Illyés Gyula: Oroszországi utazás ( )
Illyés Gyula ( – ):
háromszoros Kossuth-díjas író, a magyar irodalom egyik legjelentősebb személyisége. A nép, a nemzet, az emberi haladás mellett elkötelezett művész. 1921–
1926-ban Párizsban élt. 1934-ben részt vett a moszk-vai írókongresszuson, s ottani utazásából született útinaplója.
A parasztok sorsa
Az 1917-es forradalom a város forradalma volt. A polgárháború után az ipari proletariátus elérte, amit akart, a hatalom, a gyár kezében volt; nyitva állt előtte az út, hogy megvalósítsa a jelszavakat, melyekért vérét ontotta. Ott állt a szocia-lizmus kapujában, csak be kellett lépnie.
A parasztság is kommunista jelszavak alatt kelt fel, s ragadta magához a földet.
A polgárháború után ő is hozzálátott a berendezkedéshez. De mire kezdett beren-dezkedni? Korántsem a szocializmusra, hanem a történelem keserű tréfája gya-nánt: a legszabályszerűbb kispolgárságra. Egy korszakkal hátra maradt iramban, a középkori hűbériségből kilépve ő a polgárosodás útján állott; meg is indult rajta.
A két lázadó testvér egyszerre szemben találta egymást. A kalapács elvált a sarlótól, és újabb ütésre emelkedett.
1928-ban észrevétlenül, de nem kevesebb megpróbáltatással és veszéllyel meg-indult egy második forradalom. A proletárság vagy annak élcsapata: a párt vagy annak teoretikusai öt év alatt végigfuttatták a parasztságot a hitük szerinti fejlő-désnek azon az útján, melyet egy korszak alatt kellett volna megtennie.
Azt állítják, ez alatt az idő alatt a kalapács nem ütött le a sarlóra, vagy csak akkor, ha a sarló is fegyverré egyenesült. A kalapács, mondják, traktorokat gyár-tott, 1933-ig több mint kétszázezret! Ezeknek a szuszogó, nehéz gépeknek kellett a vidéken pótolniuk a kését. Ezek tépték föl a kis parasztföldek még friss mezs-gyéit, a magántulajdon vidéki jelképeit, s boronálják ma is hatalmas kolhozokba a falvak határait. A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken.
Meghajszolták, az bizonyos. Sokszor nagyon is csak „tényezőnek” tekintették és nem népnek, ahogy ezt Sztálin is odavágta a túl buzgó agitátoroknak, akik
kivonultak a falvakba, hogy a parasztokat a földek egyesítésére, a közös gazdál-kodásra, kolhozok felállítására rábeszéljék. Sok helyütt nemcsak a földek, az iga-vonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszél-ték. A parasztok a nehéz fejükkel nemigen értették a dolgot, és kiegyenesítették a sarlót. „Igen, túllőttünk a célon – mondták a rábeszélők –, tévedtünk” – ismerték be őszintén és nyugodtan, olyan nyugalommal, mintha egy fi zikai kísérlet során ejtett tévedésről lett volna szó. Azt hiszem, nem éreztek bűntudatot.
Szabad közbevetőleg egy észrevételt? Nem én jöttem rá először. A parasztot mindenki lenézi.
Lenézi a polgár, az arisztokrata, a kereskedő, a hivatalnok. Megveti az is, aki belőle származik. Kifejezhetetlenül lenézi, aki belőle él. Akik esetleg szeretik, azok sem őket szeretik, hanem a célt, amelyre fel szeretnék használni. Tegyük föl, hogy az orosz munkásság szerette őket. Bizonyos, hogy a célt jobban szerette náluk is, különben kíméletesebb lett volna.
Mikor ezt Moszkvában elmondtam, arra fi gyelmeztettek, ne feledjem, hogy a parasztok közt is vannak osztályok, melyek harcban állnak egymással. Ők a szegény parasztságot támogatták a gazdag parasztok, a kulákok ellen, akik rövi-desen megelégelték a kommunisták atyáskodását, a maguk életét akarták élni, a szabad gazdagodásét.
1928-ban megkezdődött a termés szabotálása, a híres kenyérsztrájk. A kulá-kok elég erősnek érezték magukat, hogy ellenszegüljenek a szovjetnek. 1929-ben fegyveres beavatkozásra került a dolog.
– Kik ellen?
– Csakis a kulákok ellen.
Hogy ki a kulák, ezt nehezen értettem meg. Van olyan vidék, ahol már a tízhol-das gazda is kulák. Általában kulák az, aki mással is dolgoztat. Voltak olyanok, akik húsz igát is szereztek, akik a fél falut cselédjükké tették.
– Hát mivel szereztek ekkora vagyont?
– Kereskedéssel, pálinkafőzéssel, uzsorával, aztán a többiek dolgoztatásával.
A malmok is az övék voltak. A nagy kapitalizmust levertük – ismételgették szün-telen –, s egyszerre szembe találtuk magunkat ezer meg ezer kis kapitalistával, akik együttvéve képviseltek annyi ellenséges erőt, mint hajdan a kapitalisták együttese.
Kommunák már régebben is voltak; 1930-ban indult meg az agitáció a kulákok erejének gyökeres megtörésére. A városokba alig érkezett más élelem, mint amit az államgazdaságok szolgáltattak. A gazdag parasztság, maga mellé hódítva a sze-gényebbeket is, megfojtással fenyegette a szovjetet. Nekem így magyarázták.
– Egyetlen mód kínálkozott: visszahódítani a szegény- és a középparasztságot, a bjednyákokat meg a szrednyákokat, s azokat, bármily radikális eszközökkel, szintén szocialisztikus termelési módszerbe állítani. Megindult a kolhozok mel-letti propaganda. És megindult a harc.
1929-ben 34 millió ló volt a Szovjetunió területén; 1933-ban már csak 16 mil-lió.
A szarvasmarhák száma ugyanabban az időben 68 millióról 38 millióra csök-kent. A juhoké és sertéseké 147 millióról 50 millióra.
A Volga mellett az egyik új kolhoz tagja, aki már érti az új rendet, beszélt a harcról. Mikor a kolhozba való szervezkedés megindult, a kulákok minden állatjukat leölték. Leölték azt is, melyet nem tudtak megenni. A lovakat meghaj-szolták, aztán jéghideg vízbe vezették. De leölték állataikat a szrednyákok és a bjednyákok is. A közösségnek azok sem akartak adni semmit. Ragaszkodtak az egyéni tulajdonhoz.
A kolhozba a kulákok is beléptek, sőt ők lettek a vezetők. A földet rosszul szán-tották, legtöbbször csak a szélét vetették be. Az államtól kapott állatokat meg-mérgezték; 1930 első felében több tűzeset volt Oroszországban, mint azelőtt öt év alatt. Komolyan vették a harcot. Minden a feje tetején állt, senki sem értett semmit. A szovjet ekkor nyúlt „erélyesebb” eszközökhöz.
Több kulákot nem vettek be a kolhozba. De a földjeiket persze elvették, nem hagytak többet nekik, mint amennyit egy család meg tud művelni.
Ekkor már minden faluban lángolt a harc. Napirenden voltak a verekedések, a gyilkosságok, a merényletek. Akár a polgárháború idején. Komoly polgárháború volt ez is.
A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. Ami volt nekik, azt elrejtették. Inkább maguk is éheztek, de nem adták ki.
Szörnyű esetek fordultak elő.
A gazdag parasztok nem vetették be a meghagyott földet, és erre beszélték rá a szegényeket is. Sok helyen sikerrel. Nem egy járásban kitört az éhség. A kolho-zokban közben keresték a munkásokat, de senki sem jelentkezett.
Uljanovszkban egy kulák felesége az éhségtől rémülten rohant a Gépéuhoz.
A férje baltával agyonverte a saját apját, mert az egy kis rágnivalót akart kika-parni magának a trágyadomb alá rejtett búzából. Mire a Gépéu kiérkezett, a férj fölakasztotta magát. A titkos veremben harminc mázsa búzát találtak.
Ugyancsak az egyik uljanovszki kolhozból, ahová hasztalan várták a munká-sokat, eltűnt egy tehén. A nyomozókat fi gyelmeztetik, hogy az egyik házból, egy kulák asszony házából, akinek a férje elvándorolt, friss vérszag terjeng.
Behatol-tak, a tehenet nem találták, de ott találták az asszony három gyermekét átvágott torokkal. Az anya eltűnt.
Nem adták meg magukat.
Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra kel-tek: deportálták őket. Ezrével küldték Szibériába, ahol – így mondták nekem, akiktől érdeklődtem – külön falvakat, külön kolhozokat rendeztek be nekik; ott úgy élhetnek, mint bárhol a kolhozisták. Egyik ismerősöm, aki onnan jött, azt állította, hogy azok a kolhozok már példásan működnek. Vasútépítésre is sokat beosztottak, „rendes napszámos-fi zetéssel”. Sokat egyszerűen csak kitiltottak a faluból. Ljubov Voroncova Luganszkban tízes-húszas csoportokban látta őket a Don partján éhezve, fázva heverni; ugyanakkor, midőn a vagongyárba munkáso-kat kerestek. Nem, nem mentek dolgozni a szovjetnek, inkább éhen haltak.
Rá lehet ismerni bennük minden idő és fajta elvadított parasztjára.
De vajon el kellett-e őket így vadítani? Szükség volt-e ez a kíméletlenség? Nem volt-e más út?
– Milyen más út lehetett volna? – kérdezte ellenvetésemre Novgorodban egy magas pártfunkcionárius.
– Hát milyen az a szocializmus – kérdeztem én is –, amelyet nem lehet békés szóval megértetni?
– Megértetni? – csodálkozott rám. – Hát meg lehet értetni egy kapitalistával, hogy adja át a vagyonát, hogy kommunista legyen?
Egyszóval úgy bántak el velük, akár annak idején a kapitalistákkal.
– De csak a kulákokkal! Hisz ma is vannak vidékek, ahol a parasztoknak csak-nem fele egyéni gazdálkodást folytat. A beavatkozásra csak ott kerül sor, „ahol a szegényparasztságot még egyszer fel kellett szabadítani a rajtuk basáskodó gaz-dag parasztok alól”. Főleg a Kaukázusban és Ukrajna némely vidékén.
Ilyen múlt áll a mai kolhozok mögött. Nem egy vérben és tűzben született.
Tizenöt évi késéssel a vidéken is végigsöpört a kommunista forradalom.
De vajon szükséges volt-e ez a véres kerülő? Miért kellett a parasztság számára a „polgáriasodás” csapdáját nyitva hagyni? E kérdésemre néhányan a minden alól feloldó „történelmi szükségszerűségre” hivatkoztak, melyet már megtanul-tam gyűlölni. Arra egyikőjük sem gondolt, hogy talán megfeledkeztek, talán ők is mostohán éreztek a – testvér iránt.
A harc lezajlott, a kulákokat leteperték.
Ma a földművelés a következő társulásokban folyik.
Az artyel tagjainak külön földjük van, de azokat közös állatokkal és felszere-léssel művelik. A termés a föld tulajdonosáé.
A kolhoz tagjai egyesítik földjeiket, igavonó állataikat közösnek tekintik. A ter-mést a végzett munka arányában osztják szét.
A szovhoz, az állami nagybirtok tagjai, az állam alkalmazottai. Ellátást és fi -zetést kapnak.
Vannak azontúl egyéni gazdálkodást űző földművesek, akik legfeljebb ese-tenként segítik egymást. Saját földjükön gazdálkodnak. Legszigorúbb kikötés, hogy bérest vagy bérmunkást nem szabad tartaniuk; aki ilyet tart, azt kuláknak tekintik.
[…]
Éjszaka
Ahogy a szürkület erősödik, Moszkva utcáin úgy szaporodnak a tántorgók. Jön az alkonyat, s egyre nagyobb azok száma, akik egy-két lépés után gyanús hirte-lenséggel megállnak a legközelebbi oszlop mellett, s fölnéznek a tetők fölé. Mint-ha a sötétedő égből valami boldog sugallat ereszkedne a városra, különösen a Moszkva partjára és a régi kínai negyedre. Itt is, ott is egyszerre csak meginog valaki, s jámbor mosollyal integetni kezd. Vajon mi jutott eszébe? Valamelyik Tolsztoj-regény egyik lapja jutott eszébe, azt szavalja szóról szóra, hibátlanul egy-folytában. Néha csuklik, néha fi ntorog, de ez is a szöveghez tartozik. Ha megállsz mellette, rögtön hozzád fordul, örvendve, hogy hallgatója akad, aki ellenőrzi.
– Köpj le, bátyuska – mondja szelíd tekintettel –, köpj le, és lépj a fülemre.
Disznó vagyok. És ilyen embernek utalnak ki lakást, valódi külföldi mintára ké-szült biztonsági zárral. Mit kell egy ilyen emberrel csinálni? Az analfabéták közé kell sorolni, csomóra kell kötni az orrát, és úgy vezetni vissza az analfabéták közé […]
Mire besötétedik, a falak tövében, a palánkok mellett erre is, arra is méla gon-dolkozók ülnek, s mormolják szüntelenül egy nagy író roppant oeuvre-jét.
Csak Párizs északi kerületeiben látni annyi részeget, mint Moszkvában. De csak Moszkvában, a többi orosz városban alig.
És itt minden részeg az utcán van. Egyik okát ennek a helyszínen láthattam:
senki sem háborgatja őket, a rendőrség a legkevésbé; addig maradnak ott, míg ki nem józanodnak. Csakhamar rájöttem a másik okra is: honnan kerülnek ide?
Tisztességes nyugati szokás szerint, miért nem a kocsmákban isszák le magu-kat?
Mert kocsmák nincsenek. Legalábbis a nép számára elérhetők.
Vodkát azonban minden állami üzletben kapni; elég olcsón, elég jót.
Napi tanulmányaimat lassanként azzal zártam le, hogy elsétáltam a Kitáj Gorod egyik sikátorának üzletébe, és az ajtófélfának támaszkodva, Ljosa Petrovna tár-saságában órákig elnéztem a ki-be szivárgó részegeket. Az igazság a vodkában is benne van, az orosz nép amúgy is közlékeny fajta: sok mindent megtudtam itt, amit másutt sose tudtam volna meg: a nagy horizontú élet számtalan kis mozza-natát. El kell árulnom, hogy e vállalkozás semmi veszéllyel nem járt. Az alkohol, úgy látszik, minden nép eredeti hajlamait bontja tovább: az oroszokban, legalább azokban, akiket én láttam, a lágyságot, a gyermeki nyíltszívűséget, valami mér-hetetlen közlési vágyat […]
Akiket én megfi gyeltem, nem úgy ittak, mint például a mi népünk; nem poha-ranként részegedtek le kellemes eszmecserék közepett. A színjózanságból hirtelen, egyik percről a másikra vetették magukat a mámorba, mint valami szakadékba.
Hányszor láttam:
[…] Belép egyenes léptekkel, tiszta, barátságos tekintettel egy javakorbeli férfi az üzletbe. (Rögtönzött statisztikáim szerint a részegek közt a legtöbb az idősebb férfi .)
Újságpapirosból üveget bont ki.
– Egy fél litert, polgártárs.
A polgártárs beleönti a fél litert. A javakorbeli férfi előveszi a tárcáját, leolvassa a pénzt. A tárcát gondosan visszateszi. Külső zsebei tartalmát a belsőkbe rak-ja, azokat gondosan be is gombolja. Ceruzájának is jobb helyet keres. Meghúzza dereka körül a szíjat, sapkáját két tenyerével jól a fejébe nyomja. Kész. Fogja az üveget, félrefordul, s tekintetét a mennyezetre vetve mozgó ádámcsutkájával egy hajtásra kiszivattyúzza az egészet. Még annyi ideje van, hogy az üveget vissza-csomagolja a papírba, és gondosan azt is zsebre vágja. Sarkon fordul, megy kifelé, de a második lépésnél már akkorát tántorodik, mintha tarkón sújtották volna.
A kijáratnál megáll, ragyogó arccal a bíborló égre tekint, karját széttárja:
– Gyönyörű idő!
Aztán, ha téged vesz először észre:
– Azt akarták, hogy én legyek a házbizalmi. Hát méltó egy ilyen ember arra, hogy házbizalmi legyen? […]
Nem ismernek mértéket, akár a gyerekek. Nyolc órakor bezárják az üzletet, addigra mindenkinek kész kell lenni. Háromnegyed nyolc felé egy kis torlódás van, de nyolc után egy lélek sem érkezik. A mai regiment kivonult.
In: Illyés Gyula: Szíves kalauz. Útirajzok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, . – ., és – . p.