ságai : 1. A tárgy fensége. 2. Az erős indulat. 3. A magas szárnyalás. 4. A méltóságcs versforma.
Az óda fajai:
1. A hősi óda, más néven nemzeti vagy ünnepi óda.
2. A bölcselő óda, más néven erkölcsi óda.
3. A vallásos óda vagy himnusz.
4. A fenséges szárnyalású bordal vagy ditiramb.
5. A korlátlan csapongású óda vagy rapszódia.
Az ódákat nemcsak tartalmi sajátságaik szerint oszthatjuk töl, hanem versformáik s ezzel egybefüggő stiláris eltéréseik szerint is.
Ilyen értelemben az óda kétféle : vagy klasszikus óda, vagy modern
az első kiváló mestere.
Példák az ódákra. — 1. Hősi óda : A m agyarokh oz (Berzsenyi Dániel), S zózat (Vörösmarty Mihály), S zéch en yi em lékezete (Arany János). — 2. Bölcselő óda : R o m é r és O szián (Petőfi Sándor). — 8. Val
lásos óda : F oh á szk od á s (Berzsenyi Dániel), H im n u s z (Kölcsey Ferenc).
— 4. Ditiramb : F ó t i dal (Vörösmarty Mihály). — 5. Rapszódia: E g y gondolat hánt engem et (Petőfi Sándor), É n e k egy rút arcról (Sík Sándor),
E red j, ha tudsz (Végvári).
A legnagyobb görög ódaköltő Pindaros volt (Kr. e. 5. század). Ódáiban fenséges nyelven magasztalta a görög nemzeti versenyek hőseit. — A rómaiak halhatatlan ódaköltője Horatius (Kr. e. 1. század). Bölcselő szellemű ódái példaképül szolgáltak közel két évezred ódaköltőinek.
A magyar ódaköltészet kezdetben Horatius nyomán indult. — A 19.
század első negyedében Berzsenyi Dániel, második negyedében Vörösmarty Mihály áll ódaköltőink élén. — Megragadó ódákat írt Petőfi Sándor és Arany János. — Az ódában és mellékfajaiban líránk igen gazdag.
E L É G I Á K .
Mohács.
írta : Kisfaludy Károly.
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Holló szárnyaival lebegett a zordon enyészet S pusztító erejét rád viharozta dühe S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tömöri! Büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szűk vala egy ország: Be kicsiny most néma lakásod!
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
N yugodj! Rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse, A békítő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szívet tele sok szép földi reménnyel Sujta le kegytelen itt a riadó csatavészi
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifjú talála, Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még.
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva Száguldó paripák vasszegű körmük alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az utón váró hive friss koszorúval, Nem jön-e bajnoka még, félve remélve vigyáz ; Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arca tüzel s keble feszülve haboz.
Ah, de hiába tekint a távol lenge ködébe:
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét s gyönge virágként Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hűség csöndes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad, kő se mutatja helyét, ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe fürösztve vasát.
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínyli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszú sörénye lobog ;
Elszáguld, hazatér s így hírli vitéz ura hunytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat ; S míg sűrű könnye apad s ő is hű férje után hal
S a kiürült háznak csak düledéke marad :
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait így temeti.
• Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét, A meggyőzöttnek csillaga véle tűnik.
Így hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben S a feledékenység éje borítja nevük!
Hantra dűl a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját És nem tudja, kinek hős pora nyugszik alatt.
Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka, A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
_A csatasíkon mély borulattal ballag az utas, Elgondolva, minő kétes az emberi sors ;
Néz és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét, Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren, Mintha födözgetné, hogy ne tekintse szemünk : Ott vergőde Lajos, rettentő sorsú királyunk,
Sülyedező lova érc-himzetű terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét ; nincs, nincs, ki segítse, Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánc.éla fakó lesz S összezúzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kínos, s kegyalak, neked életed így tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt!
Ifjú valál, örvényt nem sejtvén, szörnyen adózál, Szendergő porodat béke lebegje körűi!
Hajh, ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk történ törve hányát la erőnk.
A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra, Nem, nem az ellenség, ön fia vágta sebét!
Gyászemlékű vidék! Mi sok Ínség kútfeje lettél, Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Szolimán gőgjét Buda ormai nyögték S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!
Birtok nem vala már : idegen lett a magyar itthon, Félhold kérkede szét városi tornyairól! . . . El ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre:
Üj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most S égve honért, bizton nézzen előre szemünk.
És te virulj, gyásztér, a béke malasztos ölében, Nemzeti nagyiétünk hajdani sírja Mohács!
Jegyzetek. — Kisfaludy Károlynak ebben a pompázó stílusú elégiájá
ban (1824) a múlton való bánatot a jövő reménye váltja fel. Szerkezete : I. Bevezetés : a költő üdvözli Mohács mezejét (1— 6). -— II. Megsiratja Tomorit, az elesett fiatal vitézeket és Lajos királyt (7— 70). — III. A mohácsi vész okai és következményei (71— 82). — IV. Befejezés : a jövő reménye é&
búcsú a csatatértől (83— 88).