A török magatartása a mohácsi ütközet után. Az új támadás veszedelme. Ferdinánd titkos alkudozásai a szultánnal. Fordulat János törökellenes politikájában. Velencze és a magyar kérdés. Laszky Jeromos követsége.
II. Szulejmán hatalma. A török szövetség jelentősége Jánosra. Gritti Lajos. Laszky a szultánnál. Szulejmán szerződésre lép János királylyal. Ferdinánd követei a portán. Kudarczuk. Szulejmán megüzeni a háborut Ferdinándnak. A belháboru folytatása. Ferdinánd erdélyi hiveinek hadjárata. A török szövetség hirének hatása.
János párthivei gyarapodnak. János király visszatérése. A Ferdinánd-pártiak pozsonyi országgyűlése. János kihirdeti a török szövetséget. Ferdinánd Jurisics Miklós utján egyezséget kisért a szultánnál. Szulejmán közeledése. János király találkozása Mohácsnál a szultánnal. Szulejmán beveszi Budát és átadja Jánosnak. Bécs
ostroma. Szulejmán visszatérése. A szent korona. A török szövetséghez kötött remények meghiusulása.
Szulejmán hadjárata végkép megpecsételi Magyarország kettéoszlását
A mohácsi csatában a török szultán megsemmisité a magyar hadakat, azután megszállotta a fővárost s végigdúlta az ország nagy részét. Csakhamar kivonult ugyan belőle, de a határszélen fontos területeket szállott meg, s minden jel azt mutatta, hogy új támadásra készül. Ily körülmények közt a magyar királynak, bárhol tartotta székhelyét, okvetetlenül tisztáznia kellett a kérdést, minő politikát kövessen Törökország irányában. Ferdinánd ezt a kérdést is merően az önérdek és czélszerűség szempontjából mérlegelte, s felekezeti- vagy erkölcsi tekintetektől nem befolyásoltatta magát. Közvetlenül a mohácsi csata és II. Lajos halála hirére fölmerült benne a gondolat, hogy békealkudozás inditása ügyében a szultánhoz forduljon. De elejté a tervet, mert a magyarokat azzal az igérettel akarta megnyerni, hogy háborút üzen a töröknek s visszaszerzi Nándor-Fejérvárt a többi elveszett véghelyekkel. De ez igéreteit sem vette komolyan, mert ugyanakkor (1527 februárban), midőn e magasröptű reményekkel kecsegtette az országot, érintkezést keresett a szendrői és nándor-fejérvári, később a boszniai basával, kiket pénzzel akart magának megnyerni János ellen. Mielőtt pedig a magyarországi hadjáratot megkezdé, a szultánhoz követséget óhajtott küldeni, s meg is kapta számára a kért menedéket.1 Mindamellett ő és hivei gyanusitották szakadatlanul Jánost azzal, hogy a törökkel egyetértésben áll, sőt már szövetkezett is vele. János azonban ekkor még rendületlen hive volt a törökellenes politikának, bizott a németek és francziák keresztény érzelmeiben, a trónviszályt békésen próbálta megoldani, hogy azután a német fejedelmek hadaival egyesitse a magyarságot, s keresztes hadjáratra vezesse őket Törökország ellen.
Ezt a politikai rendszert azonban Ferdinánd előnyomulása és győzelmei, minden idegen segély elmaradása, a magyar urak árulása egy csapásra halomra döntötték. János király csaknem hajléktalanná lett országában, s vándorlásai közepett még 1527 őszén nézetei is gyökeres változáson mentek át. Be kellett látnia, hogy a közvélemény, a nép szava, mely folyton arra ösztönözte, hogy a szultán segitségét kérje ki, ezúttal isten szava volt.
A külföldtől elhagyatva, saját főembereitől elárulva, ellenfelétől előbb elámitva, azután kérlelhetetlen gyülölettel üldözve, a végszükség eszközéhez, a török szultánhoz folyamodott tehát. V. Károly már régebben figyelmeztette öcscsét, ne tegye túl magát a kimélet minden korlátján, különben Szulejmán karjaiba kergeti Jánost. Ezt Károly azért nem óhajtotta, mert mint a császári korona viselője a nyugati kereszténység világi fejének tekintette magát, s legalább látszatát szerette volna kerülni annak, hogy épen a Habsburgok kényszeritik a kereszténység egyik tagját szövetkezni a hitetlenekkel.
Ferdinánd azonban nem hallgatott bátyja intésére s minden áron meg akarta semmisíteni a gyülölt, lenézett „vajdát”, a „szepesi grófot”, mint ellenfelét nevezte. Ez tehát végre szakitott eddigi politikájával. Mielőtt feje fölött végkép összecsaptak a hullámok, az
utolsó mentőeszközhöz, a szultán támogatásához folyamodott. Érezte tettének nagy történelmi jelentőségét. Szakitás volt az nemzeti királyaink másfél százados irányával, az ősi hagyományokkal, melyek még mindig erőteljesen lüktettek a hazafias szivekben. Mint magyar és keresztény egyaránt visszariadt a törökhöz való csatlakozástól, noha már pápák és más fejedelmek régebben is keresték a szultánok szövetségét. 1494-ben VI. Sándor pápa szövetkezett VIII. Károly franczia király ellen2 II. Bajazid szultánnal, Ferencz franczia királynak pedig minden esetre része volt benne, hogy a török 1526-ban megtámadta Magyarországot.3
A hatalmas Velencze régóta benső viszonyban állt a szultánnal, s a mohácsi győzelem alkalmából nemcsak állandó követe, hanem külön, rendkivüli követség útján fejezte ki szerencsekivánatait Konstantinápolyban. Ez időben a köztársaság különben is háborúban állt a Habsburgokkal, s habár a sajátjából egy batkával sem segitette János királyt, annál nagyobb erőlködéseket tett, hogy a szultánt Ferdinánd ellen hangolja. Az éles látású signoria egy perczig sem kételkedett benne, hogy János végre is a szultán segitségét lesz kénytelen kikérni.
A nélkül, hogy János felkérte, sőt a nélkül, hogy csak tudta volna, Velencze kezdettől fogva egyengette útját a szultánnál, mert ez időben még Velencze, nem pedig Francziaország volt a Boszporuson a Habsburg-ellenes törekvések lelke. Ereje teljes megfeszitésével azon fáradozott tehát, hogy a szultánt a Habsburgok elleni háborúra, Ferdinándnak Magyarországból való kiűzésére, János király fegyveres megsegitésére birja.
Mihelyt Velenczében megtudták, hogy Ferdinánd Konstantinápolyba küldendő követe számára biztositó levelet kér, megpróbálták a menevéd kiállitásának meghiusitását. A velenczei ügynökök figyelmeztették a nagyvezért, hogy a Habsburgok világuralomra törekszenek, s ha Ferdinánd megtartja a cseh és a magyar koronát, fivére, a császár, még hatalmasabb lesz, s e hatalom a többi államokat egészen meg fogja bénitani. A szultánnak saját érdekében mindent el kell tehát követni, hogy János megtartsa a magyar koronát. Verje ki Ferdinándot Magyarországból, még pedig most, mert ma még könnyen megy a dolog. Sőt arra ösztönözte a nagyvezért hogy saját országaiban, Ausztriában támadja meg Ferdinándot.
Mikor Velenczében az olmützi értekezlet hirét vették s attól féltek, hogy a két király megosztozik az országon, s János megelégszik Erdélylyel, mig a többi Ferdinándnak marad, a tanács e hireket rögtön megirta Konstantinápolyba s utasitotta követét, kisértsen meg mindent, hogy a porta a béketárgyalásokat meghiusitsa. A szultán a nyár folyamán csakugyan elhatározta, hogy lovas hadat küld János segitségére, ki ezt nem is kérte.4 Csak azt várták, hogy a nagyvezér Ázsiából visszatérjen, mire útnak akarták a sereget inditani. A velenczei tanácsnak nem tetszett a késedelem s folyton sürgette a had elinditását, mert, mint mondá, Jánosnak katonai segélyre van szüksége, különben tönkre megy.5
Mikor János király július 25-ikén Budáról Bonzagno János váradi prépostot Velenczébe küldte, hogy hadfogadáshoz pénzsegélyt kérjen, a tanács augusztus végén nagy fénynyel fogadta a követet, s noha pénzt nem adott neki, mégis figyelmeztette, hogy a szultán jóakarattal van János iránt, forduljon tehát hozzá. Másrészt a követtől hallott hireket nyomban megirta Konstantinápolyba, s a nagyvezért mindenképen arra ösztökélte, hiusítsa meg Ferdinánd törekvéseit.6 Mikor már Magyarországon a koczka eldőlt s a szultán megadta az engedélyt, hogy Ferdinánd követe fölkeresse, Velencze még mindig kézzel-lábbal dolgozott ellene. Figyelmeztette a nagyvezért, hogy a spanyol udvarban nevekedett Ferdinánd ravasz, furfangos ember, a ki a követküldéssel épen úgy tőrbe akarja ejteni a szultánt, mint Károly császár tette a pápával. Minden szava „csalás és hazugság”, s végczélja a világuralom. Semmi esetre nem szabad tehát türni, hogy Magyarország a németeké legyen.7 A szultánt azonban ekkor roppant birodalmának más ügyei foglalkoztatták s nem avatkozhatott a magyar trónviszályba. Csupán a boszniai és a többi szomszédos basákat utasitotta, hogy a magyar területet nyugtalanitsák, mi azonban a János és Ferdinánd közötti tusa eldöntésére nem gyakorolt befolyást.
Mihelyt tehát János tisztában volt azzal, hogy nincs más mentő eszköze, mint a szultán támogatását kikérni, előre lehetett látni, hogy erre irányuló törekvéseit siker fogja kisérni, mert diplomatiailag jól elő voltak Konstantinápolyban készitve. Hiveinek mindinkább megfogyatkozó tábora sürgette is, küldjön követséget a szultánhoz. A barát a szentirásból vett idézetekkel igyekezett lelkifurdalásait, vallásos aggodalmait eloszlatni, s János végre októberben elhatározta, hogy Velenczén át követet küld a portára.8 E czélra egyik idegen hivét, kit már a nyáron Francziaországban és Angliában használt követnek, a lengyel Laszky Jeromost9 szemelte ki. Laszky ősrégi, nagy vagyonú család ivadéka, ritka eszes, idegen nyelvekben és hadi dolgokban egyaránt járatos volt. Olasz földön tanult, korán a közpályára lépett, s mint Zsigmond lengyel király követe ismételve járt franczia földön. Finom modora, előkelő fellépése, fényes életmódja sokak barátságát szerzé meg neki. Másrészt óriási költekezései roppant adósságokba keverték, állhatatlan természete, nyugtalan vére pedig új meg új kalandokba vitték. Kétségkivül kiváló tehetség volt, de hiányzott lelkéből az erkölcsi tartalom, s megbizhatatlansága szerencsevadászszá, felsőbb rangú kalandorrá tette, noha eleinte nagy odaadással és sikerrel működött János érdekében, ki lengyel összeköttetései közben hamar megismerkedett vele s szolgálatába fogadta. Abban az időben nemcsak katonák vándoroltak egyik országból a másikba, hogy ott zsoldért, nyereség reményében dolgozzanak.
Tették ezt tudósok, irók, diplomaták, s hazájokra vagy minden másra való tekintet nélkül a legtöbbet igérőnek bocsátották rendelkezésére tehetségeiket. Nagy nemzeti politika zászlóvivői az efféle polgári zsoldosok nem lehettek, de egyik-másik kétségkivül megérdemelte bérét és hasznosan szolgálta gazdáját. Ilyen volt Laszky is, ki tehetség dolgában messze kivált közülök, habár jellem és becsület tekintetében kalandor maradt, s lelkifurdalás nélkül csatlakozott nehány év mulva Ferdinándhoz.10 Szinváltozása Európában megütközést sem keltett, kivéve a törököt, hol az effélét még nem tartották tisztességes dolognak. Eleinte azonban Laszky igazi lelkesedéssel buzgólkodott jó és rossz napokban János király érdekében.
Előbb a külföldön járt ügyében s onnan visszatérve, Budán igyekezett az ellenállást szervezni. Mikor ez nem sikerült s a király elmenekült fővárosából, Laszkyt küldötte Lippára, hogy a környék rácz lakóit hűségükben megtartsa, s az a nehány rácz vezér, ki tántorithatatlanul ragaszkodott Jánoshoz, kétségkivül Laszky ösztönzésére sietett a király megsegitésére. Egyik lengyel honfitársának e nehéz napokban ezeket irta: „Csodálkozni fog ön uram azon, a mit cselekszem, csodálkozni fog, hogy mint feleséges ember, előkelő méltóság, elég családi örökség birtokosa, otthagyom nőmet, királyomat, hazámat és barátaimat. Nem a jutalom csábit, nem gyűlölöm édes hitvesemet, királyomat. De mindezeknél több előttem ennek a legnemesebb királynak (Jánosnak) erénye és embersége s nem is tudom, miféle végzet visz az ő szolgálatába.”11
Annyi bizonyos, hogy alkalmasabb embert a konstantinápolyi küldetésre János király Laszkynál nem találhatott. A feladat, melynek megoldását reá bizta, a lehető legkényesebb volt. János azt óhajtotta, ismerje el a szultán Magyarország törvényes királyának, szövetkezzék vele, védje meg ellenségei ellen, sőt adja vissza a Szerémséget. Mindezt pedig tegye a nélkül, hogy János bármi alakban adót fizessen, vagy hűbérese legyen a szultánnak.
Egyenrangú szövetségtársnak akarta vele magát elismertetni, s jogilag és nemzetközileg meg akarta tartani önállóságát minden irányban.
Mit használhatott János király szövetsége a szultánnak, olyan állam urának, mely maga egy világ volt, minő egykor a római, ma meg az angol vagy orosz birodalom? Ereje, melyet három világrészből meritett, semmi más államéval nem volt összehasonlitható, s a többiekét együtt véve is, legalább időnkint, meghaladta. Még jóval később, midőn a szultán egyes kudarczai s a magyarok vitézi ellenállása Európában tetemesen mérséklé a töröktől való félelmet, még akkor is csak annyit mert egy pápai diplomata remélni, hogy az egyesült Európa talán legyőzhetné a török birodalmat. Magában azonban egy uralkodó, egy állam,
vagy nemzet nem vivhatott meg vele sikerrel. Csak ő birt 3–400,000 főnyi hadakat talpra állitani. A tengert és a Dunát csak ő tudta száz meg száz vitorlával elboritani.12 Mikor Konstantinápoly a szultánok kezébe került, ezek ott egy ősrégi és fölötte fejlett polgárosodás birtokába jutottak, s habár vallásilag rideg ellentétben maradtak e polgárosodással, az még sem volt rájuk hatástalan. Akarva, nem akarva sokat tanultak tőle, s sikerrel használták saját czéljaikra. Az adó-ügy és közjövedelmek szervezetében bizanczi nyomokon haladtak s a szultán kincstára ez időben mindig tele volt. Hadszervezetük azelőtt is kitünő volt ugyan, de csak Bizanczban nyerte vizi és szárazföldi haderejök teljes kifejlődését. A janicsárokhoz, a kor legjobb gyalogságához, s a jeles lovassághoz, melyet a hűbéresek szolgáltattak, ekkor járult a kitünő és nagyszámú tüzérség, mely európai hirnévre jutott. A várvivás tekintetében nem mérkőzhetett ez időben senki a törökkel. Különösen értett az aknafúráshoz, a robbantáshoz; ágyúi roppant sulyú kőgolyókat birtak vetni, sőt hosszú csövű tábori kigyói a korhoz képest elég gyorsan is tüzeltek. A török birodalom, noha három világrészre terjedt ki, sem szoritkozott saját emberanyagára. Nyitva állt minden tehetség előtt. Nem levén benne születési főnemesség, szabadon fejlődhetett a tehetség és egyéni érdem aristocratiája. A ki vitézségével, az államügyekben való jártasságával, tudásával feltünt, azt a szultán készségesen alkalmazta, noha magasabb állásba csak úgy juthatott, ha fölvette a mohammedán hitet. Ekkor azonban nem nézték származását, születését, hanem tehetsége szerint a legfelső méltóságok megnyiltak előtte. El lehet mondani, hogy a XVI. században a szultánok kiválóbb vezérei, azok, kik a divánban, a minisztertanácsban a döntő szót vitték, többségükben keresztény születésűek, főleg olaszok és délszlávok voltak. De a keresztények sem voltak a hadszervezetből kirekesztve s főleg a hajóhadban és a tüzérségnél nagy számmal szolgáltak.
A Balkán keresztény, szláv népei, mint segély-csapatok, martalóczok szintén tömegesen harczoltak török zászló alatt. Sőt 1529-ben Bécs ostromakor, a szultán seregében több ezer német zsoldos volt, nagy részt szökevény, ki a parasztlázadás leverése után hazájából elmenekült, vagy olyan, kit a régi egyház iránti gyűlölet vitt a törökhöz.13
Mindez az óriási hatalom egyetlen egy ember, a szultán kezében összpontosult, kinek akaratát nem bénitották meg hatalmas főurak, rendi testületek, vagy alkotmányos szervezetek.
A roppant birodalomban támadtak ugyan minduntalan belső mozgalmak, s a számtalan népet, mely a török igát hordotta, nem mindig lehetett féken tartani. Ezek azonban egészen más természetű mozgalmak voltak, mint a királyság és a rendek küzdelmei Európában, hol a szultán erejének kimerithetetlenségébe vetett hitet a képzelő erő még inkább fokozta. Pedig roppant nagy volt ez az erő akkor a valóságban is. S mikor erős egyéniség ült a trónon, csakugyan csodadolgokat birt vele művelni.
Ebben az időben pedig erős akaratú, hatalmas egyéniség, Szulejmán „a törvényhozó”
uralkodott Törökországban. Tekintélyes, tiszteletet gerjesztő alak, egyenes tartással, kissé daczosan tekintő szemmel, máskülönben kellemes barna arczczal.14 1527-ben valami 32 éves volt, arcza halavány, orra hajlott, testalkata szikár; a bornak és a szerelemnek barátja,15 szeszélyes, de a komoly államügyek iránt érdeklődő ember, jó katona, telve önbizalommal és lángoló dicsvágygyal. Mellette a nagyvezéri, az első miniszteri állást a keresztény származású Ibrahim basa vitte, ki urával körülbelül egykorú volt s vele benső, bizalmas barátságban élt.
E férfiak, e világbirodalom szövetségének megnyeréséről volt szó, midőn János király elhatározta, hogy Laszkyt Konstantinápolyba küldi. Már októberben tervezte a követséget, de Laszky csak novemberben indult el. Tengeri úton, Velenczén16 át érkezett meg deczember 22-ikén a török fővárosba. Legelőször nem közvetlenül a török hatalmasokhoz, hanem az olasz Gritti Lajoshoz17 fordult. Ez a Gritti volt akkor a török főváros egyik legbefolyásosabb embere, nem hivatala vagy rangja, hanem pusztán esze és szerencséje által. A velenczei doge törvénytelen gyermeke levén, ügynöke volt ugyan a velenczei köztársaságnak, de nem hivatalosan. Kereskedő volt, de kezdettől fogva nemcsak pénz, hanem összeköttetések szerzésén fáradozott. Mindkét irányban sikerrel dolgozott. Gyönyörű kertben, fényes
palotában lakott, nagy lábon élt, s két kézzel dobálta a pénzt. Magas termetű, szép férfiú volt, finom modorral és nagy műveltséggel, sok észszel, de minden erkölcsi érzés nélkül, kit csupán az emberi természet aljas ösztönei: a becsvágy és úrhatnámság vezettek. Hasztalan is adta az urat, tényleg kalmár maradt egész életén át. Régóta benső viszonyban állt a nála jóval ifjabb Ibrahim basával, ki, midőn 1523-ban nagyvezér lett, a szultánnal is megismertette.
Gritti annyira megnyerte Szulejmán kegyét és bizalmát, hogy a nagyur nagyvezérével gyakran eljárt palotájába, asztalához, hol ifjú hölgyek és rabnők társaságában folytak mulatozásaik. Ez összeköttetéseivel Gritti irányadó politikai tényező lett a portán, minek hire Európaszerte elterjedt. János király szintén közvetlenül hozzá fordult; Laszky levelet vitt neki s minthogy János ügyét Velencze már azelőtt melegen felkarolta a szultánnál, a két rokon természetű ember nyomban megértette egymást. Kétségtelen, hogy Laszky, mint ezt több izben hangsulyozta, Grittinek köszönhette küldetése sikerét. Az olasz közvetitette Ibrahim és Laszky közt az érintkezést. A portán abból a szempontból indultak ki, hogy Magyarország a szultáné, s az első kérdés, melyet a nagyvezér a magyar követhez intézett, az volt, miért nem nyomban trónraléptekor kérte János az országot a szultántól? Laszky e nehéz viszonyok közt igen ügyesen viselte magát s bókjaival és hizelgéseivel, valamint ildomosságával hamar megnyerte Ibrahim jóindulatát. De ha kellett, fel tudott lépni erélyesen is. A kivánságra, hogy János adót fizessen a szultánnak, őszintén megmondotta, hogy királya inkább kocsisának adja át országát, semhogy bárkinek adófizetője legyen. Szavainak volt hatása, s már január 22-ikén értesithette urát, hogy küldetésének meglesz a kivánt sikere. Öt nappal később a szultán szine elé bocsátották. Ekkor Szulejmán személyesen kijelentette, hogy Jánosnak engedi át Magyarországot s fegyverrel segiti Ferdinánd ellen. Ibrahim utóbb ujra fölvetette ugyan az adófizetés ügyét, sőt megelégedett volna a leplezett adózással, évi ajándék küldésével is.
Laszky azonban ezt sem fogadta el. Február 3-ikán volt újra kihallgatáson a szultánnal, ki ismét hangsulyozta, hogy igaz, föltétlen és állandó barátja lesz Jánosnak minden ellenségével szemben. E nyilatkozatot a követ irásban is megkapta, s február végén a hivatalos iratok birtokában indulhatott haza.18
A szerződés, melyet Laszky a szultánnal kötött, látszólag rendkivül előnyös volt. Nem adta ugyan vissza a Szerémséget, de legalább a magyar birodalom összes többi részeiben törvényes, nemzetközileg független királynak ismerte el Jánost. Ezenkivül Szulejmánra azon esküvel szentesitett kötelezettséget háritotta, hogy a királyt megvédi minden ellensége ellen.
Ellenben Jánosra a szövetség semmiféle különös kötelezettséget nem rótt s igy látszólag a lehető legkedvezőbb volt reá. Csakhogy a szerződő felek minden szövetkezésben annyit szoktak érni, olyan szerepet szoktak játszani s annyi előnyben részesülnek, a milyen nagy saját erejök, a milyen tekintélyt hatalmukkal tudnak magoknak benne biztositani. Az erős és gyönge közötti szerződésben az oroszlánrész mindig az erősnek, nem pedig a gyöngének, jut.
Ez történt a jelen esetben is.
A török politika nem tekinthette feladatának biztositani Magyarország önállóságát. Ez egyszerű megtagadása lett volna a százados hagyományoknak, az iszlam vallásos parancsainak, melyek a mohammedánt örökös háborúra, hóditásra ösztönzik a hitetlenek ellen. Szulejmánban olthatatlan tűzzel égtek ezek a hagyományok s elődeinek emléke új tettekre, új hóditásokra buzditották. Ezek vezették 1521-ben és 1526-ban Magyarország ellen.
Mohács után megszállotta Budát. De e váratlan sikerre maga sem volt elkészülve. Hóditani jött ugyan, de el sem képzelte, hogy egyetlen csatával földre sujthatja azt a nemzetet, melyre a Hunyadiak nimbusából elhaló fényként ugyan, de még mindig elég ragyogó hadi dicsőség sugárzott.19 Föl sem tette, hogy a hires Buda vára már ekkor, még pedig ellenállás nélkül birtokába fogna jutni. Az első perczben maga sem tudta, mit tegyen vele. Kimélni akarta, de katonái felgyujtották. Ott hagyta tehát, mert állandó megtartását katonailag eléggé biztositottnak nem tekintette. Az ország nagyobb része erejében még érintetlen maradt, s attól lehetett félni, hogy aléltságából fölocsúdva, megkezdi a harczot s visszaveszi Budát, melytől a