írta : Arany János.
I. ének. A labanc Púk Mihály már tizenhét nap óta vívja Nagyida várát. Az élelem fogytán van és Gerendi Márton uram, a vár kapitánya avval az ürüggyel, hogy élelmet szerez, de avval a hátsó gondolattal, hogy vissza sem jön többé, magyarjaival kiszökik a várból és a védelmet Csőri vajda vezetésével a cigányokra hagyja. A cigányok nagy örömükben Csőrit, a maga indítványára, örökös vajdájuknak választják, azután a megmaradt élemiszerből nagy eszem- iszomnak látnak és ellövöldözik, vaktöltéssel, a puskaporukat.
II. ének. Púk Mihály a vak lövöldözést nem tudja mire vélni és cselt :gyanít, mert hogy a zaj ott benn nincs minden ok nélkül. Összehivatja tehát a haditanácsot.
Miután azok a fővezéri szóra
Hamar összegyűltek, gyülekeztek volna : Magukban a dolgot forgatók erősen : És annakutána hallgatónak bölcsen.
A vezér pediglen ágy alól kivonva
Egy nagy papírosat, mint egy szóró-ponyva, Xieterítteté a sátor közepére
És lehasaltak mind, körül a szélére.
Képzelhetni, milyen nagy volt az a levél, Amelyikre, festve, egész ország lefér!
Város, falu, erdő, hegy, folyóvíz, patak . . . Még hal is a vízben és az erdőn vadak.
Voltak azon gályák, hullámhányó tenger, Bozontos hegyek, mint egy-egy gubás ember, Kacskaringós folyók, találomra . . . mint a Dinnyeföldön mikor széjjelfut az inda.
Ott a tokaji hegy, mint egy cukorsüveg, Mellette mindjárt egy asszúboros üveg ; Ott a Hernád vize . . . híres folyam váltig, Azér’ mondják : nincsen párja a Hernádig.
Csonka tornyaival ott vagyon a vár is, Rajzban sem kisebb, mint ez a kalamáris ; őrzi nagy-kevélyen három szál levente, Egy a kapu előtt, kettő pedig benne.
Mindez, többel együtt, megvolt a levélen írva sok színekkel: sárgán vagy fehéren, Feketén, pirosán, kéken vagy irombán, Környülfeküvék hát a vezérek, mondám.
De sehogy se’ bírták belőle kinézni, Mit akarnak mostan Nagyida vitézi : Noha mind oly tudós képeket formálnak, Mintha a világon semmit sem tudnának.
Kezdődtek ugyan szép, tekervényes viták, Jegyezé utánok kilenc íródiák,
Sok papir elpusztult, sok tinta elfogyott, Akkor csapta feljebb a zsidó a rongyot.
Míg így tanakodtak a mi bölcs vezérink, Monda egy sovány úr (legyen neve Héring) :
«Sok szónak sok alja : én találtam e g y e t:
Uraim, nem látják ezt a magas hegyet % És rittig, ahová ő a körmét tette, Állott egy magas hegy, a várnak felette,"
Olyan, hogyha e hegy tetejére másznak, Kéményébe látni a várban a háznak.
Monda most vezér Púk, örvendetes arccal:
«Ami megvan írva, az, barátim, nem csal.
Könyvben a valóság: másról nem felelek ; Ki nagyobb hadvezér, mint e bölcs levelek.
«Hányszor összejártam az egész vidéket, Csetlettem, botlottam tapasztalás végett, Szemeim jól látnak, üveget is tettem : S ihol, e nagy hegyet észre nem vehettem!»
«Van biz’ ott hegy, ménkő!» csúfolódott Czibak, Hisz’ talán meglátná . . . még az is, aki v a k . . .»
Tovább mondta volna, de csak ennyit mondott, Mert nagyon lebőgték érte a bolondot.
«Oh, e felfödözés nekem igen drága ; Innen lövetem a várat szerte-széjjel, Ide vonszoltatom ágyúim az éjjel.»
Fogta hevenyében és a hegytetőre Ágyúkat rajzola, szájukkal előre ; S amint a sok ágyú Nagyidára lenéz, Reszketni látszott a három festett vitéz.
Tökéletes a terv, mi híja se látszik, Net.alántán még a kivitel hiányzik.
«A kivitel enyém» monda Púk kevélyen, A többi vezérek meghajoltak mélyen.
Azzal szétoszoltak, kiki ő helyére, Kiadá parancsait a had fővezére :
«Nosza, minden ágyú felállítva legyen,
* Nyugat felől, itt s itt, ez s ez magas hegyen!
«Az lehetetlenség» — «nincs lehetetlenség!
Ha nem bírja négy ló, hát nyolccal vitessék, Ha nem bírja el tíz, be kell fogni százat, S mindenik kerekét taszítsa egy század!»
Mint mikor valahol, sötét csendes éjen, Viszik a halottat fekete szekéren,
(Mert ha nappal volna, a nép botra kelne, Nehogy a határát jégeső elverje) ;
Nincsen egy hang, egy pisz, tengely sem nyikorog, Csak a lovak lába s kocsis melle dobog —
S tompán a koporsó kondul meg, ha zökken : Úgy vitték az ágyút az éjjeli ködben.
És már odaértek, hova céljok m enni:
De bizony a hegyből nincs ott semmi, semmi, Ellenben a kerék az agyáig lejár,
Lévén ott nem egyéb, — mint egy csúnya mocsár.
S mint a részeg ember, ha jó kedve feles, Elhagyja az ösvényt, másik útat keres, Hát egyszer csak süllyed, csak süllyed féllábbál, Felborul s nem gondol többé a világgal ; Bő nedvesség miatt megdűl, mint a búza, Csak úgy horkol aztán, a bőrt egyre húzza : Nem másként az ágyúk a puha mocsárban, Lefeküdtek húszán, visszamentek hárman.
«Gyihé! gyühé!» már most ; kezdődik a hő-hó,
«Gyihé! gyühé!» kiált a várbul az ekhó ; Reccsen a rúd, felhérc, és az ostor pattog ;
— Gúnyosan a várfal reá visszacsattog.
Ezalatt a cigányok elaludtak, csak Csőrit tartotta ébren a gond. Terveket kohol, ábrándokat sző, hogyan fogja Nagy-Cigányországot megalkotni és lemegy v pincébe, Rasdit, a varázslót megkeresni, hogy szerencsekártyát vettessen vele..
Ezért nem hallotta meg az ellenség nagy lármáját. Púk ellenben most újabb haditanácsot tart, amelyen Héring Cibakra támad :
Ha tudta, ha látta, hogy mi lesz belőle, Mért nem gátolá meg a dolgot előre?
Nosza, valamennyi mind Cibakra zúdul í
«Szörnyűség! cudarság, gyalázat az úrtul!
Maga is jelen volt, nézte, leste, várta : S egy szóval se mondá : ne vigyék a sárba!»
Csak a legöregebbik javasolja, hogy mielébb szeleljenek el onnan, mielőtt a várban észrevennék a dolgot, mert különben ebül járnak.
«Kettős úton halad az emberi élet : Egyik a gyakorlat, másik az elmélet,
S minthogy az elmélet, most. ezúttal, sáros : Hadd lám, a gyakorlat merre viszen már most?
A gyakorlat ez, hogy szedjük a sátorfát, S míg széjjel nem virrad, hordjuk el az irhát.»
A vajdának Rasdi, a vén cigánybanya persze csupa jót jósol 1 kincseket, aranyat. . . és a vajda ezenközben elalszik és látja is a nagy pompát, pénzt, aranyat kádszámra, paripákat, fegyver- és ruhatárat, rengeteg vörösnadrágot.
Felöltözteti és fölfegyverzi álmában cigányait.
III. ének. Megkezdi Púkkal a harcot is. Öröm nézni, hogyan készülnek a harcra emberei:
1 8 5
Legeiül a vajda, Dámival, Jónással, Nem győzi a bátor népet biztatással:
«Rohamra, cigányok!» eszeveszve ordít, S rohan a cigány, de előbb hátat fordít.
Kiáltozza Csőri: «Megálljatok! hó! hó!
— Vakmerő egy nép, de bokros, mint a jó ló — Szeméten szedett nép! ha meg nem állótok, A lesz belőle, hogy én is elszaladok.»
Sarkantyúba kapja tátos fehér lovát S így kiált, beérve szaladó táborát :
«Vitézek! na, látom bennetek a jó, vér:
Ha van ily sereg több — kössön fel a hóhér!
«Ez már a szilajságl ezt szeretem én, ha A legény nem lusta, szájatáti, léha . . . Úgy tudtok szaladni! úgy elgázolnátok Azt a cudar népet, csak felé futnátok!
«Nosza tegyünk próbát és forduljunk vissza!
Folyjon az ellenség vére, mint a Tisza!
Mert fogadni mernék a fehér lovamba, Hogy a győzedelem a kezem közt van ma.
«Hogy pedig hát senki a szemét ne féltse, Ágyúk villanása vagy füsti ne sértse : Parancsolom : kösse be most mindjár* k ik i;
Aztán csak utánam! aló, bátran, neki!»
Ez a módszer használ is. Vakmerő viadalokban, amelyekben az asszonyok is résztvesznek, mind egy szálig elpusztítják az ellenséget, végül csak Púk Mihály marad meg belőle — őt meg maga Csőri ( aki eddig is sok kárt tett az ellenségben) támadja meg, leszeli a fejét, de erre aztán Púk már-már szaladni kezd — a cigányok utána — és el is menekülne, ha meg nem botlanék a saját fejében.
De evvel Csőri már nem törődik, őt inkább a zsákmány — vagy három asztag bankó — fölszedése foglalkoztatja.
IV . ének. Diadalmasan megy vissza a várba, cigányai között szétosztja a hivatalokat, a hős Dundi asszonyt meg megkéri feleségül. Púknak is, aki a fejét a kezében hozza, megkegyelmez. Ám jön Dunáinak az elesett férje, Diridongó, párbajra hívja Csőrit és le is vágja. Csőri már maga is halottnak hiszi magát ! de sok lökdösésre, rúgásra fölébred és ott van körülötte — a régi rongyokban az egész cigányság. Reggel van és jelentik, hogy az ellenség a vár
187
alól vonul vissza. De a cigányok a puskaport az este ellövöldözték, az ellenséget nincs mivel üldözni, csak utánakiabálnak : «Örüljetek, /io#?/ porunk elfogyott /»
Ez kell csak Púk Mihályéknak : visszafordulnak, a három megmaradt ágyút a várnak szegzik és szorosan körülfogják a várat. Púk szalmát meg kéngyertyái hozat, hogy fölperzselje őket. Csőri azonban megkéri, hogy csak rajta álljon bosszút. Álmát még mindig valóságnak hiszi, fölrój ja Púknak, /fcogr?/ o irgalma&
volt hozzá és amikor az a fejét a kezében hozta, még ő biztatta, csafc tegye föly tegye föl ! Most sem kegyelmet kér, csafc az/ az e<
7
?/ß/, Äo#?/ családját láthassa — nem bánja, ezer/ még a kincseket is megmutatja. Erre már Púknak is fölragyog a szeme, megkegyelmez a cigányoknak, de amikor az álombéli kincset Csőri sehogyan sem tudja megmutatni neki — ebrúdon vetteti ki a várból a cigányokat.5. Egyéb eposzok.
Parodikus eposz az ókori görög Béka-egér-harc. A Homerosnak tulaj
donított hexameteres költemény tárgya a békák és egerek szörnyű harca.
A vérontás a homerosi hősök példájára folyik, az istenek beleavatkozása sem marad el, a költő hangja egészen eposzi, de a tárgy nevetségesen kis
szerű, ellentétben az eposzi stílus komoly hangjával. — Travesztált eposz Blumauer 18. századi osztrák-német költő Aeneise. A költő ebben az egykor annyira népszerű tréfás hőskölteményben modern köntösbe öltöz
tette át Vergilius ókori trójai hősét.
Az eposznak van még több faja is. — Az állateposz hősei emberi jellem
vonásokkal fölruházott s így többé-kevésbbé komikus megjelenésű álla
tok. — Az idilli eposz vagy polgári eposz a mai korba vagy a közelmúltba helyezi hőseit. Ilyen a német irodalomban Goethe Hermann és Dorottyája,.
— Ezek azonban mégsem igazi eposzok, mert ha az eposzi hang és eposzi szerkezet nagyjából meg is van bennük, az isteni beavatkozás és a csodás elem hiányzik belőlük.
MESÉK.
Az okos leány.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos leánya. Olyan okos leány volt, hogy hetedhét országra járt a híre. Meghallja ezt a király. Odaüzen, hogy van neki a padlásán százesztendős kendere, fonja meg aranycérnának.
A leány visszaüzen, hogy van nekik egy százesztendős sövé
nyük, csináltasson abból a király, aranyorsót, akkor szívesen meg
fonja az aranyfonalat. Azt csak nem kívánhatja a király, hogy az aranyfonalat haszontalan faorsón fonja meg.
Tetszett a királynak a felelet. Megint azt üzeni, hogy van egy lyukas korsója a padláson, foltozza meg, ha tudja.
Visszaüzen a leány, hogy fordíttassa ki hát a király a kor
sót, mert azt csak senki sem látta, hogy színéről foltoztak volna meg valamit.
Ez a válasz még jobban tetszett a királynak. Most meg azt üzeni, hogy menjen el a leány ö hozzá, de úgy, hogy mégse men
jen ; köszönjön is, mikor elébe ér, de mégse köszönjön; vigyen is neki ajándékot, ne is.
Erre a leány elkéri az apjától a szamarat, felül rá, aztán úgy megyen a királyhoz. Otthon egy galambot megfogott, szitával le
terítette és elvitte magával. Mikor aztán a király elé ért, egy szót sem szólt, hanem meghajtotta magát, aztán elröpítette a galambot a szita alól. így tehát ment is, nem i s ; köszönt is, nem is, vitt is ajándékot, nem is.
A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt fele
ségül vette. Népmese.
Jegyzetek. — Hogy személy szerint kik a népmesék szerzői, nem tud
juk. Valaki kitalálja és elbeszéli a mesét, mások módosítják és tovább adják, míg végre állandóbb alakot nyer. Az itt közölt mese Arany László és Gyulai Pál magyar népköltési gyűjteményéből való.