Sokan aggódva látták a Szegedi Szabadtéri Játékok 1967. évi műsortervében a Hamletet. Tény, hogy e játékok eddigi műsoraiban túlnyomórészt olyan m ű v e k (drámai és zenedrámai) szerepeltek, amelyek rendezés, színészi-énekesi játék, elő-adás szempontjából monumentális koncepciót, stílust s a produkció során a monumentalitás hatásának kiváltását követelték, sok szereplőjükkel, h a t a l m a s tömegjeleneteikkel, óriási térformáikkal. Divatos esztétikai kifejezéssel azt m o n d h a t -nánk, hogy a Dóm téren színre vitt alkotásokra és a belőlük kibontakozott pro-dukciókra az extenzív totalitás volt jellemző, persze a drámai inkomplettség, tömörítés, képekbe, jelenetekbe való szorítottság határain belül. Nos, az egyik aggály éppen ezzel kapcsolatban adódott: Köztudott, hogy a Hamlet n e m való óriási színpadra, monumentális méretű szabadtéri színpadra meg éppen nem, bo-nyolult filozófiai-etikai és politikai problematikája, cselekménye, rendkívüli in-tenzitású lélekábrázolása, többnyire zárt, kisméretű térformái következtében.
(Tévedések elkerülése végett: E jellegzetességek együtt teszik problematikussá a Hamlet szabadtéri előadását!) Lehet a Dóm téren színre vinni Shakespeare e m e remekét — mondták a tamáskodók —, nemes, szép vállalkozás, népművelési s z e m pontból pedig rendkívül hasznos is, de minek, mikor e vállalkozásnak a m ű i m -manens értékrendszere, s t r u k t ú r á j a teljesen ellentmond?
Az sem volt sohasem elhanyagolható szempont a Játékok történetében, hogy az itt színre kerülő művek előadásának egyik s legmonumentálisabb szereplője — kulisszája, ha úgy tetszik — a dóm, s ettől a most m á r Európaszerte híres h á t -tértől, hatáselemtől nem lehet a tervek készítése közben, valamint a rendezés és a játék folyamatában eltekinteni. Annál inkább nem, mert a világhírű példák, a dubrovniki, salzburgi szabadtéri előadások, vagy a szerényebb hazai test vér vállal-kozás, a gyulai várszínház produkciói a környezet szereplő-jellegét túlnyomórészt figyelembe veszik. (Nem akarunk mindenáron bölcsnek mutatkozni, de az is tény, hogy ha nem játszatják az említett fesztiválokon a környezetet, rögtön felzendül a protestáló kritika szava, s kritika ide, kritika oda, ellentétek, ellentmondások ke-letkeznek a darab és a környezet, a rendezés és a szcenikai tervezés stb. között!) így az aggályokat az is táplálta, hogy miképpen a d j a m a j d a dóm a Helsingörbep történtek hátterét, mennyiben lehet felhasználni legalább a hatalmas t e m p l o m
Sziluettjét a szcenikai tervek elkészítésénél és megvalósításánál?
Nem kívánunk feleleveníteni meghaladott vitákat és kritikai szempontokat, amelyek a tavalyi Tragédia-rendezés körül gyűrűztek és uralkodtak, legkivált-képpen pedig nem óhajtunk ízléstelen célzásokat tenni ezekre. Pusztán a törté-nelmi igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy a k a d t a k n e m kevesen olyanok is, akik egyszerűen a rendezőtől, Vámos Lászlótól féltették a produkciót, igazában véve a Hamletet. E nagy fantáziájú s immáron külföldön is ismertté vált ren-dező — figyelembe véve a közönség jelentékeny részének kulturális színvonalát (s ezt korántsem arisztokratizmusból mondjuk, i n k á b b a szabadtéri játékok szervezőinek információira támaszkodva — filozófiai revüt csinált a Tragédiából. H a -sonló felfogásban rendezték m á r Madách halhatatlan m ű v é t a Tragédia előadásai-n a k törtéelőadásai-nete folyamáelőadásai-n, s az ilyesfajta reelőadásai-ndezés mielőadásai-ndig egy adott kór és közöelőadásai-n- közönségének igényeit is szolgálta. Vámos nyilvánvalóan a r r a gondolt, hogy a T r a gédia soksok gondolata, filozófiával való telítettsége erőteljes, hatásos képi á b -rázolást, felfokozott hatású, ötletgazdag, .maradandó nyomot hagyó látványosságot kíván, s nem vitás, hogy elképzelésének megvalósítása közben túlzásokra is ragadtatta magát. Mindenesetre vállakózása olyan próbálkozás volt, amely tisz-teletet érdemel, éppen a kísérlet színhelyének — m i n t m á r mondottuk — közön-ségigényének figyelembe vétele miatt. N e m lesz-e a Hamletből is ilyen történelmi '942
revü — tették fel a kérdést a különben többnyire tiszteletre méltó alapállásból vi-tatkozók —, s bizonygatták jó előre, hogy ennek az elképzelésnek a m ű jellege, szerkezete stb. teljesen ellentmond.
Vámos közben mintegy előtanulmányokat folytatott szegedi Hamlet-rendezé-séhez a mű hannoveri színrevitelével. Az elmúlt év őszén e német színházban tu-lajdonképpen a Madách Színház emlékezetes és Európa-szerte híres Hamlet-elő-adás eredményeit fejlesztette tovább. A honi kritika nem nagyon figyelt fel erre a külországi rendezésre, pedig a hannoveri produkció több tendenciája, törekvése a mostani szegedi eredményeket is magyarázza. (Annak figyelembevételével mond-j u k ezt, hogy t u d mond-j u k : a németországi kőszínházi előadás, a német hagyományok tiszteletben tartása és a német közönség igénye szintén sajátos koncepciót és megoldást követelt.) „Ez a Hamlet a legemberibb, amit én valaha láttam" — írja a hannoveri előadás egyik német kritikusa, Gerhard Schüler. „Vámos a. szöveget engedi játszani — í r j a Wolfgang Tschechne —, és nem ő játszik a szöveggel."
Ugyancsak ő állapítja meg, hogy a magyar rendezőnek „csodálatra méltó érzéke van a lélektani mozzanatok színészi megjeleníttetéséhez. Ez a megindító lélek-ismeret a legnagyobb és lenyűgöző többlete az előadásnak". Wolfgang Schlüter azokkal száll vitába, akik hosszúnak t a r t j á k az előadás időtartamát: „A megsza-kítás nélkül egymásba kapcsolódó jelenetek közben nem akadtak ún. holtpontok (külön elismerést érdemelnek ezért a kosztümös díszítők és műszaki apparátus többi tagja). Vámos rendezésében minden a legtökéletesebben összekapcsolódik: az udvari, tumultus és a melankolikus egyedüllét, a drámai erő, amely a végén őrjön-géssé fokozódik és a monológok szemlélődő csendessége, a hangos vagy csak egé-szen halkan elejtett élcek, megjegyzések és a finom érzékenység." Ezek a kritikai megállapítások a r r a utalnak, hogy Vámos hannoveri rendezése nem a dekorati-vitás, a sokszor fárasztó ötletgazdagság jegyében született meg, hanem — mintegy a budapesti rendezés eredményeit továbbfejlesztve — az intenzív totalitást szolgálta.
Nos, talán éppen a hannoveri rendezés folytatásaképpen mutatis mutandis, Vámos a Dóm téren valami egészen mást produkált, mint amit a színházi közvé-lemény jelentékeny része várt tőle. Mindenekelőtt konstruált — Székely László közreműködésével — egy zseniális színpadképet: Nagyobbrészt érintetlenül hagyta a dóm homlokzatát, s ezzel biztosította a vöröslő falak, a két hatalmas torony, e lándzsaszerűen égnek meredő épületrészek komor, fenyegető hatását. A színpadon óriási bástyatornyokat helyezett el, barnás-vöröses, rusztikázott felülettel ellátva, amelyekkel a legváltozatosabb térformákat biztosította, felhasználva a modern távközlési technika legújabb vívmányait. E tornyok felfokozták a tornyok adta fé-lelmetes hatást, s minden néző számára azonnal és félreérthetetlenül szimbolizál-t á k a helsingöri környezeszimbolizál-t börszimbolizál-tönjellegészimbolizál-t, szimbolizál-terrorhangulaszimbolizál-tászimbolizál-t. Nem engedeszimbolizál-tszimbolizál-t a dekorativitás csábításának a bútorzat megtervezésénél sem. Kevés, nagyméretű, végsőkig stilizált bútort helyezett el az intimebb környezetben játszódó jelene-tekben, s ezek — tréfásan szólva — már éppen hogy csak bútorok, viszont ko-mor dísztelenségükkel, dúrván kiképzett jellegükkel, kort is alig jelző motívumta-lanságukkal jól kapcsolódtak a dán királyfi börtönét jelképező bástyákhoz, s itt jegyezzük meg, hogy egyúttal azt a szcenikai tendenciát is képviselték, amely még mindig ritka a mi sokszor túlságosan is agyondíszített, túlzsúfolt magyar szín-padjainkon. (Ez alól különben a szegedi szabadtéri játékok színpadképének több-sége sem kivétel!) Mindehhez párosult még Vámos ama törekvése, hogy lehetőleg minél kevesebb dekorativitás, teatralitás nyilvánuljon meg a totál-jelenetekben;
lemondott a nagy tömegek mozgatásáról, s csak a r r a törekedett, hogy a szabadtéri színpad által nyújtott nagyobb lehetőségek a szöveget, a játékot, a gondolatot szolgálják. Monumentális zárt világot teremtett így meg a tragédia méltó keretéül, teljesen ú j elgondolással és szcenikai koncepcióval ugyanazt a zárt világot, amely a budapesti és a hannoveri előadásnál megvalósult. „Hamlet világképének forra-dalmisága — írja Arnold Kettle A Hamlettől a Learig című tanulmányában — a b b a n áll, hogy ő a zsarnokságot, gyilkosságot, embertelenséget nem csupán s a j n á -latos visszaélésnek látja, hanem a dán királyi udvar törvényszerű gyakorlatának és lényegének, nem csupán egy elfogadható társadalom foltjainak, hanem egy olyan életforma szerves részének, amely immár elviselhetetlen a számára." Ezt a fő gondolatot fejezi ki nagyszerűen Vámos László szegedi Dóm téri Hamlet-szín-padképe, amelyet az utóbbi évek egyik legkiválóbb szcenikai megoldásának tar-tunk, korszerű eszköztelensége, nagyvonalúsága, a környezethez kitűnően alkal-mazkodó jellege, a mű eszmei mondanivalóját, hangulatát, világát tökéletesen ki-fejező volta miatt. Ügy gondoljuk, hogy ez az a szcenikai tendencia, amelyet az elkövetkező években követni kellene, természetesen mindig alkalmazkodva a
kérdéses m ű struktúrájához, gondolatvilágához.
A jól sikerült színpadkép tiszta, puritán játékra inspirálta a Madách Színház '943
különben is jól összeszokott együttesét. S itt is meg kell jegyeznünk v a l a m i t : E sorok írója nagyon sok nyári produkciót látott — m á s u t t is — mind a m ú l t b a n , mind a jelenlegi nyári időszakban. Valamennyinek közös problémája, m o n d j u k meg őszintén, h i b á j a is volt a kevés próbából eredő összeszokottság, érettség h i á -nya. A szegedi Hamlet nem indult ilyen hendikeppel: Egy nagy szériában, m a g y a r viszonyok között szokatlanul nagy szériában játszott előadást kellett á t p l á n t á l n i egy monumentális színpadra — s ez m á r eleve biztosította a színészek j á t é k á n a k stílusbeli összehangoltságát, az alakítások egyenletesen jó színvonalát. Ezért is le-hetett a Dóm téri közönség s z á m á r a a szabadtéri Hamlet zavartalanul nagy élmény, hála persze a kitűnő technikai felkészültségnek. Mindössze annyi a m e g jegyezni valónk a színészi játék általános értékelésével kapcsolatban, hogy az ö n -nön hangszerének, o r g á n u m á n a k szabadtéri színpadra való áthangszerelése • n e m mindenkinek sikerült — s ez egy kicsit az első aggályra utal —, csak a k i t ű n ő Gábor Miklósnak, az alakítását lényegesen továbbfejlesztő A j t a y A n d o r n a k és a z örökifjú Kőműves Sándornak. Gábor Miklós — akinek beszédkultúrája k ü l ö n b e n is legkiválóbb kortárs-színészkollégái közül, o r g á n u m a is a legszebbek közül való
— virtuóz módon töltötte be hangjával az egész Dóm teret, s alakítását több ponton még tovább is fejlesztette a budapestihez képest. Üjból Arnold Kettle t a n u l mányából idézünk: Az a Hamlet volt ő a Dóm téren, aki „többé n e m képes é r t é k -ítéleteit és tetteit a konvencionális XVI. századbeli királyfi elfogadott premisszáira alapozni. Többé nem úgy viselkedik, ahogy herceghez illik, h a n e m úgy kezd visel-kedni, mint ember, a tizenhatodik század embere, akit átitatott az ú j h u m a n i z m u s szelleme, s felajzottak fejlődő és izgató lehetőségei". Gyötri az ellentmondás a lehetőség és a tények között, a valóság és a látszat között, s a G á b o r - H a m l e t
„dilemmája azért oly nehéz, mert világosan felismeri — s ez lelki n y u g a l m á b a kerül —, hogy neki kell helyretolnia a kizökkent időt, ha m a g a is vissza a k a r zökkenni a rendes kerékvágásba".
Mindez persze m á r a budapesti alakításban is „benne volt". Valami azonban, mint m á r említettük is, sokkal jobban sikerült, éppen ezen a szédületesen nagy, szándékosan általánosabbá tett színpadon: Gábor alakítása a régebbinél m o d e r -nebb ízűvé vált, s itt újból meg kell jegyeznünk, hogy nyilvánvalóan azért, m e r t mintegy szárnyakat, inspirációt kaphatott a korszerű színpadképtől is. Ü j b ó l A r -nold Kettle gondolataihoz térünk vissza: „Hamlet d i l e m m á j a lényegében a m o d e r n európai intellektuel d i l e m m á j a : eszméi és értékítéletei mélységes ellentétben áll-nak cselekedeteivel. Gondolkodás és cselekvés különvált, elsősorban azért, m e r t a hatalom olyan osztály kezébe került — Kettle nyilvánvalóan a polgári vagy félig polgári társadalmakra gondol! —, amelynek a felfogását minden emberséges e m ber kénytelen megtagadni. Az értelmiség ezért m i n d gyanakvóbban tekint a h a -talomra és a cselekvő magatartásra, s fizikailag egy olyan világba vonul vissza, amely távol esik az életbevágó hatalmi döntésektől, szellemileg pedig a z eszmék és a művészet birodalmába, amelyet többre becsül a tettek világánál, és igyekszik megvédeni a cinikus célszerűség züllesztő betörései ellen." Gábor H a m l e t j e itt, Szegeden lényegesen több volt egy XVI. századi hősnél; alakítása m a g á b a s ű r í t e t t e az elmúlt századok értelmiségi vívódásainak, pokoljárásainak kínjait, gondjait, hogy aztán a mi korunkhoz, társadalmi valóságunkhoz kapcsolódva — a szó leg-egyetemesebb, de legkonkrétabb értelmében is — megkísérelje „a hajótörött emberi méltóság megmentését és a filozófiai idealizmus elvetését", rádöbbenve a r r a , hogy
„a valóságos világban cselekedni kell, ami pedig nagy emberi győzelem".
Csodálkozva láthattuk, hogy Gábor Miklós mellett éppen a két „nagy öreg", Ajtay Andor és Kőműves Sándor alakítása volt még kiemelkedő, a régebbi e r e d -ményeket továbbfejlesztő. Szokás volt nálunk régebben mintegy vén bohócnak, csacsogó-fecsegő, sima modorú udvaroncnak ábrázolni Poloniust. A j t a y jól látja, hogy Ophelia és Laertes atyja ennél lényegesebben, több, a fentebb említett t u lajdonságok magatartásának csak erőszakosan kiemelt, felnagyított, s n e m is m i n -denben helytálló vonásai. A f ő k a m a r á s valójában „felelős személy, aki a m a g a működési területén pontosan tudja, mit c s e l e k s z i k . . . politikai machiavellista, erkölcsileg, mint ahogy Hamlet a szemébe mondja, h a l k u f á r " , borzalmat, emberi nyomorúságot és árulást képvisel. Mindent összevetve A j t a y alakításának súlya van, Poloniusa emlékezetes alakítás, s tiszta, érthető beszédével párosulva egyik legnagyobb eredménye színészi pályafutásának, kiemelkedő alakítása a D ó m téri Hamlet-előadásnak. Kőműves Sándor sírásója ízes, kellőképpen harsány, rusztikus ellenpont a komor színjáték folyamatában, orgánuma, h a n g e r e j e szinte változatlan, beszédkultúrából pedig leckét adott sok mai fiatal színészünknek. A többiek m i n d mattak kissé a m á r elemzett alakítások mellett. Lehet, hogy ez pusztán hangsze-relési probléma, nagyobb szegedi szabadtéri r u t i n n a l leküzdhető lett volna. Azt sem t a r t j u k kizártnak, bár n e m a k a r u n k bűvészkedni, s m i n d e n b e n jót látni, '944