Nyolcadik Fejezet - Regény Lélektemet ő Serfőző Larry

Dr. Luneburg Róza, mostani idők.

—

L

égy kegyes hozzám, szentlélek, — csippentettem be ajkaimat hüvelykem és mutatóujjam közé. — És szállj alá rám szükségem órájában.

Ideje lenne, hogy megtagadjam érzelmeimet, hogy szabaddá tegyem racionális okfejtésemet és kellene, hogy újra asszimiláljam a szenvedélyeket, melyeket hatalmamban tartottam azelőtt? Ezek voltak a kérdések, amiken tépelődtem mielőtt Péter megérkezett következő terápia szessziónkra. Fel kellene-e, hogy világosítsam, hogy ki vagyok és kérjem a segítségét? Egy férjjel szemben, aki az ördög cimborája lett, bár eredetileg ő adta nekem a jegyet a gazdagsághoz tartó vonatra, hogy beléphessek a felső középosztály soraiba. Senki meg nem jósolhatja, hogy mi lesz, ha Hanst szembesítem a képekkel. Nem kockáztathattam meg ezt az esélyt. Harminc év biztonsága és kényelme több lenne talán, mint amit

megérdemlek? Kell, hogy találjak más utakat is, hogy elérjem a totál beteljesülést. Péter már olyan sokszor megtagadott és becsapott, miért bíznék meg benne most? Talán mégis ő lenne az utolsó ütőkártya, ami a paklimban rejlik?

Eszembe jutott, hogy Hans mennyire hidegen nemtörődöm volt, amikor eladta szüleinek ősi házát Alkmaarban és a fiam, Arnful kiabált rá. — Vissza fogom venni, te átkozott. A ház családi tulajdonban kellett volna, hogy maradjon.

Hans keresztülnézett rajta, nem szólt semmit és megkötötte az eladási szerződést. A pénzt befektette, amikor a tőzsde a legalacsonyabban állt, 1992-ben és óriási hasznot zsebelt be, amikor közvetlenül a technológia buborék széjjelpukkanása előtt 2001-ben eladta

érdekeltségeit. Lelkiismeretlen spekulációin keresett aljas pénzén női fehérneműt vásárolt és szadista mazochizmus tevékenységet folytatott. Gyűlölni kezdtem, nem azért, amit csinált, de ahogy csinálta. Titokban a hátam mögött, meggyalázva házastársi bizalmamat.

Péter kopogott az ajtón és beengedtem. Elvégre határa volt, hogy mennyire

gyötörhettem magamat, és hamis mosolyt erőltettem az arcomra, egy mesterkélt bizonyítékát, hogy mennyire erős voltam hivatásomban és kiegyensúlyozott a dolgaimban.

— Várjon, — állítottam meg felemelt tenyeremmel. — Szeretnék kérdezni magától valamit, mielőtt elkezdjük szessziónkat.

— Kérdezzen, — bólintott.

— Nős?

— Nem a jelen pillanatban.

— Elvált? — kérdeztem és leírtam a választ a csipeszes írótáblára, amit az ölemben tartottam.

— Egyszer, nagyon hosszú idővel ez előtt. — felelte és a gyűlölet gonosz lángja lobbant fel mélyen ülő szemeiben.

Oh, mennyire imádtam én valamikor azokat a szemeket. Olyannyira melankolikusak voltak és szomorúak, mintha valami örökké hiányozna neki, mintha folyton tévedett volna és mindig valamit meg kellene bánnia. Valahogy mindig azt éreztem, hogy okosabb, mint én, és látja a jövőt és kitartóan dolgozik, hogy elérje, amit maga elé tűzött. Miért engedtem, hogy más nők elkaparintsák előlem? Miért nem volt bátorságom, hogy megszerezzem, ami jogosan az enyém? Miért nem mentettem meg Pétert saját magától?

— Voltak mások is? — kérdeztem.

— Igen, — nézett rám kíváncsian. — Miért?

— Semmi különösebb ok, — fordítottam el a tekintetemet. — Be kell, hogy vezessem az adataiba, amit össze kell állítanom, hogy megfelelő programot javasoljak bajának

kezelésére.

— Maga ismerősnek tűnik, — Péter keskenyre húzta a szemét és arcom felé nyúlt, hogy felemelje államat, de elütöttem a kezét.

— Ne nyúljon hozzám, — figyelmeztettem szigorú hangon, — a kezelőorvosa vagyok.

— Bocsánat, — Péter szemtelenül leereszkedő grimaszt vetett felém. — Azt hittem, de lehetetlen.

— Hagyja abba. — emeltem fel a hangomat és a csipeszes írótáblát a mellemhez szorítottam. — Igaza van, teljesen lehetetlen. Ne is gondoljon rá.

— Második feleségem is volt, — változtatott tónusán és békítő hangon folytatta, de a leereszkedően visszataszító vigyor nem tűnt el az arcától. — Hosszú és boldog házasságban éltünk, de egy évvel ezelőtt meghalt a drágám.

— Gyerekek? Hány gyereke van? — kérdeztem és próbáltam nyugodtságot mutatni.

— Egy. Egy fiú, akiről már beszéltem. A második feleségemtől.

— Folytassa, hallgatom.

— Nem, hacsak meg nem iszik velem valamit egy bárban. Vagy ragaszkodik a terápiához és megvárja, amíg a részhez érek, amit hallani akar, vagy legyen a barátom és mindent elmondunk egymásnak. Maga elmondja a maga történetét és én a magamét.

— Folytassa ahol abbahagyta, — feleltem, — és ha itt lesz az ideje, én is elmondom a magamét.

— Rendben. — nézett rám és valami ármányosan nehéz súlyossággal hallgatott. — Elmondhatom, hogy milyen keményen dolgoztam, hogy talpra álljak, mialatt maga a rövid utat választotta a gazdagság paradicsomába.

Ettől a mondattól fogva tudtam, hogy tudja, hogy ki vagyok, de egyelőre még nem akarta beismerni. Akarta, hogy meghallgassam balszerencséit és nemes erőfeszítéseit, mielőtt hajlandó volt segítő kezet nyújtani nekem. Nem azért mert gyötörni akart és hibáztatni, hogy egy befutott idősebb férfival estem szerelembe. Csak demonstrálni akarta erejét, az

eltökéltséget és a kitartást, amit mindig csodáltam benne. Azt akarta, hogy még egyszer fülig szerelembe essek vele. Akarta, hogy elfelejtsem mennyire gonoszul bánt velem, amikor fiatalok voltunk. Meg akarta tisztítani a lelkét; akarta, hogy meghallgassam a gyónását és feloldozást adjak neki. Meg akarta mutatni, hogy letöltötte idejét a bűntettekért, amiket benne való naiv hiszékenységem ellen harminc évvel ezelőtt elkövetett.

— Pokorny Péter, 1972

P

éter két évet dolgozott Mr. Wurmfeld cégénél. Ez alatt a két év alatt elsajátította a szakmát, a Carrier és Trane cégek szakkönyveiből kitanulta a légkondicionálás és hűtőberendezések elméletét, egy könyvtárra való diagramot gyűjtött össze a csővezetési és szerelési részletekről és kitanulta, hogyan működnek a modern magasépítésű épületek gépészeti berendezései.

Hamarosan a kis cégnek vezető tervezője lett és egy tucat rajzoló dolgozott irányítása alatt.

Jelentős és anyagilag hasznosítható szakmai tudást szedett össze és nekiállt előkészíteni feljebb lépését. Több állásinterjúra ment. Minden egyes sikertelen alkalomból tanult valamit és egyre javította írott és beszélt angolságát. Több privát munkaközvetítő céggel vette fel a kapcsolatot és hivatásos fejvadászok kezdtek felfigyelni foglalkozási életrajzára. Az egyik elküldte, le a Dun & Bradstreet épülethez, Manhattan alsóvárosába, hogy beszéljen

Grossman Nathan úrral, az Alexander Potter cég, egy neves és régi környezetvédelemmel foglalkozó tervezőmérnöki iroda alelnökével, az épület egyik bérlőjével.

— Gépészmérnöki oklevelem van és hét éves gyakorlatom, ami hároméves amerikai tapasztalatot foglal magában. — Péter jelentett ki szerény, de büszke mosollyal az arcán.

— Hogyan nevezi magyarul az oklevelét? — az idős alelnök kételkedő pillantást vetett Péterre.

— Diplomának, — Péter válaszolta becsületesen, de kissé zavartan, mert nagyon jól tudta, hogy Amerikában csak a középiskolai végzettséget nevezik diplomának.

— Jó, — az idős úr megsimogatta a szakálla helyét és hátradőlt székében. — Fel van véve.

Grossman Nathan döntését arra alapozta, abban az időben Péter számára ismeretlenül, hogy a helyes terminológia a tengerentúlon, amit más európai és magyar mérnököktől tudott meg, akik dolgoztak neki, hogy az oklevelet diplomának nevezik. Csak Péter őszinteségét tette próbára.

— Alapfizetése 240 dollár lesz negyvenórás munkahétre. — Grossman folytatta. — De lényegesen többet fog keresni, mivel jelenleg napi két óra kötelező túlóra időbeosztással dolgozunk. Elfogadja?

Péter természetesen, hogy elfogadta. A földalattin vissza az East 41st utcáig

kimondhatatlan boldogságban úszott és örömmel engedelmeskedett, amikor Mr. Wurmfeld behívta az irodájába, hogy kioktassa, mivel túl sokszor jött vissza megkésve az

ebédszünetről.

— Állás ajánlatott kaptam, Mr. Wurmfeld, — Péter megelőzte, bármi fegyelmezési szózatot is szándékozott főnöke adni neki. — És nagyon sajnálom, hogy itt kell hagynom cégét és köszönöm eddigi támogatását, de ez egy olyan alkalom, amit nem tudok

elszalasztani.

Wurmfeld Charlie jó ember volt. Olyan fajta egyéniség, aki kitűnő szakmai képzettséggel rendelkezett és mindig szorgalmasan dolgozott, hogy előbbre haladjon.

Szigorú arca barátságossá enyhült és elismerő mosoly telepedett arcára.

— Minden jót kívánok, Péter. — nyújtotta ki a kezét és kezet rázott Péterrel. — Maga is kitanulta a szakmát a kezem alatt, ahogy azt már sokan mások megtették, és biztos vagyok benne, hogy sikeresen megállja a helyét a mi cégünknél lényegesen többet követelő

munkahelyen és nehezebb körülmények között is.

Két héttel később Péter megkezdte új állását. Egy fiatal mérnök, Hayes Denis

elmagyarázta neki a cég munkaszabályzatát és a juttatásokat és valahol a hatalmas rajzterem hátsó részében leültette egy íróasztalhoz. Közvetlen mellette ülő munkatársa, ki más, egy magyar hölgy, Gálfi Erzsébet volt, aki történetesen ugyanannál a cégnél dolgozott

Budapesten, ahol Péter édesapja. Erzsébet népszerű személyiség volt a rajzteremben, sokan megálltak asztalánál egy ingyen süteményre és viszonzásul beszélgettek vele. Erzsébeten keresztül Péter is hamarosan ismerté vált a cégen belül.

Alexander Potter és társai cég, New York legrégibb tervező intézete volt és elsőnek vettek fel színes bőrű mérnököket és számos diplomásuk volt Haitiből, Pierre, Claude and Maurice nevezetű kreolok. Temérdek munka volt, főleg három hatalmas szennyvíztisztító telep bővítésével kapcsolatban, kettő Washington főváros közelében és egy Baltimore-ban.

Péter közvetlen főnöke egy Pattel nevű indiai úriember volt. Rajta kívül sokan mások is voltak Ázsiából, főleg Tajvanból és a Fülöp szigetekről. Általánosságban beszélve, több idegen születésű alkalmazott volt, mint amerikai születésű fehér, akik szinte kizárólag mind alelnökök és társtulajdonosok voltak.

Ez volt az első hely, ahol háromévi amerikai tartózkodás után Péter végre otthon érezte magát és hasznosítani tudta tanult mérnöki szakmáját.

Kilenc hónappal később a patinás céget megvette egy Bostonból való óriáscég, Camp Dresser and Mcquee és átköltöztette a nemrégiben megnyitott, de még nem teljesen

befejezett World Trade Center épületcsoport South Tornyának 22-ik emeletére.

Íróasztalától Péternek csodálatos kilátása volt a New York Upper Bay tengeröbölre és a Szabadságszoborra. A világ tetején ülve érezte magát és bőségesen kezdte besöpörni a pénzt.

Kollégái és főnökei mind tisztességes családos emberek voltak és semmi

körülmények között nem mondhatta meg nekik, hogy egy gay férfivel lakik együtt és egy prostituálttal. A kártyavár, amit oly gondosan épített idáig készen állt, hogy összeomoljon, hazugságainak súlya alatt, a félrevezetések alatt, amiket soha nem szándékozott gyaníttatni.

Egyelőre csak annyit mondott Erzsébetnek, hogy egy lakbérszabályozott lakóház tulajdonosa, amire hatalmas kölcsönt vett fel, és minden egyes lakást ki kellett adnia és az egyikben lakik egy gyermektelen párral együtt. És, hogy minden fillérre szüksége van, hogy fizesse a jelzálogkölcsön részleteit, karbantartásokat, a fűtést és a javításokat.

— Nagyon ügyes, — Erzsébet bólintott elismerően. — Biztos benne, hogy maga nem zsidó?

Erzsébet zsidó volt, bár egyetlen munkatársa sem tudta róla, kivéve Grossman úr, aki maga is zsidó volt, és akinek Erzsébet megmutatta a karjára tetovált számot, amit az

Auschwitzi haláltáborban égettek rá.

Erzsébet feltette a kérdést, hogy Péter gondolt-e már nősülésre és Péter habozás nélkül felelt.

— Majd megnősülök, de még nem találtam megfelelő leányt.

— Igaza van, — Erzsébet csoszogott, hogy elrendezze teasüteményeit a kávéfőző géphez közeli pulton. — Várjon addig, amíg van elegendő pénze és rangja. Minél több vagyont halmoz fel, annál jobb partit tud majd csinálni.

Ezzel a végtelen bölcsességgel a kérdés nyugalomba lett téve. Senki fogta kérdőre, hogy Pétert miért nem hívja soha senki magánszemély, és ez termelékenysége szempontjából jobb is volt. Péter fiatal volt és hibátlanul tisztességesnek látszott.

—

M

ike csendes természetű ember volt, többnyire a maga dolgaival foglalkozott. A múzeum vezetősége megengedte, hogy szabadon ossza be munkaidejét és gyakran hozott haza munkát és felbecsülhetetlen értékű műtárgyakon dolgozott a nappaliban. Egy alkalommal hat

hónapot töltött egy szarkofág restaurálásán, a háromezer éves múmia még mindig benne az ősi koporsóban, és napközben mellette aludt a díványon, amíg szobatársai munkában voltak.

Művészien helyrehozott egy dodó madárpár kitömött maradványait, egy kihalt erszényes farkast Ausztráliából, egy berberoroszlánt az Atlasz hegyeiből és egy ezüsthátú gorillát a Kongóból.

Ha éjszaka nem tudott aludni, és szüneteltetni akarta a szakmája megkövetelte fájdalmasan gondos részletmunkát, hosszú magányos sétákra indult a Central Parkon keresztül, le a kizárólag felnőttek részére való filmeket vetítő mozi házakba, a West 42nd utcában.

Elhagyott ligeti padokon más magányos férfiakkal találkozott, alkalmi partnereket szedett fel az egész éjszaka folyamatosan pornófilmeket vetítő filmszínházak alagsorbeli vécéiben és végül előrelépett és felfedezte az ultima paradicsomot, a Dobozt.

A Doboz egy nagyméretű elhagyott kamion utánfutó volt az egyik West Side kikötőstégre leparkolva. Gay férfiak mentek oda, minden azonosító okirat nélkül és rendszerint teljesen ruhátlanul, hacsak fel nem öltöztek rendőrnek. Világítás nem létezett, senki nem kérdezett neveket, senkinél nem volt személyi igazolvány, legfeljebb egy telefonszám tintával ráírva a kézfejükre, ha valami ritka esetben esetleg segítség szükségeltetett.

Egy szombat reggelen, percekkel csak hat óra után, Péter telefonhívást kapott a New Yorki rendőrségtől.

— Kéretik, hogy lejöjjön a Városi Hullaházhoz a First Avenue úton, közel az East 32nd utcához és azonosítson egy halottat. — mondta egy darabos és érzéketlen hang a vonal másik végéből. — Legközelebbi hozzátartozó után kutatunk és a maga telefonszámát találtuk az elhunyt kezére ráírva. Lehet, hogy az egyik barátja, vagy valaki, akit ismer.

— Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. — Péter felelte az álmosságtól még mindig erősen kábultan és jeges reszketés futott végig a gerincén. Tudta, a halott személy csakis Mike lehet. Barátja kockázatos életet élt és senki más nem tudta ezt a telefonszámot, csak ő.

— Kár sietni, — a hang hozzátette. — Az elkövetkező néhány nap alatt az illető nem megy sehova.

Péter bekopogott Angelina ajtaján. — Ébredj fel, angyalbogár. Úgy néz ki, hogy Mike meghalt és el kell, hogy hozassuk a városi hullaházból.

A reggelit kihagyták, ügyes elővigyázatosság hányinger ellen, és taxiba vágták magukat és elhajtattak az East 32nd utca végébe. Egy szemüveges férfi, kétes foltokkal szennyezett fehér köpenyben fogadta őket, és egy detektívvel együtt, akit megbíztak az eset kinyomozásával, levezette őket a második alagsorba, mélyen az utca kövezete alatt.

A fehérköpenyes egy feliratra mutatott, ami a lobbiban függött alá a mennyezetről.

Szűnjenek meg a beszélgetések és meneküljön a nevetés. Ezen a helyen a halottak lelik örömüket, hogy segíthetnek az élőknek.

A fehérköpenyes átvizsgált néhány iratot, bólintott és egy rozsdamentes acélból készült hosszú asztalhoz lépett, ahol lepedővel leborítva egy hulla feküdt és felemelte a takaró sarkát és megmutatta az elhunyt arcát.

— Ismeri? — a detektív nézett Péterre kérdően.

— Igen, — Péter ajka elkékült és alig tudott beszélni, mialatt Angelina elfordult és visszafojtott egy száraz öklendezést. — Ez a mi szobatársunk, már úgy értem volt

szobatársunk. Barnes Mike a neve. Mi történt vele? Hogyan halt meg?

— Megfulladt, — a fehérköpenyes ujjával összecsípte a halott orrát és kifeszítette a száját. — Valami vastag tárgyat lenyomtak a torkán.

— Mi elintézzük a temetést. — Péter hangja remegett. — Rendes ember volt.

Megérdemel egy tisztességes temetést.

— Egy alávaló buzeráns volt. — A detektív kibontott egy csomag rágógumit és romlott fogai közé helyezett egy darabot. — A Hudson folyóban találtuk lebegve egy Greenwich Village-i kikötőmóló mellett. Mit mondjak magának? Megkapta, amit keresett.

— Ne beszéljen így, — Péter összeráncolta a homlokát és jeges pillantást vetett a detektívre. — Tehetséges alkotóművész volt, egyike a legjobbaknak, akik valaha is éltek az Atlanti óceán innenső oldalán.

Miután kitöltöttek néhány iratot és otthagyták a detektívet, hogy intézze a következő esetet Angelina és Péter valahogy ismét kitaláltak az utcára és észak felé fordultak a First Avenue mentében.

— Akarsz reggelizni? Fizetek. — Péter kérdezte.

— Nem tudok enni, — a leány rázta a fejét. — Ez rettenetesen volt. Borzalmasan meg vagyok ijedve.

— Éppen azért, — Péter noszogatta. — Ismerek egy kis reggelizőt az East 34th utca és a Third Avenue sarkán. Igyál meg legalább egy kávét feketén és beszélgessünk. Úgy nézel ki, mint aki a saját kísértetével futott szembe.

— Azzal, — a leány bólintott. — És beszélgetni jó. Mehetünk.

Elsétáltak a reggelizőig és bementek. Miután leültek egy szeparéba egy slampos és nyavalyás kinézetű pincérnő egy kanna kávét hozott nekik és letett két menüt az asztalra.

— Könnyen lehettem volna én ott lent. — Angelina kezdte, és mereven nézte a fényes fémkancsót, ahogy Péter töltött mind a kettőjüknek.

Péter tétovázott, mintha gondolataiban lenne elmerülve, ahogy cukrot kanalazott a kávékba és megkeverte. Racionális elméje elszörnyülködött, de mégis megkönnyebbülést érzett. Nem helyeselte Mike titkos kalandjait és nem volt vele intim kapcsolatban már évek

óta. Ő lenne felelős a haláláért, mert nem akadályozta meg? Nem tudta volna és nem is volt a kötelessége. Amennyire megközelíthetetlen volt és érzelmileg távoli, ahogy a körülmények kényszerítették a leányt viselkedni vele szemben, szerelemben volt vele és szívből imádta.

Mike halála megnyitotta az ajtót, amin keresztül kellett mennie és be kellett vallja Angelinának iránta való érzelmeit.

— Nem lenne szabad, hogy idegen férfiakkal kijárj. — mondta és megfogta a kezét.

— Igen, igaz. — Angelina visszariadt, de nem húzta el a kezét. — Sok minden mást sem lenne szabad, hogy csináljak.

— Miért nem jársz csak velem? — Péter két kezébe fogta Angelina kezét és szerelem gyötörte szemei szenvedően keresték a leány szemeit. — És hagyd a többieket.

— Veled? — Angelina szemei kerekre nyíltak. — Hiszen együtt lakunk.

— Nagy különbség van az együttlakás és a párként való együttélés között.

— Mit értesz ez alatt? — Angelina mosolygott és fejét furcsa szögben tartotta, ami kihívónak volt vehető és flörtölősnek.

— Jó pénzt keresek, — a fiatalember felemelte a fiatal nő kezét és egyenként megcsókolta az ujjait. — Legyél a feleségem és gondodat viselem.

— A te feleséged? — a leány lekicsinylően kacagott, — azt hittem, hogy gay vagy.

— Nem vagyok gay. — Péter elveresedett.

— Ha, — Angelina visszahőkölt, — Ezt meg, hogyan érted?

— Szeretlek, — Péter áthajolt az asztal felett és a leány fülébe suttogott. — Attól a naptól fogva szeretlek, hogy először hozzám szóltál a Wolcott hotel lobbijában. Azért költöztem össze Mike-al, hogy egy helyen élhessek veled. Lakásra volt szükséged egy jó környéken és szereztem egyet. A cél szentesíti az eszközt. Nem gondolod? A szívem legmélyéből szeretlek, és egész életemet veled akarom tölteni.

— Bizonyítsd be, — Angelina kacéran szemlélte a szerelmes férfit. — Hogy nem vagy gay.

— Aludjunk együtt és bebizonyítom.

— Ez nem így megy. — Angelina elcsücsörítette a száját. — A koitusz aktusa nem jelent semmit. Udvarolj nekem, csábíts el és mutasd meg, hogy én vagyok álmaid

legszentebb nője.

Egy héttel később Péter elvitte Angelinát a Metropolitán Operába és megnézték Bizet Carmenénak előadását.

— Ugye, te nem gyilkolsz meg egy késsel, ha elutasítalak, vagy igen? — a leány kérdezte a végén könnyekkel a szemében, ahogy José szeretőjének halott teste mellett térdelt, akit éppen most szúrt le és énekelte. — Ah! Carmen, ma Carmen adorée!

— De igen, — Péter felelte és olyan szenvedéllyel csókolta meg Angelinát, amit a leány még soha nem érzett az előtt és olyan szavakat lehelt a fülébe, amiket még senki nem mondott neki. — Te vagy az életem, a végzetem és reményem. Te vagy az ok, amiért létezem.

Később, még ugyanazon az estén, egy háromfogásos vacsora és egy palack Dom Perignone pezsgő után a Le Bernardin étteremben a West 31st utcában, hazamentek és elsőször kapcsolatuk folyamán Angelina ágyába invitálta Pétert.

— Hol voltál egész életemben, — a leány lábait a férfi dereka köré kulcsolta és karjaival átölelve tartotta a nyakát. — Miért nem mondtad meg már régebben, hogy ennyire szeretsz?

Másnap Péter vett egy teljes karát nagyságú gyémántköves gyűrűt és térdeire hullva megkérte Angelina kezét, a főfogás kihozatala előtt egy másik méregdrága étteremben, a

In document Regény Lélektemet ő Serfőző Larry (Pldal 59-67)