Kilencedik Fejezet - Regény Lélektemet ő Serfőző Larry

Pokorny Pittman Péter, 1973

A

z 1973-as év vége felé egy fejvadász munkaközvetítő ügynök felhívta Pétert telefonon.

— Kitűnő alkalom adódott magának, — kezdte, — Sverdrup and Parcel of New York tervezőmérnöki iroda gépészmérnököt keres, aki járatos földalatti létesítmények

szellőztetésében.

— Ez éppen én vagyok, — Péter válaszolta, ahogy örömmel visszaemlékezett, hogy önéletrajzába beírta a szennyvíztisztító csatornahálózatok több emeletnyi mélységben lévő földalatti szivattyúállomásainak ventilációját.

— Menjen el irodájukba a Broadway 1250 szám alatt, a West 31st és West 32nd utcák között. A tizennegyedik emeleten vannak és keresse Conant János, főmérnököt.

Két mérnökkollégájával együtt Conant János a Sverdrup cég St. Louis, Missouri központjából érkezett New Yorkba, a mostani idő előtt körülbelül tíz évvel. Leányvállalatot alapítottak, ami földalatti vonalak, országúti alagutak és hidak tervezésére specializálódott. A nevezetes és illusztris cég tervezte a nagyhírű Chesapeake Tengeröböl Híd és Alagút közúti létesítményt és számos más jelentős mérnöki feladat állt szerződésileg előttük a Washingtoni és Baltimore-i földalatti vasútrendszerek szakaszainak és a New Yorki Second Avenue metróvonal Harlem River jövőbeli keresztezésének megtervezésére.

Conant János, amit Péter később tudott meg, a Farmer csúfnevet szerezte magának, mivel beosztottjait mezőgazdasági igavonó állatokként kezelte.

— Ki küldte magát ide? — förmedt rá Péterre és mivel Péter tétovázott, hogy megnevezze az ügynököt, többet is használt egyidejűleg, Conant hozzátette. — Nem szeretnék valaki olyant alkalmazni, aki nem tart korrekt rekordokat.

— Tehát, uram, ebben az esetben, — Péter vette a kalapját. — Jobb lesz, ha távozom. Sajnálom, hogy vesztegettem az idejét.

— Várjon, — morogta a goromba vadnyugati. — Még ne menjen. Ha már itt van, nézzem meg az önéletrajzát.

Egy darabig nézegette a két oldal hosszú iratot, majd kis idő elteltével felnézett.

— Milyenfajta földalatti létesítmények szellőztetését tervezte?

— Alagutakat, csőcsarnokokat, és szennyvíztároló és kezelő vizes és száraz kamrákat és szivattyútelepeket.

— Hidakat és országutakat nem?

— Nem, uram.

— Mi itt hidakat tervezünk. — Conant arrogáns felsőbbséggel szemlélte az álláskérelmezőt. — Saját magam terveztem legalább háromtucat hidat a Missouri Közlekedési Hatóságnak.

— Ez nagyon elismerésre méltó, uram. — Péter kényelmetlenül fészkelődött a székében és megigazította szemüvegét. — De én gépészmérnök vagyok.

— Hmm, — Conant ide-oda nézett és rakosgatni kezdte a papírokat az íróasztalán.

— Tényleg gépészmérnököt keresünk, ugye? Azt mondták magának is?

— Igen, uram, éppen ezt jelezték.

— Van oklevele?

— Igen uram. Öt évig jártam a gépészmérnöki karra és megvédtem a diplomámat.

— Mennyi fizetést szeretne?

— Tizenhat és húszezer dollár között évente.

— Tizenhatezer és nyolcszáz dollárt fogunk fizetni. Ennyi elég lesz?

— Igen, uram. Elég.

Hosszú csend állt be. Conant elmerülve látszott gondolataiban. Simogatta az állát és hunyorított. Majd a telefon után nyúlt és belekiabált.

— A pokolba, nem megmondtam, hogy ne vegye fel a telefont.

A kiabálás után felnézett és ráförmedt Péterre. — Maga még mindig itt van?

Péter felállt és kezébe vette aktatáskáját. — Fel lettem véve? — kérdezte, és félig megfordulva próbált elhátrálni a rettegett angolszász íróasztalától.

— Még nem. — Conant Péterre meresztette a szemit. — Majd tudatjuk magával. Még sokan másokat is meg akarunk interjúvolni erre a pozícióra.

—

U

gyanezen idő körül Rédey Lili az American Council for the Émigrés in the Professions irodától is telefonált Péternek és másodállást ajánlott.

— Tervezőmérnöki tanfolyamot szervezünk nemrégiben érkezett

mérnökértelmiségiek számára a Szovjetunióból és magát javasoltam, mint professzort. — kezdte Rédey Lili a kezdeti kedveskedések után. — Az elsőt nyolc hét hosszúra gondoljuk és lehet, hogy lesz egy második tanfolyam is. Háromszor egy héten lesznek az órák, kétszer két óra hét közben esténként és egyszer négy óra szombaton. Tizenkét dollárt fizetünk egy órára, plusz négy óra előkészületi időt hetenként.

Péter kapott az alkalmon. Presztízst jelentett, jövedelmet és ügyesen beleillett terveibe, hogy előkészüljön a professzionális mérnöki államvizsgára.

Pénzt kapott a költségekre, vett nagyszámú rajzeszközt, ceruzákat, vonalzókat, írótömböket és több száz oldalnyi referencia anyagot másolt le a Council Xerox fénymásoló gépén.

Előadásait gondosan megszervezte, minden tudását és lelkét beletette, de erőfeszítései mind süket fülekre találtak. Hallgatóinak fogalma sem volt, hogy miről beszél. A

Szovjetunióban még a közelében sem voltak semmiféle mérnöki iskolának és semmi ambíció sem volt bennük, hogy megértsenek bármiféle komplikált technikai problémát.

René-t, egy egészséges és életvidám fiatal fekete nőt, a titkárnők egyikét a Council felkérte, hogy maradjon ott későn és jöjjön be szombaton és tartsa szemmel, hogy mi megy végbe a tanfolyamon. René, ahogy néha közelebb lépett Péterhez, valami égető hőséget árasztott testéből, ami szinte elolvasztotta Pétert és felégette a korlátokat, amivel házassági hűségét próbálta védelmezni.

— A mamámmal Coop City városrészben lakunk, New York összes kerületeiben a legjobb helyen. — fecsegte René. — Jehova Tanúi vagyunk. Lenne kedve részt venni valamelyik imaesténken és utána eljönni hozzánk vacsorára? A mama a legfinomabb roston sült malacot csinálja krumplipürével, olyan jót, amit még nem ízlelt sohasem, és mialatt eszünk elmagyarázom magának vallásunk lényegét.

— Feleségem van, — Péter elveresedett.

— Ah, — René gyengéden hátba csapta Pétert. — Csacsi emberem, nem úgy értettem. — És csúsztatott táncléptekkel továbblebegett, megfordult és ébenfekete vállai fölött visszaszólt Péternek. — De ha meggondolja, és az asszony megengedi, csak szóljon be hozzánk.

Az egyik hétköznap este Angelina odacsöngetett és René vette fel a telefont.

— Mrs. Professzor ellenőrzi magát, — René kacagott és odanyújtotta a kagylót Péternek.

— Ki ez a nő? — Angelina kiabálta miután Péter belépett a vonalba.

— Egyike a titkárnőknek. Nekem nem adják ide a kulcsot, és ha végeztünk ő kell, hogy bezárja az irodát.

— Tényleg? — Angelina próbált elfojtani a csuklást, ami erőszakkal tört felfele nyelőcsövén. — Nem hiszem.

— Ittál?

— Mi mást vársz? — A csuklás összeütközött egy böffentéssel és teljesen összezavarta Angelina szavait. — Mindennap egyedül hagysz, és azt akarod, hogy józan maradjak. Nem szeretem, ha elhanyagolsz. Gyere haza és elégíts ki a szükségleteimet.

— Pénzt keresek.

— Igen, pénzt? Én sokkal többet tudnék keresni, ha ez az egyetlen célod.

— Angelina, hagyd abba. Egy óra múlva otthon vagyok és megbeszéljük. De nem a telefonon. Itt állok az egész osztály előtt és mindenki engem néz.

— Szeretsz?

— Persze, hogy szeretlek.

— Kell, hogy valaki szeressen, — Angelina sírni kezdett. — Senki nem törődik velem. Kellene egy kisbaba. Majd a baba szeretni fog.

— Angelina, — Péter arca elveresedett, mint egy rák a magasnyomású forralóban és idegesen nézett körül, hogy valaki figyeli-e kínos helyzetét. — Nagyon kérlek, hogy ne sírj.

Amilyen hamar csak lehet, otthon leszek.

— Menjen haza, fiatalember. — mondta egy öreg zsidó a hallgatóság tagjai közül. — A feleségének nagyobb szüksége van magára, mint nekünk.

Péter hazament és Angelina, kissé kijózanodva és restelve a dolgot, finom vacsorát és egy üveg bort tett elé és cuppanós puszit nyomott a homlokára. Ettek és Péter ölébe húzta Angelinát.

— Egy baba? — kérdezte. — Nagyon is benne vagyok. Kezdjünk el rajta munkálkodni.

És munkálkodtak, és Angelina abbahagyta a fogamzásgátló tabletták szedését.

—

P

éter és Angelina bérházában lakott egy fiatal magyar házaspár, Imre és Klári. Foglakozása szerint Imre kőművesmester volt és egy jól menő épületrestauráló vállalat tulajdonosa. Több Upper East Side városi ház helyreállítására kötött szerződést és vagonszám seperte be a pénzt. Imre magas termetű erőteljes férfi volt, eperszínű szőke hajjal és egy jóindulatú faltörő kos barátságosságával modorában.

Feleségét házassághirdetésen keresztül ismerte meg, amit az egyik magyar nyelvű lapban helyezett ki és felesége Chicagóból költözött le hozzá, New Yorkba. Ezt megelőzően, elkeseredetten keresve a női társaságot, Imrét súlyos sorscsapás érte egyik rosszul sikerült kalandozása alkalmával.

Azokban az időkben a Bronxban lakott a Yankee stadion körül és egyik este a

helybeli bárban felszedett egy fiatal és csinos fekete lányt. Számos kupica ital után meghívta a leányt a lakására némi gátlástalan szex gyakorlására és a leányzó, a kifogással, hogy a fürdőszobába kell mennie, a lakásban fent kizárta az ablakot és jelt adott fiúbarátjának.

A fiúbarát a tűzlépcsőn keresztül jött be és magával hozta a barátját is és egy baseball husángot és egy kilenc inches rugósbicskát.

Bent a bunkó vastag végével fejbe verte Imrét; elvégre meg akarta dugni a barátnőjét, és hogy biztosra menjen, a késsel felvágta az ütőereit is. Utána hárman kirabolták a lakást, elvitték az összes készpénzt, amit találtak és Imrét halálra vérezni hagyva megléptek.

Imre, mivel kemény legény volt a végtelen magyar pusztákról, nem volt hajlandó meghalni és mielőtt teljesen elvérzett feltápászkodott, letántorgott a lépcsőn és kibukott az utcára.

Egy rendőrjárőr kocsi éppen arra jött, felvette és bevitte a legközelebbi elsősegélyre, egy szomszédos kórházba, ahol Imrét helyrehozták.

Két évvel később Imre elvette feleségül Klárit és hamarosan aranyos kis leánykájuk született, akit Melinda névre kereszteltek. Melinda hat hónapos lehetett, amikor Imrét életveszélyes agytumorral diagnosztizálták. Az agysebészeten megoperálták, egy sereg kiváló sebész dolgozott rajta és a daganat nagy részét sikeresen kivették és minden rendben lévőnek tűnt és rózsásnak.

Imre jól érezte magát, hazajött és még két sorház tatarozását elvállalta és egy második gyermeket nemzett Klárikával, egy kisfiút, akit Bandika névre neveztek.

Egy éven belül az agydaganat kiújult és ezúttal nem lehetett megoperálni. Imrét hazaküldték a kórházból, hogy lassú szenvedések között odahaza halljon meg.

Klári gondozta a férjét és a két gyermeket, ahogy a legjobban tudta, de hamarosan elfogyott a pénzük. Szomorú sorsukról értesülve Péter és Angelina megsajnálták őket és elengedték a lakbért, feltételezve, hogy fizetni fognak, ahogy anyagi helyzetük jobbra fordul.

Imre meghalt és Klári felvette utána a kétszázezer dolláros életbiztosítást és a Social Security Hivataltól is megkapta az özvegyi nyugdíjat.

Klári kifizette adósságait és összebarátkozott Angelinával és Péterrel. Klári úgy érezte, hogy a házigazda házaspár elegendően tehetős, hogy ne a biztosítási pénzt akarják kicsalni tőle, a sok udvarlóval ellentétben, akik csapatostul gyülekeztek ajtaja előtt és be akartak költözni hozzá.

—

S

verdrup and Parcel of New York levelet küldött Péter Pittmannak, aki akkora már, amerikai állampolgárságának felvétele alkalmából, megváltoztatta a nevét a magyar Pokorny-ból az angolos hangzású Pittman-ra, és a levélben tervezőmérnöki állást ajánlották neki és jelezték, ha elfogadja az ajánlatot, jelentkezzen és álljon munkába hétfő reggel nyolc óra tizenöt perckor, 1973, december 31-én.

Péter öt perccel korábban megérkezett és Horowitz Dee, a cég főtitkárnője bemutatta Lemco Éli úrnak, a vállalat ügyvezető igazgatójának. Lemco Éli átvitte Pétert Hinkley Paul, gépészmérnöki osztályvezető irodájába. — Itt a mérnök, akit ígértünk. — mondta

Hinkleynek. — Remélem, hogy jó hasznát veszed, — és ezzel elment.

Hinkley Paul, vagy inkább Commander Hinkley foglalkozása szerint eredetileg tengerész volt. Húsz évet leszolgált a Parti Őrségnél és leszerelt. Leszerelése után beállt mérnöknek, letette a professzionista mérnöki államvizsgát, igaz csak a hetedik egymást követő kísérletre, de végül is átment és sikeresen kikötött jelenlegi pozíciójában, mivel Admirális Parcel hátsótengernagy, a Sverdrup and Parcel konglomerátum egyik alapítója, kedvelte és előnybe részesítette a haditengerészet bizonyos rangon felüli korábbi embereit és könnyebben megadta nekik a szabad az út engedélyt.

Hinkley megmaradt tartalékos tisztnek a Parti Őrségnél és legtöbb hétvégéjét, a New Yorki felső öböl Governor’s Island szigeten töltötte.

Haditengerész lévén Hinkley a sziklaszilárd fegyelmezés és a szigorú figyelmeztetések embere volt.

— Ennél a vállalatnál, — kezdte, — azt akarjuk tudni, hogy maga mit gondol, hogy mi a probléma mérnöki megoldása. Nem akarjuk, hogy próbálja a gondolatunkat olvasni, hogy maga mit hisz, hogy mi mit szeretnénk hallani és úgy adjon választ. Úgyszintén, minden pillanatban akarjuk tudni, hogy maga mit csinál. Ha nincs ellenére, hogy a háta mögött állok és nézem, ahogy dolgozik, akkor nem lesz semmi problémánk egymással. A munkáját le fogjuk ellenőrizni és maga is le fogja ellenőrizni mások munkáját. Minden rajzon és minden számításon és specifikáción, ami kimegy ettől a cégtől, két aláírásnak kell lennie.

Egy a tervezőtől és egy az ellenőrzőtől és az osztályvezető, ami a maga esetében én leszek, is rá kell, hogy tegye a kezdőbetűit. Van valami kérdése?

— Nem, uram, — Péter nyugodtan nézett az Ír származású tengerész szemébe. — Minden világos és indokolt.

— Úgyszintén, — Hinkley meresztette a szemét a fiatal mérnökre. — Ha egyszer döntést hozott, ne próbálja megváltoztatni. Nem tűrhetem a találgatást. Évekkel később el fogja felejteni, hogy mit miért csinált, de amikor csinálta és meghozta a döntést, az

információ alapján, ami akkor a rendelkezésére állt, az volt, és éppen ezért kell legyünk biztosnak lenni benne, a legjobb döntést, amit hozhatott. Megértette a koncepciót?

— Igen, uram, — Péter ismételte, miközben találgatta, hogy meg kellene-e szalutálnia ezt a kékszemű fegyelmező mániákust, aki látszólag ügyesen kormányozza a rábízott hajót és minden beosztottjának megadja a megérdemelt esélyt.

— Helyes, — Hinkley bólintott. — Akkor ismerkedjünk meg a többiekkel.

Hinkley egy déli fekvésű ablak melletti rajzasztalhoz ültette le Pétert. Péternek milliódolláros kilátása nyílt a Broadway sugárútra, az épületekre a Madison Square park körül és le tudott nézni a West 31st utcára és láthatta a Wolcott hotelt, ahol mindössze négy és fél évvel ezelőtt amerikai élete elindult.

Ezen végtelenül rövid idő alatt mindent elért. Jól fizető mérnöki állása volt, szemrevaló csinos felesége, kényelmes otthona és mellékjövedelme a bérházból.

Szép jövő állt előtte, ha okosan játszotta ki a kártyákat, amit az élet kiosztott neki.

Péter nem volt meglepődve, amikor néhány hónappal később, az időkben, amikor Nixon Richard elnök lemondott, Angelina bejelentette terhességét. Ölébe vette a várandós anyát és az asszony hasára tette a kezét.

— Hogy most már ketten vagytok, még jobban szeretlek, — suttogta feleségének és harapdálni kezdte a fülcimpáját. — A régi szobádat berendezzük gyerekszobának és ott vigyázzuk, ahogy a baba gyarapszik.

— Mi lesz, ha hatalmasra növök, és mint valami teherpályaudvari mozdony tolatok körbe a lakásba, — a kismama kérdezte és szemérmes mosoly kezdett bujkálni a szája sarkában. — Akkor is kívánatosnak fogsz találni?

— Imádom a feszülő bőrt és a kidudorodó köldököket a nagy hasakon, — Péter mutatóujja begyével gyengéden megérintette Angelina orra hegyét. — És a tejjel teli duzzadt ciciket.

— Még nagyon fiatalok vagyunk és lesz még időnk, — az asszonyka elpirult és akadozó hangon mormolta. — Ha nem akarod most, megtehetem, elfogadom, akármit is határozol.

— Szamárság, ilyet mondani, — Péter rászorította száját Angelina reszkető ajkaira.

— Szó sem lehet róla, soha ne is gondold, hogy ilyesmit akarnék. Hiszen gyilkosság lenne. A fiúnkról vagy a leányunkról van szó, ahogy majd elválik. Nem csinálhatunk belőle egy megtagadott angyalkát.

— Csak nyolc hetes. Semmi más, mint egy nyálkás sejtcsomó halmaz.

— Már szívverése van. — Péter átölelte a feleségét és szorosabban húzta magához és ajkai egyre lázasabban keresték az ajkait, ahogy válaszolt. — A gyermek isten ajándéka és máris egy emberi teremtmény, aki azért jött hozzánk, hogy velünk maradjon.

—

K

övetkező tavasszal Angelina egy három kiló húszdekás és ötven centiméter hosszú

egészséges fiúgyermeknek adott életet. Széles csípőjével és erős hasizmaival negyvenöt perc

alatt kinyomta a babát. A nagy erőfeszítés után az orvos altatót adott neki és az elválasztó üveg mögött egy ápolónő megmutatta az újszülöttet Péternek, a büszke apának.

A baba rövid pillantást vetett a férfire, aki csodálattal szemlélte és gőgicsélt és cuppogott neki és tudta, hogy jó helyre érkezett, mert az édesapja gazdag és édesanyja szépséges.

Richárdnak nevezték el, okosan-e vagy helytelenül a megbukott elnök után, és néhány nap elteltével Péter kifizette a számlákat és hazavitte feleségét és gyermeküket.

Klári átjött a maga két apróságával és a kicsinyek tágra nyílt gyermekei kíváncsisággal szemlélgették az új jövevényt. Klári gyorstalpaló tanfolyamot adott Angelinának a bébi gondozásához, megmutatta, hogy hogyan tartsa, mialatt szoptatja, hogyan böfögtesse, és hogyan legyen gondja, hogy a baba a hátán aludjon. A közös sors és a megosztott örömök szoros kapcsolatot és közeli barátságot hoztak létre a két fiatal nő kötött.

Péter kitűnő apának bizonyult. Mély babakocsit vett és munka után és hétvégeken a kis Richárdot hosszú sétákra vitte a Central Parkba, vagy ki a Riverside sétányaira. Önzetlen segítsége időt adott Angelinának, hogy behozza lemaradását és végezze a háztartás dolgait.

Egyetlen felhő sem látszott az égen, a jövő fényességesnek tűnt és Péter többé nem gondolt, hogy mit hagyott maga mögött Magyarországon. Első feleségétől már évek óta elvált. Egy ügyvéd képviselte érdekeit a bíróságon. Volt felesége a második idézés ellenére sem jelent meg a váláson és hűtlen elhagyás és az újraegyesülés minden reménye hiányában, a magyar törvényszék kimondta a válást.

In document Regény Lélektemet ő Serfőző Larry (Pldal 67-74)