Nők kettős tükörben – Nőtípusok Az Eliz nevenapjában

Az Eliz nevenapja kötetben először 1898-ban jelent meg.⁶⁴¹ Főszereplője, Eliz, a német származású kis nevelőnő virágot venni indul névnapja reggelén. Az utcán megszédül, s elesne, ha nem sietne segítségére a „veszedelmes asszonykergető” [399], daliás tiszt, Szabó. A férfi gavallérosan hazatámogatja Elizt, miközben több ember jár az utcán, „mint akár egy országos vásáron” [399], s mind látják a kis nevelőnőt „egy tiszt karján járva” [400]. A pletyka nő és dagad. Irma, a ház asszonya kacérkodással és szemérmetlenséggel vádolja a hazatérő Elizt, s

640 Idézi BISZTRAY, Petelei István, i. m., 19-20.

641 PETELEI István, Vidéki emberek, Bp., Atheneum, 1898 (Az Athenaeum Olvasótára), az alábbiakban a szöveget az alábbi kötetből idézem, szögletes zárójelben az ottani oldalszámokat megadva: PIÖNI-II, 399-404.

188

elparancsolja a háztól. A lánynak nincs hová mennie, ezért, hogy ártatlanságát bizonyítsa, fel-keresi Szabót a kaszárnyában, s nyilvánosan, vonuló katonák, bámészkodó parasztok, kimenős cselédlányok szeme láttára hazahívja magával, hogy a férfi igazolja őt Irma asszony előtt, ám Szabó gyávasága miatt kudarccal szembesül, így nincs számára remény többet. „Szégyen, ha elmegy, szégyen, ha marad” [403]. Rövid időre úgy tűnik, asszonya férjénél, Schulhofnál még számíthat részvétre, ám a férfi azonnal elfordul Eliztől, amikor belépő felesége azzal vádolja, csak kikezdett a lánnyal. Eliz kétségbeesetten megindul, egyenesen a Maros felé. Rövid no-vella, kevés cselekménnyel, amely az első perctől kezdve megfáradtan vészterhes. Minden me-tafora, minden lírai leírás, s a találó virágszimbolika, amely Eliz alakjához kapcsolódik, előre sejteti az elmúlást, a kilátástalanságot, a véget. „Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…” [399] – kezdődik a novella. Eliz a szidalmak hallatán „oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle… szemei lecsukódtak” [401]. Mintha már haldokolna. A névnapi virágszedés, a cselekmény elindító, majd visszatérő eleme így foglalja keretbe az elbeszélést. „A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat letép a nevenapjára” [404]

– indul öngyilkossága felé a halál virágával Eliz az utolsó bekezdésekben.

Úgy tűnhetne, hogy alakja már-már egysíkúan érzékeny. A halálhangulat, az erős, me-taforák táplálta atmoszféra azonban csak az egyik, ami jellemzi alakját. Számos konkrét jellem-zőt is megtudhat róla az olvasó: „szép, égszinkék szemei” [399] vannak, „szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal” [399] – csakhogy aki így jellemzi Elizt, nem a szokásos narrátor. Az átkép-zeléses előadásmódnak⁶⁴² köszönhetően Szabó szemével látjuk a néhány percre az ölébe szédült lányt, aki tehetetlen, „összefutott a szemei előtt minden, s ujjaival megszoritotta a fiatal ember kezét” – tehát kiszolgáltatott, könnyű préda, nagyon erotikus és tiszta látvány, s nem lehet két-séges az sem – bár erről nyíltan szó nem eshet –, hogy épp azért szédülhetett meg, mert immár tökéletesen nővé vált. „Az utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált…” [399] – derül ki, tisztában van tehát társadalmi helyzetével is: Eliz az a kis gyereklány, aki nem tartozik se-hova, tehát megcsókolható, megbecsteleníthető lenne különösebb következmények nélkül, s mint a történetből kiderül, az, hogy ez nem történik meg, a látszatra adó kisváros számára tel-jesen mindegy, olyan, mintha megesett volna. Ebben a néhány jelzőből, félmondatból és egy nézőpontváltásból a befogadó előtt összeálló jellemzésben már nincs semmi érzékeny, csak ki-ábrándító realitások. Eliz szépsége csak veszélyforrás, ártatlansága bármikor elértéktelenedhet,

642 Az átképzeléses előadásmód, vagyis az ironikus, nézőpontváltó narrátori technika fogalma Mikszáth esetében került először bevezezésre, lásd erről:NYILASY Balázs, Milyen fákon teremnek Mikszáth Kálmán regényei?, Hun-garológiai Közlemények, 2015/4, 1-13, http://epub.ff.uns.ac.rs/index.php/hk/article/view/1533 (ul. 2018.02.06.).

189

női gyengesége kihasználható. Nem öncélú, romantikus hatáskeltést szolgálnak tehát a halál-metaforák: a vég – erkölcsi vagy testi – állandóan ott leselkedik Elizre. Eliz a kisvárosi polgárelit kitaszítottja. Nemcsak azért nem tartozik sehova, mert el kellett hagynia távoli csa-ládját, s idegenek között él, hanem mert félig cseléd, de félig úri kisasszony. Egy igazi polgár-lányt talán nem (így) hoznának hírbe, ha Szabó segítene neki az utcán. Egy szolgáló esetében egyértelmű lenne, mit akar egy „gavallér asszonykergető” [399] tőle. Szabó azonban úgy visel-kedik Elizzel, mint egy hölggyel, nem prédaként szemléli, hanem ellátja a kötelező udvariasság diktálta feladatokat. Csakhogy ez Eliznek nem jár, így csak egyféleképpen, szemérmetlenül megengedett közeledésként értelmezhető a kívülállók számára. Vagyis a helyzet, amely az el-beszélés elején kialakul, már megoldhatatlan. Eliz sorsa már akkor az, amikor nevelőnő lesz.

Sőt, már korábban is. Otthonát azért kellett elhagynia, „mert mostoha apa ugy nyájas-kodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. ” [400]. „Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna” [400] – mondja az anya az otthonról elmenekülő Eliznek. Tehát Eliz szépsége már korábban is tragédiák okozója volt: elűzetett a szülői házból, elvesztette anyja bizalmát – ártatlanul. Irma asszony ugyanazzal fogja vádolni, mint az anyja, hiszen épp ő Eliz

„pótanyja”, akinek megfelelni kíván, aki előtt ki szeretne magyarázkodni, így hát ő is kiűzi a házából, az ő bizalmát is elveszti – ártatlanul. Mindez nemcsak motívumismétlés, hanem hiteles sorshelyzet is. De miért nem tesz valamit Eliz? Miért nem cselekszik, miért marad passzív, teszik fel sokan a kérdést?⁶⁴³ Eliz igyekszik ellenállni. Mosolyogni próbál Szabóra rosszulléte közben, mintha minden rendben volna. „Mosolygott, s beszélt, hogy beszéljen, mert látták” vé-gigsétálva az utcán a férfival [399]. Irmával vitázva dadog, székre rogy, fölemelkedik, remeg, feljajdul, zokog, sikoltozik, végül elájul. Megtesz mindent, amivel menthetné a helyzetet, aztán megtesz mindent, amivel kifejezhetné a kifejezhetetlent. Ezután kétségbeesetten, szinte eszelő -sen cselekedni próbál: „konokul, haragosan, makacsul” [402], rohan, hogy előkerítse Szabót, aki majd igazolja őt. Ekkor már nem törődik a korlátokkal, az illemmel és a viselkedésminták-kal, azt hiszi, az igazság megmenti. Mivel azonban az egész tragédiát épp a korlátok, az illem és a kötelező viselkedésminták idézték elő, cselekvése értelmetlen. Így jut el utolsó tettéhez, az öngyilkossághoz. Az ábrázolt szituáció Petelei korában valóságos szociológiai látlelet volt, s ma is csak elsőre tűnik kuriózumnak, hiszen hasonló alá-fölérendeltségi viszonyok a jelen vi-lágot is jellemzik. Így a lélektani csapdahelyzet, Eliz menekülési módjainak ábrázolása is álta-lánosabb érvényű. Mint ahogy azok a nőalakok, akik a háttérben felsejlenek, szintén árnyaltak, hitelesek. Megismerjük Eliz emlékeiből az anyát, ott vannak az Elizt megbámuló cselédlányok,

643 BISZTRAY,Petelei István, i. m., 25., NÉMETH G., A válságba jutott kisember írója, i. m., 135.

190

s persze a másik főszereplő, Irma asszony. Valamennyi nőviselkedés felfogható úgy is, mint létező, mégis megvalósíthatatlan alternatíva Eliz előtt.

Amikor Eliz Szabót felkeresni indul a kaszárnyához, szerencsétlenségében nagy ne-vetség tárgya lesz. „A cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta:

hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak ivott a kisasz-szony.” [402] Ezek a lányok nem is tudják, hogy Eliz szemével nézve milyen szabadok. Ott bámészkodnak, hangoskodnak a kaszárnya kapujánál, de őket nem veti ki ezért a kisváros.

Azért nézik bolondnak Elizt, amit ők maguk is tesznek. Itt mutatkozik meg a társadalmi hierar-chia nevetséges fonákja. Eliz asszonyának nem elég úri, egy „ágról szakadt guvernant” [401], de a cselédek közé sem tartozhat, azoknak kisasszony, akiről azonban nyugodtan lehet feltéte-lezni, hogy őrült, vagy részeg. Eliz anyjának története, aki „fiatal emberhez ment ismét férjhez”

[400], egy újabb női kudarcé: a kényszerházasságában rosszul választó, öregedő, saját lányára féltékeny anya nem lehet vonzó, csak szánalmas. Hiába fest magának idilli képet Eliz a boldog családról, amelynek boldogsága csak az ő távozásától függött, sohasem tudhatjuk meg, igaz-e ez, Eliz anyja valóban legalább a maga szomorú módján boldog-e új, Eliz nélküli házaséletében.

Nagy a valószínűsége, hogy nem. Közvetetten az anya egykori viselkedése jelöli ki Eliz szá-mára megoldásnak az öngyilkosságot a novella jelenében. Korábban anyja szemrehányásai elől kiszökött otthonából a világba. Most, amikor Irma asszony azzal fenyegeti, hogy ír az anyjának Eliz „szeretőjéről”, Eliz kiszökik a világból is, meghal.

Irma asszony első látásra besorolható az úrhatnám polgárasszonyok közé, akik felka-paszkodottságukkal nem tudván mit kezdeni a házsártosságban élik ki visszafojtott érzelmeiket.

Petelei azonban gondosan árnyalja alakját. Szabó szemében „egy házsártos, szájas hölgy”

[399]. Elizzel való vitájában ijesztőnek, kegyetlennek tűnhet: „lecsapta a portörlőjét” [400],

„kicsapta az ajtót, kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány mellé állott”

[400-401], de csak mert részben Eliz szemével látjuk. Petelei külön felteszi a kérdést Irma jel-lemzése után: „ismerik-e őt? ” [401] Nem egyedi a sorsa, nagyon is gyakoriak tehát az ilyen Irmák. „Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony, igazi gazdasszony, aki úgy jár, mint egy granatéros, de amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir.” [401] A kép nem taszító, de tragédiákat is hordozhat a háttérben. Irma gazdag, nem a Schulhofok, férje családja, hanem a Vargák, az övé a tehetős és a tekintélyes család. Férje szelid, szőke, akit a csönd tesz bátorrá, mindenben Irma ellentéte tehát. Irma asszony méltó férfipartner, vitapartner és társ nélkül, pe-dig égő szeme akár egészséges szerelmi, érzelmi vágyait is jelképezheti. Ketrecbe zárja feleség-volta, amely erényre és puritánságra kötelezi és rangos-feleség-volta, amely arra kényszeríti, hogy tönk-retegye lehetséges kapcsolatait a világgal – „haragban van a félvilággal, a másik felet pedig

191

szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt” [401]. Tele van félelemmel, sérelemmel, agresszivitással, amely eltorzítja személyiségét. Finoman felsejlik két háromszög-történet is Irma életében.

Egyik sem valódi, az egyik csak egy pillanatban, a másik a gyanakvásában létezik. Amikor Szabó megjelenik nála, Irma méltóságteljesen fogadja, hogy Szabó magyarázkodás helyett saját zavartságát Elizre hárítsa. „A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasz-szony zavart.” [403] Szabó Irma mellé áll, Eliz feje felett elbeszélve eljátszik egy szerepet. Ö a kedves csábító, aki azonban mély hódolattal viseltetik a fenségesen kegyes” [403] Irma iránt, aki „jelentőségteljesen”, pillantásával közli: „Az ön kedvéért helybenhagyok mindent a leány-nak, de külömben bünös ő ám.” [403] Irma néhány másodpercig győztesnek érezheti magát:

Szabó, a csinos tiszt, aki valamilyen módon mindenképpen felfigyelt Elizre, most visszavonul, s a lány helyett a „méltóságteljes”-en [403] cinkos Irmának ad igazat. Amikor viszont Schulhof, a férj egyedül találja Elizt és megkönyörülne rajta, a belépő Irma egyszerre vádolja meg férjét elérzékenyüléssel és kéjvággyal. Az első vád mutatja bűntudatát (hisz épp ő hatódott meg né-hány perccel azelőtt a síró Eliz felett), a második viszont azt, hogy az Eliz nevenapján történtek talán már régóta készülődtek: Irma mindig is félhetett attól, hogy férje felfigyel a lányra, s akkor Eliz mindenképpen kiűzetett volna. Tehát Irma szerelmi háromszögeket lát mindenhol maga körül. Eliznek dölyfösen veti a szemére: „Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illet-lenkedjék valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem. ” [399] Hiába hasonlít ez a kifakadás Eliz anyjának egykori szemrehányására, más is kiolvasható belőle: Irma magányos és boldogtalan. Az ő társadalmi korlátja és kerete nem a sehová sem tartozó nevelőnői státusz, hanem a rosszul sikerült, érzelemszegény házasságba bezárt, szere-lemre és szeretetre hiába vágyó feleség szerepe.

Két nőalak, két elrontott nősors, a gonosz feleség és az ártatlan leány szereptípusa, két nagyon hitelesen ábrázolt személyiség csap össze a novella hosszú, két felvonásos vitájában, nagyjelenetében. Itt, ebben a kettős tükörben mutatkozik meg Petelei drámai szerkesztésmódja, ahogyan a narráció átadja a helyét a szakadatlan dialógusnak, amelynek a riposztjai és egész nyelvi világa kihagyásokkal, sűrítve, de pontosan megrajzolja a vitázók személyiségét: „– Sétált kiasszony? kérdezte csufolkodva [Irma], tovább törülve a bútorokat. / – Nem, nagysád. / – Azt szeretném, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak, sem bolond! Nem sétált? / Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott: / – De nem virágot láttam, a kezében, hanem egy katonát. (…) Nekem ne komédiázzék kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszé-lek! Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház. (…) Ide nem járnak a katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában sem. ” [400] Színpad ez, még ha nem is úgy, ahogyan Irma harsogja, de drámai jelenet, amelyben Eliz hangja, szólama lassan

192

szinte teljesen elnémul, csak sikolt, sóhajt, zokog, természetesen és őszintén, miközben a mo-nológgá vált szidalmait soroló Irma mesterkélt retorikával „szájas perszóná”-nak és „nyelves személy”-nek [401] bélyegzi. Hiába kerekedik felül Irmában egy percre az őszinte szánalom, hiszen Eliz ájulásakor megijed, sajnálkozik, végül győz gondolkodásmódjában a konvencioná-lis erkölcsi elvárás, így Eliz nem kaphat megértést.

Eliz elől minden női sors (tehát anyjáé és Irmáé is) elzáródik. Hiába tragikusan bol-dogtalan mindkettő, Eliz egyetlen lehetséges perspektíváját jelentené. A polgárkisasszonyból csak úgy lehet feleség és anya, ha mögötte áll, őrzi és férjhez adja egy polgárcsalád. Elizt anyja kitaszította, ezzel pedig vénlánysorsra ítélte. Békés nevelőnőségét, közeledő vénlányságát pe-dig második kitaszítottsága akadályozza meg, becsülete elvesztése, amelynek részben Irma fél-tékenysége az oka. Az Eliz mellett megjelenő nőkre egyként jellemző, hogy a kisvárosi lét teljes bezártságra, kilátástalan életre ítélte őket. Eliz halálának legfőbb oka nem is a polgári erkölcs elleni (nem-)vétése, hanem a kor rendezetlen nőkérdése. Két frusztrált, szenvedő asszony – a kisvárosi lét két áldozata – taszítja őt odáig, ahol már nincs előtte más kiút, csak az öngyilkos-ság. Ennek oka pedig Eliz saját szűkre szabott élettere, női kiszolgáltatottsága. A történet végén nem állna már más előtte, csak, hogy valóban prostituált legyen, Petelei azonban kétséget nem hagy afelől, hogy Eliz ártatlansága ezt eleve kizárja. Így az egyetlen értelmes megoldás Eliz számára az értelmetlen halál, az öngyilkosság. Ez a groteszk, elutasításra és értetlenségre kész-tető paradoxon zárja a novellát. „Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek világon?” [404] Válasz már nem érkezik erre a népmesei hangvételű kérdésre, Eliz sétál tovább a Maros felé, sorsával állásfoglalásra kényszerítve a befogadót.

Az elemzett novella kiváló példa arra a jelenségre, amelyet Thomka Beáta így határoz meg: „A dráma, líra, próza közötti áramlás, a fikciós alakzatok és a nem fikciós szövegtípusok közötti érintkezés a poétikai rendszerezésekkel egyidejű: a törekvés szüntelenül konfrontálódik az átjárhatatlanságot védő poétikákkal.”⁶⁴⁴