A LIBERÁLIS JOGOKTÓL A SZOCIÁLIS JOGOKIG

A liberalizmus és a demokrácia kombinációja, a „liberális demokrácia” szigo-rúan véve az a kormányforma, mely az ipari kapitalizmussal párhuzamos tör-ténelmi csúcspontot feltételez.

Igazi vetélytársai a diktatúrák (különösen a két világháború közötti időszak-ban), melyek Európában a fasizmusban és a bolsevizmusban érték el kiteljese-dett totalitárius formáikat. Míg azonban az előbbi eltűnt a második világhábo-rú befejeztével, az utóbbi túlélte Sztálin halálát, sőt bizonyos desztalinizáció ellenére megőrizte annak néhány tekintélyuralmi jellemzőjét: a pártállami rendszert, a civil társadalom működésének korlátozását, az államhatalom-mal szembeni mindenfajta egyéni és társadalmi autonómia tagadását és sok bolsevik típusú módszert. Ezekben az országokban a kommunizmus, vagy az államszocializmus kifejezés fokozatosan normatív jelentésvesztésen ment keresztül, devalválódott és leértéktelenedése az 1989–90-es általános ösz-szeomlásáig tartott. Ezen a folyamaton még a Gorbacsov nevével fémjel-zett peresztrojka és glásznoszty sem tudott változtatni. Sőt Magyarországon a politika hivatalos nyelvezete odáig jutott, hogy beemelte a rendszer legitim diskurzusába a demokrácia szót. A 1980-as évek elejétől ismét bekerült a rend-szer szótárába a demokrácia, de mindig valamilyen jelzős rend-szerkezetben, példá-ul szocialista demokrácia, népi demokrácia vagy munkahelyi demokrácia, hogy aztán a rendszerváltozás folyamata végleg megfossza a szót a mesterségesen ráragasztott jelzőktől.

Könnyen vonható választói párhuzam a liberalizmus és a fejlődő kapitaliz-mus között, mivel történelmi követeléseik az állampolgár gazdasági és szemé-lyes sérthetetlenségét képviselik az uralkodó osztállyal szemben. Más szóval, hogy a földbirtokost, a kereskedőt és a bankárt ne lehessen tulajdonától önké-nyesen megfosztani, kivégezni vagy megkínozni olyan uralkodónak, aki anyagi eszközökben hiányt szenved. Azonban a dolog ennél sokkal összetettebb: a

fe-121 udális parlamentek már kísérletet tettek az uralkodó adó és járulékok szedésé-re vonatkozó önkényének korlátozására: semmilyen társadalmi uralkodó osz-tály, legyen az kapitalista vagy nem kapitalista, sem egyezik bele önszántából, hogy kiemelkedő képviselőjének (ebben az esetben az uralkodó) hatalma a ta-gok felett korlátozott legyen.

Valóban, a liberalizmus felemelkedése, az „ius naturalismo” formában (Bobbio, 1973), azoknak az egyénre vonatkozó alapvető jogoknak a megszi-lárdításával, melyeket az uralkodónak nem áll jogában megsérteni, előbb vált párhuzamossá az abszolutista állam kialakulásával, mint a kapitalizmus fejlő-désével, bár mindkét folyamat időben egybeesik a társadalmi modernitás ki-alakulásával.

Az abszolutista állam azon törekvése, hogy összpontosítsa és individua-lizálja az uralkodó személyében a feudális osztály korábban kollektív hatal-mát, felkorbácsolja a nemesek azon követelését, miszerint az uralkodó hatalma olyan szabályok és szervezetek által legyen korlátozva, melyek az ő kollektív jo-gaikat képviselik: az alkotmányos monarchiák elődje. A nemzetek történelmei ebből a szempontból eltérőek: az angol abszolutizmus bukása utat nyit az első agrárkapitalizmus előtt; a francia abszolutizmus győzelme megfékezi a kapita-lista fejlődést addig, amíg forradalmi úton meg nem döntik a monarchiát; Po-roszországban és Japánban a Meiji restauráció idején, a kapitalista fejlődés és a parancsuralom kombinációja eredményeképp jön létre a katonai terjeszke-dés azon dinamikája, mely a második világháborúhoz vezet (Perry Anderson 1985).

Európában az abszolutizmus előretörése még a feudális osztályok életét és birtokait is fenyegeti, mivel az anglikán egyházban bekövetkezett szakadás és a reformáció kezdetével a vallási homogenitás keresése vallási háborúk kereté-ben valósul meg. Itt meg kell említenünk, hogy a vallásszabadság, és nem csu-pán a tulajdon, alapvető szerepet játszik az egyén természetes jogainak kinyil-vánításakor. Azonban éppen ezen két igény, a gondolkodás szabadsága és a tu-lajdonhoz való jog az, ami a fejlődő liberalizmus történelmi erejét adja, és amit a 18. században a felvilágosodás (Enciklopédisták mozgalma) gerincvelőjének tekinthetünk: ugyanazon racionalizmus igazolja az Állammal szembeni gazda-sági és gondolati szabadságot.

T. H. Marshall egy klasszikus cikkében javaslatot tett az állampolgári jogok kiterjesztésének világi szekvenciájára (Marshall, 1949:17-19):

• a 18. század a liberális polgári jogok megszilárdításának kora,

• a 19.század a politikai jogok kiterjesztésének kora,

• a 20. század a szociális jogok százada lett volna.

Egy egyszerűsítő vázlatról van szó, melyet Marshall az általa elemzett an-gol történelemre is alkalmaz, mivel, ahogyan ő maga jelzi, a polgári jogok el-ismerésének folyamata Nagy Britanniában hosszadalmasabb folyamat, ami a Forradalomtól az 1832-es Reformációs Törvényig tart, és az egyetemes

politi-A DEMOKRpoliti-ATIKUS ÁLLpoliti-AM SZEREPÉNEK VÁLTOZpoliti-ATpoliti-AI EURÓPÁBpoliti-AN ÉS Mpoliti-AGYpoliti-ARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 122

kai jogokat jó néhány országban csupán a Második Világ Háború érik el. Mind-azonáltal ez egy kedvező vázlat, mivel egy a liberális demokrácia kibontakozá-sának megértéséhez nyújt irányvonalat. Marshall a polgári jogok alatt azokat a jogokat érti, amelyek nélkülözhetetlenek az egyéni szabadság biztosításához:

a személy szabadsága (a szolgaság eltörlése), a szólás, a gondolkodás és a vallás szabadsága, a tulajdonhoz való jog, és az érvényes szerződések kötéséhez való jog, az igazságszolgáltatáshoz való jog. Könnyen belátható, hogy a jogok ezen halmaza nélkülözhetetlen egy kapitalista gazdaság fejlődéséhez. Néhány szer-ző kitart az intézményes változások mellett, ami segíti ezen jogok megszilár-dítását mint a kapitalista fejlődés kiindulópontját Európa Atlanti-óceán men-ti térségében és az Egyesült Államokban (North, 1981; Acemoglu 2013). Való-jában a szerződések betartása bírósági garanciájának hiányában és a tulajdon önkényes elkobzásának ellenében nem juthatunk el a piacgazdaság kialakulá-sáig: „ a polgári jogok egy versenyképes piacgazdaság számára nélkülözhetetle-nek” (Marshall, 1949: 19).

A polgári jogok kinyilvánítása, kétségkívül, nem foglalja magába az állam-polgárok részvételét a kormányzóréteg megválasztásában. Elméletileg lehetsé-ges egy olyan parancsuralmi rendszer, mely a jogállam jellegzetességeit foglalja magába: ez volt azoknak az álma, akik a 18. században az állampolgárok jogait védték a felvilágosult abszolutizmus keretei között, még gyakrabban, a polgári jogok megszilárdulását követően. Lényegében ez elismerése annak, hogy a po-litikai jogokat egy, a tulajdoni szempontok alapján kvalifikált kisebbség kezé-be helyezi. Ebkezé-ben a kettős értelmezéskezé-ben a demokrácia, mint polgári demokrá-cia jön létre: a polgári jogok létfontosságúak a feltörekvő kapitalizmus számá-ra, és kizárólag a polgárság rendelkezik, a földbirtokos osztállyal egyetemben, szavazati joggal.

A francia forradalom 1793-ban kiáltja ki, deklarálja az általános választójo-got a férfiak számára, azonban ezen jog soha nem vált ténylegessé és Napóleon megjelenésével el is tűnt. Más országokban a választáshoz való jog általánossá válása egymást követő fázisokon megy keresztül, amelynek során fokozatosan felszámolják a magántulajdon, az adófizetés, a kulturális, etnikai és a nemek közötti különbségből fakadó akadályokat. Ennek a folyamatnak, mely a politi-kai életben való részvétel növekedését eredményezi, két alapvető mozgatóru-gója van, a belső konfliktus és az államok közötti versengés, azonban mindket-tő egyazon dimenzióban jut kifejeződésre: a kormányok legitimitása.

Könnyen belátható, hogy a lakosság többségét (vagy jelentős részét) nem érintő politikai jog egy kormány törvényességét kell, hogy kétségbe vonja.

Mindazonáltal ennek nem kell törvényszerűen bekövetkeznie: a legnyilvánva-lóbb példa erre a nők esete, akiket hagyományosan a politikai élet és a kor-mányzás szférájából kívülálló személyként kezeltek, azonban hasonló esetek (pl. a hagyományos világ) példázzák, hogy hogyan vált elfogadottá vallási, et-nikai csoportok vagy éppen magántulajdon nélküli munkások kizárása a vá-lasztásra jogosultak csoportjából.

123 A fent említett jogok alól történő kirekesztés csupán abban az esetben gyen-gíti egy kormány legitimitását, ha azok a személyek, akik kirekesztődtek ezen jogok gyakorlása alól mozgolódnak és nyomást gyakorolnak annak érdekében, hogy elismertessék saját politikai jogaikat. Az 1832-es Reformációs Törvény, Nagy Britanniában, elismeri a polgárság és a tehetős középosztály gazdasági és politikai súlyát. Azonban a választásra jogosultak körének kiterjesztése a munkásosztály képviselőire csupán akkor következik be, amikor ezen osztály oly mértékű súlyt képvisel, mind létszám, mind pedig jogos követeléseik tekin-tetében, hogy az őket illető politikai jogok megtagadása feltehetőleg egy állan-dó konfliktusforrást jelentene, illetve szimbolikusan fenyegeti a kormány te-kintélyét.

A politikai jogok kiterjesztésének folyamata akkor válik különösképpen sürgőssé, amikor a parancsuralmi és polgári erőszakon alapuló rendszer he-lyére egy új demokrácia megszilárdítását tervezik: ezekben a szituációkban egy olyan demokrácia felállítására tett kísérlet, mely nem biztosít egyenlő jogokat a társadalom minden tagjának, az új rendszert törékennyé tenné. Mindez meg-követeli a jogok mielőbbi kiterjesztését és teljes körűvé tételét. Azonban a gya-korlatban egy lassúbb folyamatnak lehetünk tanúi, melyet a látens ill. nyílt po-litikai krízisekkel jellemzett rendszer társadalmi bázisának kiszélesítése ösz-tönöz, s amit belső és külső konfliktusok motiválnak.

A külső konfliktus, és legfőképpen a háború, illetve a nemzeti összefogás szükségessége háború idején, a történelem folyamán a politikai jogok kiszé-lesítésének egyik alapvető mozgatórugóját képezték. Egyik példa erre a vere-ség által létrejött demokráciák azokban az országokban, ahol a parancsural-mi kormány katonai erővel történő megdöntése után válnak demokratikussá (Therborn 1977). Ennek egy extrém példája Japán vagy a Német Demokratikus Köztársaság, amely országokban a nyertes vagy elfoglaló fél Alkotmányos de-mokrácia bevezetésére kötelez. Mindazonáltal általánosságban kijelenthetjük, hogy a vereség által létrejött demokratikus országok néhány jellegzetes voná-sukban megegyeznek a nyertes országok jellemzőivel: a nemzeti mozgósítás és a kollektív háborús erőfeszítés a háború végeztével a legitimitás egy mély göd-rét hagyja maga után.

A vesztes Németországban, 1918-ban, vezető osztály és azok rendszere elve-szíti törvényességét, mely addig jelentős abszolutista jellemzőket hordozott: egy hatalmi vákuum képződött, mely a szerencsétlen Weimari Köztársaság kikiáltá-sához vezetett. Ezalatt a győztes Angliában általánossá válik a férfiak választás-hoz való joga. A győzelem azonban egy törvényességi vákuumot is hagyott maga után: azok, akik alkalmasak arra, hogy vérüket adják a hazáért, aligha tekinthe-tők alkalmatlannak arra, hogy megválasszák vezetőiket. A mozgósítás és a tö-meges áldozatok az Államot erősen elkötelezetté tették a társadalom iránt. Az első világháború után ez az adósság a politikai jogok kiterjesztésében nyilvánult meg: ezt nevezzük a demokrácia első hullámának, mely csaknem megháromszo-rozta a demokráciák számát, ötről tizennégyre növelte.

A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI EURÓPÁBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 124

A második világháborút követően egy ehhez hasonló folyamat zajlott le Eu-rópában, amely végül a társadalmi jogok kiszélesítéséhez vezetett, s ez lénye-gében az állampolgári jogok újabb elemének számít. Köztudott, hogy a jóléti ál-lam (és a gazdaságban az álál-lam általi legmagasabb fokú intervencionalista poli-tika) megteremtésének egyik döntő eleme az a törekvés volt, hogy elkerüljék az olyan újabb társadalmi pusztítással járó helyzeteket, mint amit a ‚29-es válság is eredményezett. Így tehát a háborús erőfeszítés pozitív hatásának tekinthe-tő abban az értelemben, hogy egy államilag erősen kézben tartott ipar pozitív hatást gyakorolt mind a termelésre, mind pedig a foglalkoztatottságra. Azon-ban ezek a felülről irányított politikák kizárólag egy alulról, a társadalom részé-ről fennálló nagyfokú kereslet esetén értelmezhető: a győztes Nagy-Britanni-ában Churchill és a konzervatív párt nem húznak hasznot a megszerzett kato-nai győzelemből, mivel a választók eltávolítják őket, a munkáspárt javára, az-zal a céllal, hogy ez utóbbi kifejezze a társadalompolitikában a szolidaritásnak, a szolidáris erőfeszítésnek azt a morális légkörét, mely lehetővé tette a britek kitartását a háború évei alatt.

Összefoglalva tehát azt mondhattuk, hogy a polgári jogok (vagyis a sza-badság) az állampolgárok azon reakcióiból fakadnak, melyek az uralkodó ha-talma kiszélesítésére tett törekvéseivel szemben fogalmazódtak meg és nyer-tek teret. Ettől eltérően a politikai és szociális jogok kibővülése a kormányok azon szükségletének következménye, hogy erősítsék legitimitásukat és társa-dalmi támogatottságukat. Valójában eltűnik az uralkodók hagyományos legi-timációja (weberi értelemben), ami nem csak új társadalmi csoportok bevoná-sát hozza magával (a politikai jogok elismerése), de együtt jár az állampolgárok szociális (és gazdasági) jogainak elfogadásával, törvénybe való rögzítésével is.

5. A DIKTATÓRIKUS ÉS A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZÜLETÉSE ÉS BUKÁSA