János békés hajlamai. Ferdinánd követelései megnehezitik az egyesség létrejöttét. V. Károly közbelépése. A bécsi alkudozások. Thurzó Elek. Ferdinánd harczias tervei. Wese lundi érsek küldetése. A váradi
tanácskozás. Kassa elfoglalása. Ferdinánd megtorló intézkedései. Fegyveres alkudozások. A körmöczbányai és váczi értekezletek. Spritzenstein konstantinápolyi küldetése. A szultán magatartása. Kazianer szlavóniai hadjárata. A gorjáni vereség. A lundi érsek ujabb küldetése. György barát és a béketárgyalások. A váradi béke.
Jelentősége. János király politikájának fordulata. A békeszerződés, mint az önálló magyar király utolsó fellépése az európai politikában
A remények, melyeket Ferdinánd király a szultán támogatásába helyezett, füstbe mentek ugyan, de a lezajlott izgató események János királyra sem maradhattak mély benyomások nélkül. Megingatták a szultán barátságába s e barátság állandóságába vetett bizalmát. Önzetlen ez a barátság különben sem volt; a török folyton dúlta az ország széleit, másrészt azon hadai, melyek János királyt segiteni időnkint az ország belsejébe jöttek, itt úgy viselték magukat, mintha ellenséges földön lennének. János mindig csak kénytelenségből hivta be őket. Mikor pedig a Gritti-epizód a szultán adott szavának szentségét olyan gyanus világitásba helyezé, békés hajlamai ismét felülkerekedtek. De ha azt akarta, hogy politikája sikerre vezessen, mindinkább közelednie kellett a Ferdinánd elvi álláspontjához, mely az ország ketté osztásán nyugodott.
Ferdinánd királynak szintén sok oka volt a békére. Örökös betegsége, a pénzhiány most is sulyosan nehezedett reá. Serege csekély volt s a nemzetközi viszonyok mindinkább zavaros alakulatot vettek. V. Károly tunisi győzelme, mely Európaszerte, főleg Olaszországban a legnagyobb reményeket kelté – már azt sem tartották lehetetlennek, hogy a török kénytelen lesz a kereszténységet felvenni,1 – nemcsak a szultánnal juttatta összeütközésbe hanem új franczia háború veszélyét idézte fel. Ez a háború 1536 tavaszán ki is tört s nemsokára a török és a franczia hajóraj a Közép-tengeren együtt működött. A császár benyomult Francziaországba, de döntő sikert nem birt kivivni. Augusztusban a porta és Ferdinánd közti fegyverszünet lejárt s a török Szlavóniában támadólag lépett föl. Ferdinánd Németországtól sem igen remélhetett segélyt, mert a császár tett ugyan némi engedményt a protestánsoknak, kik mindazáltal megújították a schmalkaldeni szövetséget. Ferdinánd utóbb (1538) ellenszövetséget kötött a katholikus fejedelmekkel, de magyarországi terveit ezek szintén nem akarták elősegiteni.
Mindez őt is nagyon hajlandóvá tehette tehát a békére. Mihelyt azonban észrevette, hogy János király puhulni kezd, hogy Budán is felülkerekedett a béke vágya, egyszerre őt ragadta el a harczias hangulat s szivós kitartással folytatta kisérleteit ellenfele megbuktatására.
Minél több engedményt tett János, ő annál többet követelt, s most ő nem akarta többé a ketté osztást, hanem János lemondását sürgette. A minduntalan megújuló béketárgyalások folyamán János annyira ment, hogy kész volt az eldöntést, a békeföltételek megállapitását Károly császárra bizni, kit követeivel fel is keresett. A császár azt óhajtotta, hogy János Budát adja át Ferdinándnak s fogadja örökösévé, ez meg ismerje el királynak s a megmaradt országrészt birtokában hagyja. A kibékülést Ferdinánd legidősebb fiának, a gyermek Miksa főherczegnek Budán leendő megkoronázása végképen megpecsételte volna. Eszméinek a császár III. Pál pápát is megnyerte. Ezt a pápát a magyar ügyek jobban érdekelték mint Németország dolgai2 s már 1535 tavaszán küldött követet Jánoshoz, a mivel akkor Ferdinándot nagyon megharagitotta. 1536 tavaszán a Rómában időző császár óhajára meg
egész ünnepélyesen készült külön követet küldeni Magyarországba, hogy ott a kiegyezést nyomatékosan elősegitse s azután az egyház nevében is szentesitse.
Követéül a június 9-iki consistoriumban Quignonius Ferencz bibornokot nevezte s útra indulását a hó végére tűzte ki. Károly császár sulyt fektetett a pápa beavatkozására, mert meg volt győződve, hogy János legalább alapul és általánosságban elfogadja a császár részéről ajánlott békeföltételeket s végleges hozzájárulását már is csak a pápai követ megérkeztétől teszi függővé. Mikor azonban a császár, ki személyes jelenlétével egészen a Habsburg-politika szolgálatába erőszakolta a curiát, az örök városból eltávozott, a szentszék magatartása is változni kezdett. Minél messzebbre távozott a császár Rómától, annál inkább foglalkozhatott a pápa a kitörő félben levő franczia-spanyol háborúval s annál kevésbbé tartotta saját érdekével megegyezőnek, hogy Jánosra a Ferdinánddal való béke érdekében nyomást gyakoroljon. Már augusztus 11-ikén fülmenté tehát Quignonius bibornokot a küldetés alól, mert, mint egy diplomata irja, a viszonyok János és Ferdinánd közt nem olyanok, hogy a pápának megengednék a legatus elküldését.3
Maga Ferdinánd sem óhajtotta a pápa beavatkozását, a császári bátyja által ajánlott alapon meg épen nem akart megbékülni.4 Hivei közül kivált a főpapok szólaltak fel a leghevesebben a pápai beavatkozás ellen.5 Három püspök és néhány főúr folyton háborúra ösztönzé Ferdinándot. „Ez rendes szokásuk a menekülteknek” – irja róluk a velenczei követ.6 De az emigráns-politika Ferdinándnál természetesen csak annyiban talált visszhangra, amennyiben saját érzelmeivel megegyezett. Bizalmatlansága a curia iránt annyira ment, hogy az állandóan udvarában levő Vergerio nuntiusnak kijelentette, hogy még az ő részvételét sem óhajtja többé a tárgyalásokban.7 E tárgyalások márcziusban Bécsben folytattattak. János királyt, ki hajlandó volt Miksa főherczeg koronázásába egyezni, Brodarics István, Verbőczy István és Frangepán Ferencz képviselték. E két utóbbi együtt érkezett s nagy fénynyel vonult be Bécsbe. A menetet 200 huszár teljes diszben nyitotta meg, azután nyolcz hatfogatú, biborszinű diszkocsi következett. Az elsőben Frangepán érsek ült két szerzetessel, a másikban Verbőczy, a többiekben a kiséret. Ferdinánd király igen szivélyesen érintkezett a követekkel, de csupán mint magánemberekkel. Nem is igen hajlott a békére s a tárgyalások csakhamar megakadtak. János követei Anna királyné közvetitését vették tehát igénybe. A királyné magyar földön született. Politikával nem szokott ugyan foglalkozni, de a legbensőbb szeretet fűzte férjéhez. Mint hitvesről és anyáról, házas életük tisztaságáról az egykorúak mindig az őszinte csodálat hangján szólanak. Kétségkivül a királyasszony is befolyásolhatta tehát férje politikai elhatározásait. Hozzá fordultak a magyar követek s Frangepán érsek a királyné szülőföldje szenvedéseit ecsetelve, könyes szemmel kérte föl, gyakorolja békitő befolyását férjére s tegye lehetővé, hogy a hosszú viszály kölcsönös engedménynyel egyenlittessék ki. A királyné legkegyesebben fogadta a tisztelgőket, de nem személyesen, hanem Thurzó Elek által, ki pedig kézzel-lábbal a béke meghiusitásán fáradozott, adta meg a választ. Ezt tisztán a politika, a János iránti engesztelhetetlenség sugallta. Azt mondotta, hogy Ferdinánd szintén óhajtja a békét, de abba, hogy János élethossziglan király maradjon, bele nem egyezhetik.
Elégedjék meg tehát János a nádori vagy alkirályi méltósággal s megfelelő évdijjal.8 E rideg álláspontnak újabb támaszt adott egy nagy török követség megjötte. Abból, hogy a szultán Ferdinándhoz követet küldött, azt a merész következtetést vonták, hogy megparancsolta Jánosnak, kössön minden áron békét ellenfelével. Nincs tehát immár választása, hanem kénytelen minden feltételt elfogadni s tulajdonképen kegyelemre megadni magát. Mindebben egy szemernyi igazság sem volt. János semmiféle utasitást nem kapott a portától s igy hideg vérrel mérlegelhette a bécsi ajánlatok előnyeit vagy hátrányait. Tanácsosaival, első sorban György baráttal értekezve, egyszerűen visszautasitotta a képtelen kivánságokat s legföllebb arra volt hajlandó, hogy a kezén maradt országrészért valami adót fizet Ferdinándnak.9
Ez a békekisérlet meghiusult tehát, s noha a fegyverszünet meghosszabbittatott, a bécsi udvar tovább szőtte harczias terveit. Sőt abban reménykedett, hogy a jövő évben Károly
császár segélyével rámérheti az utolsó, a halálos csapást János király uralmára. Evégből érintkezésbe lépett Péter moldvai vajdával, s Ferdinánd küldöttei csakugyan szövetséget kötöttek vele, mely szerint Péter visszatér a magyar korona hűsége alá s megszakitja öszszeköttetéseit a szultánnal.10 A szövetség azonban legfőkép János király ellen irányult.
Másrészt Budának árulás útján való megszerzését kisérlették meg. Úgy látszik, Laszky, ki adott szava ellenére Ferdinánd szolgálatába lépett, penditette meg ez eszmét.11 Később a szentbenedeki apát, azon ürügy alatt, hogy Ferdinándtól hoz leveleket, Budára érkezett s az őrség kapitányait titokban, nagy igéretekkel reá akarta venni, hogy a várat átadják. De az ármány kitudódott s az apát elfogatott.12
Végre beköszöntött a tavasz, az az idő, mikor Ferdinánd császári bátyjának segélyével akarta Jánost tönkre tenni. De vérmes reményei ismét nem teljesültek. A császár háborúba keveredett a francziával és a törökkel s éppen neki állt érdekében, hogy Magyarországban béke legyen. Minthogy pedig János követeivel kereste föl, ő is követet küldött, kinek kezében a béketárgyalásokat összpontositotta. A császár követe papi ember, Wese János lundi érsek volt, ki azonban a Dániában levő érsekségnek csak czimét viselte. Onnan elűzetvén, Károly császár szolgálatába lépett s kitünő diplomata hirében állt. Eszes, de kissé türelmetlen, ideges ember volt, heves, lobbanékony vérmérséklettel, ki hamar megharagudott, de hamar ki is békült. Azokkal szemben, kik eddig a béketárgyalásokat a Habsburgok részéről vezették, minden esetre egy nagy előnynyel dicsekedett, amennyiben vagyonilag nem volt a kiegyezésben érdekelve. Nem kellett attól félnie, hogy a két király kibékülése anyagi viszonyait, magánérdekeit károsithatná. Elfogulatlanabbul szentelhette tehát magát feladatának s itélhette meg az embereket, kikkel alkudoznia kellett. Csakugyan nem volt meg benne az a sok balvélemény és elfogultság, mely főleg személyi okokból táplálkozva, – ezt az érsek ismételten hangsúlyozta – a bécsi udvar embereit s Ferdinánd magyar hiveit vezette s az eddigi alkudozásokat meghiusitotta. Magának is meg voltak a saját bogarai, mint mindenkinek, aki egy idegen állammal, ismeretlen viszonyokkal áll szemben. De őt mégis első sorban megbizójának politikai érdekei vezették s azért tőle több sikert lehetett várni, mint elődeitől, kik, minden jóakarat nélkül, nem a békét megkötni, hanem a béketárgyalások ürügye alatt az ellenfelet inkább ámitani, félrevezetni igyekeztek. A nehézségek, melyekbe küldetése ütközött, már Bécsben kezdődtek, hova 1536 április 30-ikán érkezett. Ferdinándnak nem tetszettek a békepontozatok, melyeket a császár azon hitben, hogy öcscse meghajlik akarata előtt, állapitott meg. De Ferdinánd kifogást emelt és sehogy sem akart beleegyezni, hogy Jánost királynak ismerje el. Az érsek neheztelve emlitette a makacsságot, melylyel Ferdinánd, noha Magyarországon folyton tért veszit, inkább a mostani állapotok fentartásához ragaszkodik, semhogy engedményeket tegyen. Ferdinánd a császárhoz fordult s a pontozatok módositását követelte, mi sok időveszteséget okozott s az érsek csak júniusban indulhatott Magyarországba.13
János király Váradon fogadta a császár követét nagy ünnepélyességgel, lekötelező előzékenységgel, de épen nem siettette küldetése elintézését. Az érsek türelmetlenkedett, panaszkodott, néha hevesen kifakadt János ellen, ki csakugyan húzta-halasztotta az eldöntést, mert a békekötés, mely nagy áldozatokat kivánt tőle, nem volt reá nézve többé oly sürgető, mint egy évvel azelőtt. Viszonya a szultánhoz, mióta ellensége, Ibrahim nagyvezér megöletett, mindinkább a régi kerékvágásba terelődött vissza. Habár nem a föltétlen bizalom alapján nyugodott többé, egyelőre elég kielégitő volt, mert a szultánt más ügyek és érdekek foglalkoztatták. Jánosnak nem volt tehát kényszeritő oka siettetni a békekötést, sőt inkább óvatosnak kellett lennie, hogy ujra föl ne ingerelje a törököt. Óvatosságát a türelmetlen Wese félreismerte; akadékoskodással vádolta, ámbár János nyiltan, őszintén beszélt vele, csakhogy a maga és országa érdekeinek megfelelő politikát követett. Nem habozott kijelenteni, hogy a békével magára haragitaná a portát, melynek támadása ellen Ferdinánd sikeres védelmet nyujtani nem képes. Csak a császár hiusithatná meg a török részről fenyegető veszedelmeket.
A császár azonban örökösen a franczia királylyal veszekedik s igy nem segitheti a magyarokat. Legalább a franczia háború végét igyekezett tehát bevárni, hogy az akkor alakuló helyzethez képest hozza meg elhatározásait. E helyes álláspontról Wese érsek nem birta letériteni. Hasztalan ismétlé neki és tanácsosainak: végezzünk, mert Németországban van dolgom. György barát, kiről az érsek azt mondja, hogy ő a helyzet ura, nem a német, hanem a magyar érdekek szempontjából vitte a tárgyalásokat, melyek eredménytelenek maradtak,14 noha a fegyverszünet ismét meghosszabbittatott.
Ferdinánd hivei nem is bánkódtak volna ez eredményen, ha csakhamar egy váratlan esemény be nem következik. Már az őszszel hire járt s a hir Bécsbe is eljutott, hogy János hivei Kassa városát csellel vagy árulással hatalmukba akarják keriteni. Tudták tehát régóta, hogy forralnak valamit, de azért e kereskedelmi és katonai szempontból fölötte fontos város biztositására semmit sem tettek s Kassa deczember 4-ikén csakugyan a Jánospártiak kezébe került. János már tanult tehát ellenfeleitől, kik soha sem azért léptek vele megegyezésre, hogy az alkut megtartsák, hanem akkor és ott szegték meg a fegyverszünetet, mikor és hol azt jónak tartották. Ezúttal János követte példájokat s rátette kezét Kassára, melynek birtokában állása a felvidéken lényegesen megszilárdult.
Ferdinánd király nagyon megütközött a hitszegésen s Erdély elleni hatalmas támadással akart rá felelni.15 Harczi kedvét nem mérsékelték Károly császár békitő szavai, ki folyton intette, fogadja el János feltételeit. Testvére tanácsai ellenére Ferdinánd, mihelyt a hadműveletekre alkalmas évszak beköszöntött, utasitotta magyarországi csapatainak fővezérét, Fels Lénárdot, ne törődjék az újabban megindult tárgyalásokkal, hanem folytassa a hadműveleteket.16 Általában fegyverrel kezében akarta a tárgyalásokat folytatni s azon föltevésből indult ki, hogy meg kell Jánost félemliteni, különben nem lehet vele boldogulni. E politika sikerének azonban előföltétele az volt, hogy Ferdinánd megfelelő haderőt gyűjtsön magyar földön. Ijesztgetésekkel, erőtlen katonai tüntetésekkel Jánosra hatni nem lehetett, mert mióta a kincstartóságot György barátra ruházta, kincstára nem kongott többé az ürességtől, mint annak előtte. A barátban lelkiismeretes pénzügyminiszterre akadt, ki a közjövedelmeket nem harácsolta el s nem tűrte, hogy mások zsebre rakják. Jánosnak ez időben volt pénze, legalább olyan haderő tartására, mely Felset tétlenségre kényszeritse. Hasztalan ismételte tehát Ferdinánd a rendeletet, hogy előre kell nyomulni. Fels azt felelte, hogy csak azon esetre tehet valamit, ha megfelelő segélyt kap.17 Különben is magyar hiveinek harczkedve nagyon leapadt s most ők ostromolták a királyt, vegye figyelembe az ország nyomorúságát, züllő belviszonyait18 s kössön békét Jánossal. Maga az engesztelhetetlen Thurzó, addig a háború-párt feje, azt irta: „hazánk tönkre megy, ha semmi sem lesz a várt békéből”. De az udvarban egyelőre nem vették számba ezt a hangulatot s nem akarták a fegyvert pihentetni, mert azt tartották, hogy János serege nagyobb ugyan, mint Felsé, de csupa parasztból áll s keveset ér.
Párhuzamosan akarták a béketárgyalásokkal a hadműveleteket folytatni.19
Az értekezletek ezúttal Körmöczbányán tartattak, hová a lundi érsek azon utasitással érkezett, hogy minél többet követeljen s csak lépésről lépésre tegyen engedményt. A város, hol a tárgyalások folytak, maga is rosszul volt megválasztva, mert nagyon távol esett mindkét király udvarától, s ha valamelyik fél követének királyához kellett fordulnia, – ami minduntalan megesett – legalább három hétig eltartott, mig a válasz kezeihez jutott. János királyt kipróbált hive és diplomatája, Brodarics püspök képviselte; ez időben erősen békepárti, mint Frangepán érsek és Verbőczy István, de csak olyan békének hive, mely királyát nem veti prédául ellenfelének. A lundi azonban kezdettől fogva oly mederbe terelte a tárgyalásokat, hogy sikerre nem vezethettek. Nemcsak Kassa elfoglalása, a fegyverszünet sok más megsértése miatt emelt panaszt. Azt kivánta, adja vissza János az ellenpárt hiveitől elfoglalt javakat. Brodarics hajlandó volt rá, de azt az ellenkövetelést emelte, hogy Ferdinánd meg János király ősi, családi jószágait adja ki. Ezek fejében az érsek meg Erdélyt követelte. Egy másik követelése az volt, hogy csak Ferdinánd tarthasson országgyűlést és János arra is
kötelezze magát, hogy idegen uralkodóval nem lép többé diplomatiai összeköttetésbe. Maga az érsek figyelmeztette Ferdinándot e kivánságok képtelenségére, de utasitásaiban benn levén, köteles volt azokat Brodaricscsal közölni. Ferdinánd nem igen segitette elő a nehézségek eloszlatását. Még mindig több reményt helyezett Fels Lénárd nagyon is kétes hadvezéri, mint az érsek diplomatiai tehetségeibe. Igy Körmöczbányán lomhán haladtak a tárgyalások, noha időközben János Frangepán Ferenczet is oda küldötte, kiről a lundi maga elismerte, hogy a békepárt egyik fő-fő embere. De Frangepán sem boldogult. János helyesen fogta fel Ferdinánd és követe törekvéseit, midőn azt mondotta, hogy „úgy látszik, az egész országból ki akar engem túrni”. Hogy a czéltalan alkudozásoknak véget vessen, egyszerre Váczra helyezte át az értekezlet székhelyét. Oda azonban a lundi nem akart elmenni s igy az alkudozások ismét megszakadtak.20
Minthogy Ferdinánd nem az alkudozásoktól, hanem a fegyvertől várta az eldöntést, a tárgyalások megszakitása sem igen búsitotta. Csakugyan a fegyver döntött a béke ügyében, csakhogy nem ott és nem oly módon, ahol és minőben Ferdinánd remélte. Ő Felsben bizott, ki azonban többre nem tudta vinni afféle apró sikereknél, melyek az eldöntésre befolyással nem voltak. Ép oly kevéssé valósultak a moldvai vajdába vetett remények, ki nemcsak a szövetség kötelezettségeit nem teljesitette, hanem a szultán kivánságához képest egyenesen János király mellé állott, kinek viszonya a portával ez időben kielégitően alakult.
Mikor Kassa elfoglalása miatt Ferdinánd a portán panaszt emelt, ott követéhez, Sprinzenstein Ferenczhez a szultán – legalább ez az adoma keringett a magyarok közt21 – azt a kérdést intézte:
– Hol fekszik Kassa: Magyar- vagy Németországban?
– Magyarországban – felelt a követ.
– Úgy uradnak nincs mit panaszkodnia, – mondotta a szultán – mert ezt az országot én János gondjaira biztam.
De Sprinzenstein e kudarcz után sem szünt meg a portát János ellen ingerelni. Többek közt felvetette azt az eszmét, idézze a szultán Jánost Konstantinápolyba. De ez sem fogott.
Ellenkezőleg, a szultán kijelentette, hogy János halála esetén a magyarok szabadon választhatnak királyukul akárkit, csak Ferdinándot nem. Mindazáltal Sprinzenstein, noha küldetése teljesen meddő maradt, azzal a benyomással tért haza, hogy János halála esetére a porta mégis csak elfogadná királyul Ferdinándot. Sőt abból, hogy a portán János király halálának eshetőségével foglalkoztak, azt a merész következtetést vonta, hogy esetleg méreggel akarják láb alól eltenni.22
Ferdinánd eképen a török politika ez időbeli irányáról teljes tévedésben volt. Pedig a szultán akkor éppen nem viselte magát kétszinűen, hanem teljes őszinteséggel beszélt.
Ismételve kijelentette, hogy Magyarországot Jánosnak adta, hogy a Ferdinánddal kötött fegyverszünet csak az örökös tartományokra, nem pedig a magyar területre terjed ki;
Ferdinándnak nincs tehát joga Magyarországba hadat küldeni s ha János ellen hadakozik, ő vele is hadakozik.
Minthogy a szultán Károly császárral háborúban állt, magatartása Ferdinánd irányában más nem is lehetett. E magatartásból folytak azon örökös támadások, melyeket török részről a Ferdinánd kezén levő végek ellen Horvát- és Szlavónországban intéztek. A szultán megüzente a szlavón rendeknek, hogy békében hagyja őket, ha visszatérnek János hűségére. De nem tették, sőt ellenkezőleg, Ferdinánd lelkében fölébredt az az eszme, hogy Szlavóniában nagy műveletet indít, mely nemcsak e tartományt megvédje s a már török kézen levő várakat visszafoglalja, hanem az ott kivivandó fényes diadallal Jánost olyan békekötésre kényszeritse, melynek feltételeit maga szabja meg. Nagy buzgalommal látott merész terve valósitásához.
Összes örökös országaiban gyűléseket tartott, melyek pénzben és katonában nagy ajánlatokat tettek.23 Külföldön szintén segélyt igyekezett szerezni s bátorságát nagyban fokozta a pápa azon törekvése, hogy nemzetközi szövetséget alakitson a szultán ellen, ki Olaszországot is
támadással fenyegette. Ferdinánd Szlavóniát szemelte ki a hadjárat szinhelyéül, hol nagy
támadással fenyegette. Ferdinánd Szlavóniát szemelte ki a hadjárat szinhelyéül, hol nagy