A DEMOKRÁCIA DEFEKTUSAI KELET- ÉS KÖZÉP-EURÓPÁBAN

Kétségtelen, hogy a posztdemokrácia koncepciója, mint a demokrácia ha-nyatlásának és válságának diskurzusa csak korlátozottan értelmezhető, amennyiben annak folyamatai és jelenségei mutatis mutandis minden demok-ratikusnak tekinthető rendszerben megfigyelhetők ugyan, de Nyugat- illetve Közép- és Kelet-Európában más okokra vezethetők vissza, és más következ-ményekkel járnak. Ebben a térségben nem egyszerűen a demokrácia éretlen-ségéről, és nem is posztdemokráciáról van szó. Az utóbbi évtizedben Közép- és

93 Kelet-Európa számos országában megrekedtek a demokratizálódási folyama-tok, vagy részben vissza is fordultak. Ennek okai többnyire abban keresendők, hogy az 1989-1990-es rendszerváltozások után a liberális demokráciák általá-ban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mivel a szabadság nem te-remtett általános jólétet.

Miután ezekben az országokban a demokratizálódási folyamatok megtör-tek, az uralom egyre inkább autokratikus vonásokat kezdett el mutatni. Nem meglepő, hogy a térség országaiban az autokrata ajánlatok és az erős kéz iránti igények hamarosan egymásra találtak, és a liberális demokrácia erői az általá-nos bizonytalanság érzéséből fakadó kiábrándultság miatt gyakran képtelenek voltak vállalható alternatívát felmutatni vagy ezekkel akárcsak szembeszállni.

A politikai rend ettől kezdve egy demokrácia és diktatúra közötti szürkezóná-ban kezdett el mozogni, ami a fenti kategóriákba való besorolást lehetetlenné tette. Ennek nyomán olyan rendszerek jöttek létre, amelyek sem nem demokrá-ciák, sem nem diktatúrák, hanem jobb híján a hibrid jelleget kifejezendő min-denféle melléknevekkel ellátott – illiberal, limited, delegative, guarded – demok-ráciák (Schmidt 2001). Közös ezekben, hogy megszorítás vagy megkülönbözte-tés nélkül egyik sem nevezhető demokráciának, jóllehet egyik sem tekinti ma-gát diktatúrának, sőt gyakran hivatkozik a maga erős demokratikus legitimá-ciójára. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a demokratizálódás 1989 utáni hulláma nem a politikai liberalizmus győzelmét hozta, hanem a demokrácia mindenfé-le defektusokat mutató variánsainak „sikerét”.

Ezek a súlyos vagy kevésbé súlyos defektusokat mutató demokráciák abban különböznek a melléknév nélküliektől, hogy a választásokat és a politikai ver-senyt, mint egyfajta demokratikus minimumot ismerik ugyan, de az emberi- és polgárjogokat biztosító intézmények működését korlátozzák, és a hatalom el-lenőrzését, valamint a hatalomkorlátozást megnehezítik, vagy teljesen lehetet-lenné teszik. A hatalommegosztás és a jogállamiság elvét bármilyen ürüggyel hajlandók felülírni vagy figyelmen kívül hagyni, jóllehet felesküsznek ezekre.

A választások a számos kormányzati manipuláció miatt csak részben eredmé-nyeznek valódi versengést, így az eredmények egy pillanatig sem lehetnek két-ségesek. A kormányzat ellenőrzi a média nagy részét, és állami forrásokat hasz-nál pártcélokra. Bizonyos csoportokat előnyben, míg másokat hátrányban ré-szesít, amelynek egyetlen kritériuma a kormányhoz vagy vezérhez való hűség.

A legfontosabb hatalmi ág ugyan továbbra is a törvényhozás, amelynek tagja-it választják, de a kormány folyamatosan beavatkozik a normák kialakításá-ba. A bíróságok de jure függetlenek, ám a kormány de facto kolonizálja, ellenőr-zi, vagy legalábbis nyomást gyakorol rá (Vö. Merkel 2010: 37-38). A vezető(ke) t többnyire demokratikusan választják, így azok hivatkozhatnak az állítólagos népközelségre, ez azonban gyakran nem a nép szava, hanem a többség zsar-noksága, amely nem más, mint a vezér akaratának kifejezése. Az erős kéz irán-ti vágy nem ismeretlen Kelet- és Közép-Európában, és gyakran kapcsolják ezt össze történelmi illúziókkal, de a vezér személyét ma már nem annyira kultusz

A DEMOKRÁCIA VÁLSÁGDISKURZUSAI

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 94

övezi, mint inkább jól felépített imázs. Rendszerüket nem a hatalomgyakorlás brutalitása jellemzi, hanem az erőszak célzott és pontosan adagolt alkalmazá-sa. Nem annyira a hatalom pervertált jellege a meghatározó, hanem a leváltha-tatlansága.

A defektusos demokráciák működésére általánosan jellemző az informalizálódás folyamata (Schmidt 2001). Ennek sajátossága, hogy az in-formális eljárások és kapcsolatok egyre inkább túlsúlyba kerülnek az alkot-mányosan rögzített elvekkel és intézményekkel szemben. A legfontosabb döntések nem a formális keretek között születnek, hanem átláthatatlanul, személyi és érdek-összefonódásokra alapozva. A formális intézmények egyre inkább a végső legitimáló instancia funkciójára zsugorodnak. Gyakran hivat-koznak ezen rendszerek dinamikájára, ami abból adódik, hogy valóban nem terheli őket az egyeztetések és döntés-előkészítések, azaz a demokrácia hosz-szú folyamatainak holtsúlya. A hatékonyság és a határozottság vonzóak le-hetnek minden olyan politikai rendszer számára, amelyben az értékmérőket ökonomizálják. Ennek hátterében a „development first, democracy later” gondo-lata áll, amely szerint a jólét fontosabb, mint a szabadság, és utóbbi bevezeté-sére ráérnek akkor is, ha az előbbit már elérték. Ez a hatékonyság néhány eset-ben gazdasági szempontból bizonyára indokolható, de semmi esetre sincs szó megcáfolhatatlan törvényszerűségről, ráadásul, akik ezen rendszerek előnye-iről beszélnek, előszeretettel feledkeznek meg különleges ismertetőjegyükről:

korrupcióra való hajlamuktól. Miután a klientúra és a kijárás lépnek a nyílt és legitim konfliktusok helyére, ez megmutatja azt is, hogy mennyire sebezhető-ek ezsebezhető-ek a rendszersebezhető-ek, amelysebezhető-ek ugyan nem csúcsosodnak ki egyetlen összeom-lásban, de előkészítik az utat az autokratikus rendszerek felé, még inkább el-mosva ezzel a demokráciák és diktatúrák különbségét, és leszámolva azzal az illúzióval, hogy autokráciából csak a demokráciába vezet út.

Ma már nem kell különösebben realistának lenni ahhoz, hogy belássuk, a történelemnek a liberális demokráciák és piacgazdaságok pillanatnyi győzel-mével nem lett vége, hanem továbbment, immáron azonban filozófia, egészen pontosan elérendő cél nélkül. Ha az eszkatologikus várakozások el is tűntek, a jövővel szembeni elvárások fennmaradtak. Ebben a helyzetben a demokráciák-nak számos új kihívással és veszéllyel kell megküzdenie, miközben nem látszik semmilyen vele szembeállítható valódi alternatíva. Nem marad más a demok-ráciának, mint hogy önerőből tartsa fenn önreflexív jellegét, és ebből adódóan megújuló képességét, ami azonban a mai viszonyok között, a demokratikus he-gemónia ellenére sem lesz egyszerű.

95

HIVATKOZÁSOK

[1] Crouch 1965-ben kezdte tanulmányait a London School of Economics-on, majd a ‘68-as diák lázadások idején a Diákszövetség elnöke lett. Ezekről a tap‘68-asztalatokról írta első könyvét The Student Revolt címmel. Akadémiai pályafutása 1972-ben kezdődött a University of Bath-on és az LSE-on. 1985 és 1994 között Oxfordban volt profesz-szor, majd hosszú időn keresztül Firenzében tanított. 2005 óta a University of Warwick Governance and Public Management professzora.

[2] Mivel ebben a tanulmányban elsősorban a német nyelvterületen tapasztalható recepció-ra koncent rálok, ezért a hivatkozások is a 2008-as német kiadásrecepció-ra vonatkoznak.

A DEMOKRÁCIA VÁLSÁGDISKURZUSAI

A 21. SZÁZAD ELEJI ÁLLAMISÁG KÉRDŐJELEI 96

IRODALOM

Crouch, Colin (2004 és 2008): Postdemocracy (2004) London: Polity Press illetve Postdemokratie (2008) Frankfurt am Main: Suhrkamp

Crouch, Colin (2007): Wir brauchen Konflikte, Die Zeit, 2007.03.22.: 14

Decker, Frank (2005): Struktureller Populismus - Verändern die Medien das Politische?

Was kommt noch bei den Bürgern an? Medien zwischen Politik und Populismus, Eine Dokumentation Köln: 30-36. Online: http://www.politische-bildung.nrw.de/imperia/

md/content/publikationenvolltext/8.pdf (2012.04.18)

Genschel, Philipp – Zangl, Bernhard (2007): Die Zerfaserung von Staaltlickeit, Aus Politik und Zeitgeschichte 20-21: 10-16

Merkel, Wolfgang (2010): Das Ende der Euphorie. Der Systemwettlauf zwischen Demokratie und Diktatur ist eingefroren, WZB-Mitteilungen Heft 127: 36-39

Merkel, Wolfgang (2013): Zukunft der Demokratie. Krise? Krise, Frankfurter Allgemeine Zeitung 2013.05.05. (2014.11.08.)

Meyer, Thomas (2005): Politik in der Mediendemokratie. Was kommt noch bei den Bürgern an? Medien zwischen Politik und Populismus, Eine Dokumentation, Köln: 10-18. Online:

http://www.politische-bildung.nrw.de/imperia/md/content/publikationenvolltext/8.

pdf (2012.04.18)

Mouffe, Chantal (2011): „Postdemokratie” und die zunehmende Entpolitisierung, Aus Politik und Zeitgeschichte (1-2): 3-4

Ritzi, Claudia–Schaal, Gary (2010):  Politische Führung in der “Postdemokratie, Aus Politik und Zeitgeschichte (2-3): 9–15

Schaal, Gary (2010): Postdemokratie. Tatsächlich? Magazin erwachsenenbildung.at. Das Fachmedium für Forschung, Praxis und Diskurs. Ausgabe 11: 2-11. Online: http://

erwachsenenbildung.at/magazin/10-11/meb10-11.pdf (2012.04.18.)

Schmidt, Siegmar (2001): Demokratien mit Adjektiven. Die Entwicklungschancen defekter Demokratien, Entwicklung und Zusammenarbeit Nr. 7/8, 219-223. Online: http://

archive.today/20130429063802/http://www3.giz.de/E+Z/zeitschr/ez7801-7.htm (2014.11.08.)

Zangl, Berhard (2008): Monopolist a. D. – Herrschaft wird delegiert, doch ganz ohne den Staat geht es nicht immer, WZB-Mitteilungen Heft 121: 11-14

97

A DEMOKRATIKUS ÁLLAM SZEREPÉNEK VÁLTOZATAI