Mária királyné mint Ferdinánd helytartója. Törekvései János hiveinek megvesztegetésére. Várday Pál és Verbőczy hűsége Jánoshoz. Fegyverkezés. János hivei megkezdik a támadást. A trencséni egyezkedési kisérlet.
Fegyverszünet. Ferdinánd ügyének erősbödése. Török Bálint és Perényi Péter titkos árulása. A fekete ember. V.
Károly pénzsegélye. Az olmüczi béketanácskozás kudarcza. Ferdinánd bejövetele és első sikerei. János király elhagyja Buda várát. Ferdinánd Budán. János üldözése. A tokaji ütközet. János Erdélybe menekül. A szlavóniai harcztér. A tokaji győzelem hatása. Ferdinánd hiveinek országgyűlése Budán. Ferdinánd megkoronázása. János Erdélyből szervezi az ellenállást. A szászok és székelyek lázadása. János Debreczenbe vonul. György barát első fellépése a történelemben. Küldetése Lengyelországba. János hadi ereje szaporodtával meginditja a támadást.
Ferdinánd Budán országgyűlést tart és sereget küld János ellen. A szinai ütközet. János Lengyelországba menekül. Lépései Velenczénél és a pápánál. Szövetsége Ferencz franczia királylyal. Ferdinánd távozása s ennek
következményei. A polgárháboru az egész ország nyugalmát feldúlja, és általános fejetlenségre vezet
Látszólag Mária volt a Pozsonyban székelő magyar kormányzat feje, de tényleg mindenben a bécsiektől függött. Másrészt meg pénze sem volt, hogy a kormányzat szükségleteiről s a Ferdinánd által a magyar uraknak szerződésileg biztosított fizetésekről gondoskodjék. De azért a legnagyobb buzgalommal és ügyességgel dolgozott bátyja érdekében s kezében összpontosultak ama törekvések, melyek János híveinek megnyererésére irányultak. Főügynöke Podvinyay Tamás, naszádos kapitány volt, ki a naszádosok nagy részét megnyerte Ferdinándnak. Érintkezésbe lépett továbbá Beriszló István rácz despotával, Keglevich Péterrel, Kenderessy Jánossal, Podvinyay Pállal, Apaffy Ferenczczel és Bethlen Elekkel, kik mind készek voltak megfelelő adományok fejében Ferdinándhoz csatlakozni.
Mária nagy súlyt fektetett az utóbb nevezett erdélyi urakra s általában Erdélyre, hol annál könnyebben vélt pártot szervezni, mert úgy értesült, hogy az erdélyi vármegyei nemesség 2–3 ember után indul. Csak e kolomposokat kellett tehát megnyernie, hogy mindnyájan Ferdinándhoz álljanak. A mi a székelyeket illeti, ezeket értesülései szerint 4000 aranynyal meg lehetett nyerni, míg a szászok semmit sem kértek, mert nemzetiségi és vallási tekintetekből úgyis a német királyhoz hajoltak. A Dunán inneni nemesség szintén kész volt elpártolni, mihelyt Ferdinánd haddal jelenik meg az országban. Mária felhatalmazást kért tehát bátyjától, hogy az illetők megnyerésére megtegye az intézkedéseket. Ferdinánd február 3-ikán örömmel hatalmazta fel nővérét a további munkára s valami 79 levelet küldött neki, hogy bele irva a czímet és keletet, azokat a szükséglethez képest uraknak, főpapoknak, nemeseknek, városoknak szétküldje.
E levelek utóbb az egész országban el is terjesztettek s Ferdinánd annyira meg volt győződve, hogy a kisértésnek senki sem fog ellenállani, hogy Verbőczy István és Várday Pál megnyerését is lehetségesnek tartotta. Nemcsak arra akarta őket birni, hogy pártjára álljanak, hanem arra is, vegyék rá Jánost, ejtse el „éretlen” kisérletét s mondjon le a koronáról. De sem Várdaynál, sem Verbőczynél nem ért czélt. Verbőczy lelke egész nemes hevével utasította el a kisértést. Levélben felelt méltóságosan és határozottan. Kijelenté, hogy mindenben kész Ferdinándnak szolgálatára állni, csupán saját ura ellen nem, ki királylyá koronáztatván, király is marad, s kell, hogy az maradjon. Máskülönben kész volt mindent elkövetni, hogy Ferdinánd és János közt béke létesüljön. Sőt kifejezte abbeli hajlandóságát, hogy alkalmas helyen felkeresi Ferdinándot s személyesen értekezik1 vele a béke ügyében.
Ez a találkozás nem jött ugyan létre, de Ferdinánd nemsokára kanczellárját küldte Verbőczyhez, mert Pozsonyban az az aggodalom támadt, hogy János szakít eddigi tétlenségével s támadólag fog fellépni. Hire járt, hogy 10,000 embert gyűjt, s mikor hívei Thurzó Elek várát, Temetvényt, csakugyan megvették, Frangepán Kristóf meg Szlavoniából Vasmegyébe nyomult, sőt János huszárjai egész Stiriába elkalandoztak, Pozsonyban nagy
rémület támadt. Mária királyné sem érezte többé magát biztosságban, s arra kezdett gondolni, hogy máshová, esetleg Bécsbe tegye át székhelyét.
Gondoskodni kellett tehát a komoly veszély elhárításáról, s minthogy Ferdinánd Csehországban időzött, hadserege pedig még nem volt, a bécsi tanácsosok, hogy időt nyerjenek s Jánost a fegyveres föllépéstől visszatartsák, új alkudozásokat kezdtek. Harrach Lénárd, Ferdinánd főkanczellárja, még februárban Trencsénben találkozott Verbőczyvel s abban állapodott meg vele, hogy a keresztény vér ontásának kikerülése, s a két király kibékítése érdekében formaszerű értekezlet tartassék. Sőt megállapították azon általános elveket is, melyek alapján az értekezlet a végleges békeföltételeket kidolgozza, s így a két király viszályát békésen kiegyenlítse. Ez elvek a következők: 1. János király nőül veszi Mária özvegy királynét. 2. Morvát, Sziléziát, Luzsiczát Ferdinándnak engedi át és lemond a 400,000 arany váltságdíjról. 3. Ha János fiörökös nélkül hal meg, Magyarország koronája Ferdinándra száll.2 Ez alapon János király szivesen megegyezett volna ellenfelével, s azon meggyőződésben, hogy Harrach ezt a békealapot ura nevében ajánlotta vagy legalább fogadta el, kész volt egyelőre fegyverszünetre lépni. Rokonát, Zsigmond lengyel királyt maga sürgette, vegye kezébe az ügyet, s abba is beleegyezett, hogy a trónviszályban a békebiró szerepe Zsigmond királyra ruháztassék. Ezt Ferdinánd annál inkább elfogadhatta, mert eleve tudta, hogy a gyámoltalan lengyel király soha sem fog választott birói itéletének karddal nyomatékot és érvényt szerezni. Zsigmond kanczellárját, Sziedloviczkyt Prágába küldé, hol Ferdinánd márczius 26-ikán a következő megegyezésre lépett vele: június első napjáig minden ellenségeskedés szünetel, s János sem Mária, sem összes hívei jószágait bántani nem fogja. Ellenben június 1-én Olmützben a lengyel király, mint döntő biró és „közvetítő”
követeinek elnöklete alatt a két fél követei a végleges béke ügyében megkezdik a tanácskozásokat, melyek két hét alatt minden esetre befejezendők. János király az egyezséget ápril 14-ikén3 azon biztos tudatban irta alá, hogy az olmützi értekezlet a Trencsénben megállapított feltételek alapján fog tanácskozni, s hogy ama feltételek elfogadása a lengyel király követeinek elnöklete mellett kétségtelen. Bizalommal nézett tehát a jövő elé, abba hagyta a fegyveres támadást, midőn győzelme bizonyosnak látszott, sőt nagyobb királyi haderő szervezéséről sem gondoskodott, mert teljesen át volt hatva ama meggyőződéstől, hogy ellenfele ép úgy békésen akarja a trónviszályt elintézni, mint ő maga.
Ferdinánd azonban most még kevésbbé gondolt a békére, mint valaha. Császári bátyjától, kiről az udvarában levő lengyel követ nem rég azt irta, hogy a támogatás, melyben öcscsét magyar vállalatában részesítheti, a „semmi” szóban foglalható össze, épen ez időben kapott nagyobb pénzsegélyt. Ügyei Csehországban is kedvező fordulatot vettek s őszinten megirta Máriának, a kit a kérdés személyesen érdekelt, hogy eszeágában sincs békét kötni, s a fegyverszünetet csupán azért fogadta el, hogy híveinek biztonságot szerezzen, hadi készülődéseit meg zavartalanúl folytathassa.4 Készült is buzgón, dolgozott minden irányban, s az idő, melyet nyert, magában véve is bomlasztólag kezdett hatni ellenfelére. Minél inkább teltek tétlenűl a hónapok, annál jobban kialudtak a János király s a nemzeti ügy iránti lelkesedés lángjai a nép szivében. A budai országgyűlés ajánlotta adó, mely a teljesen üres királyi kincstárnak a kellő pénzbeli segélyforrásokat volt hivatva megnyitni, azok sorában, kik fizetni tartoztak, élénk elégedetlenséget okozott. A békepolitika a nemzet erősen németellenes s harczvágyó szelleme mellett szintén nem keltett visszhangot, s a fegyverszünetben János gyöngeségének bizonyítékát kezdték látni. Mindez azokra, kik a lelkesedés első pillanatában meghajoltak a nemzet akarata előtt, de különben Ferdinándhoz szítottak, bátorítólag hatott. Ily elemek pedig egyes állhatatlan urakon kivül is nagy számmal voltak az országban. Ide tartoztak a déli megyékben, általában a ráczok, a magyarországi városok és Erdély német lakói, kik nyelvi és nemzetiségi tekintetből Ferdinándhoz hajlottak.5 De a vallás ügyében is vele rokonszenveztek, s nálunk akkor általánosan azt hitték, hogy a német király a német vallást, – Luther hitújítását – fogja az országba behozni. Ferdinándnak Pozsonyban levő
hadában a lutherség, az új hit, csakugyan el volt terjedve s összeütközésekre vezetett a magyar katonasággal. A hazai németség, mint a hitújítás híve, már ez okból is Ferdinándhoz hajlott tehát, ámbár addig, míg János trónja erősnek látszott, nem mert nyiltan állást foglalni. Az erdélyi szászok és a felvidéki városok megjelentek a budai országgyűlésen, noha az utóbbiak Thurzó Elek útján már 1526-ban titkos érintkezésben állottak az ellenpárttal. Az erdélyi szászokkal azonban a távolság és a földrajzi fekvés miatt bajos volt összeköttetésbe lépni.
Ferdinánd kémei és titkos ügynökei már a budai országgyűlés idején megnyertek ugyan egyeseket. Hogy azonban az egész szászságot elvonja Jánostól, Ferdinánd Reichersdorfer Györgyöt küldé oda, még pedig Moldván át, melynek vajdáját – noha eleinte nevét sem tudta – szintén meg akarta nyerni s a János elleni mozgalomba bevonni. Több követe járt a török hűbéres fejedelemségben, hogy ott igéretekkel – pénztelensége mellett még ajándékot sem küldhetett – párthíveket szerezzenek a vajda udvarában. Ez volt feladata Reichersdorfnak is, ki Moldvából Erdélybe ment a szászok közé s ott Ferdinánd egyik legtevékenyebb ügynöke lett.
Ezzel párhuzamosan folytak az erőfeszítések, hogy János főhíveit és hadainak vezetőit elcsábítsák. Várday érseket márcziusban Batthyány Ferencz bán kereste fel, de akkor sem tudta megtántorítani. Ellenben a többi főurak közt sikerrel folyt a titkos munka. Török Bálint, a temesi gróf és Perényi Péter, az erdélyi vajda, mindketten könnyelmű ifjak, de roppant vagyonuknál és váraik nagy számánál fogva főfontosságú politikai tényezők, nem sokáig álltak ellent a csábításnak. Csakhogy nem szakadtak el nyiltan, mert Ferdinánd egyenesen azt kivánta tőlük,6 hogy mindaddig, míg hadaival Magyarországba nem érkezik, le ne vessék az álarczot s Jánosnak sejtelme se legyen arról, hogy támadás esetén nem számíthat rájok és hadaikra.
A királyi haderő alkatelemét, úgyszólván magvát ez időben a délvidéki ráczok tették.
Ezek főleg török földről menekülve hozzánk, inkább nomád életet folytattak s rablásból és katonáskodásból éltek. Egy részük a naszádos hadban és a várakban állandóan szolgált, más részökből, minthogy fel voltak fegyverezve, a szükséghez képest bármikor nagyobb sereget lehetett toborzani. A mohácsi csata után sok ezer fegyveres verődött össze, s fejévé, despotájává a „fekete ember”-t, – Mária királyné egy ízben szerecsennek nevezi – Ivánt választotta, kit némelyek a Csernojevicsek szerb uralkodóháza ivadékának, mások csaló kalandornak tartanak.7 Fekete embernek azért nevezték, mert szemöldökétől arczán s egész testén át fekete sáv húzódott végig. Eleinte a fekete ember János híve volt. De már 1527 február elején Ferdinándhoz pártolt át,8 ki egyik agyafúrt ügynökét, zalatnoki Hoberdanácz Jánost küldte hozzá ajándékkal, nagy pecsétes levéllel, melyben nagyságos úrnak czímezte, s a legkápráztatóbb igéretekkel kecsegtette. Azóta a fekete ember Ferdinánd nevében dúlta az alvidéket, Szegeddel és Békés vármegye nyugati széleivel együtt. Vele elpártoltak a naszádosok is, ámbár kapitányuk, Radisa Bosics, kit a magyarok Boszilkó papnak neveztek, valamint egyes szerb vitézek és csapatok megmaradtak János hűségében. Csakhogy a vizi haderő majdnem teljesen, a szárazföldinek pedig egyik legfontosabb eleme még a döntő küzdelem előtt az ellenséghez állott. Meg voltak tehát ásva az aknák minden irányban, s csak Ferdinándtól függött, hogy felrobbantsa azokat. Ferdinánd azonban nem sietett. Egyrészt tudta, hogy minél tovább vár, annál inkább előre halad a bomlás folyamata János táborában.
Másrészt még mindig nem volt pénze. Tartományai nagy összegeket szavaztak ugyan meg, melyek azonban vagy egyáltalán nem, vagy csak elkésve folytak be, úgy hogy az a csekély had is, melyet magyar földön tartott, mindig fizetetlen maradt és lázongott. Fűhöz-fához fordult ugyan kölcsönért, de rossz fizető hírében állván, nem igen volt hitele. Pozsonyi hívei azt ajánlották neki, tegye zálogba valamelyik örökös tartományát, s a pénzen magyar lovasokat, a szegény nemeseket fogadja zsoldjába, kik vármegyéiket is az ő pártjára fogják vonni. Valamivel javult ugyan helyzete, mikor márcziusban megkapta Károly császár első nagy pénzsegély-küldeményét, 50,000 aranyat. De még mindig késett a hadjárat
megindításával. Hívei sorában már-már attól tartottak, hogy be sem jön az országba, hanem kibékül Jánossal, mely esetben ők, kik mindenöket koczkára tették, a legnagyobb veszélybe jutnának. Thurzó Elek útján felkérték tehát, mondja meg őszintén, megkezdi-e a tavaszszal a háborút? „Tudnunk kell ezt” – irta Thurzó – „hogy ehhez a szélhez alkalmazhassuk vitorláinkat.”9 Ferdinánd biztatólag felelt; tudtukra adta a híveknek, hogy a távolban is gondja van rájuk, s csakugyan szivós kitartással, rendületlenűl ragaszkodott ahhoz, a mit egyszer elhatározott, bármi aránytalanoknak látszottak a czél nagyságához képest az eszközök, melyekkel rendelkezett. Nagy nehezen a nyár folyamán végre pénzt is kapott. Sikerült vagy 300,000 frtot szereznie s megkezdhette a hadfogadást, mire elérkezettnek látta az időt, hogy Jánossal végképen szakítson. Erre az olmützi béke tanácskozást szemelte ki, mely a kitűzött időben, június elején csakugyan megtartatott. A megállapodáshoz képest a lengyel király, a választott biró követei elnököltek és a tárgyalások megnyitásakor felkérték Ferdinánd meghatalmazottait, hogy elfogadható, mérsékelt feltételeket hozzanak javaslatba. János részéről kétségkivül az ismert trencséni megállapodásokat várták. De kegyetlen csalódásban, kínos meglepetésben részesültek. Ferdinánd követei azzal álltak elő, hogy János mondjon le a királyi koronáról, 300,000 arany kártérítést fizessen, Máriának pedig az özvegyi javakban okozott kárt pótolja s a behajtott országos adót Ferdinándnak szolgáltassa át. Ha mindezt megteszi, Ferdinánd kész a történteket elfelejteni. János követei megütközve utasították vissza e szertelen kivánságokat. Azt felelték, hogy Ferdinándnak annyi joga sincs a magyar koronára, akár egy indusnak, vagy egy babiloniainak. Reá családi szerződések sem terjedhetnek ki, mert nem is német, hanem spanyol születésű. Ez ellentétes felfogás mellett a tárgyalásokat természetesen folytatni sem lehetett, s az olmützi értekezlet még annyi ideig sem tartott, a meddig Ferdinánd óhajtotta volna, hogy hadi készülődéseit befejezze.10 Hogy a tanácskozásnak eredménye nem lehetett, azt Ferdinánd kezdettől fogva tudta, s már május 28-ikán11 irta, hogy két hét mulva Bécsben lesz, s megy fegyverrel meghódítani Magyarországot.
Mikor azonban az olmützi értekezlet hamarabb dugába dőlt, mint hitte, még mindig nem volt kész a háború megkezdésére. Csakhogy a koczka el volt vetve, ámbár a két ellenfél egyelőre csak papiroson folytathatta a harczot. Ferdinánd bejelentette jövetelét, s proklamácziókban csatlakozásra hívta fel a nemzetet. János hasonló irattal felelt; azzal vádolta, hogy kiirtani jön a magyar nemzetet, s lelkes szavakban buzdítá híveit az ellenállásra. De a veszélyekről, melyek környezik, az árulásról, mely táborában kisértett, még ekkor sem volt sejtelme. Bízott mindenkiben s ügyének győzedelméről, főleg mikor Czibak Imre megverte a fekete embert, ki csakhamar nyomorúan elveszett, a legteljesebben meg volt győződve.12 Még külföldiek is a
„legszebb” hadseregnek nevezték13 Budán levő hadi népét.
Ez a város volt Ferdinánd politikai és katonai műveleteinek végczélja. Terve az volt, hogy ugyanakkor, mikor maga és hadai Magyarországba érkeznek, mindazok, kiket titokban megnyert, elszakadjanak Jánostól, hadaikkal Buda ellen menjenek, hová védtelen ellenségét beszorítani s ott teljesen megsemmisíteni, esetleg elfogni törekedett. Nem akaratán, nem is a János körében szitott áruláson mult, hogy ez a terv nem mindenben sikerült. A hadjárat meginditása folyton újabb akadályokba ütközvén, egyes aknák hamarább felrobbantak, mint a hogy meg volt állapitva. A fekete ember sorsa előbb beteljesedett, mint Ferdinánd képzelte.
Másrészt Révay István, kit, mint a vizen való harcz legjelesebb szakértőjét, a hozzá pártolt dunai naszádosok élére állított, azon hitben, hogy a német had a megállapitott időben bejön az országba, már júliusban megkezdé a harczot. Elzárta a Dunát, akadályozta János hívei közt a közlekedést, sőt 23 naszáddal és 900 emberrel a Csepelszigethez nyomult, s közvetlenül Buda közelében foglalt fenyegető állást. A főváros alatt azonban ellenállással találkozott, s azon szándékát, hogy elhaladjon alatta s Ferdinánd hadaival egyesüljön, nem valósíthatta meg. A király a hadsereghez csak július végén csatlakozott, ámbár fővezére, Kázmér, brandenburgi őrgróf, 12,000 gyalog és 6000 lovas haddal már július 8-ikán Dévény megvételére indult.
Ekkor Mária királyné Pozsonyból, melynek vára még mindig semleges állásban maradt,
Bécsbe költözött át.14 Egy hét mulva azonban Pozsony vára és Dévény, mely az ottani őrségnek kirendeltsége volt, megadta magát. Mindazáltal a hadműveletek még mindig lanyhán folytak s Ferdinánd maga csak július végén lépett magyar földre. Köpcsény és Nemesvölgy közt az ország határán ma is állnak ama régi őrtorony romjai,15 mely mellett július 31-ikén Ferdinánd hadai élén az eléje siető magyar híveket fogadta, kiknek nevében Szalaházy püspök üdvözölte. Csak ekkor kezdődött meg kellő nyomatékkal és gyorsasággal a hadjárat, melynek sikere ügyesen elő volt készítve ama titkos munkával, mely János hívei körében megelőzte. Győr, Komárom, Tata, Esztergom városa, Visegrád alsó vára úgy szólván harcz nélkül csakugyan Ferdinánd kezébe került.
János király e közben Budán ült s hasztalan hívta az urakat a fenyegetett városba. Urak és főpapok közül nem jött senki, sőt az a szép sereg, mely még pár héttel azelőtt köréje gyűlt, lassankint szintén eloszlott. Igy az elhagyatott király nemcsak az ellenség feltartóztatását nem próbálhatta meg, hanem Buda megvédésének tervét is elejteni kényszerült. Hogy a gyorsan előnyomuló németek s a Buda közelében álló rácz naszádosok el ne vágják visszavonulásának útját a tiszai részekbe, augusztus 12-ikén16 a pesti partra költözött át. Onnan fordult követeivel és leveleivel a lengyel királyhoz, hogy a „végveszedelemben” megsegítse. De Zsigmond ismét cserben hagyta,17 az urak csapatai szintén elmaradtak, s Ferdinánd már augusztus 20-ikán ellenállás nélkül bevonulhatott Buda várába.
Buda megvétele katonai és politikai tekintetben egyaránt fontos esemény volt ugyan, de a hadjárat sorsát mégsem döntötte el. Ferdinánd különben is érezte, hogy a vér nélküli diadal hatása könnyen is elenyészik. Neki karddal szerzett győzelemre, nagy katonai sikerre volt szüksége, hogy egyéniségének, uralmának tekintélyt adjon. Erélyesen folytatta tehát a hadjáratot. Maga Budán maradt ugyan s ott heteken át remény és kétség között leste a hadi tudósitásokat. De serege nagy részével Salm Miklós, a jeles hadvezér, ki a sulyosan megbetegedett Kázmér őrgróf († szeptember 21.) helyére lépett, János üldözésére indult.
Pozsonyból hozott hidhajókból hajóhidat vertek,18 melyen Salm átvezette hadait s megszállta Egert, mely akkor még nem volt erős vár. János erre Bakics Pállal, Bodó Ferenczczel, Kismarjay Lukácscsal és Erdődy Simon püspökkel Tokaj felé hátrált. Salm Sajó-Ládnál egy kisebb csapatot szétvert, s Tarczalnál ütött tábort, hol szeptember 26-ikán Bodó és Kismarjay megtámadták. Eleinte nekik kedvezett a szerencse, de Kismarjay a csatában elesvén, csapatai végül szétverettek. Salm a kedvező körülményeket felhasználva, másnap Tokajnak nyomult s megkezdte a támadást. János hadának egy része meghátrált, mihelyt az ellenség megtámadta;
sőt a Tisza túlpartjára menekülve, szétszedette maga után a hidat. Bodó azonban vitézűl ellenállt, mig meg nem sebesűlt, mire az ő serege is futásnak indult. De a Tiszán már át nem kelhetett s lekaszaboltatott vagy a folyóba veszett. János egész tüzérsége és podgyásza a győztes Salm kezébe került, Tokaj, csakhamar Regécz és Boldogkő várával együtt,19 úgy hogy Jánosnak e vidékről Váradra, onnan meg Erdélybe kellett menekülnie.
Ugyanekkor a Dráva mellékén is folyt a küzdelem. Batthyány Ferencz, Báthory György, Móré László s más urak benyomultak Szlavóniába, hol Frangepán Kristóf magára
Ugyanekkor a Dráva mellékén is folyt a küzdelem. Batthyány Ferencz, Báthory György, Móré László s más urak benyomultak Szlavóniába, hol Frangepán Kristóf magára