Hetedik Fejezet - Regény Lélektemet ő Serfőző Larry

Dr. Luneburg Róza, mostani idők.

N

éhány nappal később, ahogy szilvás gombócot gyúrtam a férjemnek, Hans bejött a konyhába és leült a reggeliző asztalhoz, az üveg tolóajtó mellé, ami kinézett tartósító

anyaggal pácolt terjedelmes deszkateraszunkra. Meredten bámult rám és rögtön tudtam, hogy valami van a begyében.

Felséges tavaszi nap volt odakint, az azáleák és a rododendron bokrok teljes virágzásban tündököltek és egy kékmadár pár dolgozott fészkükön a madárházban, amit tavaly szegeltem a nagy platánfára, az angolkert virágágyásain túl, és pletykás verébcsapatok csiripeltek zajosan az ereszek alatt.

A legnagyobb gyúródeszkánkra nyújtottam ki a tésztát és egy kerek forgókéssel kis négyszögeket vágtam belőle, amikor Hans beszélni kezdett.

— Róza, — mondta. — Jártál fent a padláson mostanában?

— Nem, — vetettem felé egy te bolond vagy nézést. — Hogyan mehettem volna oda fel? Örökké zárva tartod.

— Van valami ellenvetésed ellene? — felelte éles hangon, amit ijesztően idegennek találtam tőle. Harminc évig könnyű volt egy fedél alatt élni vele. Jó ember volt mindig, bár soha nem adtam okot neki, hogy rosszul bánjon velem, vagy kimutassa gonosz oldalát, ha egyáltalán volt neki. Engedelmes feleség és partner voltam, és néha még különleges kívánságait is teljesítettem, ha megkért az éjszaka közepén. Most valahogy másképpen hangzott. Felfedeztem a képeket és titkos életét és meg kellett húznom a határvonalat. Menj elmeorvoshoz, drágám, gondoltam, vagy megmondalak.

— Mint egy hivatásos pszichoanalitikust kérdezel? — kockáztattam meg egy mosolyt és tréfás hangot használtam. — Vagy a feleségedet kérdezed, akivel minden titkot

megosztasz.

De Hans, ha egyszer megindult, nehéz volt megállítani. — Lényegtelen, hogy kinek,

— mondta, — zárva tartom, ahogy tudod, hogy a gyerekek ne mehessenek fel.

— Még túl kicsik, hogy elérjék a húzózsineget.

— Talán már nem. — Hans ujjaival dobolt az asztalon és hideg szemekkel meredt rám. — Ha a te természetedet örökölték, akkor elég ravaszok lesznek, hogy a szék támlájára álljanak, és könnyen kitörhetik a nyakukat, ha leesnek.

— Sok bajt csinálhatnának, de nem csinálnak. — feleltem élesen, körbefordulva és a tízliteres fazekat a sparheltre téve és meggyújtva a gázt alatta. — Miféle bogár eszi az agyadat, Hans? Kifele, nekem megmondhatod, hivatásos pszichoanalitikus vagyok.

— Valaki járt a padláson.

— Nem én.

Ez egy adoptált válasz volt, egy szükséges hazugság. Fent voltam és felfedeztem titkos oldalát, de ezt nem mondhattam meg neki. Az adott helyzetben a szükség legyőzte az igazságot. Várnom kellett és figyelnem, hogy ki tudjam ugrasztani a nyulat a bokorból.

Letörtem a lakatot a bőröndről és gyanú alá kerültem. Valószínűleg arra is rájött, hogy számos fényképet is elvettem. A félelem fekete kígyója mocorogni kezdett a gyomromban.

— Nagyon mérges lennék, ha kiderülne, hogy te voltál a tettes. — Hans

kiegyenesítette kétméteres termetét és bokszerszerű öklét a tenyerébe csapta. — Ez egy magánügyek elleni sérelem, amit nem tűrhetek.

— Miféle magándolgokat rejtegetsz odafent, Hans? — Léptem hátra és megragadtam a sodrófát, ami nem számíthatott védelemnek negyvenöt centis bicepsze és lapátnagyságú diszkoszvető kezei ellen. — A kérdés az, hogy férfi vagy-e eléggé, hogy megoszd titkodat feleségeddel?

— Ha valaha is az jár az eszedben, hogy elválj tőlem és lekopassz és lerombold életem. — Hans felemelte az öklét és hangja menydörgött, mint a dűnék ellen zúduló szökőár dübörgése. — Nagyon meg fogod bánni. Visszadoblak ahonnan jöttél, abba a poloskák fertőzte Budapesti nyomornegyed szobába, ahonnan kivettelek. Semmid nem volt, amikor elvettelek feleségül. Én fizettem összes iskoláidat és én vettem ezt a luxusházat.

— Csillapodj, Hans. — feleltem és kihúztam a konyhafiókot, ahol tudtam, hogy van egy olló és reszkető kezemet rátettem. — Mond el, ami bánt téged. Elmegyógyász vagyok, és bármit is mondasz kezelőorvosodnak, az orvos és páciens közötti titoktartás kötelez.

Senkinek nem fogom elmondani. Visszavonnák orvosi engedélyemet, ha megtenném.

— Orvosi engedélyed, ha. — Hans kifújta a levegőt tüdejéből és a légáramlat szinte nekilökött a tűzhelynek, ahol a forró vizes fazék veszélyesen közel táncolt a peremhez. — Az én hírnevem tízszer annyit ér.

— Miből gondolod, hogy voltam a padláson? — merészeltem megkérdezni, remélve hogy Hans lassan kezd kifutni dühe gőzéből és csillapodik. — Nem vagyok kísértet, aki bezárt ajtók kulcslyukain jár ki-be és elhagyott padlásokon lebzsel.

— Nem számit, — felelte nyugodtabban és rendes arcszíne lassan visszatért az arcára és a nyakára. — Mostantól kezdve nyitva lesz a padlás. Ha a kislányoknak baja esik, a te hibád. Te kell, hogy telefonálj fiainknak.

— Vegyem ezt fenyegetésnek? — mondtam, felhozva a lehető legbutább és legprovokálóbb védekezést, amit lehetett a helyzetben.

— Nem, — felelte vontatottan és a folyosó fele kezdett menni a nappali és az ebédlő között, nyilvánvalóan a szándékkal, hogy kimegy a házból. — Úgy veszed, ahogy tetszik, de ha egyetlen lépést teszel a rossz irányba, nem fogok jótállni reakcióm kulturáltságáért.

— Húsz perc múlva kész a vacsora. — kiáltottam utána békítő hangon, amit egyáltalán nem érdemelt meg. — Nem vacsorázol idehaza? A kedvencedet csinálom.

— Nem, — felelte félvállról, kissé visszafordulva. — Ma este kint vacsorázom.

Egy másodpercig néztem utána, nem többet, majd megfogtam a nyers gombócokkal teli tálat és vacsoránkat beleborítottam a szemétbe. — Hogy az isten verjen meg. —

morogtam utána. — Én aztán soha többé nem fogok neked vacsorát csinálni.

—

K

övetkező alkalommal, ahogy visszajöttem Budapestre, ahogy már említettem korábban, Pétert ismét fülig belehabarodva találtam egy nővel, Lídiával. Lídiát ismertem még az első gimnáziumból, ott ült velünk a franciaórán, de azokban az időkben még senki nem vette észre jelenlétét. Több tárgyból megbukott és eltanácsoltak. Nem jött vissza az iskolába, egy évig szülei lakásában lófrált, majd állást vállalt egy gyárban, mint adminisztrációs kisegítő.

A szülei, és itt megéri, hogy bővebben leírjam őket, hogy megértsük a síkos lejtőt, amin Péter megindult lefele, az öntudatos proletárosztály legkiválóbb és legtipikusabb képviselői voltak. Öt gyermekük volt, ami önmagában is dicséretre méltó eredmény

bárkinek, és az állam kiutalt nekik egy nagyméretű lakást az István úton, amit akkor Landler Jenő utcának neveztek, a hírhedt és vérszomjas kommunista komiszár után, a keserves időkből, ami az Első Világháború elvesztését követte.

Egy másik keserves időszak alatt, ami Budapest angolszász szőnyegbombázásával kezdődött 1944-ben, a zsidók deportálásával folytatódott és a hét jeges téli héten át tartó ostrommal fejeződött be, rengeteg zsidó család pusztult el, jobban mondva a fasiszták tömegesen deportálták és megölték őket, és lakásaik ott maradtak lakatlanul.

Lídia szülei, József és Sára, nem sokkal az után, hogy a fegyverek elhallgattak, kérvényeztek és megkaptak egy ilyen elhagyott lakást, és mivel már akkor volt három gyermekük, és még egy párat megígértek, elnyerték a jogot, hogy beköltözzenek, és bútorostól együtt átvegyék, a nagyjából sértetlen zsidó otthont.

József asztalosként dolgozott, ez nagyon illett a nevéhez, egy gyárban, ahol

koporsókat és deszkaládákat gyalultak és szegeltek. Sára otthonmaradt a gyerekekkel és esti iskolába iratkozott, hogy elvégezze a középiskolát, de egyetlen vizsgát sem tudott sikeresen letenni. Nem azért mert buta volt, legravaszabb esze és legélesebb nyelve volt, bármi hatgyerekes nő közül, csak túlságosan sok dolga volt, hogy vezesse a háztartást és semmire sem ért rá.

Ezerkilencszáz hatvanhárom körül senki nem beszélt a Holocaustról. Senki nem faggatta a hangversenyzongora, vagy a többi drága bútor eredetét az alacsonyfizetésű

szarkofágkészítő lakásában, amit Lídia és családja olyan fennhéjázóan bitoroltak és szerintük jogosan és megérdemelten a magukénak tartottak.

Lídia, ahogy Péter később elmondta nekem, egy könnyűvérű kis macska volt, aki idősebb nőkkel barátkozott és már zsenge éveiben elveszítette szüzességét, egy szex bulin, amit barátnői a Budapesti alvilágból való vagány fiúbarátaik részére rendeztek. Miután Péter kiadta az utamat, egyedül érezte magát és elment az egyik helybeli ismerkedési táncra, ahol belefutott gimnazista osztálytársába, Lászlóba és László olyan ajánlatott tett neki, amit nem lehetett visszautasítani.

— Van egy barátnőm, — László kezdte, — és megdugtam. Még mindig jó ismerősök vagyunk, de már nem járunk együtt. Akarod te is megdugni?

— Hogyne, — Péter vállat vont, — miért ne?

— Bemutatlak neki, — László nézte a táncolók kavargó tömegét és enigmatikus, távolba merengő arcot vágott. — Gyere át hozzánk holnap este és átviszlek hozzájuk.

Másnap késő délután ott találták Lídiát, a rekamiéja szélén ülni, a hálószobában, ahol a hangversenyzongora volt, és a háromrészes faragott ruhásszekrény és a leány barátságosan megveregette a mellette lévő helyet.

— Ülj le. Mi is a neved? Péter, ugye. Ismerkedjünk meg.

Bokros teendőire hivatkozva László exkuzálta magát és távozott.

— Hol dolgozol? — kérdezte a leány, miután László elment.

—Nem dolgozom, — Péter felelte és beszívta Lídia illatát és bensőjébe abszorbeálta a mámorító nőiességet, ami a leány törékeny alakjából áradt felé. — Egyetemi hallgató vagyok.

— Cuki, — Lídia megfogta Péter kezét, — szereted a zenét?

— Aha.

— Gyere, ülj le mellém a zongorához és játszok neked valamit.

Lídia játszott néhány népszerű számot, utoljára a Szeretlek Én, Jöjj Vissza Hozzám klasszikus dalt Consuelo Velasquez spanyol szerzőtől. A leány beleélte magát a mágikus erejű dallamba és csilingelő hangon énekelte hozzá a varázslatos szavakat. Lassan ingatva felső testét és szemeit lehunyva, kissé előre tartotta csókra csücsöritett ajkait és Péter nem tudott ellenállni. Száját rányomta a leányéra és istenesen megcsókolta.

Minden nagy szerelem egy fejvesztetten lángoló szenvedélyes csókkal kezdődik. A jövőbeli kapcsolat minden részlete bele van sűrítve ebbe a fenséges, korlátozások nélküli pillanatba, különösen akkor, ha egy ilyen szédítően elbűvölő dallam festi alá.

Lídia elfogadta a csókot, ajkai kissé megnyíltak és nyelve egy másodpercre előbukkant. Majd visszahúzódott és eltolta Pétert magától.

— Megcsókoltál? — mondta rosszalló hangon.

— Igen, — Péter bámulta szerelmesen a leányt.

— És visszacsókoltalak?

— Igen, visszacsókoltál.

— Nem. Nem csókoltalak vissza. — Lídia megrázta a fejét és gesztenyebarna loknijai egyik oldalról a másikre repültek. — És máskor ne próbáld meg. Nem szeretek csókolódzni az első randevún.

Egy női ingerkedés tökéletesen kivitelezve és a hosszabb kapcsolat valószínű lehetősége gondosan beleszőve, Péter nem vette észre a veszélyes ösvényt, amire oly

ravaszul rávezették. Két oldalról támadó hadművelet, a könnyű közösülés megígért kilátása, bár nem a célpontnak kiszemelt leány által, Péter olyan lett, mint egy levesbe hullott légy és szabadulásra többet nem volt lehetőség. Nem a naivitással, ami természete volt és a

jóhiszeműséggel, ami komplikációk nélküli lelke mélyén lakozott.

Ha nem tudsz kemény lenni és durva, ne reménykedj, többet nem kerülsz le a horogról.

A viszony a szokásos módon fejlődött tovább. Néhány hét múlva melegebb idők jártak és Lídia vékony kis ruhát viselt és lábaira nem húzott harisnyát. Hanyatt dőlt a

pamlagon, amit éjszaka ágynak használt, és lehunyta a szemeit. Combjai kissé széjjelnyíltak

és Péter vette a lapot. Kezét Lídia privát testrészére tette, micsoda mennyei gyönyör számára, és Lídia engedte egy másodpercig.

Éppen kezdett belejönni a legjavába, amikor a leány felugrott és nagyot kiáltott.

— Semmivel sem vagy jobb, mint a többiek. Minden férfi ugyanazt akarja. Szégyelld magad. Azt hittem, hogy szeretsz.

— Hohó, — Péter visszahúzódott. — Bocsánat, azt hittem, hogy készen állsz.

— Akarom, hogy valamit végy tudomásul. — Lídia felült és lesimította a ruháját. — Soha nem fogom csinálni házasságon kívül. Nem fogja senki tőlem elvenni, ami jogosan a férjemé a nászéjszakánkon.

— Már úgy érted, hogy te még… — Péter mondta lihegve, hiszen fel volt izgulva és a kijelentés meglepte.

— Peresze, hogy az vagyok. — Lídia szemei villámokat szórtak Péter felé. — Mit gondoltál?

— De, László azt mondta.

— Mit mondott neked?

— Hogy vele csináltad és már akkor nem volt az első alkalmad.

— László egy aljas hazug. A férfiak szeretnek dicsekedni nem létező hódításaikkal.

Péter nem vitatkozott tovább, de amikor a következő alkalommal találkozott Lászlóval felhozta az ügyet.

— Ugyan már, — László hahotázott, — Pontosan itt csináltuk a saját ágyamban. — mondta és részletesen ecsetelte, hogy hogyan csinálták Lídiával és miket mondott a leány az aktus után.

Ettől kezdve László minden alkalommal, amikor találkoztak leereszkedő hangon hergelte Pétert. — Te még mindig nem csináltad vele, ugye? Én már csináltam.

Ha nem számítjuk ezt az egyre gennyesedő problémát, Péter és Lídia aránylag kellemes boldogságban töltötték együttlétüket. Péter még Lídia anyjával is összebarátkozott.

Házitanítóként oktatta alapvető algebrára, a tárgyra, amit az asszonyság képtelen volt felfogni, és elbeszélgetett vele, hogy a kommunisták milyen sikereket értek el a társadalmi segélynyújtás terén. Május kezdetén, ahogy Péter indult haza egy este elhaladt a nyitott konyhaajtó előtt és Sára mama beintette. József, a férj hátával nekitámaszkodott a mosogatónak és kinézett az ablakon a gangra és Lídia az ajtó közelében állt, szemeit szégyenlősen lesütve és lábbelijét tanulmányozva.

— Lídiának férjhez kell mennie, — Sári néni kezdte és összehúzta a szemöldökét, és ijesztően komolynak és szigorúnak látszott, ahogy hozzátette. — Huszonkét éves és nincs vesztegetni való ideje.

Isten végtelen kegyelméből Péter kapásból és gondolkodás nélkül válaszolt. Ha habozott volna és fontolgatta volna, hogy a szülők elvégre indokoltan aggódnak a lányukért, kényszerítették volna, hogy egy abszolút unintelligens család hat gyermekéből feleségül vegye a legidősebbet.

— Akkor Lídia menjen férjhez, — Péter felelte és a gondviselésnek hálájából a menekülés egyetlen útját választotta és sietve megindult a kijárat felé. — De, nem hozzám,

— folytatta, — Még több mint két év nehéz egyetemi tanulás áll előttem, és még csak nem is gondolhatok házasságra.

És ezzel kint is volt az ajtón. Kettesével szedve a lépcsőket lerohant a földszintre és ki a kapun. Kint gyors léptekkel elgyalogolt egy teljes utca hosszat, amikor észrevette, hogy Lídia rohan utána.

— Nem az én ötletem volt, — lihegte a leány és karját belefonta Péter karjába. — A mama néha nagyon spontán és védelmező, de jót akar. Kitiltott a házból, de én továbbra is akarok veled járni. Mostantól kezdve mehetek én hozzátok és nálatok találkozhatunk.

— Lehetséges, — Péter bólintott. — A szüleim minden szombat este átmennek a nagymamához televíziót nézni. Gyere át nyolc óra körül és az egész lakás a mienk. Más napokon kimehetünk a hegyekbe kirándulni, vagy valamelyik strandra vagy egy moziba.

Minden rendben lesz, csak a nősülést ne hozd fel többé.

Ez a bujkáló randevúzás folyt, amikor visszajöttem a tanítóképzőből és felhívtam Pétert. Egy presszóban találkoztunk és büszkén magyaráztam neki a pedagógiát, az ifjú generáció tanításának tudományát. Ezúttal jobban megértőnek hangzott, nem annyira

elvadult szakbarbárnak, mint azelőtt. Egyidejűleg, és ha harminc év távlatából visszatekintve elemzem, akkor vettem észre először, hogy Péternek rossz oldala is van. Amennyire könnyen felfogta és megoldotta a mérnöki és tudományos problémákat, akkoriban már pénzért csinálta kevésbé jó felfogású évfolyamtársainak féléves tervezési feladatait és gimnazista diákokat korrepetált, annyira gyenge volt a társadalmi kapcsolatok területén, főleg a szerelmi viszonyok esetében. Soha nem kereste egy leányban a jövendő feleséget, mindig csak a szexet akarta, kötelezettségek nélkül és hazudott szándékait illetően. Nagyon szerencsés volt, hogy Lídia nem feküdt meg neki. Egy törvénytelen gyerekkel végezte volna és gyerektartást fizethetett volna a következő húsz éven keresztül.

Péter családja mélységesen megvetette Lídiát. A szerelem elvette Péter eszét, a bujaság lángja kiégette az agyát, de szülei átláttak a lányon. Nekik Lídia egy nagyszájú, szemtelen beképzelt liba volt, akiben semmi nem volt csak üres levegő. Péter szülei engem kedveltek, és folyamatosan fokozottabban, ahogy egyre szélesebbre bontogatott szárnyaim alatt szorgosan gyűjtögettem a felsőfokú oktatás sikeres éveit.

Azokban az években nagyfokú bizonytalansági és kissebségi problémával küszködtem. Az én szüleim nem adtak nekem egy luxusszobát zongorával és pazar

bútorokkal és soha nem adtak korlátozatlan engedélyt, hogy fiúkkal és férfiakkal flörtöljek.

Diákszálló szobákban laktam, emeletes ágyakban aludtam, menzákon ettem, és ha a magam erejéből kellett fenntartanom magamat, poloska fertőzte albérleteket béreltem mindenféle vénasszonyok rendetlen lakásaiban. De volt egyvalamim ami, Lídiának nem. Elveim voltak.

Nem henteregtem férfiakkal, nem ugrattam be őket, hogy szeressenek és nem hazudtam nekik. Értelmiségi foglakozású professzionista nővé válás útján haladtam és a fejemet magasra tartottam és szexuális tevékenységemet a minimumra korlátoztam.

Ideálom és szilárd sziklám a viharos tenger közepén, fizikai elvállásunk ellenére Péter maradt. Kapcsolatunk már nyolc év messzeségbe nézhetett vissza, és egyetlen nap sem telt el első találkozásunk óta, hogy ne fontolgattam volna, hogy mi lenne a véleménye egy bizonyos témában, és mennyi elismerést kapnék tőle legutóbbi eredményemért. Péter volt az én

vallásom, ő volt az én felkent Jézusom és én voltam a legalázatosabb és legodaadóbb spirituális menyasszonya.

Akkor nem tudtam, de most, terápia óráink folyamán jöttem rá, hogy Péternek már akkor megvolt a karakterhibája, ami magában hordozta jövőbeli pusztulásának és erkölcsi bukásának csiráit. Mint súlyos köveket egy puttonyban, amiben bárhová, ahova ment, hátára csatolva vitte magával hiányosságainak terheit. Nem számított, hogy mennyire akart

szabadulni, eredendő hibái mindenhova követték.

Társadalmi ösztöndíj szerződésének kitételei szerint, nyaranta egy hónapot az adományozó cégnél kellett dolgoznia. Eredetileg egy kis gépészeti vállalkozó céggel kötötte szerződését, ami ipari szellőző berendezéseket szerelt országszerte. Harmadik egyetemi éve alatt, a kormány egyesülni kényszerített tíz hasonló céget és egy hatalmas konglomerátumot formált belőle. Péter szerződése is az új, hatalmas cég tulajdonába került. Ahogy irodájukban dolgozott, együtt a menedzserekkel és a technikusokkal, akik mindössze hat elemi

iskolázottsággal rendelkeztek, de a kommunista párttagság veres könyvecskéjét állandóan a zsebükben hordozták, tudat alatt felismerte, hogy mi vár rá diplomájának megszerzése után és kezdte ifjúi optimizmusát elveszíteni és a csalódottság vizes lepedőt húzott reményteljes várakozásaira. Ez a rejtett sorstalanság tette vele, hogy a jelen gyönyöreinek akart élni és Lídia kicsapongásait kergette, az én jövőbeli ambícióim elismerése és méltányolása helyett.

Lídia teletöltötte a fejét az izgalmas élet meséivel és céltalan életvitelű lényegtelen barátainak fontosságával, akik bárokba jártak és éjszakai lokálokba, és akiknél a legelismerhetőbb teljesítménynek számított, hogy melyik látta elsőnek a legújabb sztriptíz számot, vagy kizárólag felnőtteknek való kabarét, és aki a legjobban tudta a különleges italok vagy kevertek neveit.

Lídia világa idegen volt Péternek és soha nem fogadta el sehova nem vezető üres életfilozófiáját, de mégis létrehozott egy alapvető ellentmondást személyiségében, ami összezavarta és elveszítette józan összpontosítását.

Azon a nyáron többször is találkoztunk és beszélgettünk. Beszélgetés volt a mi erősségünk, egy intellektuális igyekezet, ami soha meg nem tehetett Lídiával. Nem mintha Lídia nem lett volna egy szószátyár beszélőautomata önmagában is, és Péter a grand ideák legtájékozottabb terjesztője, mégsem volt közös témájuk és semmiről sem tudtak beszélgetni.

Ha együtt voltak, a nemi szervek anatómiai részleteinek felfedezése és tanulmányozása és az előjátékon kívül, halálra untatták egymást és duzzogó hallgatásba burkolództak.

Nálam nem volt olyan téma, amit meg ne tudtam volna tárgyalni Péterrel. Drága

In document Regény Lélektemet ő Serfőző Larry (Pldal 51-59)