Erdély visszaszerzése hirének hatása. György barát kitüntetése. Kinevezése Erdély vajdájává. Castaldo és a barát. A titkos halálitélet. Nádasdy Tamás véleménye György barátról. A barát felhatalmazást kér Ferdinándtól a szinleges török-barát politika folytatására. Ferdinánd nem érti meg a barát politikáját. Az erdélyi kérdés a portán. Malvezzi fogsága. A török hadak Erdély ellen indulnak. A barát sakkhúzásai a török vezérekkel szemben. Castaldo bizalmatlansága. Általános félelem. Szokoli Mehemed hadjárata. A déli részek elfoglalása.
Temesvár ostroma. Az erdélyi közfelkelés. A barát hadi terve. Lippa visszafoglalása. György barát bibornoki kinevezése. Az erdélyi országgyülés egybehivása. A zsoldos hadak téli szállásának kérdése. A tragoedia vége.
Az alvinczi gyilkosság. A barát halálát általános felfordulás követi. A német zsoldosok féktelensége. Castaldo távozása Erdélyből
Erdély visszaszerzésének hire Európaszerte örvendetes benyomást keltett s az oly csekély áldozattal nyert fényes politikai sikerhez Ferdinánd sokfelől kapta a szerencsekivánatokat és üdvözlő leveleket.1 A király tisztában volt vele, kinek köszöni e sikert, s magasztalásaival halmozta el a barátot. Sőt azon indokolással, hogy az egész kereszténység körül nagy érdemet szerzett, a pápától a bibort kérte, s utóbb meg is kapta, számára. Természetesen, összes eddigi állásaiban meghagyta, Erdély egyik vajdájává nevezte ki, s Castaldo és Nádasdy azt ajánlották, tegye meg alkirálylyá, s küldje le mielőbb az erre vonatkozó kinevezést.
E sok elismerés és kitüntetés daczára a barát sorsának koczkája már ez időben el volt vetve. Maga érezte, hogy bevégezve élete munkáját, fölöslegessé vált s útjokban áll az új embereknek, kikkel hasztalan igyekszik magát megértetni; különben is törődött, öreg ember volt, aki nyugalomra szorult és áhitozott. Esdve kérte tehát a királyt, mentse föl a vajdai tisztségtől. De Ferdinánd és emberei, az erdélyi rendekkel együtt, igazán ellenállhatatlan nyomást gyakoroltak reá, hogy maradjon. Mindnyájan hangsúlyozták, hogy nélkülözhetetlen, s a közügy érdekében továbbra is neki kell a kormányt vezetnie. A barát egy pillanatig engedett, mert Báthory Andrást társul adták mellé a vajdaságban, hogy megoszsza vele az állás terheit. Báthory előkelő, nagytekintetü s még elég fiatal ember volt ugyan, de a köszvény állandóan gyötörte s szabályos munkára képtelenné tette. A barát tehát ujra fölmentését sürgette. De a király nemcsak lemondását nem fogadta el, hanem Báthory betegsége következtében őt tette meg egyedüli vajdává. Kérve-kérte, vállalja el a tisztséget, mert ezzel neki, az országnak s az egész kereszténységnek tesz nagy szolgálatot. De ugyanakkor, midőn e kérést intézte hozzá, titokban felhatalmazta Castaldot, hogy a barátot bármely pillanatban – megölethesse.
Castaldo János június óta volt Erdélyben, hol hada valami 6–7000 emberből, köztük 1200 spanyol és 3000 német zsoldosból állt.2 Hadseregnek csekély volt e nép, melynek szükségleteiről sem történt kellő gondoskodás; rosszul volt ellátva, s pénzben, hadi szerben, tapasztalt tisztekben mindig hiányt szenvedett.3 Szerencsére jó sokáig semmi dolga sem akadt, mert az ország birtokba vétele ellenállás nélkül ment végbe. Castaldo azt az utasitást kapta, hogy Erdélyben kizárólag katonai ügyekkel foglalkozzék s a kormányzatot a két vajdára, a barátra és Báthoryra bizza. 63 éves, katonaviselt ember volt, sok buzgalommal, de minden diplomatiai képesség nélkül. Erdély viszonyait nem ismerve, már Bécsben megmételyezte lelkét a rágalom a barát irányában. Mielőtt onnan elindult, figyelmeztették, jól vigyázzon, hogy a barát seregével együtt török kézbe ne játszsza.4 Erdélyben a barát ellenségei Izabellától kezdve Nádasdy Tamásig még inkább ijesztették s fokozták bizalmatlanságát. Nem ismerve az embereket s a viszonyokat, készpénznek vette a legképtelenebb rágalmat is. Izabella egy izben azt üzente neki, vigyázzon, hogy a korona a barát kezébe ne kerüljön, mert meg akarja magát koronáztatni. Castaldo ezt is elhitte s éjnek idején inditott futárt Bécsbe, hogy a
szörnyü tervet Ferdinánddal tudassa. Azt a Bécsből hozott gyanuját szintén táplálták az erdélyi besugók, hogy a barát valóban török kézbe akarja juttatni. Az idegen, távoli országban csak néhány ezer főnyi zsoldossal rendelkezvén, személyes biztossága iránt aggodalmai keletkeztek tehát, melyeket a barát ellenségei folyton élesztettek. A bizalmatlanság s a félelem szemüvegén nézte a barát tetteit s természetesen mindent fölöttébb gyanusnak talált. A barát Ferdinánd tudtával és hozzájárulásával ekkor is megszavaztatta a szultánnak az adót, s levelezésben állt a törökkel, hogy diplomatiai furfangjával békénmaradásra birja. Mindezt tudta Ferdinánd, tudta Nádasdy és Castaldo is. De nem értették a dolgot, pedig a barát teljes őszinteséggel avatta be titkaiba. Megmondotta, mit akar; előadta, hogy mindaddig félre fogja a törököt vezetni, mig Ferdinánd serege annyira meg nem szaporodik, hogy az ellenséggel megvivhat. De még a különben eszes Nádasdyt, ki sógora, Maylád István miatt mindig ellensége volt, sem birta meggyőzni. Annál kevésbbé értette a barát politikáját Castaldo s minden cselekedetét úgy magyarázta, hogy csakugyan összejátszik a törökkel és hálóba akarja ejteni. A félelemhez a birvágy is járult; mesés hirek keringtek a barát gazdagságáról és kincseiről. Alighogy pár hetet töltött Erdélyben, már fölébredt Castaldo lelkében a sötét gondolat, hogy elteszi láb alól a barátot. Július 5-ikén azt kérdezte a királytól, mitévő legyen, ha a barát valami rosszban töri fejét? A válasz hamar megjött. A király meghagyta neki, hogy ez esetre úgy járjon el, amint a körülmények kivánják. Megkapta tehát a felhatalmazást,5 hogy megölje, s ez időtől fogva a barát törvényen kivüli állapotba helyeztetett. Meghozták halálos itéletét, s végrehajtása bármikor megtörténhetett. A barát szellemi fölénye, eszének hatalma soha sem nyilvánult oly szembetünően, mint ez időben, mikor hónapokon át le tudta bakóját fegyverezni, arra kényszeritvén, hogy ne éljen a meghatalmazással, melylyel a király már július 20-ikán felruházta.
De az itélet végrehajtása mégis csak idő kérdése volt. Sorsa immár arra kárhoztatta a barátot, hogy a kormányzás mesterségéhez nem értő, diplomatiai tehetség nélküli emberek közreműködésére legyen tervei kivitelében utalva. Éppen azok, kiket a király idegenből rendelt mellé, hogy támogassák, az idegen országban leginkább tőle féltek. Még Nádasdy Tamás is azt irta (július 12-ikén) a királynak: „Már valóságos félbolond vagyok, s egyáltalán nem ismerem ki magamat. Mi itt mind a barát kezében vagyunk, kinek hatalmától életünk-halálunk függ. Ha még több törököt (mindössze egy-két csausz lehetett ez időben Erdélyben, török katona azonban egy sem volt ott) hoz a nyakunkra, Erdélyben a 6000 vértanú napját fogják gyászolhatni.” Messze távolban levén, a király természetesen meg nem itélhette a viszonyokat, s elhitte mindazt, amit leghivebb magyar és idegen emberei a barát álnokságáról jelentettek. Egyre-másra küldte ugyan dicsérő leveleit a barátnak, de benne is fokozódott a régi bizalmatlanság, mert ő sem volt a barát török politikájával megelégedve. A barát tudta, hogy a szultán ez idő szerint semmi áron nem fogja Erdély átengedését jóváhagyni, hanem hadait az országra küldi, hogy megfenyitsék s a németeket kiverjék. E veszélyt elháritandó, felhatalmazást kért Ferdinándtól, hogy mindaddig, mig Erdély védelmére megfelelő haderőt nem küldhet, folytathassa az eddigi ámitást a török irányában, s eszével, furfangjával tartsa vissza a támadó fellépéstől. Terve az volt, hogy a török meg se tudja, mi történt Erdélyben.
Követet akart a szultánhoz küldeni, hogy bejelentse neki, hogy Ferdinánddal békét kötött, s hogy Ferdinánd eljegyezte leányát a királyfinak, ki anyjával csak ez okból ment ki Kassára.
De Erdély továbbra az övé marad s mint eddig, ezután is adót fog érte a szultánnak fizetni. A barát igen alaposan kifejtette e politika czélszerűségét, de Ferdinánd nem fogadta el, hanem gyanakodva sikerében, azt kivánta, leplezze le magát, s jelentse be a szultánnak a királylyal kötött alkut. Hasztalan óvta a barát e meggondolatlan lépéstől, hasztalan utalt a biztos veszedelemre, melyet ezzel magára és az országra felidéz. Mindenki okosabbnak tartotta magát nála, mindenki gyanus szemmel nézte terveit s még Nádasdyt sem birta meggyőzni. A vele folytatott beszélgetésnek a barát – türelmét vesztve – azzal vetett véget, hogy azt mondta
neki, hogy ő sem ért a dologhoz. Teljesen idegenűl, egymaga állt az ellenséges környezetben, mely lesve leste az alkalmat, hogy a daemoni embertől megszabaduljon.
A portán már május végén hallották, hogy a barát Erdélybe hivta a németet. Kérdőre is vonták Malvezzit, Ferdinánd állandó követét, ki maga sem levén tájékozva, eltagadott mindent. De futárt küldött királyához, hogy a történtekről felvilágositást kérjen. Alighogy a visszatérő futár török földre tette lábát, nyomban elfogták s leveleit elszedték. Noha a czifrákban irott leveleken nem tudtak eligazodni, Malvezzit szobafogságra vetették, s házát szigorúan őrizték, mig az erdélyi kérdés nem tisztázódik. Ferdinánd erre közölte a portával a tényállást s kijelentette, hogy jövőre ő fizeti Erdélyért az adót. Ezzel vége volt mindennek.
Szulejmán mód nélkül felboszankodott s bosszúját a király követségén töltötte ki. Malvezzit a fekete toronyba zárták, vagyonát elkobozták, egy titkárát kivégezték, a követségi személyzetet pedig a rabszolga-vásáron adták el.6
Csakhamar beteljesedett mindaz, mit a barát előre megmondott. A szultán utasitotta Szokoli Mehemed ruméliai beglerbéget, hogy a budai s más közeli pasák hadaival Erdély s a tiszai részek megvételére induljon. Az ország ismét védtelenül állt a támadással szemben, mert a királynak sem pénze, sem hada nem volt, hogy akár a fenyegetett várakat, akár magát Erdélyt megoltalmazhatta volna. A barát azonban még mindig nem esett kétségbe, s nem hagyta abba a játékot. Habár Ferdinánd elrontotta dolgát, ő maga új érintkezéseket keresett a törökkel. Terve az volt, hogy követet küld a portára s bejelenti, hogy Erdély most is a János Zsigmondé, s hogy a rendek az adót legközelebb lefizetik. Minden mást Petrovicsra akart kenni, azt mondván, hogy Petrovics fogadta be váraiba a németet, mig ő maga ellenzé a dolgot. Az Erdély ellen nyomuló pasákra ily irányban igyekezett hatni, s törekvéseit elősegitette az a véletlen, hogy szolgálatában állt a keresztény születésü Szokoli Mehemed testvére. Levelezésbe bocsátkozott tehát a beglerbéggel s más pasákkal. Ezt nem titokban tette, hanem mindazok tudtával, kiket az ügy érdekelt. Török levelezéseit másolatban beküldé a királynak, megmutatta Castaldonak és Nádasdynak, kiket terveibe beavatott, melyeket most már Castaldo is helyeselt.7 Titokról, kétszinűségről a királylyal és embereivel szemben nem lehetett szó. Tettei különben is eloszlathattak minden olyan gyanut, mintha az Erdélyben levő németek ellen forralna valamit. Mindent elkövetett, hogy számuk annyira szaporodjék, hogy az ellenséggel szembe szállhassanak. Fordult segélyért a császárhoz, a pápához; Ferdinándtól egyre hadakat kért s a fizetetlen zsoldosok kielégitésére a sajátjából adott pénzt Castaldonak.
Ferdinánd folyton dicsérte is buzgalmát, megköszönte jó tanácsait, s őt nevezte ki az erdélyi közfelkelés vezérévé.
De az ördög sem aludt. Midőn a Temesközben a török végre megkezdte a harczot s a barát és Castaldo oda akarták hadaikat vezetni, október 16-án éjfél után két órakor a barát egyik titkára8 álmából verte föl Castaldot, hogy figyelmeztesse a szörnyü veszélyre, melyben hadaival együtt forog. Könnyezve mondotta el neki, hogy a barát áruló s hogy mindnyájukat török kézre akarja játszani. Castaldo a titkár ez állitásainak, bármilyen képtelenek voltak s bármennyire ellenkeztek a tényekkel, mindenben hitelt adott. Ettől kezdve még bizalmatlanabb, még izgatottabb lett, s teljesen erőt vett rajta a rémület.9 Beavatta titkába Sforza-Pallavicini őrgrófot, ki Felső-Magyarországból némi haddal csatlakozott hozzá. Az őrgrófnak eleinte az volt feladata, hogy Hatvant támadja meg, s igy vonja el a Temesközből a törököt. A király azonban Erdélybe küldte az ottani had szaporitására. Pallavicini megjöttével Castaldo helyzete minden esetre javult és serege annyira nőtt, hogy az árulás ellen biztositottnak érezhette magát. De aggodalma, félelme nem csökkent, sőt ráragadt Pallavicinire is, ki nem ismerve a viszonyokat, a barátot még kevésbbé értette meg, mint Castaldo. Ugy félt tőle, akár az ördögtől. Őszintén megirta a királynak, hogy a barát
„természetének és jellemének kiismerésére az emberinél mélyebb értelem sem elegendő”.
Azután bevallotta „A barát tudja, a mit én gondolok, én azonban nem birok az ő lelkének szövevényébe bepillantani.”10 Ily körülmények közt a barát sorsának be kellett teljesednie.
Pallavicini ismételten el volt szánva, hogy megöli, de becsületére válik, hogy mindig kételyei támadtak, kivált ha hosszasabban beszélt vele. A barát politikája ezúttal sem maradt meddő.
Minthogy a portán teljesen el volt a dolog rontva, azt ő sem vihette ugyan ki, hogy a temesi részek ellen rendelt pasák egészen abban hagyják a támadást. Annyit azonban elért, hogy Szokoli Mehemed egész szeptember elejéig elhalasztotta a műveletek meginditását. A barát ekképen időt szerzett a királynak, hogy a fenyegetett várak és vidékek védelmére az intézkedéseket megtegye. Az időt a király nem használta ugyan föl, de erről a barát nem tehetett. Szeptemberben a török had végre átkelt a Dunán s Becsét, Becskereket, Csanádot, több más kisebb várral, sőt (október 8-ikán) az áruló rácz lakosok segélyével a fontos Lippát is elfoglalta. Szokoli Mehemed ezzel be akarta végezni a hadjáratot. De a ráczok biztatták, hogy könnyü szerrel megveheti Temesvárt, melynek erőditményei akkor meglehetős rossz karban voltak. Csakhogy egy jeles vitéz, Losonczy István őrizte s készen várta az ellenséget.
Szokoli fényes igéretekkel igyekezett megtántoritani s levélben szólitotta föl a vár átadására.
De Losonczy azt felelte, hogy nem levéllel, hanem ágyuval kell Temesvárt megvivni.
Minthogy pedig a töröknek ostromágyuja nem volt, tizenkét napi sikertelen ostrom után sulyos veszteséggel vonult el (október 27-ikén) a vár alól, mire Losonczy néhány közeli erődből is kiverte a törököt.11
A török támadás hirére a barát Erdélyben elrendelte a közfelkelést, s ősi szokás szerint körülhordoztatta a véres kardot. Egy előkelő lovas ember ment községről községre, kezében a kivont véres kard és egy lándzsa; mellette gyalog egy másik ember haladt, folyton azt kiabálva: „Jön az ellenség! Talpra! Fogjon fegyvert mindenki!”12 A barát terve az volt, hogy a moldva-oláh határ védelméről gondoskodva, a felkelő sereg zömét Castaldoval a Temesközbe vezeti. Mikorra azonban a nagy sereg (30–50,000 ember) összegyült s a török ellen indulhatott, Temesvár már felszabadult az ostrom alól s a török had eltávozott. A barát Lippa várát igyekezett tehát visszafoglalni, melyet a perzsa Ulema bég 5000 emberrel védett. A várost az ostromlók rohammal meg is vették s vagy 3000 törököt leöltek, mig a többi a várba menekült. November 6-ikán hadi tanács tartatott, melyben a barát azt ajánlotta, hogy a vár őrségének szabad elvonulást engedjenek s azután a török fősereg ellen intézzenek támadást.13 A gyanakvó Castaldo és Pallavicini azonban az ellenségtől tisztes távolban igyekeztek maradni s Lippát rendes ostrom alá fogták, ámbár ostromágyujok sem volt. A vivás sokáig elhuzódott tehát, miközben Szokoli Mehemed a budai pasával Lippa fölmentésére sietett. De mielőtt megjött, az éhség a török őrséget engedékenynyé tette s Ulema november 28-ikán átadta a várat. Szabad elvonulást biztositottak neki s a barát igen előzékenyen bánt Ulemával;
el akarta vele hitetni, hogy most is a szultán alattvalója s hűséggel viseltetik iránta. Ezzel azonban nemcsak Ulemán nem segitett, mert hadát visszavonulás közben megtámadták s nagyrészt lekaszabolták, – mely hűtlenséget utóbb sok ezer magyar életével fizette meg, – hanem saját magára is ráidézte a végveszedelmet. Castaldo gyanuja tetőpontra hágott.
Gyámoltalanságában egyre habozott ugyan s engedélyt kért a királytól, hogy fölkereshesse s fontos ügyben, kétségkivül a barát ügyében, személyesen értekezzék vele. De egy más pillanatban meg kiadta a rendeletet, hogy, ha a barát kilovagol, négy karabélyos agyonlőjje.
André Lopez de Llanos spanyol kapitány azonban úgy találta, hogy a dolgot könnyebben és biztosabban elvégezhetni zárt helyiségben, a barát lakásán. A barát, ki bele szokott látni az emberek lelkébe, sejtette, hogy veszélyben forog s komor, levert volt az egész hadjárat folyamán. Még bibornokká való kinevezése sem viditotta fel s a tábori ünnepélyeken, melyeket Castaldo ez alkalommal rendeztetett, egyedül ő maradt szomorú. Kötelessége teljesitésében keresett vigaszt; azt tanácsolta a királynak, hivja össze a magyar országgyűlést s kérjen tőle megfelelő segélyt. E gyűlésen maga meg akart jelenni s ismételve engedélyt kért a királytól, hogy udvarába mehessen. Hogy az erdélyiek is követséget küldhessenek a pozsonyi országgyűlésre, melyet a király csakugyan összehivott, a barát az erdélyi rendekkel deczember 21-ikén akart gyűlést tartani. Ferdinánd király mindezért magasztalásaival
halmozta el s meghivta Pozsonyba. Csakhogy dicséretei ezúttal megkéstek s deczember 14-iki levele a barátot már nem találta életben. Akaratlanul a király is siettette a barát tragoediájának gyors lefolyását. Helytelenitette, hogy a lippai török őrség szabadon bocsáttatott. Sürgette, hogy a hadjárat, mely a zord időjárás beálltával véget ért, folytattassék, s hivatkozott Hunyadi Mátyás téli hadjáratainak sikerére. Csakhogy Mátyás királynak állandó hadserege volt, ellenben az erdélyi közfelkelést télviz idején nem lehetett zászló alatt tartani. Be kellett tehát a hadjáratot fejezni, habár a király a harcz folytatását kivánta. Ez alkalomból Castaldoban uj gyanu támadt, mert a barát azt ajánlotta, hogy az idegen zsoldosokat ne a kiélt Erdélyben, hanem a magyar vármegyékben helyezze el téli szállásra. Itt közelebb lettek volna a törökhöz s Castaldo meg volt győződve, hogy a barát csak azért kivánja a hadak ezen elhelyezését, hogy könnyebben török kézre játszhassa őket. Más rémhirek is keringtek. Beszélték, hogy az erdélyi országgyűlést a barát azért hivta össze, hogy a németeket kiverje s behozza a törököt.
Mindez gyors tettre sarkalta Castaldot és Pallavicinit. Elhatározták, hogy immár haladéktalanul végrehajtják merényletüket s a barátot saját kastélyában, Alvinczen ölik meg.
Oda a haza térő vezérek deczember 16-ikán érkeztek. A barát otthon levén, elbocsátotta fegyvereseit és csak csekély szolgaszemélyzetével maradt a kastélyban, hova Castaldo még az éj folyamán Marc Antonio Ferrarit, a barát áruló titkárát néhány spanyol katonával beküldte.
Sötét, zivataros éjszaka volt, szakadt az eső s olyan égiháború dühöngött, mely a téli évszakban a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Rengett az ég, mintha vége lenne a világnak s minden ördög kiszabadult volna a pokolból, – mondja az egykorú iró. A merénylet azonban csak 17-ikén, a reggeli órákban hajtatott végre. Az orgyilkosokat maga Pallavicini vezette a barát szobájába, melynek ajtaján Ferrari azzal kopogtatott, hogy itt van Pallavicini; bucsuzni jött, mert tovább akar utazni. Alighogy az apród az ajtót kinyitotta, Ferrari betört a szobába. A barát az asztalnál ült és olvasott. A zajra föl akart kelni; Ferrari rá rohant s tőrrel megsebezte, Pallavicini meg leütötte, mire a spanyol Monino kapitány lelőtte. Igy végezte be pályáját a barát; életével fizette meg Ferdinánd király iránti hűségét s Erdélynek a szent koronához való visszacsatolását. Vele meghalt e század utolsó magyar államférfia, a ki nemzeti politikát mert és tudott csinálni. Meg kellett halnia, mert nem volt többé magyar államférfiura szükség. Az új viszonyok közt immár csak azokat a magyarokat használhatták, kik egyszerü eszközei lettek az idegen hatalomnak s kiknek agyában nem élt az a lángelme, szivükben nem az a dicsvágy, hogy a magyar állam nagy érdekeit igyekezzenek szolgálni. Ebbeli törekvéseiért a barát nemcsak életével lakolt, hanem negyedfél századon át az áruló, a hamis játékos bünével volt megbélyegezve.14
A mint Ferdinánd a gyilkosság hirét vette, nyomban elrendelte Castaldo seregének szaporitását, hogy az elég erős legyen netaláni zavarokat elfojtani. Utasitotta felvidéki vezérét, Teufelt, hogy hadai egy részét Bakics, Nyáry s Horváth Bertalan alatt Erdélybe inditsa,15 hol az alvinczi merénylet hire általános megdöbbenést keltett. A székelyek készek voltak fegyvert fogni, hogy vajdájuk halálát megtorolják. De lázadásuknak nem lett volna czélja. A barátot nem keltette volna életre, ellenben sokakat döntött volna veszedelembe. A gyilkosság következményei nem fölkelésekben, hanem egész más módon nyilvánultak. Ama pillanatban, melyben a barát életét kioltották, halálos csapást mértek Ferdinánd erdélyi uralmára s rázuditották az ellenséget az ország olyan vidékeire, melyek abban a tiz esztendőben, midőn a török Magyarország nagy részének urává lett, másik részét pedig feldulta, úgyszólván teljesen bántatlanul maradtak.
Erdély a rémhirre nem fogott fegyvert, de csakhamar felfordult benne minden.
Castaldo fizetetlen zsoldosai, kiket maga bestiáknak nevez, hallatlan dulásra, pusztitásra vetemedtek s virágzó falvakat, sőt nagy városokat felgyujtottak és kiraboltak. A vérig kinzott és zsarolt nép az országgyűlésen meg azt mondta, hiába veti ki Castaldo az adót, senki sem fizeti, hiába szólitja fegyverre a rendeket, senki sem engedelmeskedik. Maga volt kénytelen már a nyáron (1552 július 31-ikén) jelenteni: „Nem látok módot a menekülésre, tudom, hogy