A nemzetiszocializmus és Hitler világképe
A nemzetiszocializmus felemelkedése és uralma nemzeti és európai összefüggé-sekben ment végbe. A nemzetiszocializmus a német történelem terméke volt: a császárság megkésett nemzetállami fejlődésében a politikai és szociális feszült-ségek eredménye, amelyet az első világháború és következményei tovább éleztek.
A feszültségeket a weimari köztársaság örökölte, amelyek végül az antidemokra-tikus, nemzetiszocialista tömegmozgalom, illetve a konzervatív hatalmi elitek-kel kötött szövetségük feltétele lett, akik a császársághoz kötődve nem kívántak békét kötni az új parlamenti köztársasággal.
*
A weimari demokrácia válsága európai dimenziókat is hordozott. Évszázadunk őskatasztrófája, az első világháború anyagilag és szociálisan mindenütt súlyosan megterhelte az európai államokat és mozgósította a társadalmakat. A politikai szárnyakon radikális pártok alakultak. Ezek szélsőségesen nacionalisták voltak ott, ahol a békekonferenciák eredményeit nem fogadták el. Mellettük Európa szá-mos államában baloldali szocialista és kommunista mozgalmak szerveződtek, amelyek a társadalmi forradalom jelszavát írták zászlajukra. A háborút követő
forradalmi válság nyomán pedig több európai országban szélsőséges nacionalista és fasiszta tiltakozó- és harci mozgalom jött létre, amelyek militáns antiliberális, antimarxista és részben polgárellenes pozíciót foglaltak el. Ezek a parlamenti vi-tán túlmenően politikai küzdelmet és engedelmességet, terrorista megfélemlítést és politikai erőszakot hirdettek, amelyet fekete-, barna- vagy zöld pártuniformis-ban gyakoroltak. Példaképük Benito Mussolini 1919-ben alapított olasz fasiszta mozgalma volt, amely fasiszta rohamcsortjaival 1920–1921 óta az ország északi részén a politikai terror révén mindinkább egyfajta mellékkormányként műkö-dött. 1922-ben konzervatív koalíciós kormány vezetőjeként hatalomra került, s 1925-ig kiépítette fasiszta diktatúráját. Az NSDAP korai szakaszában szintén az olasz politikai stílust követte, majd 1933 után a nemzetiszocializmus az önkény-uralmi és fasiszta mozgalmak és rendszerek új centruma lett.
A Franciaországban, Spanyolországban, Romániában, Magyarországon, Jugo-szláviában vagy Angliában jelentkező fasiszta vagy autoritatív mozgalmak és cso-portocskák ott számíthattak tömegbefolyásra és politikai sikerre, ahol a hagyo-mányos polgári-liberális pártrendszer alkalmatlan volt stabil többség alakítására és az erős baloldali mozgalom elbizonytalanította a polgári tábort. Sikeres volt ott is, ahol a politikai-szociális válsághoz még a világháborús vereség és a békeszer-ződések miatt a nemzeti identitás válsága társult, amelyet nemzeti szégyenként és a radikális revízió politikai kihívásaként értelmeztek. Itt a fasiszta mozgalmak az elbizonytalanodott polgári tábor militáns segélycsapatának kínálkoztak fel, amelyet saját tömegmozgalmuk dinamikájával kíséreltek meg legyőzni.
A különböző problémák együttese elsősorban Olaszországban és Németország-ban, az erős belső feszültségekkel terhes, későn alakult nemzeteknél jelentkezett.
A fasiszta-nemzetiszocialista mozgalmak csak itt voltak képesek tömegmozga-lommá és önálló politikai hatatömegmozga-lommá válni, amely aztán a konzervatív pártokkal és csoportokkal való szövetségben megnyitotta számukra a hatalomhoz vezető utat. A fasiszta mozgalmak más nyugat-európai országokban töredékpártok ma-radtak, mivel a liberális alkotmányrend stabilnak bizonyult. A délkelet-európai régióban az általános politikai mozgósítás még nem haladt annyira előre, hogy a hagyományos elitek bizonytalanul érezhették volna magukat s országuk min-denkori radikális fasiszta mozgalmával kötött szövetség után kellett volna néz-niük.
A nemzetiszocializmus a válságok szülötte volt. Létrejötte a weimari köztár-saság kezdeti, válságoktól, forradalomtól és ellenforradalomtól gyötört éveihez fűződik, s az 1930. évi választásokon tömegpárttá emelkedése összefonódott a weimari köztársaság újabb állami- és gazdasági válságával és a köztársaságellenes jobboldali diktatúrába torkollt.
Adolf Hitler 1919 nyarán kapcsolódott be a politikába, amikor belépett a Reichswehr hírszerző részlegébe, amelynek célja a szocialista beállítottságú le-génység felderítése, illetve olyan pártokhoz és csoportokhoz való kapcsolat ki-építése volt, amelyek magukévá teszik a katonai gondolkodást. Feladatuk volt továbbá az Oroszországból hazatérő hadifoglyok „felvilágosítása” is.
1919. szeptember 12-én szolgálati megbízásból Münchenben meglátogatta az év elején Anton Drexler lakatos és Karl Harrer újságíró által alapított Német Munkáspárt (DAP) mintegy negyven fős rendezvényét, majd a Reichswehrtől való elbocsájtása után csatlakozott a párthoz. Jelleméből hiányzott az önkontroll, erős képzelőerővel és énközpontúsággal rendelkezett, a realitás és az irrealitás határán mozogva. 1920. február 24-én, a párt névváltozása (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – NSDAP) alkalmából mutatták be 25 pontos programjukat, amely a korabeli faji-nemzeti eszmeiséget antikapitalista felhangokkal ötvözte.
A népi határoknak megfelelő Nagy-Németországot, gyarmatokat, erős központi kormányt, földreformot, a kamatok megszüntetését, a trösztök államosítását, s a nagy áruházak köztulajdonba vételét követelték. Sürgették a munkások részese-dését a nagyvállalatok nyereségében, halálbüntetés bevezetését az uzsorásokkal szemben, s a népoktatás fejlesztését. Faji elveken alapuló törvénykezést, a zsidók-tól az állampolgárság megtagadását s az erkölcsösség talaján álló „pozitív keresz-ténység” és a germán faj erkölcsének érvényesülését fogalmazták meg.
Befolyására a párt népi értelmű tömegagitációba kezdett, s a belső program-vitákat elkerülendő a „Führerpárt” megoldást választotta. Az 1921. július 29-i rendkívüli taggyűlésen Hitlert választották elnöknek, aki az új alapszabály értel-mében a pártot az elnökség többségi határozatától függetlenül vezette. E beépített biztosítéka a nemkívánatos fejlemények ellen később beigazolódott, mert vezetése alatt és agitációs módszereivel a párt taglétszáma folyamatosan nőtt, s 1919–1923 között a népi-össznémet (völkisch-alldeutsch) körből a bajor polgári-nemzeti és katolikus körök, valamint a Reichswehr támogatásával tekintélyes tömeggé nőtt.
Az 1923. november 8–9-i puccskísérlet után börtönben ült. A puccskísérlet nega-tív tapasztalatai (egység hiánya, megbízhatatlanság a polgári politikusok és felső katonai vezetés sorában) arra a felismerésre juttatták, hogy cselekvőképességét sohase adja fel, s ne tegye magát függővé olyantól, akit nem tud ellenőrizni. Olyan szervezetet kell tehát felállítani, amely egyedüli rendelkezésére áll. Idő előtti sza-badulása után, 1925. február 27-én újjáalakította a pártot, amely legális politikai erővé vált. Az 1926. februári vezetőségi ülésen ismét megszilárdította pozícióját, s ő határozta meg a párt törekvéseit.
Politikai pályafutását kezdettől fogva két tapasztalat határozta meg: az első világháborús vereség sokkja (nem ismétlődhet meg 1918 novembere) és a
töme-gek mozgósíthatósága a nagynémet hatalmi állam céljai számára, amely a német nép faji elitjellegének megfelelően átveszi Európában a hegemóniát. E tapaszta-latok alapján már 1920–1921-ben kialakította politikai stratégiáját Németország felemelkedésére: a német világhatalmi pozíció elérésére először a belpolitikai alapokat kell megteremteni, a belső egységet és az egész nép lélektani és anyagi hadrafoghatóságát, s minden ezzel ellentétes akadály megszüntetését: „az egész fajt zártan ráállítani a külpolitikai célokra”.
A nemzetiszocializmus a megosztott nemzetnek igazságosabb, népi és faji tu-datban egyesített teljesítményközösséget követelt és ígért. Az NSDAP ütőképes szervezetet kívánt felállítani, amely nemcsak propagandával, hanem erőszakkal is képes harcolni belpolitikai ellenfeleivel. Egyúttal alkalmas szövetségest kell ta-lálni a belpolitikai erők között, akik legalábbis részleges célokat követnek (kato-naság, bürokrácia, jobboldali pártok, katonai szövetségek, gazdaság).
A nemzetiszocializmus célja az új ember („fajtiszta árja”, harcias önzetlen, en-gedelmes és hűséges; a véletlenszerűséget elkerülendő a „német vér” tisztasága érdekében misztikus vérségi szempontok döntenek), az új állam (pártok nélküli népközösség, diktatúra; példakép a hadseregszerveződés) és az új politika (a Karl Haushofer elméletére támaszkodó élettér) kialakítása. Módszere pedig az ütőké-pes szervezet létrehozása és aktív propaganda folytatása.
Hitler világképe nem tartalmazott semmi eredeti felismerést, hanem a 19. szá-zad eszme töredékeiből táplálkozott. Az 1920-as évek közepéig a népi-antiszemita, faj bio lógiai és szociáldarwinista, nacionalista és imperialista, antidemokratikus és anti marxista elképzelések mozgódíszleteiből összerakta személyes világképét, amelyet két eszmei szál tartott össze: a radikális, univerzális faji antiszemitizmus és az élettérdoktrína. Ideológiai elképzelése találkozott azzal a meggyőződéssel, hogy a történelmet „a népek élettérért folyó permanens harca” határozza meg, amely csak akkor lehet sikeres, ha megőrzik, illetve helyreállítják a „faji egységet”.
A faji és antiszemita elképzelések terjesztésében nagy szerepet kapott a bay-reuth-i Wagner-kör, amely színpadi játékaival a művelt közönség számára sza-lonképessé tette az „árja” és germán mítoszt. Németre fordították a legnagyobb
„fajteoretikus”, a francia Arthur de Gobineau gróf munkáit, aki Az emberi faj egyenlőtlenségéről 1855-ben megjelent könyvében az emberiség történetét faji szempontok szerint tárgyalta, s a „fehér fajt” előrébb sorolta minden „más faj-nál”. Egyedüli kreatív elemet csak az „árja” fajban látott, amely a magas kultúra hordozója, miközben az „alacsonyabb fajokat” szolgaságra ítélte. A „fajhalált”
pedig nézete szerint csak a „magasabb fajok tisztántartásával” lehet elkerülni.
A „rasszizmus másik klasszikusa”, a brit Houston Stewart Chamberlain újságíró 1880-tól maga is a bayreuth-i körhöz tartozott.
A biológiai gondolkodás befolyását erősítette Charles Darwin elmélete, aki a földön élő „fajokat” a természetes kiválasztódás eredményének tekintette, amely a létért folyó harcban jelentkezik. A szociáldarwinisták mindezt kivetítették a társadalomra. Jóllehet Gobineau és Darwin nem voltak antiszemiták, a bioló-giailag megalapozott faji tanok veszélyesebbek lettek, amikor antiszemita előí-téletekkel fonódtak össze, s a Gobineau által terjesztett „fajok degenerációja” a zsidók állítólagos „bomlasztási tevékenységével” párosult. Ebből vezették le a
„szelektálási politikát”, amely megállítja a degeneráció folyamatát. A zsidóság-nak „változatlan negatív tulajdonságokat” tulajdonító új faji tanok egyidejűleg jelentek meg Franciaországban (George Vacher de Lapouge és Edouard Drumont) és Németországban (Eugen Dühring, Wilhelm Marr és Houston Stewart Cham-berlain publicisztikáiban). Az „árja” uralom tisztaságát biztosítandó mindannyi-an többé vagy kevésbé nyíltmindannyi-an követelték a zsidók megsemmisítését. Így a késő középkorból örökölt és keresztény-vallási motivációju zsidóellenes sztereotípiák új, áltudományos rasszizmusba torkolltak. E szerzők az antiszemitizmust társa-dalmilag elfogadottá tették a polgárságon belül, s az antiszemita követeléseket a Németkonzervatív Párt 1892-ben programjába iktatta.
A nacionalizmus Európában a 19. század közepén fordult imperializmusba, amely később Hitler világnézetében is központi szerepet kapott. A megörökölt na-cionalizmus a totális állami és imperiális tendenciákkal szövetkezve nacionalista küldetéstudatba csapott át. Az új nacionalizmus nemcsak a tengerentúli nemzeti hatalmi igényeket igazolta, hanem a belső védekezés és kiközösítés eszközeként is megjelent a szocialista és internacionalista proletariátussal, illetve a főleg zsidó kézben lévőnek tekintett „banktőke arany internacionáléjával” szemben. A „nem-zeti szocializmus” ellenmodellje nem„nem-zeti zártságot ígért az osztályharc helyett s kifelé irányuló mozgósítást jelentett a határokon átnyúló testvériesülés helyett.
A belső feszültségek kifelé irányítása az új nacionalizmus imperialista moz-zanatát szolgálta. A gyarmati gondolat megigézte a polgárság és a vállalkozók köreire támaszkodó nemzeti agitációs egyleteket. A nemzeti tábor még a weimari köztársaság éveiben is gyarmati álmokat kergetett.
A faji gondolatot és az antiszemitizmust a két világháború közötti többi nem-zeti és fasiszta mozgalmakhoz hasonlóan számos pozíció: antimarxista, anti-liberális, parlamentellenes, antikapitalista és tendenciózusan konzervativizmus-ellenesség egészítette ki. Ellenképként a századforduló új radikális nacionalizmu-sának elemeit állították: az új politikai elit vezette népi nacionalizmust, amely a nemzeti szocializmus és a nemzeti népközösség elvéhez kapcsolódik.
A weimari köztársaság külső megszilárdulása idején az NSDAP nem ért el fel-tűnő sikereket. 1928 végén körülbelül 100 ezer tagot számlált; a májusi
Reichstag-választásokon 810 ezer szavazatával (2,6 százalék) 12 mandátumot szerzett.
1929-ben további 48 képviselője foglalt helyet 13 tartományi gyűlésben. 1928-ig azonban lassan minden vetélytársát kiszorította a politikai életből és sok tagját átvette. Szervezeti struktúrája, a párttagság többségére kiterjedő hit- és követé-si hajlandóság és a Führer-kultusz kiiktatta a program- és stratégiavitákat. Az NSDAP dinamikája döntően a helyi csoportok önálló bevetésén nyugodott.
Amikor 1930-ban a nagy gazdasági és állami válság pusztító hatása érvénye-sült, az NSDAP megkísérelte a nacionalista-antidemokratikus erő nagy részét táborába vonni; a pártnak 1933 januárban 850 ezer tagja volt.
Szociális összetételét illetően egyre inkább néppártnak felelt meg; választói és tagjai túlnyomórészt a régi, önálló és az új középrétegekből tevődtek össze. Je-lentős támogatói akadtak a felsőrétegekben, valamint a nem szociáldemokrata és nem kommunista, főleg protestáns munkásság soraiban. A felső- és középrétegek bennük látták a marxista veszélytől való menekülést. Egzisztenciafélelem és iden-titásválság miatt sok kereskedő, iparos, paraszt, tisztviselő és alkalmazott gyü-lekezett gazdasági és szociális tiltakozásból a horogkereszt alatt. Ifj ú, dinamikus mozgalomnak tüntette fel magát, amely már leküzdötte a szociális ellentéteket és megbecsült nemzeti értékeket hordoz a jövőre nézve, s minden energiáját a csődöt mondott rendszer felszámolására irányítja. Az általános parlamentellenes hangulatban növekvő vágyakozás alakult ki az „erős ember” iránt.
Az NSDAP kilátásai a pusztító gazdasági válsággal (1932 márciusában 6,13 millió munkanélküli) párhuzamosan nőttek. Az 1930. szeptember 14-i Reichstag-választás eredménye teljesen új perspektívákat nyitott a párt számára, mivel nem jött létre parlamenti többség. A szociáldemokratákat sem Brüning, sem Hinden-burg nem kívánta ismét bevonni a kormányalakításba. Az SPD eddigi, ésszerű-en szükséges tolerálását a későbbiekbésszerű-en szívesésszerű-en felváltották volna a koalícióra hajlandó jobboldal kormányrészvételével. Így a nácik magatartásának hirtelen központi jelentősége lett a politikai erőjátékban. A Centrumtól az elnöki rendszer nyílt támogatóiig mindenki velük foglalkozott.
Mivel a köztársaság „halálra verése” vagy „halálra választása” bizonytalan ki-menetelű volt, az NSDAP a köztársaság hatalmi struktúráiba való behatolással igyekezett olyan pozícióba jutni, amelyben a párt erőpotenciálja az állami ha-talom birtokosaival egyetértésben, vagy azok tűrésével alkalmazható a gyűlölt belső ellenséggel szemben. A párt szemszögéből három lehetőség nyílt a biroda-lom politikájának befolyásolására: kormányközelbe vagy kormányra jutni egy jobb-közép koalícióban Brüning alatt; birodalmi elnöki törekvések az 1932. évi választáson; a birodalmi elnök meggyőzése egy jobboldali irányultságú szakmai kabinet kinevezéséről. Hindenburg fenntartásait a nácik saját erőből nem tudták
lerombolni, ezért döntő felelősség illeti a Schleicher és Papen körüli konzervatív-nemzeti köröket valamint Hindenburg személyes és hivatali környezetét, akik a tényleges veszély könnyelmű alábecsülésével azt szugerálták az elnöknek, hogy jobboldali koalícióban, mint egyedüli kiútban megzabolázhatják a nácizmust.
[A „fasiszta” melléknevet vagy kategóriát világszerte még ma is gyakran téve-sen alkalmazzák. A fasizmus nagyrészt olaszországi jelenség. A nemzetiszocia-lizmus egyetemesebb. A német nemzetiszocianemzetiszocia-lizmus se eredetét, se kialakulását tekintve nem fasiszta, viszont az olasz fasizmus végül mindinkább nemzetiszo-cialistává vált. Valamikor 1931–1932 táján a Szovjetunióban, vélhetően Sztálin tanácsára, betiltották a „nemzetiszocialista” kifejezés használatát. Ettől kezdve az oroszok mindmáig a „fasiszták” vagy „hitleristák” szóval utalnak Hitlerre és a „Harmadik Birodalomra”. A „fasizmus” minden jobboldali és erősen anti-kommunista pártra vagy jelenségre való alkalmazása hasznos volt a nemzetközi kommunista, illetve a baloldali retorika és gyakorlat számára. Lásd: John Lukacs:
Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008, 110–111. p.]
Irodalom
Fest, Joachim C.: Hitler. Eine Biographie. Ullstein, Frankfurt am Main/Berlin, . Kershaw, Ian: Hitler. I-II. kötet. Szukits Könyvkiadó, Szeged, , .
Kershaw, Ian: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina, Budapest, . Lukacs, John: A történelmi Hitler. Európa Könyvkiadó, Budapest, .
Németh István: Németország története. Egységtől az egységig – . Aula Kiadó, Budapest, .
Ormos Mária: Hitler. T-Twins, Budapest, .
Shirer, William L.: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása. Teleteacher, . Toland, John: Adolf Hitler. Gondrom, Bindlach, .