a „Harmadik Birodalomban”
: a náci propagandát előbb Georg Strasser és Heinrich Himmler, majd Joseph Goebbels irányítja
: Goebbels kifejti a propaganda négy alapelvét
. március : Goebbels vezetésével megalakul a Népfelvilágosítási és Propaganda Minisz-térium
. május : a diákság bevonásával több városban könyvégetésre került sor, amelyek hóna-pokig elhúzódnak
. szeptember : a birodalmi kulturális kamara létrehozása . október : a szerkesztőkről szóló törvény
: a Német Művészetek Házának megalakítása
A média a 20. században a kormányzati ellen-őrzés eszköze, a nyilvánosság biztosításának szerepét tölti be. A totalitárius náci Németor-szágban a diktatórikus politika legfőbb eszkö-ze volt. Az ideológia mindenhová betört, s az élet minden területét áthatotta. Végül minden a propaganda eszközévé vált: a zene, a képző-művészet és az építészet is.
A náci propaganda
A náci propaganda a völkisch, azaz népi ér-telmű tömegagitációja már 1920–1921-ben el-kezdődött. Hitler később a Mein Kampf-ban kifejtette a propagandáról alkotott nézeteit. Fontos egy ellenségkép felállítása, amelybe később több elemet is be lehet vonni. Így vonták be a zsidó ellenség-kép körébe később a bolsevizmust is. A zsidó fogalma mindent jelentett, ami a nemzetiszocializmus ellensége volt. A propagandának a tömegek felé kellett irá-nyulni olyan szellemi szinten, hogy a legalacsonyabb szintű egyén is megértse.
Az értelmiségieknél pedig a tudományos meggyőzés fegyverét kell alkalmazni.
Mindenképpen az érzelmekre kell hatnia, azt kell befolyásolnia. A legfontosabb tételeket folyamatosan ismételve kell eljuttatnia az emberekhez, hiszen ez vezet eredményre. Lélektanilag elengedhetetlen a helyes taktika megválasztása; nem árnyalunk, nincs helye a kétértelműségnek, csak a fekete vagy fehér létezik.
A megfogalmazást ne bízzuk sosem esztétákra, hiszen ők nem tudnak megfelel-ni e kívánalmaknak; túl magas szinten fogalmaznák meg a mondamegfelel-nivalót, s ez nem szolgálja a célt. Mindig ugyanazt mondjuk, ne változtassunk téziseinken, helyezzük a vezérmotívumot több megvilágításba, de a végkifejlet ugyanaz le-gyen. Hitler szerint e szabályok betartása a propaganda kulcsa, így érhetjük el a legfőbb hatást.
A modern náci propaganda előzményének tekintjük az első világháborús brit propagandát, maga Hitler is elismerte ennek eredményességét. A németek az első világháborúban tévúton jártak a tömegek meggyőzésében, hiszen az ellenséget lekezelték, alantasabbnak tüntették fel. Amikor azonban a harctéren a német ka-tona szembetalálkozott az erős ellenállást tanúsító ellenséges csapatokkal, meg-gyengült a saját vezetésébe vetett hite, s becsapottnak érezte magát. Ezzel szem-ben a britek a németeket barbár, kegyetlen népnek festették le, és ez a katonák számára be is igazolódott a véres frontokon. A munkásmozgalmi agitáció is jó táptalajnak számított; innét át tudták venni a jelképeket, a röplapozást, az erős színek használatát, valamint a fejlett plakáttechnikát. Sokat merítettek a modern üzleti reklámokból is, valamint a Gustave Le Bon nevéhez fűződő tömeglélektani elképzelésekből. Hitler főleg e tapasztalatokkal gazdagodva közeledett a propa-gandához, s fő célja a tömegek meghódítása volt.
1926-tól Georg Strasser és Heinrich Himmler, majd később Joseph Goebbels irá-nyította e tevékenységet. Goebbels, aki a náci propaganda „mestere” lett, 1931-ben fejtette ki a propaganda négy alapelvét. Egyetlen cél a hatékonyság, csak ez számít. Néhány téma, tömör jelszó hangoztatása, amivel a tömegekre lehet hatni.
A hatékonyság növelése érdekében be lehet vetni burkolt vagy nyílt erőszakot.
S szilárdan hinni kell a propaganda mindenhatóságában.
Hitler és Goebbels propaganda-módszerei több vonatkozásban különböztek.
Míg a weimari köztársaság idején Hitler a rendszer kívülállójaként ismerkedett a tömegek meggyőzésének művészetével, addig Goebbels újságíróként dolgozott, tanulmányokat írt, és fényes karrierről álmodozott. Goebbels új technikákat vezetett be a propagandába, a náci tanokat sokkal rugalmasabban értelmezte:
kezelhető propagandaanyagnak tekintette őket. Mindig az aktuális szituáció-hoz igazította mondanivalóját, jó taktikusként azt nyujtotta a tömegeknek, amit hallani akartak: észre sem vették, hogy már úgy gondolkoznak és cselekednek,
ahogy Goebbels kívánta. Tisztában volt vele, hogy a tömegeknek, az egyszerű német embernek nem tudományos magyarázatokra van szüksége, hanem olyan eszközökre, amelyek elérik őt: zenére, fi lmekre. Nem hitt a tömegek elkábításá-ban, és nem részegült meg annyira saját szavaitól, mint Führere. Tapintatosan, mesterien megfogalmazott, esztétikailag felépített beszédekben hitt, a kellő ha-tást inkább erőszakkal, fenyegetésekkel igyekezett elérni. Médiatapasztalata ré-vén rész tudott venni a publicisztikai vitákban, és rájött, hogy az egész médiát a propaganda szolgálatába kell állítania. Így tudta elérni a célját: az információk totális ellenőrzését. Mindig úgy irányította a meggyőzés eszközeit, hogy azok a leghatásosabban fejtsék ki erejüket: szórakoztatott, ha arra volt szükség, máskor pedig harcra buzdított. Propagandája olyan volt, mint ő maga: érzékeny, gátlás-talan, modern és felettébb kreatív.
A náci propaganda két korszakra bontható: az első a hatalom megszerzéséért folyó harc időszaka. Ennek legfőbb eszközei a plakátok, transzparensek, reklám-táblák, prospektusok, fényreklámok, reklámfi lmek, amelyek a későbbiekben is megmaradt. Legfontosabb szerepe a népgyűléseknek és tömegagitációnak van.
Ekkor alakulnak ki a szimbólumok. A horogkereszt „az árja ember győzelméért folyó küzdelem missziója” (Hitler), a felvonulási jelvények az ókori római mintát követik, míg a piros szín a társadalmat, a fehér pedig a nacionalizmust szimbo-lizálja; ezek jelennek meg a zászlókon. A szónoklatoknak fontos szerepe van az érzelmi motiválásban, a harci mozgósítást vezényszavakkal érik el, folyamatos az izgalomkeltés. Az utcák sohasem „alszanak”: röplapokat osztanak, egyenru-hában agitálnak, izgatnak, verekednek, beszédeket tartanak. Az átlagembernek nincs „menekvés” a politikától.
A második szakasz a hatalomgyakorlás 1933 utáni időszaka. Itt már bővül az eszköztár, hiszen sokkal több minden áll rendelkezésükre. Goebbels vezetésével 1933. március 13-án megalakul a Népfelvilágosítási és Propaganda Minisztérium.
A Friedrich-Leopold palotában évi 1,3 milliárd birodalmi márkás költségvezésből hatalmas apparátussal működik Goebbels gépezete. Propagandistái képzett tiszt-viselőkből és fi atal propagandistákból kerültek ki, 1942-ben már 1500 fős stábbal dolgozott. Legnagyobb fájdalmára az iskolák és egyetemek nem tartoztak ha-táskörébe, de azon kívül az élet minden területét elérte, minden német fejbe be tudott valamilyen úton férkőzni. Kezdetben a rendszer konszolidációja volt a cél, később a külpolitikai lépések alátámasztása: a bolsevik-ellenesség és a német re-vízió. 1938-tól a háború népszerűsítése, az élettér-elmélet, a nyugat és a zsidóság felelőssége lett az agitáció kulcstémája. 1939-től a háborús erények, 1943-tól a bol-sevizmustól való félelem erősítése lett a propaganda fő csapásiránya.
Voltak motívumok, amelyek állandóvá váltak. Ilyen volt a Hitler mítosz, a Führer személyének népszerűsítése. Egyik típusában Hitler bölcs államférfi ként jelent meg, aki a német nép vezére és „megváltója”. A másik a vezért magánem-berként mutatta be, s emberséges, barátságos, jóságos képet tükrözött. Ennek erősítésére szívesen fényképezték gyerekek körében, kutyájával, népviseletben, a hegyekben, szép természeti környezetben. Az ellenségképek motívumában ál-landóan egy ellenség érvényesült, megfelelve a propaganda alapelveinek: a zsi-dóság. Ennek köntösébe burkolta a többit, leggyakrabban a bolsevizmust. Sok-szor jelent meg az ifj úság, mint a romlatlan jövő záloga. Hitler rájuk építette rendszerének alapjait: a vállukon, és a kezükkel épült az új német birodalom.
A plakátokon a tiszta értékeket a parasztság hordozta, ezért a paraszti élet har-móniáját sugallták. Ebbe a tisztaságba igyekeztek visszatérni, a különböző külső hatásoktól „szennyezett” németséget ide, a vidéki romlatlanságba szándékozták visszavezetni. A Blut und Boden jellegű témák a németség-haza-föld egységét, elválaszthatatlanságát erősítették, a hagyomány értékét hangsúlyozták Végül a militarizmus sémája emelkedett ki, amely főleg a háború előtt és alatt volt je-lentős. A harc az egyik legfontosabb küldetésként jelent meg, túlmisztifi kálta a győzelmet, dicsőítette a hazáért és a célért magát feláldozó, halálfélelmet nem ismerő, atletikus árja fi atalokat, akiket valamilyen katonai vagy félkatonai szer-vezetbe egyesítettek.
Az új államhoz természetesen új ünnepek is társultak; a régiek közül sokat el-töröltek. Új ünnep lett a Führer születésnapja, az első világháborús hősök napja, az 1923. novemberi müncheni sörpuccs évfordulója, a nyári és téli napforduló és május 1-én anyák napja, illetve a nemzeti munka ünnepe. A köszönési forma is megváltozott: a Heil Hilter! vált használatossá.
Művészetek
1933-ban a diákság bevonásával könyvégetésekre került sor, ahol német és kül-földi írók művei semmisültek meg a máglyákon. Az akció új kor kezdetét jelezte.
Szeptember 22-én Goebbels vezetésével megalakult a Birodalmi Kulturális Ka-mara, amely irányította, ellenőrizte és szervezte a kultúrát. Hét alkamarájával (zenei, színházi, irodalmi, sajtó, rádió és fi lm) a kulturális élet egészét lefedte.
A belépés kötelező volt; tagokat persze ki is zárhattak, tagság nélkül pedig nem lehetett érvényesülni. Az ellenállók emigráltak vagy otthonukba visszahúzódva elhallgattak, legrosszabb esetben táborokba kerültek. Több ezer képzőművész, zeneszerző, rendező, újságíró, tudós emigrált az országból.
A zsidókat a zenei életből is eltávolították, zenéjüket pedig betiltották. Erre a sorsra jutott Mendelssohn is. Azonban többen nem távoztak, számos tehetséget pedig zsenialitásuk fejében eltűrt a rendszer, ezért a zenei élet színvonala nem esett. A zenét ősi német művészetnek tekintették, ezért fontos helyet foglalt el és értékeket hordozott a nemzetiszocializmus időszakában is. Híres volt a Berlini Filharmonikus Zenekar és a Berlini Állami Operaház. Kiemelkedő Furtwängler karmester munkája, valamint Beethoven, Bruckner és Wagner is világhírű zene-szerzők voltak. Wagner Hitler személyes kedvence volt, sokat időzött a Wagner család körében. Az erotikusan túlfűtöttnek ítélt zenéket betiltották, tiltott volt a szaxofon is, a jazz és a szving, ezeket elfajzott zenéknek tekintették. Létezett azonban egy náci szving zenekar, a Charlie and his Orchestra, s dalaikban anti-szemita szövegvilág szólalt meg (lásd A jazz Gobbels szolgálatában című írásun-kat a 3. kötetben).
A zsidóknak a színházakból is távozniuk kellett. A náci drámaírók nem vol-tak túl népszerűek, de mellettük játszották például Schiller, Shakespeare és Shaw műveit is, amely bizonyos nyitottságot jelentett.
A képzőművészetekben a Führer komolyan érvényesítette véleményét. A mo-dern művészetet degeneráltnak és értelmetlennek tartotta. Célja lett, hogy ezek-től megtisztítsa Németországot, és új germán művészetet hozzon létre. Ennek nyomán 6500 festmény eltűnt, köztük Kokoschka, Cézanne, Van Gogh, Matisse és Picasso művei. 1937-ben megalakította a Német Művészetek Házát, ahol be-szédében lefektette a náci művészet irányvonalát: amit nem lehet megérteni, az tilos. Goebbels elrettentésképpen ellenkiállítást szervezett, ahol azonban az utcán a több méteres sor állt, ezért gyorsan bezáratta. Ettől kezdve a művészet fő témái a dicső történelmi múlt, a nemzeti felemelkedés, a katonai erő, a falusi romantika és az anyaság lettek. A szobrászok is csak a Német Művészet Házában állíthattak ki. Alkotásaikon az erő, a szépség, tisztaság, tökéletes testi arányok jelentek meg.
A legkedveltebb az akt volt, ahol a tökéletes testű, atletikus, edzett, idealizált, harc-ra termett fi atal „isten-ember” jelent meg. A plasztika is elterjedt, mert úgy vél-ték, hogy térbeliségével jobban hat közönségére, így üzenete több emberhez elér.
A náci művészet monumentális alkotásait Arno Breker, Karl Albiker, Adolf Wamper, Joseph Th orak és Fritz Klimsch alkották. A festők közül kiemelkedett Udo Windel, Julius Paul Junghas, Adolf Wissel, Martin-Amorbach és Adolf Ziegler.
A sajtó is teljes ellenőrzés alá került. A szerkesztőknek reggelente Goebbels tar-tott eligazítást, hogy mi kerülhet be a holnapi lapba. 1933. október 4-én megszü-letett a birodalmi szerkesztői törvény, miszerint szerkesztő csak német, árja lehe-tett, akinek nem volt zsidó házastársa és szakmailag képzett volt. Megkezdődött a lapok bezárása és ellenőrzése. 1934-ben megszűnt a 230 éves Berliner Tageblatt.
A Frankfurter Zeitung és a Deutsche Allgemeine Zeitung zsidó tulajdonosát el-küldték, s az újság kirakatként funkcionált a külvilág számára. 1300 újság szűnt meg, a megmaradtak 80%-a állami tulajdonba került, amelyeket főleg az Eher Verlag náci kiadóvállalat vett meg. A Max Amann vezette cég felvásárolta a csőd szélére került lapokat, és így tetemes vagyonra tett szert. Az emberek megunták a lapok monotonitását, amit az erős cenzúra idézett elő. Otto Dietrich birodalmi sajtófőnök költői kérdést tett fel a megoldást várva, amikor azonban a Grüner Post főszerkesztője bírálta a propagandaminisztériumot a túlzott nyomás miatt, a lapot felfüggesztették, őt pedig koncentrációs táborba küldték. A náci eszmék bázisát a Völkischer Beobachter és a Der Angriff jelentette.
A rádiót Franz von Papen kancellár már 1932-ben államosította, Goebbels pe-dig felismerte az ebben az eszközben rejlő hatalmas lehetőséget a széles tömegek-hez való eljutásra. Állami monopóliummá tette a sugárzást; népzene, hazafi as dalok, operett és demagóg beszédek tömege váltotta egymást. Külföldi adókat nem lehetett hallgatni. A rendszert a Rádiós Kamara és a Rádióügyi Osztály el-lenőrizte. Goebbels a rádiók alacsony áron való árusításával elérte, hogy rohamo-san nőtt tulajdonosaik száma: 1933-ban 4,3 millió rádió volt Németországban, 1943-ra már 16,2 millió. A háború alatt közösségi vételt rendeltek el, amely az ellenőrzés formája volt. A frontkatonáknak 1941-től 20 órától reggel ötig válto-zatos műsort sugároztak; a fi lmsztárokat kötelezték, hogy kívánságműsorokat vezessenek. Ezzel a front és a hátország kapcsolatát igyekeztek erősíteni. A távol lévő családtagok egymásról információkat tudhattak meg s változatos zenét hall-gattak; a műsor rendkívül népszerű volt.
A fi lmipart nem államosították, magánkézen maradt, de állami ellenőrzés alá került, hogy „megkaphassa a nemzetszocialista államban végrehajtandó felada-tait”. Fő témái a történelmi események, nagy történelmi személyek (Bismarck és Nagy Frigyes), a vidéki romantika és az antiszemitizmus voltak. Ezeket azonban a közönség nem mindig kedvelte, a harmincas években a mozikban sokszor kifü-tyülték azokat. Kedveltek voltak azonban azok a hollywoodi romantikus fi lmek, amelyeket engedélyeztek, valamint az ugyanilyen stílusú német fi lmek. A néme-tek sok amerikai fi lmet lemásoltak. Goebbels ezeket pihenésnek, kikapcsolódás-nak szánta, így tilos volt benne egyenruhás, katonai vagy bármilyen politikai ele-met beletenni. Ezen álomvilágot közvetítő fi lmek sztárja volt Marika Rökk, Hans Moser, Heinz Rühmann. Több mint 1100 egész estés fi lm készült az országban.
66 koprodukcióban, 600 pedig importált volt. A háború kezdetén megjelentek a politikai fi lmek, 1941-ben már 71%-uk ilyen volt. A zsidó ősellenséget gonosz, félelmetes, torzképben mutatták be.
A kor fi lmiparának tehetséges, művészileg elismert úttörője volt Leni Riefen-stahl (lásd cikkünket ebben a kötetben).
Építészet
Hitler célja Németország kulturális és spirituális újjászületése volt. A római biro-dalom csodálója volt, így az új germán művészetben római és görög antik jegyek keveredtek. Az építészet is az állam erejét hivatott demonstrálni: az épületeknek félelmetesnek, monumentálisnak, erőt sugárzónak kellett lenniük Az esztétikai rendnek kellett érvényesülni; minimalista dekoráció, egyenes, letisztult vonalve-zetés jellemezte, az erős, merev homokzatokat hatalmas méretű oszlopok tagol-ták. Mindez a birodalom mindenhatóságát és örökkévalóságát hivatott hirdetni, valamint visszaadni a német nép elveszett öntudatát: „Hogy száz helyen is mond-hassam az egyszerű embernek: egyáltalán nem vagyunk kevesebbek, ellenkezőleg, nagyon is egyenrangúak vagyunk az összes többi néppel”– érvelt Hitler.
Miként a fi lmművészetben Riefenstahlt, az építészetben Hitler Albert Speert, a fi atal, tehetséges művészt emelte maga mellé. Speer 1933-ban renoválta a pro-paganda- minisztérium épületét, majd 1934-ben – mindössze 28 évesen – főépí-tészként az elhunyt Troost helyére került. Speer első komoly kihívása a nürnbergi Zeppelinfeld tribünjeinek átépítése volt. Ez a terület adott otthon a pártnapok-nak. A kőtribünöket az ókori görög pergamoni oltárról mintázták. A lelátók 39 méter magasak és 24 méter hosszúak lettek. Ekkor született meg a romtörvény.
Hitler úgy gondolta, hogy egy birodalom nagyságát a jövőben legjobban az épü-leteik maradványai mutatják. Ezért a náci épületeket ezután úgy építették, hogy rom állapotukban is esztétikusak és lenyűgözőek legyenek. Itt tartották a közép- és alacsonyabb beosztású pártfunkcionáriusok éves rendezvényét is, akik külső-leg nem feleltek meg a náci eszményképnek; nagy többségük pocakos, elhízott ember volt. Speer előállt ötletével: sötétben vonuljanak fel. Majd 130 fényszóróval 6-7 kilométeres magasságig valóságos „fénydómot” húzott a zászlóval vonuló hi-vatalnokok fölé. Grandiózus, lenyűgöző és egyben szürreális látványt nyújtott, amely a külföldi diplomatákat is lenyűgözte.
Később egész Nürnberget átépítették volna, s ennek terveivel Speer 1937-ben a párizsi világkiállításon fődíjat nyert. A tervek szerint egy 1050×700 méteres terü-letet, a Mars mezőt szabadon hagyták volna a Wehrmacht felvonulásához. Ezt 14 méter magas tribünök öveznék 160 000 néző számára. A komplexum része lett volna 24 darab 40 méternél magasabb oszlop is. Innen 2 kilométeres út vezetne a Nagy Stadionhoz, amely 400 000 ember befogadására lett volna képes, mindez
8 500 000 km2 teret jelentett. 1937-ben megtörtént az alapkőletétel. Speer rájött, hogy a meleg és a nézők tiszta rálátása miatt a patkóforma lenne a megfelelő alak-zat. Az épületet gránittal akarta burkolni, amelyhez az ország négy évi termelési mennyiségét igényelte. A monumentális hatást az épületet visszatükröző vízfelü-let erősítette volna. Az egyetlen elkészült épüvízfelü-let a kongresszusi csarnok vízfelü-lett. Ma óriási tó áll a kiásott alap helyén.
Az olimpiai stadion Werner March építész vezetésével készült 1934–1936 kö-zött. Kezdettől fogva lemaradásban voltak, pedig egyszerre több cég építette.
1935 áprilisában már 1500 munkás dolgozott rajta, de előfordult, amikor 500 cég 2600 munkása építette két műszakban. Az épület körülbelül 27 millió márkába került. Még ma is áll, azóta többször átépítették.
Hitler 1938 januárjában adott parancsot az új Birodalmi Kancellária építésére.
Speernek feltette a kérdést: el tud készülni egy év alatt? A válasz igen volt, és ezzel elkezdődött a hatalmas munka. A Voss-Strassén házakat bontottak, hogy legyen hely az új építménynek. Az épület hosszúkás formája egy tengely mellett helyez-kedett el, a változó teremsor 220 méter hosszúságot eredményezett, a galériája 154 méter volt – nagyobb, mint a Tükörterem Versailles-ban. 4500 munkás egy évig három műszakban dolgozott rajta. Végül 1939. január 9-én elkészült, két nappal a határidő előtt, amely meglepte és nagyon boldoggá tette Hitlert. Ebben az épületben fogadta a diplomatákat, akik 17 méter magas grandiózus ajtón át léptek be, majd a monumentális galéria következett. A padlót gránittal burkol-ták, aminek a csúszóssága miatt Speer szőnyeggel akarta lefedni, de Hitlernek éppen ez tetszett: „sikamlós talajon járjanak”, ha eléje járulnak. A Führer irodája is lenyűgöző volt: bőrborítású tárgyakkal, grandiózus méreteivel, a maga elegan-ciájával. A négy ajtó fölött a bölcsesség, igazságosság, megfontoltság és bátorság szobrai néztek a belépőre, valamennyi Arno Breker alkotása. Az épület a második világháborúban egy bombázás során megsemmisült. De csak egy részét alkotta Hitler és Speer grandiózus belini terveinek.
Utazásai során Hitlerben ugyanis egyre jobban megerősödött a gondolat, hogy Berlin nem felel meg az új birodalom fővárosának. Párizs bevételekor Speerrel az oldalán járta be a várost, amely lenyűgözte. Elkészült a legnagyobb terv:
Germánia, a leendő főváros. E megbízáshoz Speer már mint „a birodalmi főváros átalakításának építési főfelügyelője” kezdett hozzá. Berlin új tervei a Führer né-hány korai vázlatából indultak ki, amelyeken egy nagy kupolacsarnok és egy dia-dalív szerepelt. Speer ezeket öltöztette szakmailag megfelelő formába. A belváros magja két tengely körül helyezkedett volna el, amely a külvárosok felé kertes, csa-ládi házas övezetbe ment volna át. Az elképzelésből nem hiányzott a repülőtér, egészségügyi negyed, egyetem és pihenőparkok. Hitler sokat ábrándozott erről,
de a szociális dimenzió nem érdekelte, azt Speer rajzolta be a tervbe. Rájött, hogy a város nagyon kihalt lenne, ha a belvárost csak közhivatalok alkotnák, ezért az épületek kétharmad részét magáncélokra tervezte. Párizs látványa megihlette a Führert, a Champs Elysées mintájára épített sugárutat ő 20 méterrel szélesebbre tervezte. Ez jellemző vonása volt: mindig mindennél nagyobbat, lenyűgözőbbet akart. A tervekből végül elkészült egy 1:1000 arányú makett, a diadalívről pedig egy 1:50 arányú.
A Déli sugárút a Központi pályaudvarnál kezdődött volna, amelynek négy for-galmi szintet terveztek; rézlemezek és üveglapok borították volna. Az innen
A Déli sugárút a Központi pályaudvarnál kezdődött volna, amelynek négy for-galmi szintet terveztek; rézlemezek és üveglapok borították volna. Az innen