Míg az előző fejezetben a neokonzervativizmus filozófiai és politikai, illetve eszmei és elméleti forrásvidékét jártuk be, a hangsúlyt a szellemi inspirációra téve, úgy most a neokonzervativizmus történeti kialkulását vizsgáljuk meg. A ’40-es évek közepétől 2008-ig áttekintett történeti utat úgy követjük végig, hogy
ezenközben az amerikai konzervativizmus egészét is felfestjük ennek hátteréül. Jelen fejezetben a fontosabb eszmetörténeti csomópontok reményeink szerint éppen úgy kitapinthatóak lesznek, mint a
neokonzervativizmus szervezeti fejlődése és az amerikai konzervatív jobboldalba való fokozatos
beágyazódása. Kronologikus sorrendben haladunk és évtizedenként megállva mutatjuk be, hogy Amerika konzervativizmusa és a benne egyre markánsabb éllel rendelkező neokonzervativizmus miképpen fejlődött.
A II. világháború végétől, illetve a hidegháború elejétől (1945/47) az unipoláris világrend kialakítását célzó kísérlet egyre nyilvánvalóbb válságáig (2001–2008) áttekintett idő mintegy hatvan évet ölel fel. Vizsgálatunk során az egyes évtizedek tendenciáit és szellemi jelenségvilágukat mind a világszituációban, mind Amerika életében, mind annak konzervativizmusában és végül a neokonzervativizmusban is igyekszünk tetten érni.
Ám, ahogyan az előző fejezetben, úgy most is konkrétan meg kívánjuk határozni, hogy a neokonzervatív ellenforradalom mikor és hol, miképpen és kik által siklott ki. Éppen ezért a történeti útban bekövetkezett végzetes törést követő, új vagy posztbipoláris neokonzervativizmus elemzésének legalább akkora helyet szentelünk, mint a hidegháború alatti neokonzervativizmusnak. Az egyszerűség kedvéért: a hidegháborús neokonzervatív ellenforradalom négy évtizede fog itt szemben állni a posztbipoláris éra forradalmi neokonzervativizmusának húsz évével.
A neokonzervativizmus ilyetén két részre osztása azt is meg fogja mutatni, hogy az 1989–91-et követő majd’
húsz év első fele az aktív készülődés ideje volt, míg a 2000 utáni évtized viszont egy kvázi hatalomban töltött korszakot jelentett. Ez utóbbi az a periódus, amikor az új neokonzervativizmus lényegében Amerika
külpolitikai vonalvezetését meghatározta és az eszme kisiklását a maga teljes egészében bevégezte.
Az amerikai konzervativizmus hagyományai Az amerikai konzervativizmus periodizációja
Amint az amerikai politikai gondolkodást bemutató fejezetünkben kifejtettük, az USA konzervativizmusa mindig egy erősen liberális meghatározottságú politikai gondolkodás keretén belül kellett, hogy
érvényesüljön, noha Russell Kirk, Willmoore Kendall például az amerikai alkotmányozás folyamatát, az amerikai forradalmat és az azt követő időszakot is konzervatívnak nevezete, mert az a lassú, organikus fejlődés, a mérséklet és inkább a biztonságos keretek közé helyezett szabadság, mintsem az egyenlőség keresésének jegyében állt. Talán sikerült kimutatnunk szintén az előbbiek során, hogy az amerikai állam megalapításakor vélekedésünk szerint konzervatív és liberális értékek is jelen voltak – szerintünk előbbiek túlsúlyával –; a kérdésünk mármost az, hogy Jefferson elnökségének korszaka óta miért utóbbiak domináltak mégis, illetve, hogy e dominanciának mi és mikor vetett véget? A következőkben az amerikai
730 MEARSHEIMER, John: Hans Morgenthau und die Irak-Krieg. Realismus versus Neokonservatismus. In:
Merkur, 2005. 677–678. szám
konzervativizmus történetét John Adamstől a New Deal időszakáig vezetjük végig, jóllehet méltatlanul rövid és gyakran csak jelzésértékű fejtegetésekkel.
Kezdjük azzal a nem túl meglepő, de elgondolkodtató állítással, amit Clinton Rossiter is megjegyez az amerikai konzervativizmusról szóló könyvében: „Az amerikai politikai hagyomány az amerikai történelem terméke.” De menjünk tovább, hiszen érdemes Rossiter fejtegetését idézni erről bővebben is: „Amerika az az ország, ahol szó szerint csak lehetőségeket lehetett látni: sűrű erdők, feltöretlen szűz földek, ismeretlen folyók, kihasználatlan erőforrások. A határvidék azokat hívta és érintette meg, akik e kihívásokra tudtak válaszolni, de azok is jöttek, akik nem. Ennek a következménye olyan szavakkal írható le, mint »vállalkozás«,
»energia«, »teljesítmény«, »individualizmus«, »haladás« és »mobilitás«; mind olyan kifejezések, amelyek le képesek írni az ember új típusának megdöbbentő zarándoklatát, amely addig haladt előre, amíg bírta. Az amerikai politikai tudat liberális volt, hiszen a változás és a haladás az amerikai életforma része volt.”731 Mindez igaz, de az is, hogy ezt jól tudták az alkotmányozás résztvevői is, és éppen ezért az antropológiai realizmus, illetve teológiai és politikai filozófiai belátásuk arra ösztönözte őket, hogy olyan társadalmat alkossanak a közösségből, amely a hagyományos életforma, az addig kifejlődött szabályok, szokások és a morális fékek révén kordában tudja tartani az embert. Ez tehát egy meglehetősen dualisztikus politikai világot alakított ki, amelyben a liberális dominanciájú korok át voltak hatva bizonyos, ez ellen készülődő konzervatív törekvésekkel is, de meg kell jegyezni, hogy az amerikai konzervativizmus győzelme idején sem a kontinentális konzervativizmusban ismeretes reakcionárius nézet terjedt el a jobboldalon belül, noha ellenforradalmi jelek időnként jól felismerhetőek voltak rajta. Ebből is látható, hogy az ellenforradalom inkább irány és forma, amelyen belül a tartalom meglehetősen eltérő lehet az adott nemzet történeti, kulturális, mentális meghatározottságai miatt.
Az amerikai ellenforradalom – benne kitüntetett helyen a korai neokonzervativizmussal – tehát végeredményben akkor alakult ki, amikor a liberalizmus elkezdett megváltozni, s a problémássá váló főárammal szemben felébredt egy olyan irányzat, amely az óliberális, vagy angolszász–whig liberalizmust – amely az amerikai alkotmányozáskor mint föderalizmus és whigizmus volt jelen – igyekezett megvédeni, konzerválni, de közben reakcióként fogalmazódott meg a balliberális törekvésekkel, az ellenkultúrával és a New Left-tel szemben.732
Különösen érdemes a fentiek fényében az amerikai konzervativizmus-kutatás elterjedt periodizációs sémáját megismernünk és átvennünk.
(1.) John Adams elnöki ciklusa 1801-ben lejárt, az amerikai állam élére nagyjából Nixonig, vagy Reaganig nem került olyan mértékben konzervatív elnök, mint amilyen ő volt. A föderalizmus és Adams ettől némileg jobboldalibb konzervativizmusa jelentette az amerikai politikai gondolkodáson belül a konzervativizmus őskorát.
(2.) A második kor nehezen közelíthető meg, hiszen létezett egyfelől a déli konzervativizmus, amely nem vált az amerikai jobboldal gondolati főáramává, másfelől a polgárháború után, 1865-től általában is az északi politika befolyása érvényesült a köztársaság életében. Így az amerikai konzervativizmus második
korszakának határai 1865 és a századforduló között vonhatóak meg. Ez a lassez faire-kapitalizmus ideje, amely a konzervativizmus liberális áthallásait sok szempontból megerősítette.
(3.) A XX. század elejétől 1945-ig az amerikai konzervativizmust a kulturális pesszimizmus, a
tömegtársadalom kritikája, az iparosítás és a modernizáció árnyoldalainak feltárása foglalkoztatta, azzal együtt, hogy a korszak végén a nagy társadalmi tervek elutasítását a New Deal-re reagálva felelevenítette.733 (4.) Az amerikai konzervativizmus negyedik nagy korszaka az ’50-es évek újjáéledésétől egészen Reagan második ciklusának végéig tart. Ezen belül érdemesnek látszik Barry M. Goldwater, az egyik
legkonzervatívabb déli republikánus szenátor és 1964-es konzervatív elnökjelölt szakaszolását idézni.
Goldwater szerint tehát: „A modern Republikánus Pártot lehet úgy is szemlélni, mint három egymást követő nemzedék törekvéseinek történetét. Az első az ’50-es években bukkant fel – kis csoport, amely identitását kereste és a növekvő kormányzati hatalommal viaskodott. A második generáció a ’60-as–70-es évek ellenkultúrája idején nőtt fel. Ezek a fiatal republikánusok már sokkal mélyebb és biztosabb konzervatív filozófiával rendelkeztek, öntudatuk is stabilabb volt. E robbanékony évek dacára szilárd eszmei irányt vittek végig. A harmadik hullám Ronald Reagan 1980-as megválasztásához kötődik. Fiatalok milliói – akik jól
731 ROSSITER, Clinton: Conservatism in America: A Thankless Persuasion. Forew. by George F. Will (2nd rev. ed.) Harvard UP, Cambridge, 1982. 68. és 69. oldal. Az amerikai politikai gondolkodás alapvetően liberális jellegére ld. még: HARTZ, Louis: The Liberal Tradition in America. Harcourt Brace&World, New York, 1955. és STEINFELS, Peter: The Neoconservatism: The Men Who Are Changing America’s Politics.
Simon and Schuster, New York, 1979. 2–3. oldal.
732 STEINFELS, 3. oldal
733 A periodizációra ld.: LORA, Ronald: Conservative Mind in America. Rand McNally&Co. Chicago, 1971.
53. oldal
tudták, miben hisznek – áradásával esett ez egybe. Ők megakasztották és át is vették a liberálisoktól az ideológiai offenzívát, és elkezdték az ország irányításának megváltozatását.”734
(5.) Az ötödik korszak, amely a neokonzervativizmus kisiklásának ideje is egyúttal, a posztbipoláris világrend felbomlásának idejétől számítandó és nagyon korai volna bármit is megállapítani végével, de kimenetelével kapcsolatban is. Nagyon valószínű azonban, hogy az amerikai konzervativizmus ma ismét korszakhatárhoz érkezett, amelyben nagy szerepe van a neokonzervativizmus domináns meggyőződéssé és hamarosan kisiklott ideológiává válásának.735
Az amerikai konzervativizmus vázlatos története
Russell Kirk a korai, tulajdonképpen antik és premodern műveltségű amerikai konzervativizmus nagy feladatát a forradalom vívmányainak megvédésében és a mérsékelt amerikai köztársasági rendszer intézményeinek megóvásában jelöli meg. George Washington elnöksége (1789–1797), majd alelnökének, John Adams-nek az adminisztrációja (1797– 1801) valóban konzerválta és stabilizálta az amerikai alkotmányos köztársaság intézményét és szellemiségét. Az 1800-as, döntő választás során Adams volt alelnöke, Jefferson győzött. Lipset a választást sorsdöntőnek nevezi, mivel az adamsi konzervatív föderalistákat ekkor győzte le (végleg) a „virginiai dinasztia”, azaz a jeffersoniánus Demokrata–
Republikánus Párt.736 A Jefferson-éra (1801–1809) egy sokkal demokratább, Washington és Adams korához képest mindenképpen baloldalibb adminisztráció volt.737 A Jeffersont követő volt föderalista Madison (1809–
1817), majd később az ő irányvonalukat beteljesítő Andrew Jackson (1829–1837) pedig egy kifejezetten progresszív vonalat vitt.
Az Adams-éra után két olyan elnöke volt az Egyesült Államoknak, akik az ő nemes hagyományát folytatták.
Egyikük James Monroe volt (1817–1825), a másik pedig a második elnök fia, és Monroe egykori
külügyminisztere, majd utódja, John Quincy Adams (1825–1829), aki a Monroe-doktrínát is megszövegezte.
James Monroe – Kirk szavai szerint – az amerikai forradalom nemzedékének utolsó hangja volt, mégpedig a konzervatív és mérsékelt politikai filozófia tudatos kifejtőjeként. Az 1820-as évek végén megírt munkájában Monroe a szuverenitás és a kormány elszeparálása és a hatalom kiegyensúlyozott megosztása körül
elmélkedik, mondván, hogy a francia forradalom alatt a terror állami megvalósulása éppen a
népszuverentiásnak a kormánnyal történt összeolvasztásából eredt. Monroe munkájában azt az érvelést és nézetrendszert viszi tovább, amelyet John Adams alkotott meg; azaz a hatalom korlátlanságát (despotizmus) és a tömegpolitizálást (demokrácia) egyazonképpen utasítja el, hogy aztán az Amerikai Alkotmány alapján érveljen a hatalom megosztása és a népképviselet kiegyensúlyozott megvalósítása mellett.738
Adams elnöki ciklusát követően az amerikai konzervativizmus kormányzati elvből kulturális attitűddé válva délre vonult. Két alakot szokás kiemelni ebből az 1865-ig tartó időszakból. Kirk ezt a szakaszt egyenesen
„déli konzervativizmus” címszó alatt folytatja. Ekkor John Randolph (1773–1833) és John C. Calhoun (1782–1850) dél-karolinai szenátor révén az amerikai konzervativizmus olyan értékeket vallott magáénak, mint a helyi szokásjog és a lokális kormányzat tisztelete, a mezőgazdasághoz kapcsolódó életforma védelme, a protestáns és angolszász magkultúra őrzése, s vele az individualizmus felmagasztalása.739 Clinton Rossiter Calhount nem is alaptalanul egyenesen reakciósnak nevezi, mivel tagadta az emberek közötti egyenlőséget, kulturális pesszimizmusa pedig a társadalmat belülről felbontó erők elleni haraggal párosult írásaiban.740
734 GOLDWATER, Barry M.–CASSERLY, Jack: Goldwater. Doubleday, New York, 1988. 384. oldal
735 Az amerikai konzervativizmus nagy, hatodik korszaka talán a paleokonzervativizmus, a jobboldali libertárius iskola, a kulturális tradicionalizmus és az alkotmányvédők uniójával teljesedik ki. (Ld. bőv.:
EDWARDS, Lee: The End of Conservatism? Heritage Lectures No. 1120. 2009. április 27.; WEYRICH, Paul M.–LIND, William S.: The Next Conservatism. Saint Augustines Press, South Bend, 2009.)
736 LIPSET, S. M.: The First New Nation: The United States in Historical and Comparative Perspective. W. W.
Norton&Co. New York, 1979. 44. oldal. Bőv. tárgyalja: FORLING, John: Adams vs. Jefferson: The Tumultuous Election of 1800. Oxford UP, Oxford, 2004.
737 ADAMS, Brooks: History of the United States During the Administration of Jefferson and Madison. (1899–
91) Prentice-Hall, New York, 1963. Vol. 1. 105–107. oldal
738 MONROE, James: The People, the Sovereigns: Being a Comparison of the Government of the United States with Those of the Rebuplics which Have Existed Before, with the Causes of their Decadence and Fall.
(1825–31) Introd. by Russell Kirk, James River Press, Cumberland, 1987. 7–15. oldal
739 KIRK, Russell: The Conservative Mind: From Burke to Eliot. (7th rev. ed.) Regnery, Washington, 1995.
150–184. oldal
740 ROSSITER, 120–121. oldal. A déli konzervativizmus nem csak Randolph és Calhoun alakjában manifesztálódott. A többi személyre ld. a köv. kiváló összefoglalást: GENOVESE, Eugene C.: The Southern Tradition: The Achievement and Limitation of an American Conservatism. Harvard UP, Cambridge, 1994.
Kirk szerint ugyan „az [1865 után] elítélt déli konzervativizmus az íratlan szokásjog nevében küzdött, amely harc a modern amerikai élet zavaros körülményei között sem halt meg”,741 mégis, a polgárháború végétől az első világháború befejezéséig tartó korszakot (1865–1918) a „csalódott konzervativizmus” cím alatt tárgyalja. A déli értékek elleni fegyveres győzelemtől kezdve nagyjából fél évszázadig az amerikai intellektust a New England-i értelmiség adta, amely az indusztrializáció, ezzel együtt a centralizáció és a kapitalista termelés elősegítése szempontjából mérlegelte politikai gondolkodását. Ez a gondolkodás pedig megakasztotta az amerikai konzervativizmus megerősödését, mivel a jelentkező főáramú konzervatív törekvések jellegzetes liberális követelésekkel párosultak. A „Gilded Age” (Mark Twain) három meghatározó figurája William Graham Sumner (1840–1910), Stephen J. Field (1816–1899) és Andrew Carnegie (1835–1919) volt.742 Sumner az egyik legismertebb alakja annak az ún. lasser faire
konzervativizmusnak, amely az Alapító Atyákétól meglehetősen eltérő post-bellum korban a
szabadságjogokhoz a vállalkozás szabadságát, a verseny teljes szabadságát társította és ezzel együtt logikus módon a szociális szerkezetbe való bele nem avatkozást hirdette. Sumner számára a gazdasági szabadság a demokratikus értékhierarchia önálló és magasan reprezentált része volt.743 1870-től különben is tapasztalható az a törekvés, hogy az amerikai konzervativizmus új legitimációt találjon magának, mégpedig nem
kifejezetten a politikai filozófia, a morális–vallásos megokolás vagy az Alapító Atyák hagyománya körül keresve azt. Ezzel szemben legitimációs bázisként az önérdekvezérelt és versenyelvű társadalom képe jelent meg többek között Sumner gondolkodásának horizontján is. A Yale-en tanító Sumner a következőkben foglalta össze a sokak számára szociáldarwinizmusnak tekintett gondolatát: „A két egyedüli dolog, ami az emberi jólétről beszél, az a kemény munka és a takarékosság (technikailag ez a munkás és a tőke), s annál inkább kifejezőbbek ezek, minél jobban a derék élet megvalósítására, a tőke felhalmozására és olyan család létrehozására mutatnak, ahol a gyermekek iparkodók és önmegtagadóak.”744 Sumner munkáiban
kézzelfoghatóan jelenik meg a protestáns munkaetikai szekularizációjának folyamata, az ember
szabadságának az egyenlőség fölé rendelése gazdasági érdekek miatt és a társadalmi tagolódás tőke általi megvalósításának végiggondolása. Kortársa, a szintén puritán New England-i családból származó Stephen J.
Field a Legfelsőbb Bíróság tagja volt 1863 és 1897 között. A puritán etikai és az amerika individualizmus adekvát kifejeződése vélekedése szerint saját korában a vállalkozáson alapuló kapitalizmus volt. Field Sumnernél konzervatívabb gondolkodásában a kapitalizmus morális alátámasztása is megfigyelhető és John Adams-hez hasonlóan elismerte a természetes elit kiválasztódását.745 Az üzleti élet szempontjából mérlegelt politizálás leginkább a neves gyáros, a skót származású unitárius Andrew Carnegie Triumphant Democracy (1886) című munkájában érhető tetten, amelyben az amerikai ipari–technológiai haladást a demokráciát kiteljesítő erőként üdvözli, amely számunkra legalábbis kétségbe vonja a különben általánosan elterjedt konzervatívként való beállítását. 1900-ban írott The Gospel of Wealth című könyve szintén a
szabadversenyes tőkés termelés progresszivista felfogásáról árulkodik.746
Az 1865-től 1918-ig terjedő korban azonban nem csak a kapitalista és iparosító liberális kurzust visszatükröző konzervatív gondolkodás volt jelen, jóllehet az adamsi hagyomány háttérbe szorult. John Quincy Adams egykori elnök két unokája: Henry (1838–1918) és Brooks Adams (1848–1927)
megfogalmazta az iparosítással és ennél távolabbra tekintve az egész modernizációval kapcsolatos fenntartásait is. A későbbi kulturkritika és a konzervatív ébredés Vordenkerjei a materializmus, az
individualizmus és a tömegessé váló demokrácia ellen fejtették ki nézeteiket. Brooks Adams művek sorában adott erősen konzervatív választ a korai amerikai tömegtársadalom kihívásaira, amelyekben a társadalmi kötelességeket és a morálisan alátámasztott Egyesült Államokat védelmezte, visszaidézve John Adams írásainak hangvételét. Történész bátyja halála után kiadta Brooks Adams kéziratát, amely a demokrácia elfajulásáról szólt.747
741 KIRK: The Conservative Mind. 184. oldal
742 Munkásságukra, irányvonalukra felhasználtuk: McCLOSKY, R. G.: American Conservatism in the Age of Enterprise, 1865–1910. Harper&Row, New York, 1964.
743 Uo. 15. oldal. Ld. még erre von. még a köv. baloldali munkát: HOFSTADTER, Richard: Social Darwinism in American Thought, 1860–1915. Univ. of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1944.
744 SUMNER, William Graham: War and Other Essays. Ed. with an Introd. by Albert G. Keller, Yale UP, New Haven, 1911. 186. oldal
745 McCLOSKY, 90. és 124–125. oldal
746 ROSSITER, 131. oldal
747 ADAMS, Brooks: The Revolt of Modern Democracy Against Standarts of Duty. (1916) In: The Portable Conservative Reader. Ed. by Russell Kirk, Pengiun Books, New York, 1982. 350–359. oldal. Brooks Adams von. művei: The Law of Civilisation and Decay. (1895); America’s Economic Supremacy. (1900); The New Empire. (1902); The Theory of Social Revolutions. (1913). Brooks Adams-ről ld. bőv.: ANDERSON, Thornton: Brook Adams: Constructive Conservative. Ithaca UP, New York, 1951.; Henry Adams von.
művei: History of the United States of America. (1889–91); Rule and Phase Applied to History. (1909); The Degradation of the Democratic Dogma. (1919) [Posztumusz]. Az Adams család meghatározó szerepére
Két kor közé szorult értelmiségiek (ki)útkeresésének tűnhet az 1918 és 1945 között alkotók időszaka, amelyet Kirk a „kritikai konzervativizmus” névvel illet. A XX. század első harmadában a filozófiai, irodalmi konzervativizmus jellemző, amelynek három alakja Irving Babbit (1865–1933), Paul Elmer More (1864–
1937) és George Santayana (1863–1952). Mindhárman a polgárháború lezárulása környékén születtek, megjelenésük új nemzedéket és új felfogást jelentett. Babbit az utilitarizmus, a John Deway révén igen elterjedt és a liberalizmus ismeretelméleti alapjául szolgáló behaviorizmus ellen lázadt, amikor Amerika spirituális megújulását, a puritán erkölcshöz való visszatérést hirdette meg.748 Babbit Burke és Rousseau politikai felfogását vetette össze, amelynek következtetése úgy hangzott, hogy a természettudományos világnézetből fakadó felfogás, amely a társadalom mechanikus és racionalisztikus felfogását vallja, a reális szociális élet leképezésére tökéletesen alkalmatlan.749 Az anglikán teológus More a köz- és a magánerkölcs összekötését tartotta a tömegtársadalom válságának megoldására alkalmasnak. Az Európában náluk ismertebb, spanyol–amerikai családból származó és 1912-ben a kontinensre vissza is költöző Santayana a liberalizmus, a haladás, a gazdasági fejlődés időlegességét, ingatagságát mutatta ki. Santayana a liberalizmus-kritikában odáig ment, hogy „illékony korszaknak” nevezte a szabadelvűség által dominált évszázadokat, és felrótta, hogy a liberalizmus a szabadság következményei alól is fel akarja szabadítani az embert.750
Santayana valójában a konzervativizmus szkepticizmusának, realizmusának, óvatos bölcsességének
mindenkori konzekvenciáit vonta le egy liberális korban, amikor a hagyomány, az erkölcs, a társadalmi rend ellen ható tendenciákat kritizálta.751
Theodore Roosevelt 1901 és 1909 közötti két, külpolitikailag imperialista, belpolitikailag a centralizációs–
progresszivista liberalizmust megvalósító adminisztrációjának szellemisége Woodrow Wilson demokrata párti két ciklusa alatt (1913–1921) teljesedett be, immár liberális internacionalista külügyi vonalvezetéssel.
Végül Franklin D. Roosevelt hosszú, 1933 és 1945 közötti időszaka zárta le a XX. századi liberális demokrata kurzust.752 A konzervatívok számára meglehetősen előnytelen évtizedekben a racionalista reformpártiság, a társadalom tervezhetőségének elgondolása és kormányzati megvalósítása érvényesült, míg az erre adandó konzervatív válaszok jobbára kimerültek az egyéni vállalkozás szabadságának
kiszélesítésében és a kormány második világháború alatti külpolitikai tevékenységének támogatásában.
Történt egy elszigetelt kísérlet ugyan a déli hagyományok felélesztésére, de ez is inkább kulturális és nem politikai önmeghatározásra volt elegendő.753 A ’20-as–30-as évek Nagy Depressziója a gazdasági tervezést és a központi irányítást erősítette meg, amely képes a nemzet versenyképtelen részét is a relatív jólétben részesíteni.754 A ’30-as években az America First mozgalom és a különböző hazafias szervezetek (Sons of the American Revolution és Daughters of the American Revolution) kampányoltak a New Deal „szocializmusa”
ellen, ám ez a Republikánus Párt vagy az általánosabban vett konzervatív gondolkodás számára perspektívát, Amerika számára pedig kormányzati alternatívát egyaránt nem kínált.755 Ily módon a progresszív reformok időszaka egészen Truman elnökségéig, azaz az ’50-es évek elejéig meghatározta az amerikai politikai gondolkodást és a kormányzati cselekvést.
Az amerikai konzervativizmus a második világháború végére a szellemi innováció hiányában, az öndefiníciós kísérletek elmulasztásában, a politikai jövőtlenségben és a határozott amerikai jobboldali vélekedéshez adandó javaslatainak ismeretlenségében volt mindössze elmarasztalható... A Rooseveltet követő Truman-adminisztrációhoz fűződő ambivalens hozzáállása szintén nem segített abban, hogy ne csak a Demokrata Párthoz vagy a New Deal-hez képest határozza meg magát, hanem önmagában is vállalható konzervatív paradigmát alkosson. Az ’50-es évek generációs váltása, a hidegháború kihívásai és a Santayana fellépése óta érezhető konzervatív fordulat lassú beállása változatott ezen a helyzeten. A konzervativizmus intellektuális szklerózisa a Roosevelt-éra után mintha oldódni látszott volna.
felhasználtuk: BROOKHISER, Richard: America’s First Dinasty: The Adamses, 1735–1918. Free Press, New York, 2002.
748 KIRK: The Conservative Mind. 419. oldal; LORA, The New Humanism of Irving Babbitt and Paul Elmer More. c. fej.
749 BABBIT, Irving: Rousseau and Romanticism (1919) és Democracy and Leadership (1924)
750 SANTAYANA, George: The Irony of Liberalism. (1922) In: The Portable Conservative Reader. 467–480.
oldal
751 GRAY, John: George Santayana and the Critique of Liberalism. In: The World and I, 1989. február
752 MAGYARICS Tamás: Az amerikai politikai konzervativizmus. In: Múltunk, 2003. 4. szám, 9–11. oldal
753 LORA, The Southern Agrarians and the Modern Industrial Society. c. fej. A kötetet, amelyre hivatkozik, 12 déli agrárius értelmiségi jegyezte I’ll Take My Stand: The South and the Agrarian Traditon (1930) címmel.
754 McELVAINE, Robert: The Great Depression in Historical Perspective. In: Major Problems in American History, 1920–1945. Documents and Essays. Ed. by Colin Gordon, Houghton M. Co. Boston–New York, 1999. 2–10. oldal
755 SCHLESINGER, Arthur M., Jr.: The Coming of the New Deal: The Age of Roosevelt. Houghton M. Co.
Boston, 1988. The Rise of a Conservative Opposition. c. fej.
A második világháború végétől a hidegháború végéig
Konzervatív fordulat egy „normális évtizedben”
Az amerikai konzervatívok számára az ’50-es évek az újjászerveződés, az ébredés, az öndefiníciós kísérletek megindítása és a lassú egyesülés ideje volt. Nem véletlen, ha éppen a második világháborút követő másfél évtizedben következett ez be. Ugyan a konzervativizmus ekkor is viszonylag kisebbségi politikai nézet volt, de az amerikai társadalom sok szempontból őrizte régi hagyományait, a ’30-as éveknek az értelmiség körében dúló baloldali hulláma épp úgy ismeretlen volt már, mint a ’60-as évek ellenkultúrája még. Az amerikai ember számára az ’50-es évek a nagy megrázkódtatások nélküli normális élet, a lassú építkezés, a kitartó társadalmi konvenciók és a viszonylagos gazdagodás évtizede volt. Az ’50-es évek Amerikáját sok konzervatív éppen ezek miatt nevezi „normális évtizednek”.756
A II. világháború végén végbement értelmiségi politikai véleményváltozás jócskán rásegített az ’50-es években érezhetően újradefiniálódó konzervativizmus feléledésére. A neokonzervativizmus személyi állományának kialakulása szintén ehhez az évtizedhez köthető.
1.
Az ’50-es évek egyik legjelentősebb szellemi eseménye a liberalizmussal való gyanakvás növekedése volt. A szovjet valóság megismerése lehetetlenné tette a társutas amerikai értelmiség morális tekintélyének további fenntartását, az amerikai intézményi rendnek, az amerikai életformának a megvédelmezése – az egyre kifulladóban lévő demokrata párti kurzus megkérdőjelezésével együtt – reális lehetőséget alakított ki a konzervatív gondolkodás áttörése számára.757
Az amerikai konzervatív ébredés legfontosabb indikátora – hangos ébresztőórája – a kommunizmus volt.
Lionell Trilling ki is mutatta, hogy a szovjet kommunizmus, a kelet-európai országok moszkvai szatellizációja, Csang Kay Sek Kínából való kiszorítása és a vörös rendszer terjeszkedésének veszélye egyszerre legitimálta az amerikai liberálisok és konzervatívok antikommunista törekvéseit.758 Az antikommunizmus volt az a közös minimum, amelyben az amerikai konzervativizmus minden irányzata megegyezett. A szakirodalomban széles körben elfogadott nézet, hogy ekkor három nagyobb áramlat létezett az amerikai konzervativizmuson belül.759 (1.) A klasszikus, keleti parti republikánus politikát űző libertárius konzervativizmus a gazdasági szabadság védelmét tekintette elsődlegesnek és ezért állt szemben a
kommunizmussal. Hayek 1944-ben megjelent Út a szolgasághoz című könyve eszmei érveket adott a kezükbe. Legfontosabb képviselőik Frank Chodorov, Ludwig von Mieses, az éppen alkotni kezdő Milton Friedman, Frank H. Knight és Henry C. Simons voltak. (2.) A tradicionalista, az amerikai értékeket morális, vallásos és hazafias okokból védelmező konzervatívok csoportjához tartozó értelmiségiek közül kiemelkedett Richard Weaver, Peter Viereck, Russell Kirk, Willmoore Kendall és Robert Nisbet. Ők úgy vélték – nem is alaptalanul –, hogy a szovjet kommunizmus az amerikai életforma, történelem és kultúra totális antitézise.
(3.) Az antikommunizmust saját magáért, mint külön politikai programot követő harmadik csoport színes összetétele jól mutatja az egész amerikai konzervativizmus útkeresésének irányait. A Robert Welch vezette John Birch Society, a liberális Arthur M. Schlesinger Jr., az éppen Nagy Britanniában lapkiadóként tevékenykedő Irving Kristol vagy a mccarthysták, az őket támogató William F. Buckley Jr., Whitakker Chambers és a gazdaságilag libertárius Frank S. Meyer neve említendő meg azok között, akik több politikai irányból érkeztek, de nagyjából egyfelé tartottak a szovjet fenyegetés és annak Amerikára gyakorlolt veszélyeinek értékelésekor.
756 WEYRICH, Paul M.–LIND, William S.: The Next Conservatism. In: The American Conservative, 2007.
február 12. Vö. egy ezzel szemben inkább szkeptikus véleménnyel: LUKACS, John: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története. Ford.: Zala Tamás. Európa, Bp. 2002. 87. oldal.
757 KIRK, Russell: Prospect for Conservatives. Gateway Ed. Chicago, 1956. 10–11. oldal
758 KIMMAGE, Michael: Lionell Trilling’s The Middle of the Journey and the Complicated Origins of the Neo-Conservative Movement. In: Shofar, 2003. 3. szám, 48–63. oldal [Trilling The Middle of a Journey c.
munkájáról van szó (Viking. New York, 1947).]
759 NASH, George: The Conservative Intellectual Movement in America Since 1945. ISI Books, Wilmington, 1998. 74. oldal; MINKENBERG, Michael: Neokonservatismus und Neue Rechte in den USA. Neue konservative Gruppierungen und Strömungen im Kontext sozialen und kulturellen Wandels. Nomos, Baden-Baden, 1990. 70–74. oldal. A témára magyarul ld. bőv.: ORBÁN Anita: Az antikommunizmus hatása az amerikai konzervativizmusa. Hamvas Int. Bp. 2003.