Az ország lakosságának száma a XV. század végén. Apadás a Jagellók alatt. Az 1526-ban szenvedett veszteség számadatai. A nemzeti vagyon pusztulása. A török hadjáratok. A ráczok beözönlése. Ferdinánd
zsoldosainak pusztitásai. A földesurak és a jobbágyság. Főuri rablók. Önsegély. Változások a birtokviszonyokban. Királyi adományok. Törvénytelen birtokszerzések. A kisnemesség. A nagy birtokok megtorlódása. A főurak jellemvonásai. Az új társadalom. A politikai sivárság megnyilatkozása a társadalmi
osztályok erkölcseiben. Az egytelkes nemesek elszegényedése. Ennek hatása a honvédelemre. A zavaros közviszonyok kihatása a polgári rendre. A városok alárendelt szerepe a politikában. Gazdasági jelentőségük. A pénzgazdaság centrumai. A Fuggerek. A kereskedelem. Postaügy. A külföldi árucsere pangása. Ennek általános
okai. A pénz értéke. Pénzrontás. A magyar föld gazdagsága. Bányászat. Földművelés és marhatenyésztés. A külömbség Magyarország és az osztrák tartományok gazdasági fejlettsége között. A földművelés hanyatlásának okai. A jobbágyság állapota. A nép elnyomásának gyümölcsei. A földesurak túlkapásai. A parasztság pusztulása.
Az erkölcsök elvadulása. György barát és a nép. Az általános gazdasági válság. Elemi csapások. A gazdasági és erkölcsi bajok befolyása az ország sorsának további alakulására.
Azon a földön, mely nagyban és egészben a magyar állam mai területének felel meg, hozzávetőleges számitás szerint a XV. század utolsó éveiben mintegy négy-öt millió ember lakhatott. Kedvező anyagi és erkölcsi körülmények közt, mint például Hunyadi Mátyás király korában, ez a népszám elég nagy és tekintélyes volt arra, hogy egészséges közélet alapja legyen s tiszteletet gerjesztő szerepet biztositson az államnak az európai népek családjában.
De már a Jagellók gyászos ideje egyre apasztotta a lakosság számát is s a folytonos belmozgalmak szükségképen gátolták a nép természetes szaporodását. 1511-ben meg a pestis vonult öldökölve végig az országon, s az egykorúak állitása szerint a lakosságnak majdnem felét sirba vitte. Az 1514-iki parasztlázadás éppen a magyar vármegyékben dult legkegyetlenebbül s megszámlálhatatlan ezreket ölt meg. Nándor-Fejérvár megvétele után a török szakadatlan becsapásai az alsó-magyarországi vármegyéket, különösen Temest, Szerémet, Pozsegát és Valkót már 1524-ben1 majdnem egészen elnéptelenitették. A pusztulás olyan teljes volt, hogy az ottani néhány várat fentartani s őrségét élelmezni is alig lehetett.
Erre következett az 1526-iki hadjárat. A török jöttének hire mindenütt rémületet keltett, melyet a fenyegetett vidékekről szétfutó lakosok elvittek egész a határszélig. Sopronból, Pozsonyból szekeren, lovon, gyalog menekült a nép2 s a hatóságok erőszakkal sem birtak az általános futásnak gátat emelni. A hol a török csakugyan megjelent, ott elpusztitott mindent s kiméletlenül mészárolta le azokat, a kik kezébe kerültek. Pécs, Buda, Pest, Esztergom városa, – a vár nélkül, – Pest, Pilis, Esztergom, Komárom, Győr, Tolna, Fejér, Baranya, Vas és Sopron vármegyék egészen vagy részben, kivált a Balaton és Győr közti föld, a Duna-Dráva vidéke s a Duna-Tisza köze szörnyű módon feldulattak. A déli részekből a magyarok Erdélybe menekültek, s a Körös-Maros-Tisza közét Lippától egész Becséig ráczok foglalták el3 egy ideig a fekete ember vezetése alatt. Egykorú jelentések4 szerint a városokon kivül 1526-ban 12 vármegyét pusztitott el a török, s szárazföldön 100.000, hajón meg 5000 rabot hajtott el, nem számitva a zsidókat, kik külön 30 hajón hurczoltattak török földre. Ezenkivül a csatatéren, a honvédelemben is megszámlálhatatlan ezrek áldozták életüket, s igy a magyar nép egy évben, 1526-ban, olyan óriási vérveszteséget szenvedett, melynek pótlására a legkedvezőbb viszonyok közt is évtizedekre lett volna szüksége.
Mint az ember, akképpen pusztult akkor a nemzeti vagyon is. A mit a török el nem birt vinni, azt megsemmisitette, felgyujtotta, fölette: főleg a szarvasmarhát, házán kivül a föld népe legfőbb vagyonát. A mit azonban egyáltalán elszállithatott, azt el is vitte kiméletlenül.
Készpénzben, értéktárgyban, akármilyen értékesithető vagyonban minden egyes katona annyit czipelt magával, a mennyit csak elbirt. Elvitték még a rézharangot és vasedényt is. De a közkatonáknak csak a köznépet engedték át prédául. Az értékesebb holmit a szultán és a
vezérek maguknak foglalták s az ő részüket, a legdrágább zsákmányt, 3000 hajó szállitotta le a szőke Dunán. A török birodalom minden tartományában megérezték ezt a rengeteg zsákmányolást. A piaczokat elárasztotta a magyar rabszolga s mindenütt töméntelen magyarországi préda, arany, ezüst edény s másnemű drágaság5 került potom áron eladásra.
A szultán és hadai 1528 óta már mint János király szövetségesei jöttek ugyan az országba, de azért megjelenésüket mindig sok ezer magyar siratta. 1530-ban egy török had, melyet János osztrák területre akart küldeni, a Duna még épen maradt vidékét rabolta ki. Az 1532-iki hadjáratban, Kőszeg ostroma idején, Sopron vármegye annyira elnéptelenült s olyan sok községe maradt lakatlan, hogy a Kanizsayak Drávántúli uradalmaikból, hol a török különben is fenyegette őket, oda telepitették horvát jobbágyaikat.6 Somogy vármegyében szintén egész tömegesen voltak a leégett, vagy lakatlan helyek, s igy volt ez mindazokban a vármegyékben, melyekhez a török hozzáférhetett. Szakadatlanul rombolt, gyilkolt s hajtotta el rabszijon az embereket.7 Erdélyben nem ugyan maga a török, hanem hűbéresei, a moldvai és havasalföldi vajdák és barbár hordáik végezték a rombolás művét; kivált a székelység és a királyföld szenvedett sokat ismételt betöréseiktől.
Dél-Magyarország valósággal sivataghoz hasonlitott, főleg Bács, Bodrog és Torontál területe, hol a magyarság már ekkor majdnem teljesen kiirtatott s helyét a Száván túlról beözönlő ráczok foglalták el. A Temesköz déli szélei szintén sokat szenvedtek s ide is nagyban folyt a ráczok beözönlése. A barát már 1538-ban azt mondta róluk, hogy Magyarország lakosságának a felét teszik, de ez természetesen csak a déli vármegyékre vonatkozhatik. Ezzel a kiterjedt kalocsai érsekség már János király idején elvesztette összes jószágait; az érsekség üres czimmé lett, mert egész területét elpusztitá a török, s a régi katholikus magyar lakosság helyét a görögkeleti ráczok ülték meg.
A töröknél nem sokkal voltak emberségesebbek azok az idegen zsoldosok, kiket Ferdinánd az országban szokott tartani. Nem fűzték ugyan rabszijra a népet, de máskülönben épp oly kegyetlenül bántak vele, akár a török. Igazán égbekiáltók azok a szörnyűségek, melyeket ama vidékek lakóin elkövettek, a melyek védelmére rendeltettek. De az urak maguk sem voltak kiméletesebbek egymás és a nép iránt. Az egykorú költő azt mondja róluk:
Kegyelmes uraknak hivatni örülnek, De minden sárkánynál kegyetlenbbé lőnek.8
A hadviselés egész akkori módja leginkább a dúlás-fosztáson nyugodott. Minthogy a jobbágy a földesuri vagyon főalkatelemét tette, a ki az ellenpárti urak erejét fogyasztani akarta, az jobbágyait, a paraszt községeket pusztitotta el. Tette ezt mindenki, a ki csak tehette, s minthogy 1527 óta a háború decentralizálódott, s az egyik úr a másikkal, gyakran szomszédjával, úgyszólván saját külön háborút viselt, a pusztitás általános lett. Azokat a vidékeket sem kimélte, hová török-tatár soha, sőt német zsoldos is csak elvétve jutott.
Akadtak egyesek, kik tulajdonképen egyik királyhoz sem csatlakoztak, hanem saját szakállukra folytatták a rablást s egyaránt fosztogatták ellenség és jóbarát jószágait. A leggonoszabbak egyike volt Csulai Móré László,9 ki Palota várából űzte garázdálkodásait s pár év alatt Székes-Fejérvár vidékén valami 134,000 forintot harácsolt össze. Rablásait mindkét fél biróilag elitélte, őt magát a fegyverszünetből kizárta, de egyik sem birt vele.
Végre János király, a kit a kellemetlen szomszédság Budán közvetlenül is fenyegetett, 1533 tavaszán Laszkyt10 magyar és török haddal s a felvidékről hozott bányászokkal, kiket – műszaki csapatok hiányában – várvivásnál aknázásra, falak felrobbantására szoktak használni, megfenyitésére küldötte. Laszky ápril 14-én megvette a rabló egyik fővárát, Simontornyát.
Ellenben Palotán Móré makacsul védekezett. Végre azonban menekülnie kellett, s ki is szökött szlavóniai birtokaira, mig családja s a várban őrzött töméntelen kincse a győztesek kezébe került.11
De megvolt minden vidéknek a maga Móréja, minden vármegyének a maga zsarnoka, a ki erőszakoskodott a nemességen, dúlta-fosztotta a köznépet, s fegyveres kézzel foglalta el
mások törvényes vagyonát. A kor összes hatalmasai résztvettek, legalább időnkint, a török által megkezdett pusztitó munkában. Nemcsak világiak, de előkelő egyháziak is visszaéltek hatalmukkal s ragadozták az egyházi és világi javakat. Megható jelenet játszódott le Pozsonyban, az 1538-iki országgyűlésen, hol özvegy Pető Ferenczné gyermekei, testvérei, sógorai, barátai kiséretében megjelent a rendek előtt s könyezve adta elő panaszát Kecsethy Márton veszprémi püspök ellen. Azzal vádolta, hogy Tátika várában megrohanta, 100,000 forint értékű kincset, mely nem mind volt az özvegyé, hanem részben egyháziaké és magánosoké, kik a várban helyezték biztonságba, elrabolt, az özvegyet előbb elzárta, azután meg saját várából kikergette.
Valahányszor ez időben magyarok összegyültek, hogy az ország bajairól elmélkedjenek, soha sem mulasztották el hangsulyozni, hogy a kettéoszláson és a törökön kivül az ország romlásának ép úgy okai: először a zsarnok urak (tyranni in regno), kik országszerte mindenütt mód nélkül fosztogatják a népet és másodszor azok, kiket Ferdinánd ide küld a haza védelmére, kik azonban nem védik, hanem kifosztják, kirabolják.12 A hatalmasok lelketlensége csakugyan épp oly szerencsétlenséget hozott az országra, mint a török betörés. Egyik király sem volt oly erős, hogy akár zsoldosait megfékezhette, akár a jogbiztosság helyreállitására hozott törvényeknek érvényt szerezhetett volna. A fejetlenségben az elnyomottak az önsegélyre voltak utalva. Többfelől meg is próbálták. Egyes urak confoederatióra léptek néha nem politikai czélból, hanem tisztán azért, hogy kölcsönösen megvédjék jószágaikat idegenek pusztitásai és foglalásai ellen. Még a papok is ez eszközhöz folyamodtak s 1532-ben az egri káptalan tagjai megegyeztek, hogy eskü alatt kötelezik magukat jogaik és jószágaik közös védelmére s az elvesztettek visszaszerzésére.13 Csak hogy könnyebb volt ily határozatot meghozni, mint végrehajtani. A kettéoszlás még az önsegélyt is megnehezitette, a törvénynek pedig minden tekintélyét aláásta. Ha az egyik király hatósága valakit maga elé idézett, az illető azt felelte, hogy nem engedelmeskedik, mert a másik király alattvalója.14 Csaknem hihetetlen dolgok szinhelye lett az ország. 1532 elején Serédy György, Óváry Ádám, Melczer András kassai, Werner György eperjesi és Marschupiarius Pál lőcsei jegyzők a felvidéki városok nevében Ferdinándhoz küldettek. De útközben Kosztka Péter elfogta s Árva várába zárta őket. Ferdinánd hivei köréből Zsigmond lengyel királynál emeltek panaszt az erőszak ellen, mert Kosztka lengyel nemes volt. De Zsigmond a foglyok érdekében nem tehetett semmit, mert a bűntettet Kosztka nem lengyel, hanem magyar földön követte el.
Erre Serédy Gáspár megtorlásul Tokajban elfogta Lubomirszkyt, valamint Klayski Jánost, Zsigmond követét, ki János királytól Tokajon át tért vissza hazájába. A lengyel követ elfogatása nagy feltünést keltett, de Serédy kijelenté, hogy mindaddig szabadon nem bocsátja, mig Kosztka az ő öcscsét, Serédy Györgyöt el nem ereszti az árvai tömlöczből. Hasztalanul fenyegette meg a lengyel király,15 a ki Bártfa városát is értesité, hogy ha Serédy eleget nem tesz kivánságának, ő mindazon magyar alattvalókat fogságra vetteti, kik lengyel területre lépnek. Hasztalan fordult hasonló fenyegetéssel a felvidéki városokhoz, mert az ügy csak nagy sokára nyerte békés elintézését. Ilyen viszonyok közt senki sem érezhette magát biztosságban, a kinek jól őrzött vára s megfelelő zsoldos csapata nem volt. A kinek pedig várai és zsoldosai voltak, azt meg ez a fegyveres erő természetszerűen arra csábitotta, hogy visszaéljen vele, hogy gyarapitsa általa jószágait, mert a földbirtok volt akkor a hatalom és tekintély legelső alapja és előföltétele. A tehetség katonai vagy egyházi pályán akkor is érvényesittette ugyan magát: de a tulajdonképeni tekintélyt mégis csak a földbirtok adta meg s minél nagyobb volt e birtok, annál befolyásosabb szerepet vitt tulajdonosa a nyilvános és társadalmi életben. A gazdagság fogalma ez időben még nem a pénzhez, hanem a földhöz s a rajta élő jobbágyhoz fűződött. Minél több jobbágya volt valakinek, annál gazdagabbnak tartották, s mint ma a pénz, akképen régen a birtok hatalma előtt mindenkinek meg kellett hajolnia. A földbirtokból soha sem volt tehát elege senkinek. Gyarapitani is igyekezett s nem elégedett meg azzal, hogy ezt törvényes úton tegye. Pedig ez úton is volt akkor alkalma bőven
a birtokszerzésre. A törvény már a mohácsi vész előtt bizonyos mértékben igénybe vette a honvédelem czéljaira az egyház kezén fölhalmozódott roppant javakat. A mohácsi csatában a magyar egyház fejei közül sokan elestek s ez még inkább megkönnyitette, de különben is ekkor még sürgetőbb volt a kénytelenség, hogy az egyházi birtok nagy része állandóan, vagy bizonyos időre, a törvény formaságainak megtartásával – adományozás vagy zálog utján – világi kézbe menjen át. Másrészt világiak közül is tömegesen maradtak a mohácsi csatamezőn; családjuknak magva szakadt, jószágaik visszaszálltak a koronára, az életben maradottak meg a két király küzdelmei közepett, hűtlenség bünébe esvén, vesztették el azokat.16 Volt tehát jószág töméntelen, melyet törvényes úton is meg lehetett szerezni.
Csakugyan mélyre ható változások álltak be ez időben a birtokviszonyokban, törvényes úton.
Rengeteg területeken cserélt gazdát a föld. A földesúri osztály alapjában átalakult, a régiek tömegesen tüntek el s újak léptek helyükre.17 Az 1527–32-diki évekből magától Ferdinándtól csaknem 1300 adománylevél ismeretes, mely birtokrészek, községek, egész uradalmak urait változtatja s a földesurak minden rétegére, kicsinyekre és nagyokra egyaránt kiterjed. Noha ez a szám csak töredékes s épen nem meriti ki Ferdinánd király ez időbeli összes adományait, mégis fogalmat nyujthat a vagyoni átalakulásról, mely néhány év alatt végbement, s mely politikai művelődési és gazdasági tekintetben egyaránt mélyre ható következményekkel járt.
De a hatalmasok nem elégedtek meg azzal, a mit törvényes úton szerezhettek. A nagy vagyonban, akár ingó, akár ingatlan, mindig megvan a természetes hajlam, hogy még nagyobbra igyekezzék nőni s felszívja a kisebb vagyonokat. Ez a törekvés akkor is érvényesült s a zürzavaros viszonyok közt könnyebben is érvényesülhetett. Magyarország mindig a nagybirtokosok hazája volt s történetében nem a kiváltságosak tömegei, hanem az urak vitték az irányadó szerepet. Csak Hunyadi Mátyás köszönte koronáját a nemesség tömegeinek s rájuk igyekezett később is támaszkodni a régi dynastákkal szemben.
Mátyás hosszú uralkodása alatt a magyar aristocratiában valóban gyökeres változás állott be. A régi nagy családok közül többen kihaltak s helyüket újak, melyeket tehetséges katonák és politikusok alapitottak, foglalták el. De a földbirtok megoszlása az uralkodó osztályok egyes rétegei közt Mátyás király alatt sem változott, hanem a föld akkor is leginkább néhány dúsgazdag családnál összpontosult. Mátyás király korában azonban közép- és közbirtokos nemesség legalább meglehetős békén birhatta azt az aránylag kevés jószágot, mely a nemzeti vagyonból az ő kezén megmaradt. Ellenben a Jagellók alatt még ez a vagyon is veszélyeztetve volt s a királyi hatalom a kisnemességet nem birta többé a nagyok falánksága ellen megvédeni. A mohácsi csata után pedig a védelem teljesen megszünt; az alsóbb rétegeknek nemcsak az eladományozásra kerülő javakból jutott aránylag kevés, hanem ellenkezőleg, még azt sem tarthatták meg, a mi eddig is övék volt. A hatalmasok a saját jószágaikat kikerekiteni, kiegésziteni igyekeztek s minden törvényes és törvénytelen eszközt felhasználtak, hogy a javaik közé ékelt kis birtokot magukhoz ragadják. Még politikai szempontok is elősegitették minél nagyobb vagyonnak egy kézen való összpontosulását, mert minél több birtoka volt valakinek, annál nagyobb területeket biztositott annak a királynak, a kihez épen szegődött. Mihelyt a király valamely vármegye legnagyobb földesurát megnyerte, megnyerte vele az egész vármegyét s a többi birtokosokkal nem sokat volt kénytelen törődni, mert azok úgy is, önkényt vagy kénytelenségből, a leghatalmasabbat követték. Minthogy pedig ezt a leghatalmasabbat csak új jószágadománynyal lehetett megnyerni, kezén egyre nagyobb birtoktestek torlódtak fel. Ennek következtében azonban a nemzeti ingatlan vagyon megoszlása szintén egyre kedvezőtlenebb lett a kis- és középbirtokosokra. Ez időből valami 37 vármegye birtokviszonyai ismeretesek. Voltak vármegyék, a hol közép- és kisbirtok alig akadt s minden jószág egy vár, egy uradalom, illetve egy úr kezén torlódott fel. De még ott sem oszlott meg a birtok arányosan, hol a kis- és közép-birtok megmaradt s a 37 vármegyében az összes adóköteles jobbágybirtok 45 százaléka, úgyszólván fele, 16 családé volt, a nemesség ezreinek pedig együttvéve csak 55 százalék maradt. A közép-birtokos osztály tehát nem volt
vagyonilag annyira javadalmazva, hogy megfelelő befolyást gyakorolhasson az államéletre.
De legalább megélhetett azokban az időkben, mikor a királyi hatalom az igazságszolgáltatás rendes menetét biztositani tudta s az erőszaknak gátat birt emelni. A mohácsi vész után azonban azok a társadalmi rétegek, melyeknek még volt veszteni valójuk, melyeknek volt annyi birtokuk, hogy megélhessenek, de nem volt olyan erejük, hogy maguk megvédhessék jószágaikat, a legszomorubb sorsra jutottak. E rétegek, a kis- és középnemesség s egyházi birtokosok, úgy megérezték a mostoha időket, akár a jobbágyság. Beleékelve a nagy urak jószágai közé, nemcsak a politikában kényszerültek vakon követni a hatalmasokat, hanem javaikból is kiüzettek, birtokaiktól is megfosztattak. Tehetetlenül ki voltak a nagy ragadozók falánkságának szolgáltatva. Az ő érdekükben hozattak – több izben – törvények a hatalmaskodók ellen, az ő érdekükben igyekezett az országgyűlés meginditani a jogszolgáltatás megakadt kerekét. De minden törvény holt betű maradt, s végre a köznemesség a kétségbeesésig elkeseredett az urak ellen. Valóságos forradalmi hangulat támadt, mely a negyvenes évek elején ország- és részgyűléseken18 egyaránt viharosan nyilvánult s heves összeütközésekre vezetett urak és nemesek közt. A hol csak nemesek összejöttek, töméntelen vád hangzott a főurak ellen, kik az alsó nemességet kifosztják és elnyomják. Többször fölmerült az eszme, hogy a nemesség szövetkezzék s fogjon fegyvert az urak ellen. Ismételve fordultak a királyhoz s bőven előadták neki siralmas panaszaikat, a sok szenvedést, melylyel a hatalmaskodó urak kiméletlen zsarnoksága sujtja őket, kik jószágaikat elszedik, törvénytelen adókat és más terheket rónak reájuk, és sokak helyzetét türhetetlenné, megélhetését lehetetlenné teszik.
E keserű panaszok a „magyari urak” féktelensége ellen egyébiránt nagyon régiek.
Frangepán Kristóf, ki buzgón szolgálta hazáját, ki a harczmezőn életét áldozta érte, a mohácsi csata hirére azt mondotta, hogy a csapás talán jó leczke lesz reájok, mert ha győztek volna, ki élhetne meg féktelen zsarnokságuk alatt? Szerémi György, János király udvari káplánja, kinek magyar hazafisága gyakran a legnyersebben nyilvánul,19 azt mondja róluk, hogy három fő jellemvonásuk van: az istenkáromlás, az irigység és gyilkolás. Külföldiek, kik ez időben hazánkban jártak, természetesen még kiméletlenebbül törnek pálczát magaviseletük felett.
Midőn 1537-ben a lundi érsek, mint békebiztos, Körmöczbányán időzött, az urakról a következőket irta20 Ferdinándnak: „A mennyire a viszonyokat ismerem, mindkét párti magyar urak ellenzik a békét, mert ha béke lenne, mindegyik uralkodó köteles engedelmességre szoritaná őket. De nekik az engedelmeskedés igája annál türhetetlenebbnek tetszik, mert sok század óta elszoktak viselésétől s egyáltalán nem akarnak törvény alatt élni, törvénynek engedelmeskedni, s nincs érzésük a haza és a kereszténység érdekei iránt.”
Scepper Kornél, szintén éles eszű diplomata, az uralkodó társadalom egy más érdekes jellemvonását figyelte meg. Frangepán Ferencz érsekkel és Eszéky Jánossal, a János-párti pécsi püspökkel való beszélgetései és a saját észleletei alapján emliti, hogy a legtöbb befolyásos ember kevés kivétellel új ember és az alsóbb osztályokból került ki. Házasság utján nyertek dús vagyont és ezzel hatalmat. Feleségüknek vagy az apja, vagy első férje elesett az előző harczokban, s a nők utóbb azokkal házasodtak össze, kiket a viszonyok előtérbe toltak. Rablás, erőszak és pártváltoztatás még inkább gyarapitá vagyonukat. Ez urak – főleg Thurzó – hiusitják meg a két király közti békét, mert az magánérdekeikbe ütközik. Ők csinálták a Maylád-Balassa összeesküvést, s nem akarják abban hagyni a rablást, a közpénzek eltulajdonitását. Hogy Ferdinánd tanácsosai, a bécsi urak, nagyobbára szintén új emberek, hasonló irányt követtek, az Scepper figyelmét épen nem kerülte el.
Új társadalom keletkezett tehát, melynek falánk önzését nem zabolázták ősöktől öröklött nemesebb hagyományok. E mellett az új emberek, legalább a mohácsi csata utáni
Új társadalom keletkezett tehát, melynek falánk önzését nem zabolázták ősöktől öröklött nemesebb hagyományok. E mellett az új emberek, legalább a mohácsi csata utáni