írta : Tompa Mihály*
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már A zúgó tengeren remélve, küzdve jár, Vagy a boldog világ előtt horgonyt v e te tt:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
R i a d l - P i n t é r - G á l o s : P o é t i k a f e l s ő k e r e s k . i s k . s z . 7
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont, Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valam i. . .?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok, A gazdag föld ezer virágtól mosolyog ; Ah, de azok neked mind ismeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A múlton épül az s az emlékezeten ; Örömeinkre színt s derűt titkon az ád, Mint a gyök adja a virág színét, szagát.
Szó nélkül távozál, — nem vádollak, hiszen, Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis, minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a k ebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon : Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét, Honnan vidám zene s pohár csengett eléd : Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át, Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha, aki fölnevelt, a kedves jó anya, Betegen, rongyosan elédbe állana : Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod’, a legszentebb anyát, Nehéz óráiban, rossz gyermek, elbagyád!
Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd Sápadt arculatát és könnyező szemét.
Mert akit szeretünk, míg ajka m osolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, ó népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj . . .?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mívelsz? Mi sors kiséri életed’ ? Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom, mit érzenél:
Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vígan barátkozál velünk : A kerti hárs alatt úgy elemlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres, De széked örökre üres maradt . . . üres . . .!
S ha koccan a pohár, — míg a meleg szavak A bujdosók nevét éltetve hangzanak, —
Nem hangzik össze jól, — csengése oly siket . . . Ó, hogyne volna az? — Hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék búsan utal reád . . . ! Bejárom a mezőt, a zúgó patakot, Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted’ s szilvásodat, Hol ápoló kezed nem nyes, nem oltogat ; Minden úgy elvadúlt, úgy elhagyatva van, Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel, Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele, Te voltál szívének virága . . . öröme . . .!
Befordulék hozzá : már sokkal csendesebb, Mélyen talált szivén beljebb vonúlt a seb ; Mint a láng elsőbben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk . . . ő is szólott, de keveset, — Kíméltem fájdalmát s nem említém neved’
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott Pedig te élsz. Élj is barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan ; Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, - Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak Hazádnak partiról majd visszaszállanak : Távol más világból, nagy tengerek felett, Küldd vissza nekünk e szíves üdvözletét.
Jegyzetek. — A költő kibujdosott jó barátja : Kerényi Frigyes. Az 1840-es években népszerű lírikus volt. A szabadságharc bukása után a fel
vidékről Amerikába vándorolt s 1852-ben megtébolyodva halt meg. — Tompa Mihály az önkényuralom és a kiegyezés korában sok bánatoshangú, haza
fias költeményt írt. Siratta bennük a nemzet sorsát s művészi kifejezést adott a magyarság borús hangulatának.
Magyarnak lenni. . .
írta: Sajó Sándor.
Magyarnak len n i: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre — lent Mosolygva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj ; Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valam i:
Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kúsza árnyak Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefényű fátylat szövögetnek És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Báterítik a titkos jövendőre . . .
Babmódra húzni idegen igát, Álmodni rólad : büszke, messzi cél S meg-megpihenve a múlt emlékűiéi,
Kergetni téged : csalfa délibáb! . . . Csalódni mindig, soha célt nem érve S ha szívünkben már apadoz a h i t : Bátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldúsrongyait . . .
— Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz : Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz! . . . Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent ; Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek ; Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába : Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá írtó jégverés . . . Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre : Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkául Bánk néz merően, irgalmatlanul S utunkat állja zordan, hallgatag . . . Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk’, Mely sírni késztő tréfát űz velünk
S mert sok bajunkat nincs kin rftegtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
— Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint' a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lakziján Nagyot rikoltni: hajrá, húzd cigány!
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk, hajh, nem tud megvirradni Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében, — Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek! . . . Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal —
S mikor már szívünk majdnem megszakad Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat. . .
* — Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz : Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz! . . . De túl minden bún, minden szenvedésen, önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok a la tt:
Ha küzködőn, ha szenvedőn, ha sírva : Viselni sorsunk, ahogy meg van írva ; — Lelkűnkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre S hozzátapadni örökkön-örökre! . . .
Jegyzetek. — Sajó Sándor a világháború és a trianoni békekötés kor
szakának hangulatát hatalmas erővel szólaltatta meg. Magyar faj szeretető ott izzik minden hazafias dalában, elégiájában és ódájában. Itt közölt köl
teménye a rapszódia felé Zajlik, de az elégiái enyhülés és megnyugvás meg
van a költemény befejezésében.
103
Az elégia.
Az elégia emelkedett hangú lírai költemény, mely a költő panaszait elmélkedő hangon adja elő. Az érzés, melyet az elégiaköltő kifejez : merengő panasz. A fájdalom már nem gyötri a költő lelkét, hanem méla elmélkedésre és szelíd megnyugvásra ösztönzi.
Példák az elégiákra. — A M o h á cs és a K i s g yerm ek halálára megilletődött hangon emlékezik meg két eseményről. A költő pana
szait adja elő mindkettő. Kisfaludy Károly a mohácsi vész gyászos következményeit idézi föl, Vörösmarty Mihály egy kis gyermeket sirat el. Észrevehetjük azonban, hogy a panasz nem heves, a fájdalom nem végletes. Mind a két költeményt csendes borongás mérsékli.
Mind a kettőbe némi vigasztalás vegyül. Hasonló jellemvonásokat mutat Eötvös József B ú c s ú, Tompa Mihály L ev él egy kibujdosott barátom u tán és Sajó Sándor M a g y a rn a k len n i című költeménye.
A görög költészetben minden disztichonban írt költeményt elégiának neveztek. Voltak elégiáknak nevezett csatadalok, szerelmi énekek és tanító költemények. Híres görög elégiaköltő v o lt : Tyrtaios. A rómaiak k özött:
Ovidius. Az elégia Ovidius műveiben gyakran heroida vagy episztola for
májában jelent meg. A heroida (hősi levél) voltaképen hel/zetdal. A költő mondái vagy történeti személyeket szerepeltet bánkódó vallomásokkal.
Az episztola (verses levél) levélformában tolmácsolja a költő érzelmeit.
Az elégikus hang a magyar költészetben nagyon régi. A török idők óta sok panaszos énekben hangzott föl a magyar nemzet siralma. Költőink Balassa Bálint óta sok szép elégiát írtak. A legnagyobbak közül elég Vörös
marty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János és Tompa Mihály nevét emlí
tenünk.
EPIGRAMMÁK.
írói érdem.
írta: Kazinczy Ferenc.
Szólj s ki vagy, elmondom. Ne tovább! Ismerlek egészen.
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés,
íz, csín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés : íz, csín, tűz vagyon a versbe’, ha mesteri mű.