írta : Berzsenyi Dániel.
Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva s e jt :
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,1 Melyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek a te Bölcs kezeid remekelt csodái.
Te hoztad a nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldököd
Ronthat s teremthet száz világot2 S a nagy idők folyamit kiméri.
71
Téged dicsőít a zenit és nadir,3 A szélvészek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan ha lelkem záraiból kikéi S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, btt eléri.
\ m
Addig letörlöm könnyeimet s megyek Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb telkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sírom éjjelét ! Zordon, de ó, nem* nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád! Ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.
Jegyzetek. — Ez a költemény : himnusz. Olyan óda ez, mélyben a költő vallásos érzelmeiről ad számot. Tárgya a legfenségesebb : az Isten.
Berzsenyi Dániel a Jegmagasztosabb gndolatokat is könnyedén fe
jezte ki a rendkívül megkötött görög-római versformákban. Milyen meg- ragadóan írja például a múlandóságról:
Ó a szárnyas idő hirtelen elrepül
S nűnden mivé tűnő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés) minden az ég alatt, Mint a kis nefelejts,' enyész.
1 Aether Uránjai: a világűr legtávo
labb eső bolygói. A Neptunus bolygó, mely még az Uranusnál is távolabb van, Berzsenyi Dániel idejében még ismeretlen volt.
2 Zeus isten szemöldökének egyet
len rándulására, az ókoriak hite sze
rint, megrendült az egész Olympus.
3 A legnagyobb magasság és a legnagyobb mélység.
Himnusz.
Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Haj, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben S elsujtád villámidat
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének! Kard nyúlt barlangjában, Szerte nézett s nem leié
Jegyzetek. — Kölcsey Ferencnek ez a költeménye leghíresebb nemzeti énekeink egyike. (1823.)
73
Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink A hosszú harc alatt.
És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran k iált:
«Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!»
Jegyzetek. .— Vörösmarty Mihálynak ez a halhatatlan költeménye magyar nemzeti énekké vált. (1837.)
♦A Szózat — olvassuk Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzában — min
denre hivatkozik, ami újjászületése küzdelmében csak lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az ön
bizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhe
tünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan.
Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk s ez már magában lélekemelő.
Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lü*át eddigi kétségbeeséséből ; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafihűségre lelkesíti.
Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a kereszténységnek és szabadságnak tett szolgálatokat ; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harcát. S nem
csak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek közt ; a múlt szolgá
latai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt*
könnyet sírjára, ha vesznie kell ; de nem fog gyáván veszni : a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve*
mennyi hit a balsejtelmek közepett, mennyire uralkodik mindkettőn az elszántság! . . . .
E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lön, ma is az*
a léteiéért és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lön vágyaiban*
annál kevésbbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna n ek i: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá : a jóslat még nem teljesült*
ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg ; midőn újra összeszedte erejét, a Szózat zendült meg ajkán s az kiséri folyvást minden ünnepélyesebb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafi-lírájának s vannak művek*
melyek esztétikai tekintetben felülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki.
A szabadság és diadal ditirambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései k ö z t; a nemzeti mély melanchólia, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szemé
ből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál.
Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzde
lem, melynek szüleménye, célt nem ér s a magyar létele önmagához méltóan nincs biztosítva.»
7 5
Volna szívem, felszökelne Mint a kút,
Borban a gond megbetegszik, Él a kedv.
Ideje, hogy ébredezzen Valaha :
Most kell neki felvirúlni, Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
«Jól teszi!
Okkal-móddal meg nem árthat A szeszi ;
Rajta társak hát, igyunk egy Huzamost ;
Bú, szerelmek, házi gondok Félre most ;
A legszentebb- s legdicsőbbért Most csak bort,
Egymást értve, boldogítva Ily egy nép
S most hadd forrjon minden csepp
Mint a vér, (bor,
Melyet hajdan frigyben ontott Hét vezér ;
S mint szikrája a szabadba*
Felsiet:
Úgy keresse óhajtásunk Az eget.
Légyen minden óhajtásunk Szent ima
Bizton álljon sérthetetlen Jog alatt.
77 Jegyzetek. — Ez a költemény : ditiramb. Olyan óda ez, melyben a költő nemcsak a bor mámorát fejezi ki, hanem lelkesedésében fenséges gon
dolatokat öltöztet művészi formába. A költő izgatott gondolatmenete, csa
pongó hangulata, fel-felszökkenő jókedve, gyors átcsapása a mélabúba : mind ez nagy művészettel jelenik meg a Fóti dal-bán.
1 Ezt a költeményt Vörösmarty Mihály 1842 október 5.-én Foton Fáy András szűre tjén olvasta fel először barátainak, akik nagy lelkesedéssel
fogadták és Fóti dalnak keresztelték, amibe a költő szívesen beleegyezett.
2 Azaz a hal alárendelt szánal
mas állat, mert a vízben él.
Homér és Oszián . . .
írta: Petőfi Sándor.
Hol vannak a hellenek és hol a kelták?
Eltűntének ők, valamint Két város, amelyet A tengerek árja benyel,
Csak tornyaik orma maradt ki a v íz b ő l. . . E két torony orma : Homér s Oszián.
Koldús vala az,
Királyfi emez. Mi különbség!
De egybe’ hasonlatosak : Mind ketteje vak volt.
Szemfényeiket tán
Lelkűk lobogó tüze, önnön Dicsőségük ragyogása vévé el?
Nagy szellemek ők! Ha varázskezeik Érintik a lant idegét,
Mint Isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. — Halljátok Hornért?
Dalában a mennyei bolt
Egy csendes örömnek örök mosolya, Ahonnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra És bennük a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben
Játékidat, ó gyönyörű szerelem.
S látjátok amott Osziánt?
Az éj szaki tenger örök ködű földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben És feljön a hold,
Mint a lemenő nap, Oly vérvörösen
S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül
A harc mezején elesett daliák Bús szellemei.
Minden mi világos, Minden mi virágzó
Dalodban, ó koldusok őse, Homér.
Minden mi sötét, Minden mi sivár
Dalodba’, királyi utód, Oszián.
Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián!
Eljőnek az évek
Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyörtelenül, ó de Ti szentek vagytok előttök ; Mindenre a sárga halált lehelik,
Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!
Jegyzetek. — Homeros két eposza az ókori görög irodalom örökértékű remeke. Oszián énekeire, a középkori angliai kelták elbeszélő költészetének maradványaira, a 18. században fordult Európa figyelme. A déli és északi világot ódái szárnyalású költeményében művészi erővel jellemzi amagyar költő. Ódája már átmenet a rapszódiához.
Egy gondolat bánt engemet
• • •írta: Petőfi Sándor.
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, Istenem, Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le . . Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép, Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval:
«Világszabadság!»
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyugatig S a zsarnokság velők megütközik : Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül ; S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva!
Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!
Jegyzetek. — Ez a költemény : rapszódia. Olyan óda ez, melyben a heves érzelem szinte áttöri a kompozició és versforma egységét. A nagy lírikus ebben a költeményben megjövendölte halálának körülményeit.