Egy novella elemzése – A Honvágy

Az eddig bemutatottak jól látszanak, ha találomra bármely Petelei-elbeszélést elolvas-suk. A következő rövid elemzés, amely Paul de Man munkái mellett az eddig leírtakra támasz-kodik, ezt kívánja bizonyítani.⁶³⁰ Tárgya a Honvágy, egy alig egyoldalas elbeszélés, amely Petelei utolsó, két részletben kiadott szerzői kötetének, az 1905-ös Az élet első részének az Apró képek ciklusba foglalt novellája.⁶³¹ Apró szöveg, ahogyan az cikluscím is ígéri. Szerzője utolsó kötetében eljutott a miniatürizáló ábrázolás mesterfokára: egyszerre ad atmoszférát, hangulatot, jellemez realistán, ír költőien. A novella mindössze huszonnyolc mondat. Benne azonban mes-terfokon megmutatkozik, amit Petelei az elbeszélésről tud. Eredetileg újságnovella, mint szinte minden Petelei-mű. Első megjelenési helyén, a Pesti Naplóban költői glosszának, realista pil-lanatképnek hat, címe (Katonák II. Akinek van valakije) kommentálja, talán túl is magyarázza

629 Gérard G^ENETTE, Metalepszis: Az alakzattól a fikcióig, Pozsony, Kalligram, 2006, 8-9, G^ADAMER, i., m., 79.

630 Az értelmezéshez átgondolt tanulmányok: Paul DE MAN, Szemiológia és retorika, Trópusok, Olvasás, A trópu-sok retorikája = Paul DE MAN, Az olvasás allegóriái, Budapest, Magvető, 2006², 13-31, 32-71, 72-96, 124-141.

631 PETELEI István, Honvágy = PIÖNI-II,477. Minden szövegidézet erről az oldalról származik.

181

a szöveget, de mindenképpen leegyszerűsíti az értelmezését.⁶³² Új helyén, a kis képek között, s az új címen költőibbé, filozofikusabbá válik puszta önmagánál: az új kontextus módosítja a szemantikai mezőt.

Rövidke történet: az otthontalan, a városban temetésre menetelni kivezényelt katona havasi fenyőágat pillant meg, s egy pillanatra hazaálmodja magát. Ő az, akinek van valakije, akire gondolhat; ő az, aki honvágyat érez. Közhelyes, mégis tragikus pillantkép. A cím, a hon-vágy szó szinte provokálja az alaposabb olvasói átélést és értelmezést. Erős érzelmeket keltő fogalom önmagában is, két alkotóeleme, a hon és a vágy azonban tökéletesen rímel a novella tematikai kettősségére. Először ott a hon, a haza, amelyet a katonának meg kell védenie. A cím előtagja tehát a múltra utal, s okot határoz meg: a főszereplő, a katona jelenlegi, kitaszított létállapotának oka, hogy el kellett hagynia valódi otthonát, hogy egy nagyobb, elvontabb hont védelmezzen, mint baka. Ám a történetben katonaléte céltalan: nincs háború, nincs hadgyakor-lat, csak temetési díszmenet, értelmetlen-szánandó katonahalál (öngyilkosság) és katonaélet, így a szó visszamenőleg ironikus értelmezést kap. Ezzel szemben a vágy, a cím szavának má-sodik tagja egyszerre irányul a múltra és a jövőre, miközben leginkább a jelennel van kapcso-latban: a katona otthona, szerelme után vágyakozik, a hazatérésre gondol. A novella kezdete és zárása azonban kétségessé teszi, beteljesülhet-e ez az erős vágy. Itt irónia helyett inkább me-lankólia jelenik meg. A novella azonban a legkevésbé sem sugall dekadens bánatatmoszférát.

A téma akár szentimentális közhelyekkel is megfogalmazható lenne, a történetformálás azon-ban modern és eredeti. Bár sok más Petelei-novellához hasonlóan már az első sorokban megje-lenik az elmúlás és a halál témája, hatása most mégis más, mint általában az elbeszélésekben.

Nem derül ki a máskor olyan fontos ok, ami egy szereplő öngyilkosságához vezetett: a befogadó nem tudhatja, miért dobta el magától az életet az első bekezdésben szereplő katona.

A novella első sora objektív elbeszélőt sejtet (Egy bakát temettek a városban.), de már a második sorban megjelenik egy szubjektív szólam: a narrátor kiszól a szövegből, megszólítja a befogadót, s egyúttal attitűdöt is kínál neki (mit firtassam már, hogy miért?) – ez a halál látszólag érdektelen, nem érdemes kutatni az okát, ahogy nem kutatják a dísztemetés szemlélői sem. Az ő mentalitásuk válik a narrátorévá, amikor a szöveg komédiának nevezi a temetést. A történet olvasásának és értelmezésének folyamata pedig máris feszültséggel telik meg: a szöveg egyszerű olvasásakor kényelmes dolog elfogadni ezt a kívülálló, távolálló státuszt, ugyanakkor az, hogy a főszereplővel történendő apró események épp egy katonatársa temetéséhez fognak

632 Adatok: TÖRÖK Zsuzsa, Jegyzetek, i. m., 634.

182

kapcsolódni, mindenképpen fontos háttértörténetté, titokteljes kulcsinformációvá avatja az el-hallgatott halál-indokot. A haláleset megjelenése a kezdésben ráadásul azt az elvárást kelti az olvasóban, hogy az elhunyt katonával kapcsolatos retrospektív elbeszélésre számíthat, amire azonban a novella szövege – újabb értelmezési feszültséget okozva – rácáfol. Az egész első bekezdés stilisztikailag is kontrasztos, feszült. A jelzős szerkezetek stílusellentéte (kényes sza-kaszvezető – keserves nóták, szép parádé – pogány hideg idő), az élőbeszédszerű, pletykálásra, vélekedésre emlékeztető narratív szólam (és azzal vége lett), amely romantikus stílusú, pátoszos elbeszélői közhelyekkel keveredik (szivének fordította a puskáját), a divatszavak, amelyeket a nép- és gyászköltészet kulcsszavai váltanak (parádéval, dirigálta – nekibúsult, keserves nótákat fujt) ellentmondásossá teszik a szöveg felütését.

A novella tíz bekezdéséből az első három az előkészítés, bevezetés, hiszen csak a har-madik legvégén lép elénk a főszereplő. Az első bekezdés ellentmondásos hangvétele tovább folytatódik a következő két szövegrészletben. A halál következményei, a pátoszos, emelkedett hangulat kellékei, részletei (posztóval betakart dob, sírdogáltak a harangocskák, pópa, temetés) profán ellensúlyt kapnak. A gyászmenet dobhangját a bakancsok topogása kíséri, a pópa fázik, topog és kezeit dörzsölgeti, viselkedése teljes ellentétben áll méltóságteljes feladatával. A síró harangok kicsinyítő képzője is komikus hatást kelt. A leírás nemcsak realista és aprólékosan részletes képet ad, de hihetetlenül emberi, irodalmiasság nélküli, tragikomikus rajza a kisvárosi környezetnek, az ellentmondásos hangulatnak, a látszatokkal teli valóságnak. A harmadik be-kezdés szinte felkínálja a szöveg nagy tematikai ellentétét, város és havasi vidék, civilizáció és békés természet, romlottság, halál, illetve ártatlanság, boldog élet ellentétét. A szöveg stiliszti-kája, szerkesztése, narrációja azonban bonyolítja ezt az üdítően egyszerű, de kissé közhelyes szembeállítást. Itt tapasztalható először, hogyan épül a szöveg tematikus oppozíciók sorozatára.

A bekezdés egyik központi szava, mivel egyedi szóalkotásnak hat, a marsírozás. Fo-galmi körébe kapcsolhatók más szavak is, a menet, a katonák, a komisz baka, a sor. Ez a lánc a bekezdés végére a leendő főszereplőre irányítja az olvasó figyelmét, hiszen az utolsó fogalom, az elkomorul váratlan, s nem illeszkedik ebbe a logikai sorba. Ezzel a fogalomsorozattal párhu-zamosan költőien rajzolódik meg a havasi szekeresek képe, mégpedig prózában szokatlan, s hagyományosan össze nem illő stilisztikai eszközökkel. Az egyik ilyen a könnyed alliteráció (szántalpas szekeresek), a másik viszont a nehézkes szóismétlés (havasról jött, havasból, ha-vasi, szántalpas szekeresek, szántalpakhoz). Utóbbi később a szöveg egyik legfontosabb próza-poétikai, szervezőeszköze lesz, de már a szabad függő beszédben. Itt azonban még a látszólag objektíven egyes szám harmadik személyű narrációban fordul elő nyomatékosító szerepben.

183

Zavarba ejtő, az első bekezdés egyes elemeihez (azzal vége lett) hasonlító, élőbeszédszerű rész-let a karácsonyfát csináljanak belőle a jó gyermekeknek. Kérdés, hogy a részlet gyermeknyelvi, a szövegtől élesen elütő félmondata milyen célt szolgálhat: az otthon hagyományait, a gyerek-kor melegét idézi fel, vagy épp ellenkezőleg, a menetelő bakát körülvevő világ látszatokhoz való vonzódását leplezi le nyelvileg, mivel ebben a világban a havasi szekeresek csak ilyen ünnepváró-gazdasági szempontból fontosak, tőlük lehet majd fenyőfát venni. Bárhogyan értel-mezhető is a sor, ez az élmény, látvány idézi majd fel a honvágyat a főszereplőben.

A negyedik bekezdés váltogatja az objektív külső leírást és a gondolatfolyam szabad függő beszédben való feltárását. Eszköze az ismétlés, a részletezés, a felsorolás. A szuggesztív kép, amelyet megrajzol a rövidnovella főhőséről inkább taszító, mint vonzó: a férfi tömzsi, vál-las, kemény, törpe, otromba, cammogó járású, szőrös. A leírás realista, sőt naturalista, kerüli a szentimentális azonosulás előidézését. Egyetlen engedménye, hogy lobogó, mélyen fekvő sze-mekről beszél, e részlet visszamenőleg átértelmezi a medvejárású legény jellemzését: nemcsak komikusan mackós, de vadállati, nemcsak apró és hangsúlyozottan átlagos, tipikus, de figyel-met érdemlően szenvedélyes is. Őt jellemzi a szöveg egyetlen dőlt betűkkel kiemelt határozója is: onnan való, ahonnan a faágak. A honnan nem jelenik meg a szövegben, hisz akkor leegy-szerűsödne, helynévvé válna az a titokzatos világ, amire vonatkozik. A bekezdés másik képe a havasi lány alakja, aki mindenben ellentéte a katonává silányított férfinak: friss, csinos és egyedi jelenség, hitelesen havasi (kozsók, keszkenyő). Nem mint önmaga fontos, hanem mint szimbólum, mint emlékkép, az emlékezés folyamatának elindítója, előidézője. Ugyanakkor a férfi alakjának is van szimbolikus értelmezhetősége: a karácsonyfa, a hó képe, s a faág-hasonlat a téli napforduló jelképes-mitologikus jelentéstartamait ruházza rá.

A bekezdést a látszólag céltalan ismétlés fogja keretbe, egy elmélkedő alaphangot, atmoszférát megadva, érzékeltetve a bizonytalanságot, a gondolati útkeresést. (… elkomorul.

Elkomorul… valami jutván az eszébe. … eltéveszti erre a lépését… Eltéveszti a lépését.) E sza-bályos ismétlődés fogja keretbe azt a képet, azt a pillanatot, amely bonyodalomként elindítja a novellát a tartalmi és érzelmi csúcspont felé. Ez az elmélkedő alaphang hagyományos megkö-zelítésben erősen retorikus, de sokkal inkább nevezhető metaforikusnak: akár abból a szem-szögből nézve, hogy a részletben nem érezni szó szerinti és a figurális beszéd szétválását, akár azért, mert a hagyományos mindentudó elbeszélő helyett egy érzelmileg azonosuló, sőt, talán több narrátor van jelen a szövegtérben, végül pedig, mert a szöveg elsődleges szervezője a bi-zonytalanság, nosztalgia és atmoszféra.

A szövegben erős hangulati és szerkezeti váltásként itt következik az első dialógus-részlet, megszólalás, egyúttal az arctalan katonatömegből kiválik egy mellékszereplő, a lépést

184

eltévesztő, álmodozó katona érzéketlen társa. A durva kérdésre a főszereplő ugyan felel, de fontos, hogy felelete valójában értelmetlen, a valódi választ a narrátorszöveg fogja megadni.

Az éppen bontakozó érzés a novella reális világában, a katonafegyelemben megfogalmazhatat-lan. A leglíraibb, legköltőibb, szinte impresszionista képek következnek, Peteleire jellemző mó-don tele fényekkel, színekkel, villanásokkal. Álom és valóság kapcsolódik össze elbűvölő mó-don: a főszereplő én egy pillanatra elmenekül a valóságból, kilép a testéből, a jelenéből, a rea-litásából. A szövegben is kézzelfoghatóbbá válik az elvágyódást, a havast bemutató néhány sor, mint az addig bemutatott világ összes részlete (a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre). A hatást a hangszimbolika erősíti, a szabályos hangismétlődések (parányi, havasi, ama, malomban, katlanban), az r, sz, cs, o hangok szokat-lan áradata (gerendából, összerótt, csatornájában, jégcsapokkal, kicsipkézett), a hangtanilag igen változatos összetett szavak sokasága, végül a hatásos k alliteráció (kicsipkézett kerékre) megkülönbözteti ezt a szinte prózaversként olvasható leíró részt a novella többi részétől, nyel-vileg is egy más, kívánatosabb, költőibb világot teremtve. Mint kép a képben jelenik meg a szeretett nő álomképe, akinek arcát a kis ablak szinte reális keretbe foglalja. Az apró képben tehát képek sokaságában tobzódunk, a reális világ és a valóságos alakok szuggesztív tényképét egy költői vízió látományai váltják, s e képekben még egy apró kép, a katona szerelméé is benne rejlik. Csupa játék és költészet: így épül fel a szöveg metaforikus szerkezete, amely – a de Man-féle értelemben – hierarchikusan felette áll a metonimikus elemeknek, magába foglalja azokat.

Épp ezért lesz a novella tetőpontja, megoldása teljesen váratlan, meglepő és rendkívül expresszív. Ugyanis a költői pillanatokat egy reális, sőt naturális, ugyanakkor szimbolikus cse-lekvés váltja. Recsegés, dübörgés, topogás pokoli, víziós, de egyúttal kiábrándítóan reális hang-jai között a legény „kihajlik a sorból s beleharap a fenyőfaágba, mely a havasi szántalp felett zöldül… Beleharap a fenyőfaágba, s rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat, s nyeli boldo-gan…” Ez az aktus egyszerre allegorikus és De Man-féle értelemben vetten metonimikus. A honvágy hagyományos, metaforikus megjelenítése a két egymást helyettesítő identitás szubsz-tanciális hasonlóságát feltételezné. Ilyenre megfelelő példa a lány feltűnése a novellában. A fenyőág (és annak megevése) és a címben említett honvágy fogalma között viszont csak vélet-lenszerű érintkezés-asszociáció jöhet létre, csakis a novella terében.

Itt jelenik meg a szöveg „olvashatatlansága”: vajon hogyan kívánja értelmeztetni ma-gát a szöveg? Lehetséges-e az interpretáció? Ahogyan az érzés, a fenyőbe harapás élménye megszerezhető, groteszk, és értelmetlen, úgy kifejező és riasztóan logikus ugyanakkor. A fő

-185

szereplő megéli érzéseit, magáévá teszi a pillanatot. Szó szerint behabzsolja, elsajátítja. A fe-nyőág megevése állatot csinál az emberből, ösztönlénnyé alacsonyítja, ugyanakkor pogány misztérium-áldozatjellegénél fogva fel is magasztosítja. A fenyőág örökzöldje utalhat a boldog havasokra, még emberi távlatban, de az örök élet növényére, az isteni ambróziára, az élet füvére is, már isteni, halhatatlan léptékkel. Az ág keserű, mint az élet, vagy mint a krisztusi áldozat íze, felfalása rituális megsemmisítés és megszerzés, pillanatnyi, azonnal elvesztett boldogság.

A novella halállal kezdődött, témája egy megszokott halálrituálé, most viszont egyfajta életri-tuáléval végződik. Úgy tűnik, a komédia nem a halál, s nem a temetés, hanem maga az élet.

Az utolsó mondat, a csattanó azonban a durva katonaszomszédé: Barom, abrakolsz?

Sem az álomképek, sem a pillanatnyi ösztönös boldogság állapotában nem lehet megmaradni, a reális, mégis látszatvilág, amely nem ért semmit érzelmekből, szimbólumokból, visszahúzza a főszereplőt. A novella csattanós, befejezett, mégis befejezetlen, zárása balladásan sűrített.

Hazajut-e valaha a katona? S valóban olyan a haza, amilyennek felidézte? Milyen ha-tást kelt benne önkéntelen cselekedete, s annak visszhangja? Talán nekibúsul erősen, s másnap őt kíséri majd öngyilkosként katonabanda? A novella szerkezete alapján ez is elképzelhető. Valójában azonban a szöveg és olvasó találkozásának vége a de Man-féle csőd: a novella zárása nyitott, az ismeretre kihegyezett olvasat megvalósíthatatlan, márpedig ez a Petelei századában szokásos befogadói technika. Ilyen módon alapvető olvasói tapasztalattá válik a szöveg több-értelműsége, az, hogy egyszerre olvastatja magát szó szerint, „felkínáltan” allegorikusan és ténylegesen metaforikusan-retorikusan. Minden dekódolás látszat, minden interpretáció hely-telen és helyes. Mindenesetre a szöveg marad az, aminek állítja magát: apró kép, kommentár nélkül. Realista, naturalista, szimbolista, impresszionista, költői és objektív, lírai és higgadtan szerkesztett, újságtárca és rövidnovella, jelentéktelenségbe húzódó, apró remekmű. Olyan no-vella, amely egyaránt alkalmas a szakmai (újra)felfedezésre, az iskolai oktatásban való felhasz-nálásra és természetesen a nyitott lélekkel történő olvasásra.

2.3. „Azokat a kis népeket én szeretem” – Jellemzés és lélektan a novellákban 2.3.1. Szenvedők és elnyomottak – Perszonifikáció Petelei módra

Ahogyan arról az előzőekben már volt szó, a Petelei-novellák erős és nagyon hiteles lélektaniságának egyik oka, hogy a szereplőket a drámai dialógusok és monológok jellemzik, mégpedig kitűnően. Ám a novellajelenetek helyenkénti „színpadra-termettsége”, azonnali meg-elevenedése, átélhetősége, mely látszólag a kor anekdotikus prózájának jellegzetessége és könnyűvé teszi a befogadást, feszültségteremtő ellentétben áll azzal, ahogyan Petelei a

befoga-186

dói elvárásokkal és azonosulási késztetésekkel épp ellentétesen alkalmazza az iróniát, a tragi-komikumot és a groteszket, elbizonytalanítva ezzel az egyes szereplőkkel már-már azonosult, azokat pillanatokra lélektanilag érteni vélő befogadót. Tekinthető ez a szövegszerkesztési mód anekdotikus jellemzésnek, Hász-Fehér Katalin is felhívja rá a figyelmet, hogy az általában sze-mantikailag igen sűrű szövésű szöveget hoz létre.⁶³³ De több is annál: vele kapcsolatban bízvást alkalmazható a bahtyini intonációs metafora fogalma.⁶³⁴

Bahtyin szerint „minden életbeli megnyilatkozás társadalmilag-objektív entiméma”.⁶³⁵ Vagyis minden verbális megnyilatkozás, a legmindennapibb is, szinte végtelen értelmet képes magában hordozni. Az intonáció egyként jellemző a beszédhelyzetre és a beszélőre, e specifi-kuma miatt pedig alkalmas arra, hogy egy-egy megszólalónak hátteret, kontextust, személyisé-get teremtsen. „Az intonációs metafora olyan, minden szemantikus metaforát megelőző meg-személyesítés, amely magát az életet emeli emberivé, amely egy életet antropomorfizál, alanyi létmóddá avat.”⁶³⁶ „Az érzelmileg telített mindennapi beszédben jóformán minden élő intonáció úgy bomlik ki, mintha a tárgyak és a dolgok mögött az élet eleven résztvevőihez és mozgatóihoz fordulna; rendkívül erős perszonifikáló tendencia hatja át.”⁶³⁷ Ennek a perszonifikációnak kö-szönhetően a Petelei-novellák forgatásakor a befogadó identifikációs stratégiái meglepő módon felszámolódnak, s a századvég novellisztikájának Petelei által is „használt” típusszereplői – vagy legalábbis a történetek főbb alakjai – olyan bonyolult, nem hagyományosan ábrázolt, in-kább sokértelműen sejtetett pszichológiai hátteret kapnak, olyan viselkedésmintákat mutatnak fel, amelyek kortól és társadalmi mintáktól függetlenül érvényesek, vagyis korunkhoz szóló, újraolvasandó, befogadói interakcióra váró szövegekké teszik a Petelei-novellákat. Különösen fontos ez a Györke Ildikó kifejezésével epiko-drámai novellának nevezett művek esetében.⁶³⁸ Itt Petelei „a szereplő tudathorizontján belül maradó nézőponttól, előtérszerűen komponált je-lenetekben, létében mutatja be szereplőjét, s összetett szellemi, erkölcsi, lekiismereti konfliktust állít az elbeszélés középoontjába. Elszakad a történetszerű jelentésalkotástól, kitágítja a belső folyamat rajzát, s ebből következően a drámai sorsfordulat sem a cselekmény szintjén megy végbe, hanem a válságba sodródó személyiségben”⁶³⁹ – írja Dobos István a drámai novelláról.

633 HÁSZ-FEHÉR Katalin, Az anekdota anekdotikus működése Mikszáth prózájában, Híd, 2005, 1, 74, 67–80.

634 Mihail B^AHTYIN, A szó az életben és a költészetben: A szociológiai poétika alapkérdései =M.B., A szó az életben és a költészetben, Bp., Európa, 1985, 5-54.

635 Uo., 7.

636 K^OVÁCS Gábor, Az intonáció metaforái: Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása, Iskolakultúra, 2006/5, 5.

637 BAHTYIN, i. m., 9-10.

638 GYÖRKE, „Drámai novella”, i. m., 358.

639 DOBOS, i. m., 82.

187

A pontos lélekábrázolás terén kiemelkednek a női szereplők, jellemek, típusok. Petelei témái változatosak, mégis sokszor előfordulnak azonos alapviszonyok (vénkisasszony-sors, emancipációra, lehetőségekre vágyó, szűk körükből kijutni képtelen nők). Egyik kulcstémája, a szerelmi háromszög is gyakran megjelenik: falun (Parasztszégyen) és városban (Elkésett), jelenben (Két fehérnép) és múltban (monológban: Máli, dialógusokban: A könyörülő asszony).

Petelei érzékenyen reagált százada második felének társadalmi változásaira, egyetemi éveitől kezdve foglalkoztatta a nőképzés, a nőemancipáció, a nők jogainak kérdése. „Minálunk – Eu-rópát értem – még újság színét viseli az, mi Amerikában már napirenden van. Ott a nő együtt tanulja iskoláit, egyetemeit a férfival. (…) Azok roppant régi fogalmak, melyek pedig még ná-lunk most is divatoznak, hogy a leány tanuljon meg varrni, főzni, olvasni, írni, elég az neki.” – írja egy helyen,⁶⁴⁰ bemutatva azokat a hagyományokat, amelyek annyi hősnőjének tragédiáját okozzák közvetve vagy közvetlenül. A korlátok közé zárt kisvárosi nők, polgárasszonyok, cse-lédek és nevelőnők gyakori, visszatérő szereplői már első kötetének is.

Éppen ezért az alábbiakban olyan novellák példáján szemléltetem Petelei lélektani alapvetésű, szövegszinten is tetten érhető jellemformálását, amelyeknek nők a főszereplői. Az első, rövid elbeszélés, Az Eliz nevenapja érdekessége, hogy benne több nőtípus is megjelenik.

Olyanok, amelyek a kortárs novelláknak is tipikus alakjai, itt azonban egyénítve és egymással lélektani szempont alapján szembesítve lépnek fel. A második, hosszabb történetre, egyes elem-zői szerint kisregényre, A fülemülére pedig azért esett a választásom, mert általa kiválóan szem-léltethető annak az észrevételnek az igazsága, hogy Petelei a romantika által kedvelt, sőt köz-helyesített témákat is képes volt új, lélektani megközelítésben és modern értelmezésben feldol-gozni.