonyabb szintű, mint a stabil nyugati demokráciák-ban. Tegyük hozzá, hogy sokak szerint a nép-vezérek gyakran jobban megjele-nítik a nép akaratát, mint a kontroll nélküli pártokra alapozó elit-demokráciák.

Delegatív demokráciának tekinthető a latin-amerikai rendszerek többsége, az afrikai és délkelet-ázsiai országok egy része, és természetesen a poszt-kommu-nista demokráciák közül is sokan sorolhatóak ebbe a kategóriába. Véleményem szerint bátran gondolhatunk a magyar párhuzamokra is, amit érdemes külön is elemeznünk. Egyetlen megszorító megjegyzésem ide kívánkozik. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a delibaratív demokrácia csak egy átmeneti etapja a demokráciának, tehát hogy a participációs demokrácia előtti időszak átmeneti (kevésbé fejlett) alakulata lenne. Számomra sok érv szól ugyanis amellett, hogy itt nem egy lineáris fejlődés egyik állomásáról van szó, hanem egy önálló fejlő-dési típusról, mely leginkább a félperiféria országaiban gyakori.

A részvételi (participációs) demokrácia

A 20. század második felében terjedt el az a demokrácia-fölfogás és gya-korlati forma), melyet leginkább a részvétel fontossága az ún. participáció jel-lemez. Ezt egyesek anti-elitista vagy anti-revizionista irányzatnak is nevezik, azzal, hogy ellentmond a Schumpeter nevével fémjelzett verseny-centrikus koncepciónak. Megítélésünk szerint nincsen kifejezett ellentmondás, hanem sokkal inkább a preferenciák, a hangsúlyok áthelyezéséről és az értelmezési keretek másságáról van szó.

A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 118

A participációs demokrácia-elmélet középpontjában maga a részvétel áll, nem pedig a verseny. A kétféle demokrácia-értelmezés között - sok egyéb jel-lemző mellett - az a különbség, hogy az elit-demokrácia hívei szerint a rész-vétel csak egy eszköz ahhoz, hogy a megfelelő vezetőket kiválasszák, míg a participációs demokrácia hívei szerint a részvétel önmagában is a demokráciá-nak a lényegi eleme. A részvételi demokrácia abból indul ki, hogy a tömeges ál-lampolgári részvétel erősíti magát a demokratikus rendszert, a távolmaradás viszont közömbösséget, apátiát vagy bizonytalanságot szül, ezzel pedig gyen-gíti, sőt veszélyezteti a demokratikus rendszert. A legfontosabb érve az, hogy a részvétel jó állampolgárokat képez, és jobb életet eredményez, mert a közösség ügyei felé fordulás egyben könnyebbé teszi az egyén önmegvalósítását is. Nem fogadja el azt az érvet, hogy nem kell részt vennie azoknak, akik amúgy sem ér-tenek a politikához, nem ismerik a tényeket és szereplőket, nem követik az ese-ményeket. Éppen ellenkezően, azt állítja, hogy nekik is be kell kapcsolódniuk a közügyek intézésébe, mert csak ez által szereznek ismereteket, tapasztalato-kat, megismerik a lehetőségeket, megtanulják a demokrácia szabályait is, így csökkenhet bennük a közügyek iránti közöny és a politika iránti bizalmatlan-ság. A politikai tudatlanok így válnak politikailag tapasztaltakká és jártasokká (Lively 1975:134-136).

A részvétel nemcsak az egyén számára hasznos, de a közösség és maga az egész rendszer számára is, mert erősíti a politikai rendszer elismertségét, tá-mogatottságát, vagyis a demokrácia legitimációját. A participációs-elmélet je-lentős magyarázó erővel bír, de követői két problémát nem tudtak megoldani.

Az egyik a világos definíció hiányából adódik. Miközben a participáció hívei ha-tározott kritikai álláspontot foglalnak el a konzervatívabb elitista elméletek-kel szemben, használat közben nem definiálják elméletek-kellően, hogy mit is értenek részvételen és az sem világos, hogy milyen részvételi formákat preferálnak. To-vábbá azt sem teszik egyértelművé, hogy hogyan valósítanák meg a különböző participációs elveket. Az elvárásokból nem látszik az átmenet a valóság

Az egyik a világos definíció hiányából adódik. Miközben a participáció hívei ha-tározott kritikai álláspontot foglalnak el a konzervatívabb elitista elméletek-kel szemben, használat közben nem definiálják elméletek-kellően, hogy mit is értenek részvételen és az sem világos, hogy milyen részvételi formákat preferálnak. To-vábbá azt sem teszik egyértelművé, hogy hogyan valósítanák meg a különböző participációs elveket. Az elvárásokból nem látszik az átmenet a valóság