A neokonzervativizmus filozófiai és politikai alapjai Leo Strauss és a straussziánusok

A neokonzervativizmus filozófiai kapcsolódási pontjait vizsgálva elsősorban azt kell megállapítani, hogy alapvetően egy morális–normatív megközelítésű, zsidó–keresztény – ezen belül a hidegháború után

408 Ezt világosan bebizonyította a 2008 végi elnökválasztáson Obama McCain fölött aratott győzelme.

elsősorban ószövetségi és neoprotestáns – merítésű, a nyugati–atlanti kultúrkörhöz tartozó eszméről majd ideológiáról van szó. A neokonok a felvilágosodás korszakából Voltaire és Rousseau helyett inkább Hume-hoz és Locke-Hume-hoz fordulnak, de méginkább orientálja őket Platón, Xenophón, Burke, Lord Acton, Alexis de Tocqueville, a három Adams, a kortársak közül pedig kisebbrészt Russell Kirk és nagyobbrészt Leo Strauss munkássága. Irving Kristol nagyszerű szavait idézzük fel Straussról, amelyek szerint a filozófus legfőbb érdeme az, hogy a mi korunknál bölcsebb ókori görög szerzőkön keresztül közelítette meg a modernitást és felőlük magyarázta annak genezisét.

1.

Az amerikai neokonzervativizmusra nagy hatással volt Leo Strauss⁴⁰⁹ filozófiai munkássága, főképpen politikai filozófiája (illetőleg az arra jellemző metodológia és filológiai igényesség) és Strauss normatív eszmerendszere. Leo Strauss (1899–1973) német ortodox zsidó családban született. 1921-ben doktorált filozófiai és természettudományos tanulmányai után, majd Berlinben az Akademie für die Wissenschaft des Judentums intézet teológiai kutatója lett. Egy ideig Freiburgban Husserl és Heidegger előadásait hallgatta. Itt kezdett el Biblia-kritika-interpretációval foglalkozni, amelyből Spinoza iránti érdeklődése keletkezett (Die Religionskritik Spinozas als Grundlage seiner Bibelwissentschaft. 1930). 1932-ben Rockefeller-ösztöndíjjal Franciaországba ment, ahol zsidó és iszlám filozófiát tanult, ezután négy év következett Nagy-Britanniában, itt Hobbes-t tanulmányozta (The Political Philosophy of Hobbes. 1936). Strauss 1938-ban tulajdonképpen emigrált az Egyesült Államokba, ahol előbb a Columbia University-n, majd New York-ban tanított. 1949 és 1968 között a Chicagói Egyetem népszerű politikai filozófia professzora volt, ahol meghatározó

személyiséggé válva mára nem csak az ő gondolati hagyománya hat, hanem tanítványai, sőt azok tanítványai is ismert politológusok lettek.

Strauss a kortárs politikai filozófusok között nem csak azzal tűnik ki, hogy a klasszikus görög hagyomány felújítására törekedett, hanem azzal is, hogy életműve az egyaránt szenvedélyes bírálat–védelem erővonalak közepette áll, sőt tanítványainak a rá visszahárított kritikája is sokszor megfogalmazódik – igaztalanul – vele szemben.

Strauss filozófiai vizsgálódásának középpontjában a modernitás és a premodern gondolkodás, a hit valamint a racionalitás, azon belül is annak premodern és modern változatának antagonizmusa áll. A nyugati civilizáció és kultúra dinamizmusát röviden a hit és az ész, Jeruzsálem és Athén feloldhatatlan ellentétében látta, a nyugat alkonyát pedig e két ellentétes princípium közötti feszültség megszüntetésében.

Strauss politikai filozófiáját a klasszikus univerzális tudás, az ókori aktív bölcsesség és némiképp az európai zsidó–keresztény kultúra alapján fogalmazta meg, elképzeléseit szigorú etikai és erkölcsi mérce, valamint nagyfokú stiláris igényesség mentén dolgozta ki. A racionális–pozitivista, a materialista–marxista megközelítést egyaránt elutasította, de az egzisztencializmust és az általa mégoly tisztelt Heidegger nézeteit is elvetette, s helyettük az ókori auktorok: Platón, Arisztotelész, Thuküdidész, Xenophon szellemiségéhez nyúlt vissza

409 Leo Strauss-ról magyarul ld. bőv. Lánczi András Modernség és válság. Leo Strauss politikai filozófiája c.

kiváló könyvét (Pallas–Attraktor, Bp. é.n. [1999.]) és az általa írt A XX. század filozófiája c. kötet ([3. bőv.

kiad.] Helikon, Bp. 2007.) Straussról szóló fejezetét. Továbbá: SMITH, Gregory B.: Ki volt Leo Strauss?

Ford.: Fekete Eszter. In: Világosság, 1999. 7. szám. Leo Strauss magyarul megjelent művei: A politikai filozófia története. (1963) I-II. Szerk.: Leo Strauss–Joseph Cropsey. Európa, Bp. 1994. [Az I. kötet három Strauss-írását ford.: Berényi Gábor és Greskovics Endre.]; Lánczi András fordításában: Az üldöztetés és az írás művészete. (1952) Atlantisz. Bp. 1994. és Természetjog és történelem. (1953) Pallas–Attraktor, Bp.

1999.

és ezeket magyarázta sajátos, rá jellemző és különösen magas esztétikai színvonalon megalkotott kommentárjaival.

Strauss modernizmus-kritikája leginkább abból fakadt, hogy az európai alapértékek relativizálódását, az észbe vetett modern hit egyoldalúságát állapította meg, amelyet a modern tudományosság korlátlan önhittsége és a premodern objektív értékektől való elszakadás okozott.

⁴¹⁰

A modernség válságát megállapítva Strauss arra a következtetésre jutott, hogy annak politikai filozófiája nem értékközpontú, mivel Machiavelli óta a politikai cselekvés megszabadult etikai–erkölcsi tartalmától (Thoughts on Machiavelli. 1958). A modern civilizáció és a kultúra válsága azonban felforgat olyan, konzerválandó rendszereket is, mint amilyen a demokrácia hatalomgyakorlási mechanizmusa és a klasszikus liberális szabadságjogok. Mindezek ellen ma – mondja Strauss – a tömegdemokrácia és az értékrelativizmus vonul fel, elpusztítással fenyegetve az ógörög alapú európai kultúra vívmányait. Ebből fakad Strauss sok esetben elitizmusnak minősített elképzelése, amelynek alapja egyrészt a Platón Államában lefektetett normák igenlése és a felkészült bölcsek irányította demokrácia képe. Ebből viszont az fakad, hogy ezt sokan alaposan félreértik.

⁴¹¹

Ha az előbbi gyors értelmezésnél kissé jobban behatolunk Strauss filozófiájába, akkor talán bizonnyal megértjük Willmoore Kendall kijelentését, hogy Machiavelli óta ő volt a legnagyobb politikai filozófia nyelvén szóló tanító.

⁴¹²

Strauss egész egyszerűen megkérdőjelezte és a saját rendszerét kidolgozva erős zárójelek közé tette a modernitás paradigmáját, amikor a klasszikus–antik–premodern filozófiát és az ennek alapjául szolgáló természetjogot tette meg az objektív igazságkeresés fundamentumául és mindenestől elutasította a relativizmust, annak előfeltételezőivel – a modernitás szülőivel – együtt: vagyis az ismeretelméleti, természettudományos megközelítéssel és a progressziós történelemszemlélettel. Így – egyetértve Lánczi Andrással – kimondhatjuk: „Leo Strauss a modernség egyik legradikálisabb és legkövetkezetesebb huszadik századi kritikusa volt.”

⁴¹³

Strauss-szal teljes mértékben azonos kiindulópontot választott magának Eric Voegelin is, aki az ’50-es évek Amerikájában szintén a modernitás válságának leküzdését gondolta el az antik és a középkori keresztény filozófia restaurálásával.

⁴¹⁴

Strauss, akárcsak Voegelin, a filozófiát a tudás csúcsának tartotta, s ez alapján a politikát is filozófiai tudományként kezelte – s ezzel mindkettőjük visszaállította annak eredeti jelentését. Ugyan Voegelin nem a természetjog, még inkább nem a történetiség ignorálása mentén alkotta meg a maga rendszerét – ellentétben e szempontokból Strauss-szal –, mégis, ő is „a politikatudomány restaurációjáról” (Restauration der politischen Wissenschaft) beszél és ezt annak

410 „Felfogása szerint a modern politikai gondolkodás az antik politikai filozófiai hagyománnyal való radikális szakítás folyamatában keletkezett. A hagyományos és a modern politikai gondolkodás szembeállítása a modernség válságára vonatkozó filozófiai álláspont alátámasztásául szolgál. A modernség válsága a nyugati racionalizmus válsága, a nyugati kultúra céljának az elhomályosulása.” – írja Strauss alapmegállapításáról Lánczi. (LÁNCZI: Modernség és válság. 218. oldal) Ld. még: ZUCKERT, Catherine–

ZUCKERT, Michael: The Truth about Leo Strauss: Political Philosophy and American Democracy. Chicago UP, Chicago, 2006. 35. oldal.

411 Kajtár Gábor azt állítja erről, hogy Strauss „Platón arisztokratikus és kirekesztő [sic!] államát vette alapul”

a társadalmi bajok és a modernség válságának megoldásához, majd így folytatja Strauss gondolkodását rekonstruálva: „Szükség van hazugságokra ahhoz, hogy el lehessen rejteni az emberek elől a politika valós világát, melyet csak kevesen ismerhetnek. Strauss hitt a hazugságok eredményességében és hasznosságában.” (KAJTÁR Gábor: A neokonzervatív gondolkodás alapjai és hatásuk napjaink amerikai Irak-politikájára. In: Kül-Világ, 2004. 2. szám) Mi viszont abban hihetünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló, nem éppen szofisztikált kijelentések megakadályozzák Strauss árnyalt megértését. A hasonló vélekedések straussziánus kritikájára: ZUCKERT, 158–165. oldal.

412 KENDALL, Willmoore: The Conservative Affirmation in America. Gateway Ed. Chicago, 1985. 260. oldal

413 LÁNCZI: Modernség és válság. 17. oldal

414 McALLISTER, Ted V.: Revolt Against Modernity: Leo Strauss and Eric Voegelin and the Search for Postliberal Order. UP of Kansas, Lawrence, 1997.

megújításának (Er-Neuerung) nevezi.

⁴¹⁵

Strauss ugyanezt a feladatot az antik filozófiához való visszatéréssel látta megoldhatónak.

⁴¹⁶

Strauss az antik filozófiát mint életmódot és az élet realitásától el nem szakadt politikai gyakorlatot végletes antagonizmusban látta a modernitással, amelynek viszonyai között az átpolitizálódott filozófia először arculatát, majd létezését veszíti el. Ám – így Strauss – a filozófia halála a gondolkodás mint olyan halálával egyenlő, ez pedig az ezektől megszabadult kor (a modernitás) elkerülhetetlen válságát jelenti. Strauss megállapítása szerint Machiavelli és Hobbes óta a politika nem a jó rend megtalálásának művészete, hanem a normatív és természetjogi dimenziótól mindenestül megszabadult érdekérvényesítés relativizáló cselekvése.

Strauss a Természetjog és történelem című 1953-as nagyhatású munkájában az ókori filozófia és a modernitás közötti különbséget a természetjogon, illetve a „történeti folyamaton” (az idézőjelbe tétellel Strauss gyakorlatát követjük) alapuló metódus differenciájában láttatja. A történelem megértése, a történelem egyáltalában vett értelmezése Strauss szerint a historcizmust eredményezte, amely teljesen új, modern paradigmaként jelentkezett és lecserélte az antikét. Ez magával hozta a politikai filozófia fokozatos elhalványulását és végül a modernitás válságát okozta, mivelhogy a modernitás eleve mint válság jött létre, s így, kimondva vagy sem: önnön maga a válság. Strauss tehát – munkája 1971-es, hetedik kiadásának előszavában leszögezve – tagadja a természettel szembeállított történelmet mint megkonstruált egyedi hagyományt.

⁴¹⁷

A klasszikus auktorok – Strauss elsősorban Platónt, Thuküdidészt, Xenophón, kisebb részt Arisztotelészt és Cicerót kommentálta – az ókori természetjogot követték, amely nem másból származott, mint a természet ember általi megismerésének vágyából, amely a filozófiát szülte. Az univerzumot és benne az embert eleve adottnak, soha sem változónak tartották, ennek folytán célból, erkölcsből is egy volt. A fordulópontot Arisztotelész jelentette, mivel ő volt az első, aki nem-teleologikusan fogta fel az univerzumot és az embert. Ugyanakkor a történelemnek a természettel való behelyettesítésére még senki sem gondolt. A törés ott ismerhető fel Strauss interpretációjában, amikor a történeti fejlődést mint egymást meghaladó időbeli folyamatokat igyekeztek megérteni, így a mindenkori történeti helyzet lett az igazságosság kritériuma, amely felfogás könnyen beláthatóan egyértelműen tagadja a rögzített igazság Ideáját. Ezzel a szakadással a természetjog legitimációja megkérdőjeleződött és a válság minden lehetősége adottá vált.

Strauss szerint olyan, hogy „történeti folyamat” nincs, s valójában nem létezik a történelem sem olyan formában, ahogyan a historizmus véli. A történelem értelmének ilyen faggatása, illetve a történeti tapasztalatra való hivatkozás pedig vagy pesszimista (Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, Husserl, Heidegger; Huntington) vagy progressziós (Kant, Hegel, Marx; Fukuyama) dogmatizmus felé téríti el a gondolkodást vélekedése szerint.

Mindez oda vezetett – írja Strauss –, hogy az esetek többségében ez a jövőbe utalt történeti haladás illúzióját alakítja ki, amely végül megszüli a történeti progresszió hitét. Ezzel szemben áll „a klasszikus filozófia”, amely „a nem-historikus gondolkodás legtisztább formája”.

⁴¹⁸

Míg ugyanis a historizmus szerint a modernitás a történelem valóságossá válása, a történelem mondanivalójának megértése, addig erre Platón nem is gondolt, s a klasszikus filozófia enélkül állapította meg az univerzum és az ember abszolút helyét és rendjét. A historizmus mint gondolkodási paradigma – amely tehát a klasszikus (politikai) filozófia ellentézise – Hegellel érkezett tetőpontjára és vált következetesen végiggondolt történeleszemléletté és ebből erdeő filozófiává. Hegelnél egyenesen a világszellem (Weltgeist)

415 VOEGELIN, Eric: Die neue Wissenschaft der Politik. Eine Einführung. (1952) Wilhelm Fink Verl.

München, 2004. 19–20. oldal

416 ZUCKERT, 36–45. oldal

417 STRAUSS: Természetjog és történelem. 7. oldal

418 Uo. 30. oldal

objektivációja a történelem, amely egy belső lényegtől – a szabadság kiteljesedésétől – hajtva halad a feltételezett vége felé.

⁴¹⁹

Leo Strauss célja tehát a historicizmus végső, megsemmisítő kritikájának kidolgozása volt – illetve ezen át a modernitásé. Gadamer egyenesen a természetjog és a természet apoteózisaként állítja be a Természetjog és történelmet, amelynek célja egy ahistorikus cezúra meghúzása lett volna. Gadamer elgondolkodtatóan írja, amikor ezt mondja Strauss tulajdonképpeni fő művéről: „látszólag a modern történeti világnézet ellenképéhez, a természetjoghoz nyúl vissza, […] könyvének valójában mégis az az értelme, hogy ezúttal is a filozófia görög klasszikusait, Platónt és Arisztotelészt akarja bemutatni a természetjog igazi megalapozóiként, s be akarja bizonyítani, hogy filozófiailag mind a sztoikus, mind a középkori természetjog helytelen, a felvilágosodás koráról nem is szólva.”

⁴²⁰

Strauss vélekedésének megfelelően a következő gondolatsor rekonstruálható.

Minthogy nincs kényszerítő „történeti folyamat”, ezért az antik filozófiát – amely tehát az ember önreflektív képességének egyetlen autentikus megjelenési formája – nem vissza kell hozni a múltból, hanem csupán folytatni szükséges. Ezzel a modernitás válsága, illetve a modernitás mint válság feloldható, filozófiai szinten legalábbis. Ez azonban annak politikai viszonyait is átalakítaná. A szókratészi és platóni filozófia tiszta formájának politikai következményei is vannak ugyanis, de ezek csak akkor relevánsak, ha a filozófia elgondolásának eredményeként jelentkeznek és nem fordítva. Ha kicsit mélyebben elmélkedünk Straussról, könnyen arra a meggyőződésre juthatunk, hogy a modernitás elleni támadása mindenkinél mélyebb volt.

Érdekes, hogy Strauss a premodern természetjogot történeti dimenzióba helyező és (ezzel) normatív premisszáitól megfosztó Hobbes-ban, de már őt megelőzően Machiavelliben gyanítja a végső modern lökés elindítását, de még Burke-öt is elmarasztalja! Itt kissé megállva jegyezzük meg, miért. Strauss szerint végzetes hiba, hogy a progressziót megkérdőjelező, kisebbségben lévő „reakciós szerzők” is közreműködnek a historizmus megalkotásában – ezzel saját mondandójuk legitimitását kérdőjelezve meg –, amikor a hagyományt a múlt értékes tartalmaként magyarázzák, és nem művelik tovább ehelyett az antik természetjogi magyarázatot. Strauss Burke-interpretációjában megjegyzi, hogy ugyan Burke az angol alkotmányt nem csak a történelem termékének tekintette, hanem az ész diktálta jelenségnek is – amely „a véletlenszerű okozatiság nem szándékolt következménye volt”

⁴²¹

– mégis, hallgatólagosan a historicizmus talaján állt a múlthoz való viszonyának túlhangsúlyozása végett.

Végül, letéve a modern és a premodern közötti, politikai természetűként is szemlélhető vita értelmezésének alapkövét, így ír Strauss: a két paradigma közötti vita alapja az individualitás értelmezése. Burke nem értékelte ezt, Platón és Ciceró viszont igen, pedig „az egyéninek a maga individualitásában való fejlődése egyáltalán nem káoszhoz vezet, hanem a legjobb rend táptalaja.”

⁴²²

2.

Joggal kérdezhetjük: az itt előadottak vajon mennyiben orientálhatják egyáltalán egy nagyon is gyakorlati politikai iskola, az amerikai neokonzervativizmus szellemiségét?

Strauss platonizmusa, a Bibliához való kevésbé tapasztalható ragaszkodása eddig is elég nagy gondot okozott azoknak, akik megpróbálták konzervatív teoretikusnak beállítani.

Strauss konzervativizmusa azonban nem kifejezetten politikai konzervativizmus és végképp nem 1789 a viszonyítási pontja, hanem Platón. Strauss különben is keveset szól a

419 HEGEL, G. W. F.: A szellem fenomenológiája. (1801) Ford.: Szemere Samu. Akadémiai, Bp. 1961.

420 GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. (1960) (2. jav. kiad.) Ford.: Bonyhai Gábor. Osiris, Bp. 2003. 578. oldal

421 STRAUSS: Természetjog és történelem. 218. oldal

422 Uo. 223. oldal (Kiemelés tőlem.)

kereszténységről, de azt leszögezi, hogy míg a szókratészi elv – Carl Schmitthez hasonlóan – a barát és az ellenség megkülönböztetését tanítja, addig az ószövetségi hagyomány a próféták által az egyetemes béke eljöveteléről szól.

⁴²³

Ezzel szemben a klasszikus filozófia nem tartalmaz chialisztikus végpontot, hanem a jó rend megtalálásában kulminál. Strauss konkrétabban csak egy műben ír a Biblia és az antik filozófia alapján elképzelt politikai rendszerek különbségéről, s ebből is látszik, ugyan nem teljesen megállapíthatóan, hogy talán az Athén–Jeruzsálem egyensúly volna az általa elképzelt helyes megoldás, illetőleg a két

„város” vitájának örök folytatása.

⁴²⁴

Az viszont elgondolkodtató, hogy a Természetjog és történelem lapjain kijelenti, meglehetősen logikus módon: „ha az ember az isteni kinyilatkoztatásból tudja, hogy mi a helyes út, akkor nincs szükség arra, hogy önálló erőfeszítések által fölfedezze azt.”

⁴²⁵

Tehát a természetjog és az isteni kinyilatkoztatás mégis feloldhatatlanul ellentétes egymással. A történelmi tudatot a judaizmus és a kereszténység szentirataiban (Tóra, Biblia) könnyen felfedezhetjük, ráadásul mindkettő a múltat a jövőtől különbözőnek tartja, a kereszténység pedig még az ember által tapasztalható idő végét is megjövendöli; ezért joggal feltételezhetjük, hogy Strauss historizmus fogalmába ezek bőven beleférnek. Nem véletlen, hogy egy megállapítás szerint Strauss elutasította a keresztény hagyományt, amely igencsak problematikus tény az amerikai konzervativizmushoz való besorolásban.

⁴²⁶

Sokkal valószínűbb azonban, hogy Strauss politikai–teológiai megközelítése azt mutathatja csak meg, hogy a filozófus értelmezésében a filozófia nem más jelentett, mint az önmegismerés autentikus útját.

⁴²⁷

Ily módon annál érdekesebb tehát, hogy Strauss baloldali kritikusai vajon miért tartják őt a „neokonok dédapjának”, míg a paleók megkérdőjelezik konzervatív voltát is?

⁴²⁸

Pedig Strauss egy olyan nyilatkozata sem ismeretes, amelyben magát konzervatívnak nevezné, sőt a konzervativizmust is a historicizmus termékének tekintve, azt túl modernnek tartotta, egy helyen pedig egyenesen így ír: a konzervativizmus valójában

„identitását tekintve az, ami egykor eredetileg a liberalizmus volt.”

⁴²⁹

Strauss szerint a liberális demokrácia a három modernista hullám eredményei közül az egyedül elviselhető. A Machiavelli gondolataiból származó liberális demokrácia megvédendő a Marxéból és Nietzschééből származó rendszerekkel szemben – gondolta –, hiszen relatíve lehetőséget ad arra, hogy a politikai moralitás és a szabadság maximalizálása szerint rendezzük be. A paleók ezért rendszeresen kritizálják is, mondván, Strauss el tudta képzelni a liberális demokráciát mint az emberiség összességének jó rendszert.

⁴³⁰

Pedig Strauss eredetileg arra gondolt, hogy a liberális demokrácia megóvható a weimarizálódástól – amit annak idején testközelből látott – az oktatással. Mégpedig úgy, ha olyan embereket nevel ki a

423 STRAUSS, Leo: The City and Man. Univ. of Chicago Press, Chicago, 1964. 111. oldal

424 STRAUSS, Leo: Jerusalem and Athens. In: uő: Studies in Platonic Political Philosophy. Univ. of Chicago Press, Chicago, 1983. [A szöveg Berényi Gábor magyar fordításában is megjelent Jeruzsálem és Athén címmel. In: Világosság, 1999. 7. szám.]

425 STRAUSS: Természetjog és történelem. 66. oldal

426 MERRILL, Clark A.: Leo Strauss’s Indictment of Christian Philosophy. In: Review of Politics, 2000. tél

427 MEIER, Heinrich: Das theologisch–politische Problem. Zum Thema von Leo Strauss. J. B. Metzler, Stuttgart, 2003.

428 Az első kutató, aki Strausst mint a neokonok teoretikusát tartotta nyilván Shadia B. Drury volt. (Leo Strauss and the American Right. St. Martin’s Press, New York, 1997.) Ő dolgozta fel Strauss politikai eszméit is.

(The Political Ideas of Leo Strauss. Macmillan, London, 1988.) A straussi nézetek sokszor nem éppen épületes baloldali kritikája a Humanitas c. progresszív lap részéről gyakoroltatik rendszeresen. Egyéb kritikákra ld. még: WOLIN, Sheldon S.: The Presence of Past: Essays on the State and the Constitution.

John Hopkins UP, Baltimore–London, 1989. Strauss kiegyensúlyozott, elfogadható méltatására ld.: LILLA, Mark: Leo Strauss: The European. In: New York Review of Books, 2004. október 21. és The Closing of the Straussian Mind. In: uo. 2004. november 4.

429 STRAUSS, Leo: Preface. In: uő: Liberalism Ancient and Modern. Foreword: Allan Bloom, Univ. of Chicago Press, Chicago, 1995. ix. oldal. (Ez a gondolat kísértetiesen hasonlít Hayek már többször idézett erre von. megállapítására!)

430 GOTTFRIED, Paul: Reconfiguring the Political Landscape. In: The Paleoconservatives: New Voices on the Old Right. Ed. by Joseph Scotchie, Transaction, New Brunswick, 1999.

liberális oktatás, akik az antik republikanizmus erényességét és a józan politikai gyakorlat ismeretét el tudják sajátítani. Így ír erről:

A liberális oktatás az az eszköz, amellyel a tömegdemokrácia visszatéríthető oda, amit a demokrácia eredetileg jelent. A liberális nevelés az a szükséges kísérlet, amellyel arisztokráciát lehet létrehozni a tömegdemokrácia társadalmán belül. A liberális nevelés emlékezteti a tömegdemokráciát arra, hogy vannak még emberek, akiknek van fülük az emberi nagyság meghallására.⁴³¹

A modern demokráciát Strauss valóban nem akarta eltörölni, hanem biztonságosabbá akarta tenni, pontosabban stabilizálni az antik értékekkel. Az viszont határozottan igaz, hogy Platónt és Arisztotelészt követve egyértelműen elutasította az egyenlőség eszméjét, mint amely a természettel nem egyeztethető össze. Ez annyiban rokonítható az amerikai neokonzervativizmus felfogásával, hogy Kristol és követői is antiegalitárius módon viszonyulnak a jóléti államhoz és inkább kevesebb demokráciát szeretnének, mint nagyobb bizonytalanságot.

⁴³²

Ez a megállapítás nem csak ortodox straussziánus, hanem általános konzervatív szemszögből is elfogadhatónak tűnik, Amerikában pedig főképp, ahol John Adams elméleti és gyakorlati politikai szinten is reflektált rá.

Strauss politikai gondolkodásába nagyszerű betekintést ad a Kojèv-vel folytatott vitája (On Tyranny: Including the Strauss–Kojève Correspondence. 2000). A hegeliánus orosz–

francia filozófussal szemben Strauss itt fogalmaz meg egyedül olyan vélekedést, amely rokonítható a neokonzervativizmussal. Strauss a vitában ugyanis határozottan óv a planetáris világállamtól, ennek tyrannikus világkormányzásától, amely abszolút egyenlősítést valósíthatna meg a relativizmus jegyében. Kojèv viszont a hegeli történelemi jóslat beteljesedését vélte felfedezni korunkban és elő is vélte segíteni azt de Gaulle mellett tevékenykedve.

⁴³³

Strauss konkrét napi politikai kérdésben sohasem nyilatkozott, hacsak nem kétezeréves kérdésekben, a sztoicizmus vagy az epikureizmus ellen, a platonizmus javára.

A straussi hatás leginkább ott figyelhető meg, hogy sok méltatója és kritikusa a neokonzervatív külpolitikai straussi inspirációját gyanítja. Sokan egyenesen az egykori Strauss-szeminaristákban vélik megtalálni az amerikai külpolitika elhibázott lépéseinek konkrét felelőseit is.

⁴³⁴

Érdemes viszont figyelmeztetni Claes G. Ryn abbéli véleményére, hogy a Strauss és követői által vallottak gyakran eltérő tartalmúak, például abban is, hogy a mester nem tanúsított olyan nagy megértést a modern demokrácia iránt, mint tanítványai, de ebből az is következik, hogy egyáltalán nem akarta azt expanzív módon terjeszteni.

⁴³⁵

Ha jobban megnézzük, valóban csak annyit találunk, amit Kristol is mond, vagyis, hogy a legjobb külpolitikai indíttatást annyiban adta nekik Strauss, hogy kommentálta Thuküdidész írását a peloponnészoszi háborúról…

⁴³⁶

Mégis, elterjedt nézet, hogy id. Bush óta egy „straussiánus klikk” befolyása érződik az amerikai külpolitikán.

⁴³⁷

Míg mások azt erősítik, hogy lehet, hogy

431 STRAUSS, Leo: What is Liberal Education? In: Liberalism Ancient and Modern. 5. oldal

432 STEINFELS, Peter: The Neoconservatism: The Men Who Are Changing America’s Politics. Simon and Schuster, New York, 1979. 66. oldal. Ez a gondolat főként Huntingtonnál fejeződik ki: HUNTINGTON, Samuel P.: The Democratic Distemper. In: The Public Interest, 1975. 41. szám.

433 LILLA, Mark: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában. Ford.: Zsélyi Ferenc. Európa, Bp. 2005.

Alexander Kojève. c. fej.

434 E kijelentést főként a baloldali amerikai értelmiség hangoztatja, amely összeesküvést szimatol a neokon külpolitika mögött. (Ld. pl.: LOBE, Jim: Neocons Dance a Strauss Waltz. In: Asia Times Online, 2003.

május 9.) Shaida B. Drury id. könyvének tanúsága szerint szintén érintettnek véli Strauss-t az amerikai jobboldal különböző kellemetlen ügyeiben, amelyet viszont a Zuckert-szerzőpáros cáfol.

435 RYN, Claes G.: America the Virtuous: The Crisis of Democracy and the Quest for Empire. Transaction, New Brunswick, 2003. Mark Lilla szintén így vélekedik. (LILLA: The Closing of the Straussian Mind.)

436 KRISTOL: The Neoconservative Persuasion. In: The Weekly Standard, 2003. augusztus 25. A neokonok Straussra és hatására vonatkozó tisztázó írásait ld. többek között: BERKOWITZ, Peter: What Hath Strauss Wrought? In: The Weekly Standard, 2003. június 2. és LENZNER, Steven–KRISTOL, William: What Was Leo Strauss up to? In: The Public Interest, 2003. ősz.

437 NORTON, Anne C.: Leo Strauss and the Politics of American Empire. Yale UP, New Haven, 2004.

a tanítványi kör a neokonzervativizmus általunk kisiklásként értelmezett cselekvéseiért tényleg felelős, de ezért nem Strauss a hibás.

⁴³⁸

Egyre valószínűbb, hogy ez utóbbiaknak van igazuk. A neokonzervatív Kenneth R. Weinstein jegyzi meg, hogy noha az egykori Strauss-tanítványok akár az adminisztráció szintjén is jelen vannak a politikában, de a mesternek a döntéseikhez – főleg Irak megtámadásához vagy annak elméleti inspirálásához – semmi köze sincs.

⁴³⁹

Strauss követői, az ún. straussziánusok két csoportját állapítja meg Lánczi.

⁴⁴⁰

A Chicagói Iskolának nevezett, straussi politikaelméletet követő egykori tanítványok köre egyfelől áll a többnyire zsidó származású volt baloldali és liberális személyekből, akikből aztán a neokon értelmiség első generációja lett. Ide tartozik Irving Kristol (The Public Interest) és Norman Podhoretz (Commentary). Egy másik csoportot alkot a kormányzati szereplők sokasága, például a volt CIA-főnök James Woolsey, a védelmiminiszter-helyettes Paul Wolfowitz és főnöke, Donald Rumsfeld, továbbá a Pentagon dezinformációs hivatalát (Office of Special Plans) vezető Abram Shulsky és a Pentagon-tisztviselő nemzetbiztonsági stratéga, Richard Perle.

⁴⁴¹

Ezen csoport straussiánus voltát az lenne hivatott alátámasztani, hogy Strauss tanítványa volt Albert Wohlstetter külpolitikai elemző és Allan Bloom kulturkonzervatív szerző, márpedig előbbi Perle, utóbbi Wolfowitz tutora volt. A másik blokk, az ún. keleti straussziánusok, akik inkább a liberális demokrácia konzerválására, a kapitalista gazdaság fejlődési útjainak kutatására helyezik a hangsúlyt, és a globális demokrácia pacifista elkötelezettjei. A két csoport leginkább abban különbözik, hogy a neokonok igen nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmat vezető intellektuális – és nem feltétlenül morális! – elit kialakítására, és nem titkoltan magukat tartják annak. (A straussziánusokra egyébként is igaznak vélik kritikusaik, hogy a mesterük által alkalmazott ún. „szoros olvasat” hermeneutikus, filológiai módszerét, amely a zártkörű, ezoterikus szövegmegismerést célozza,

⁴⁴²

a politikai életben is szívesen alkalmazzák, amikor hatalmi exkluzivitásra törekednek.)

Strauss tanítványai közül a neokonzervatív Martin Diamond, továbbá Harvey C.

Mansfied, Thomas L. Pangle, Harry V. Jaffa és Allan Bloom (1930–1992) neve a legismertebb a tudományos életben. (Többi tanítványa és azok tanítványai inkább az adminisztráció, a Fehér Ház, a Pentagon és a kutatóintézetek, külpolitikai agytrösztök köré csoportosul. A média homlokterében is inkább ők állnak, a figyelem elsősorban rájuk irányul, amit ügyesen ki is használnak, ha nem irányítanak.) Allan Bloom is a Chicagói Egyetem hallgatója, Strauss tanítványa volt, leghíresebb műve a The Closing of the American Mind (1987), amelynek hatása az első neokonok eszmei fejlődésére már valóban nem igényel sok bizonyítást.

⁴⁴³

Bloom könyve lényegében a straussiánus filozófia konzervatív kultúrkritikába oltása, amely kiválóan bizonyította a ’80-as évek végén, hogy a relativizmus, a nihilista viszonyulás a léthez és Amerika kulturális örökségének megtagadása válságot idézett elő az amerikai életben. Bloom közvetlenül az amerikai egyetemi oktatás válságát vizsgálta meg könyvében, amely távolabbról nézve a kultúra, a társadalom és a politikai válságáról szólt. A kifejezetten straussiánus módszerrel élő Bloom a filozófia átideologizálását nevezi a krízis kiáltó okának és Strauss Rousseau-, illetve Nietzsche-kritikáját tovább radikalizálva bennük ismeri föl a modern relativizmus és nihilizmus elindítóit. Meghökkentő érvelésével azt

438 LAQUEUR, Walter: Amerikas Neokonservative sind keine bösen Geister. In: Welt, 2003. június 12.

439 WEINSTEIN, Kenneth R.: Philosophic Roots, the Role of Leo Strauss, and the War in Iraq. In: The Neocon Reader. Ed. by Irwin Stelzer, Grove Press, New York, 2004. 203–212. oldal

440 LÁNCZI: Modernség és válság. 181. oldal; SPÖRL, Gerhard: Die Leo-Konservativen. In: Der Spiegel, 2003. 32. szám [Magyar nyelvű fordítása megjelent: A Leo-konzervatívok. Ford. n. In: Valóság, 2003. 11.

szám.] A Zuckert-szerzőpáros a bevett kettős felosztáson túl ún. Midwest, azaz közép-nyugati straussziánusokról is beszél, akikhez magukat is sorolják. (ZUCKERT, Straussian Geography. c. fej)

441 KINZEL, Till: Leocons. In: Sezession, 2003. október, 46–47. oldal

442 A strausszianizmust leginkább beavatást igénylő szövegolvasási metódusnak tartja a köv. munka szerzője:

SHERLOCK, Richard: The Secret of Straussianism. In: Modern Age, 2006. nyár, 208–216. oldal.

443 MURRAY, Douglas: Neoconservatism: Why We Need It. Encounter Books, New York, 2006. 35–41. oldal

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ (Pldal 114-178)