János király nősülése és halála - Magyarország három részre oszlásának története (1526

A váradi béke végrehajtásának föltételei. Európai szövetség a török ellen. A háboru terve dugába dől. A váradi béke nyilvánosságra jön. A hir hatása Konstantinápolyban. Szulejmán Magyarország elfoglalására készül.

Ferdinánd és János közös készületei a védelemre. Szulejmán tervei. Erdély védelme. A szultán késedelme. A moldvai török hadjárat. Moldva meghóditásának jelentősége. János házassága Izabellával, Zsigmond lengyel király leányával. Feszült viszony a két király között. Ferdinánd mulasztásai a váradi béke végrehajtása körül. A

püspöki kinevezések kérdése. Ferdinánd a békét hivatalosan közölni akarja a szultánnal. E szándék kivitelének nehézségei. A török támadás veszedelme. János engesztelési kisérletei a szultán irányában. A magyar főurak álláspontja a béke kihirdetésének kérdésében. Frangepán Ferencz érsek. Ferdinánd követei Budán. Hamis hirek

Jánosról. Laszky konstantinápolyi küldetése. Maylád és Balassa lázadása. A marosvásárhelyi gyűlés. János király a lázadás leverésére indul. A tordai gyűlés. A főbb pártosok meghódolása. Izabella fiut szül. János király

halála. Jellemzése

A váradi béke a nemzet egységi törekvéseinek végső hajtása, gyönge palánta volt, mely odaadó ápolásra szorult, hogy meggyökerezzék s kellő életerőt nyerjen. A barát még a tárgyalások folyamán említé, hogy az ige csupán a föltétlen barátság és testvéri érzés légkörében ölthet testet s a legtökéletesebb egyetértés nélkül minden szerződés irott malaszt marad. Csakhogy az az érzés, melyet a szerződés föltételezett, hiányzott a szivekből. Az után a kegyetlen, semmiféle eszköztől vissza nem riadó küzdelem után, mely a két király közt tizenkét esztendőnél tovább folyt, hogyan fejlődhetett volna közöttük bizalom és barátság, hogyan közeledhettek volna egymáshoz lélekben is? És hogyan foghattak volna kezet hiveik, kik egymással a leggyűlöletesebb harczban állottak, egymás jószágaira áhitoztak, azok egy részét tényleg el is foglalták? De nem egyedül egyéni érzelmek állták útját a váradi béke végrehajtásának. Még fontosabbak voltak azon politikai akadályok, melyek csakhamar fölmerültek. Abban, hogy Ferdinánd maga megvédhetné akár most, akár a közelebbi években a szultán ellen Magyarországot, akkor már senki sem bizott. A közvélemény mindkét Magyarországban tudta, hogy Ferdinánd saját csekély pénzügyi és katonai segélyforrásaival e feladatot megoldani nem képes. Nem Ferdinánd királytól, hanem bátyjától, Károly császártól várták tehát a török veszedelem elháritását s e várakozásban köttetett meg a váradi béke, melyet György barát azért ajánlott elfogadásra, ura pedig azért irt alá, mert a lundi a császár nagy arányú segélyét igérte Magyarországnak.

A császári politika ez időben, midőn a nyugaton a nemzetközi viszonyok kedvezőbb alakulatot öltöttek, egész komolyan kezdett is a török ellen inditandó nagy háború tervével foglalkozni. A franczia-spanyol háború véget ért, a pápa Velenczével tényleg török-ellenes szövetséget kötött, melyhez Károly és Ferdinánd csatlakoztak, sőt Ferencz franczia király szintén megigérte a vállalat támogatását,¹ ámbár a szultánnal nyiltan szakitani nem akart.

Eleinte a nyugati hatalmak azt tervezték, hogy Konstantinápolyt haladéktalanul megtámadják.

De tavaszszal nehézségek merültek föl, s a pápa, noha attól kellett tartania, hogy Velencze külön békét köt a portával, inkább Anglia vagy a lutheránusok elleni harczra biztatta a császárt.² Károly azonban folytatta készülődéseit s felhivta Ferdinándot is, hogy sereget gyűjtsön. De május 1-én meghalt a császárné s e csapás teljesen lesujtotta Károlyt. Hetekre kolostorba huzódott s már akkor emlité, hogy leköszön s vissza vonul a világtól. Másrészt a gazdag és hatalmas Gent városában s Németalföld más részeiben lázadás tört ki, úgy hogy attól lehetett tartani, hogy a Habsburgok elvesztik hatalmuk egyik legfőbb kútfejét, a kincses Németalföldet. A császár ellenségei Németországban is mindinkább szervezkedtek, gyarapodtak s Észak-Németország ezekben az években (1539–40) nyerte csaknem kizárólag protestáns jellegét.³ Mindez bénitólag hatott a császári politikára, mely a török elleni nagy európai hadjárat tervét csakhamar elejtette. Velencze már 1539-ben előbb fegyverszünetet,

azután békét kötött a szultánnal, s minthogy utóbb Károly és a francziák közt megint megromlott a viszony, még arra sem volt többé remény, hogy a császár, ha már nem áll a hadjárat élére, legalább kellő erővel fogja Ferdinándot török támadás esetén segithetni.

Ez azonban a váradi béke végrehajtásának legfőbb alapföltételét is halomra dönté.

Ferdinánd király újra magára maradt s csekély erejével nem nyujthatott védelmet ama veszélyek ellen, melyeket a váradi béke végrehajtása Magyarországra felidézhetett. Még Ferdinánd sem kételkedhetett benne, hogy Szulejmán arra az egyezségre, melyet János az ő tudta nélkül, az ő tilalma ellen kötött, hadüzenettel fog felelni. Mihelyt tehát Károly császár kardjára számitani nem lehetett, ha az országot romlásba sodorni nem akarták, mindkét királynak életérdeke sugalta, hogy a szultánt ne ingerelje s kibékülésük titkát a portával szemben föltétlenül megőrizze. János király azzal a kikötéssel is irta alá a szerződést, hogy titokban marad mindaddig, mig a szerződő felek európai segélylyel olyan hadat nem állithatnak talpra, mely a szultán netaláni támadását meg tudja hiusitani. Károly császárra, kitől a segitséget, az európai támogatást várta, bizta tehát annak a pillanatnak a meghatározását, melyben a váradi béke nyilvánosságra hozható. Föl sem tehette a császárról, hogy közzé akarná tenni a békét mindaddig, mig hatalmas hadsereg élén Magyarországban nem áll. De a császár a jogot, melyet a váradi békében nyert, Ferdinándra ruházta át. Mikor pedig János arra kérte, jőjjön Magyarországba s innen inditsa meg tervezett hadjáratát, azt felelte neki, hogy Magyarországot Ferdinánd is eléggé megvédi.⁴ Alig hogy a béke létrejött tehát, épen az, a kinek segitségére számitva, irta alá János a szerződést, egyszerűen cserben hagyta s sorsát arra bizta, a ki nemcsak versenytársa, hanem engesztelhetetlen ellensége volt.

Az maradt a béke után is. Ferdinánd nyilvánosan nem nevezte ugyan többé parvenunek, bitorlónak, rablónak Jánost, de lelkében tovább is annak tartotta. Ennek megfelelően János király és hivei sem helyeztek valami erős bizalmat új szövetségesükbe s igy mindjárt kezdettől mindkét félben egyaránt meglankadt a buzgalom azon előkészületek megtétele körül, melyektől a váradi béke végrehajtása függött. E béke, bármint leplezték, még az országban sem maradhatott soká titokban. Onnan meg hire eljutott Konstantinápolyba s a szultánt ismét tettre sarkalta. A török politika végre elérkezettnek látta az időt, hogy meghóditsa Magyarországot. Azok az akadályok, melyek 1526-ban terve kivitelét gátolták, időközben mindinkább eltüntek. A szultán immár alaposan ismerte a magyar viszonyokat;

nem is állt többé szemben vele az egységes magyar állam, melyre még, habár csak „elhaló fényképen a Hunyadyak dicsőségének egy sugara szállott”. Ketté volt tépve az ország s Buda sem esett többé oly távol az ozmán birodalomtól, mint tizenkét évvel azelőtt, mert a török ezt az időt folytonos terjeszkedésre, előnyomulásra használta. A határszéleken erősen megvetette lábát, az ország belsejét, déli vidékeit pedig elpusztitotta, úgy, hogy itt ellenállással nem találkozhatott. Nyitva állt előtte vizen és szárazon az út Budáig. Már 1536-ban attól féltek, hogy a török elfoglalja Budát s szandzsáksággá alakitja.⁵ A váradi béke után még határozottabban emlegették, hogy a török tényleg már szandzsákságokra osztotta az országot, hogy Erdélyt akarja megszállani s onnan tavaszszal Temesvárt és Budát, sőt esetleg Bécset vivja meg. Annyi bizonyos, hogy a portán érett gyümölcsnek tartották ez időben Magyarországot s megtették az előkészületeket, hogy hatalmukba keritsék. Ehhez az ürügyet a váradi béke adta meg,⁶ melyről a porta, ha nem is minden részletében, de általánosságban hamar értesült.

A török készülődések hire élénk mozgalmat keltett az országban. Érezték, hogy közeledik a nagy próba, mely a lét vagy nemlét kérdésében fog dönteni. A népet harczias hangulat fogta el, mely áthatott az uralkodókra, kikben a közös veszély mégis csak fölébreszté érdekeik azonosságának tudatát. Ferdinánd attól félt, hogy János, ha kellő támogatást nem nyer, ismét megegyezik a törökkel. Fűhöz-fához fordult tehát pénzért, s némely német kolostorok ingatlanait akarta a háború czéljaira eladni. De, noha „nemcsak pénzben, hanem tekintélyben is szegény volt”,⁷ még sem vonta ki magát egészen azon kötelezettségek alól,

melyekkel a váradi béke a közös védelem terén terhelte. Intézkedett, hogy Pozsonyban és Komáromban hadi hajók épüljenek s megfelelő naszádos flotta álljon rendelkezésre. Laszkyt,⁸ ki ekkor azzal dicsekedett, hogy visszanyerte János bizalmát, János királyhoz küldötte, hogy együtt intézzék a török elleni készülődéseket. Ezek a barát erélyes kezében összpontosultak, a ki erősitgette Budát, gyűjtötte a hadat, segitséget kért – természetesen ezúttal is hasztalan – Zsigmond lengyel királytól s azt hirdette, hogy a magyarok, ha a külföld cserben nem hagyja őket, 150,000 embert fognak talpra állitani. Jánosnak csakugyan valami 30,000 lovasa volt s Laszky utján 5000 főnyi gyaloghadat kért Ferdinándtól, az erdélyi várak védelmére. A király számitott Ferdinánd támogatására, s noha többfelől ajánlották neki, kössön békét a törökkel, semmi áron sem akart a váradi béke alapjáról letérni.

Eleinte senki sem tudta, hogy a török támadásnak mi lesz legelső, közvetlen czélja. A tavaszszal, midőn a török Dubicza várát, az Unna közelében, árulással megvette, hire járt, hogy Szulejmán Szlavóniába nyomúl s Zágráb vagy Pettau felé Friaulba és Olaszországba akar törni.⁹ Másrészt meg azt jelentették, hogy a Száván már kész a hid, Eszéknél pedig most akarják verni, hogy a szultán átkeljen rajta s hadai egy részét Boszniában és Dalmácziában hagyva, a fősereggel Buda ellen nyomuljon, mert pünkösdre ott akar lenni, hogy a keresztényeket készületlenül találja.¹⁰ Mindinkább kitünt azonban, hogy a szultán ezúttal nem a délnyugati, hanem a délkeleti részek ellen tervezi a támadást. Első sorban Erdély látszott fenyegetve s ennek védelmére irányult János és a barát főtörekvése. Ott összpontosittattak a hadak, melyek fővezére a barát volt¹¹ s oda ment Laszky is Ferdinánd csekély segédcsapataival, 1000 spanyol és 1000 német gyaloggal. Az ojtozi szorost megerősitették, Brassóba és Szebenbe nagy őrséget vetettek s a mezei hadat akként helyezték el, hogy gyorsan a törökre vethesse magát, bármely ponton akarna benyomulni.

A támadás azonban ezúttal elmaradt. A szultán a hadjárat meginditásával ismét elkésett s ezzel elég időt engedett a magyaroknak, hogy az ellenállást szervezzék. Mikor elindult, már tudta, hogy Erdélyben hatalmas sereg várja. Nem oda, hanem Moldvába ment tehát, melynek vajdája, Rares Péter elpártolt tőle. János király eleinte meg akarta segiteni a vajdát, de erre az a had, melyet össze birt gyűjteni, nem volt elegendő. Erdély természetalkotta védműveiben e sereg kétségkivül megfelelt volna feladatának s elzárta volna az országot a töröktől. De támadó föllépése csak úgy lett volna alkalmas, ha Ferdinánd, mint igérte, nagyobb idegen zsoldoshaddal szaporitja. Ez azonban nem történt; János király kizárólag saját területe védelmére szoritkozott tehát és nem segithette Péter vajdát, kit a török csakhamar megvert és elűzött.¹² Ezzel az 1538-iki hadjárat véget is ért, a szultán haza sietett, János pedig elbocsátotta seregét.

A szultán ezúttal nem valósitotta ugyan Magyarország ellen irányuló szándékait, de nem is ejtette el azokat. Tudta, hogy Moldvának minő roppant katonai jelentősége van Erdély és egész Magyarország birtoka szempontjából. Első sorban Moldvában szilárditotta meg tehát uralmát, mert ezzel is szorosabbra fűzte azt a vasövet, melyet a török birodalom délen és keleten Magyarország körűl font.¹³ Hadjárata magyar terveinek szempontjából sem volt tehát meddő. Erdélyről azonban a közvetlen veszedelem szerencsésen elvonult, sőt János király felhasználta az alkalmat, hogy a bukott moldvai vajdától visszavegye Csicsót, Küküllővárt és uradalmát, melyek nagy területe már csaknem Moldvába kebeleztetett.

A lezajlott komoly események teljesen igazolták János ama felfogását, hogy a szultánt ingerelni nem szabad, mert a két király egyesült ereje sem elég arra, hogy vele sikerrel szembe szállhasson. János király ismét megkisérlé tehát helyreállitani a megszakadt jó viszonyt a szultánnal. Ezt azért is tette, mert épen ez időben igyekezett régi szándékát, hogy megnősüljön, valósitani s már ez okból is kivánnia kellett hogy veszedelmes török szomszédja békén maradjon. Már 1531 óta fölmerült, a terv, hogy János nőül vegye Zsigmond lengyel király és neje, Bona királyné akkor egészen gyermek leányát, az 1519-ben született Izabella herczegnőt. A szülők azonban attól tették függővé beleegyezésüket, hogy János megbéküljön

Ferdinánddal s kieszközölje, hogy ellenfele is királynak ismerje el. Ez végre a váradi békében megtörtént. A mint tehát a török veszedelem elvonult, kanczellárja, Verbőczy István, Brodarics István váczi püspökkel és Perényi Péterrel megjelent a lengyel udvarnál, hol 1539 január 29-ikén ment végbe János és Izabella eljegyzése. A királyi ara megnyerő szép leány volt s alapos nevelésben részesült; jól beszélt lengyelül, olaszul, latinul s valamit tudott németül is.¹⁴ Itthon fényes előkészületek tétettek fogadására, az esküvőre s a koronázásra.

János február 9-ikére hivta meg vendégeit, de az ara pár nappal megkésett. Ferdinánd király Salm grófot küldte követéül, ki 60 főnyi kisérettel érkezett meg. Eleinte nehézségek merültek föl, mert török követ is volt jelen, kivel Salm nem akart együtt lenni. De Ferdinánd helyesebben fogta fel a dolgot s utasitotta követét, vegyen részt az ünnepélyekben. A bajor herczegek s a brandenburgi választó szintén küldtek követet. Székes-Fejérvárt az ifjú menyasszony ünnepélyesen Magyarország királynéjává koronáztatott.¹⁵ Az esküvő márczius 2-ikán ment végbe, mire a vendégek egy része még aznap visszatért Budára, de az új házaspár a koronázó városban töltötte az éjszakát.¹⁶ A tulajdonképeni lakodalmi mulatságok, noha a bőjt miatt húsételtől tartózkodtak, csak azután következtek Buda várában.

Ismét királyasszony ült tehát Hunyadi Mátyás fényes palotájában. A királyi párnak azonban már mézes heteit sokféle kellemetlenség zavarta. A váradi béke elég világosan szabályozta ugyan János elhunyta esetére özvegyének és árváinak sorsát, s az a körülmény, hogy Jánosnak esetleg gyermekei maradnak, nem állta útját Ferdinánd trónörökösödésének.

Mindazáltal hívei körében aggodalmak ébredtek s előre látták, hogy János házassága sok baj és bonyodalom kútfeje lesz. Attól tartottak, hogy ha Jánosnak gyermeke marad, a németellenes párt, melynek a magyarok közt még mindig sok hive volt, e gyermeket használja fel arra, hogy Ferdinándot a váradi békében biztositott örökjogától elüsse.¹⁷

E házasság óta még inkább megbomlott tehát a két király viszonya s az a kevés bizalom is tünedezni kezdett, melyet a mult évi közös veszély és együttműködés természetszerűen alkotott közöttük. Csakugyan mindegyik félnek volt oka a bizalmatlanságra.

A szepesi herczegség alakitására vonatkozó rendelet kiadatott ugyan, de értéktelen papiros maradt. Ama jószágokat, melyekből a herczegségnek állania kellett, Ferdinánd régen szétosztotta hivei közt. Most vissza kellett volna azokat váltania, de nem volt pénze, másrészt meg jelenlegi birtokosaik a jószágokat ingyen kiadni nem akarták. Igy János király még azt sem remélhette, hogy születendő gyermeke megnyeri az örökséget, melyet neki a béke-szerződés biztosit. Ismételve sürgette az ügy rendezését s némely ősi jószágának visszaadását.¹⁸ De Ferdinánd nemcsak ez óhaját nem teljesité, hanem máskülönben sem vette figyelembe a váradi béke által teremtett új viszonyokat. Mikor a maga területe rendeivel országgyűlést tartott, ezek engedélyt kértek tőle, hogy a váradi béke-szerződés ügyében János-párti testvéreikkel tanácskozhassanak. Ferdinánd elutasitotta kérésöket s csak annyit igért, hogy annak idején országgyűlést tart, s a szerződés végrehajtásának módozataira nézve a rendeket is meghallgatja.

Minden más kérdésben is tapasztalnia kellett Jánosnak Ferdinánd bizalmatlanságát.

Minthogy a váradi béke elismerte törvényes királynak s a maga területén biztositotta neki ama felségjogok gyakorlását, melyek a magyar királyt a püspöki székek betöltése körül megilletik, erélyesen sürgette a szentszéknél azon püspökök megerősitését, kiket az utóbbi években kinevezett. Tette ezt már régebben, de leginkább 1538 óta, mióta az aggodalmakat, melyeket a szentszék királyi állása iránt táplálhatott, a váradi béke végleg eloszlatta. A kérdés nem is annyira politikai, mint egyházi levén, János méltán megvárhatta Ferdinándtól, kivel ugyanazon egyházi alapon állt, hogy törekvéseit helyesli vagy legalább nem avatkozik a dologba, mely nem is tartozott reá. De csalatkozott. Ferdinánd teljes erővel azon dolgozott, hogy a szentszék János püspökeit meg ne erősitse. Azt mondotta az udvarában levő pápai követnek, Aleandernek, hogy nem egyezhetik bele, hogy a pápa a János-párti főpapokat megerősitse, mert ha meg vannak erősitve, el nem csaphatja őket. Pedig ez a szándéka,

mihelyt birtokba veszi az országot. Aleander eleinte álláspontja helytelenségéről igyekezett a királyt meggyőzni. Lelki üdvösségére kérte, ne ellenezze a dolgot, különben ezer meg ezer lélek vész el az egyházra.¹⁹ De Ferdinánd nem tágitott, hanem azzal fenyegetődzött, hogy ha a pápa nem teljesiti kivánságát, ő is más húrokat fog pengetni. A fenyegetés úgy megijesztette Aleandert, hogy végre maga is azt tanácsolta a szentszéknek, ne erősitse meg János püspökeit, hanem húzza-halaszsza a dolgot, mert bolonditani, szép szóval kell tartani a magyarokat.²⁰ Rómában azonban a magyar egyház szükségleteinek szempontjából mérlegelték a kérdést. A curia különben is számitott János királyra és püspökeire a közzsinaton, melynek megtartását a Habsburgok erőszakolták ki. A pápa megerősitette tehát János püspökeit, habár Ferdinándnál levő követei egyikről-másikról szörnyű jelentéseket küldtek Rómába.²¹

Mindinkább kiélesedett tehát a két király közötti ellentét s a bizalmatlanságnak tetőpontját kellett elérnie, midőn Ferdinánd ama kivánsággal állt elő, hogy a váradi béke nyilvánosságra hozassék s a szultánnal hivatalosan közöltessék. Minthogy Ferdinánd ezt épen abban az időben kezdte sürgetni, midőn eltünt minden remény, hogy a nyugati államok közös támadást intéznek a török ellen, kivánsága nemcsak János, hanem egész Magyarország érdekeibe ütközött, mert ismét rázuditotta volna a török veszedelmet. Pedig ez a veszedelem a nélkül is fennforgott. Már 1539 eleje óta egymásután érkeztek a rémhirek a szultán készülődéseiről. Beszélték, hogy megegyezett a tatárral s 200,000 lovast akar Magyarországra inditani, hogy kiirtsa az egész magyar nemzetet, melyről a szultán azt tartja, hogy csupa megbizhatatlan áruló; az a szándéka tehát, hogy kipusztitsa őket s helyükre tatárokat telepitsen az országba. Mások azt beszélték, hogy a szultán másodszülött fiát akarja a tatár segitségével Magyarország urává tenni s egy előkelő embernek már felajánlotta Erdély helytartóságát. Jánost – mondották – a szultán árulónak tekinti, mert békét kötött Ferdinánddal, kinek azonban semmi esetre sem adja az országot, hanem ha Jánosnak gyermeke nem marad, inkább Perényi Pétert teszi királylyá.²² A határszélen csakugyan nagy török hadak gyültek össze, melyek már májusban²³ betörtek Szlavóniába, de július 6-ikán megverettek.²⁴ Magyar földön szintén történt támadás s az ellenség elpusztitotta Bátát²⁵ és vidékét, és 10,000 rabot hajtott el. Pécs is fenyegetve volt. Ekképen Jánosnak, a kinek nem volt hada, Ferdinándtól pedig segélyt nem várhatott, a legnyomatékosabban a szultán megengesztelésén kellett működnie. Már a lakodalmán megjelenő török követek közvetitésével 300,000 aranyon igyekezett tehát a portától békét szerezni. Törekvéseinek volt némi foganatja, mi azonban Ferdinándot még bizalmatlanabbá tette. Hogy tehát a szultánnal való kibékülését teljesen meghiusitsa, a váradi béke hivatalos közzétételét követelte tőle.

Minthogy Károly császár azon jogát, hogy ő állapitsa meg a kihirdetés idejét, Ferdinándra ruházta, Ferdinánd élni is akart e jogával. Pedig közvetlen hasznot nem várhatott abból, mert a szerződés tartalmát János ellenségei különben is rég beárulták a portán, másrészt meg Ferdinánd sem teljesitette azon előfeltételeket, melyektől a szerződés végrehajtása függővé volt téve. Nemcsak János, hanem minden magyar politikus veszedelmesnek találta Ferdinánd e kivánságának teljesitését. Frangepán Ferencz érsek évek óta rendületlen kitartással dolgozott a két király kibékitésén s ő volt az egyedüli, a ki a János-pártiak közül Ferdinánd teljes bizalmát megnyerte. Ugyanakkor, midőn az összes magyar főpapokról kicsinylően,

In document Magyarország három részre oszlásának története (1526–1608) (Pldal 77-88)