életművének összefoglaló méltatásáról, az emigrációs irodalom feltárásáról, s általában, az emigráció történetének összeállításáról. S az ébresztést és ak-tív előremutatást a Könyvek között cí-mű ciklus kritikái, tanulmányai tovább bizonyítják — lenyűgöző az a sokrétű-ség, felelősségteljes felkészültsokrétű-ség, ami ezekből az írásokból árad. Minden gazdag tapasztalatát gyümölcsöztetni a k a r -ja itt, hazai földön, a hazai irodalomban.
S így, ebből a szemszögből is igaz az, amit a kutatás már konstatált a prózai írásokkal kapcsolatban: a teljesség igény heroizmusát, fáradhatatlan harcát, mint legfőbb jellemzőket.
A Színházi esték fejezete számunkra különösen azért jelentős, mert 10—15 év távlatából ír olyan színművekről, melyek m a is jó ismerőseink, s me-lyekkel — tegyük hozzá — vélemé-nyünk ma is sok helyen megegyezik:
1947-ben dicséri Az ember tragédiá-iénak ú j koncepciójú rendezését; sík-raszáll az Anna Karenina történelem^
hamisító színpadravitele ellen, s impo-záns felkészültséggel dönti meg Molnár Ferenc Liliom-ának hitelét; ugyanak-kor • személyes élmények kapcsán meg-kapó életközelségbe hozza Shaw művé-szetét, s felvillantja az „ír komédiás" va-lóságos arcát.
De sokfelé tekintő oeuvre-jének
to-vábbi ékes bizonyítékaiként sorolhat-nánk az Irodalmi esték, a Filmszín-házban, a Képzőművészekről..., vagy A kultúra védelmében című t a n u l m á n y -ciklusait is. (Ez utóbbiban m o n d j a el többek között az orosz Petőfi megjele-nésének lebilincselően izgalmas mű-helytitkait is.)
S most, e vázlatos és röpke áttekintés végén hadd említsük meg a Dicsőség és rokonai ciklust. önkényesen tesszük, hiszen az itt megfogalmazott gondolat és elv mintegy az eddig elmondottak hitelét is méltóképpen erősíti, alátá-masztja: „ . . . n e g y v e n esztendeje va-gyok szemtanúja világtörténelmi jelen-tőségű eseményeknek, sőt itt-ott, mint szerény statiszta, résztvevője is voltam a világot átformáló harcoknak". Majd emberi, elvtársias hangon fűzi tovább a gondolatsort: egész életében a r r a a leg-büszkébb, hogy töretlen hittel és acélos akaraterővel mindvégig a szocialista eszméket szolgálhatta.
Illés Béla tollából — ékes példa r á a Pipafüst mellett is — hitelesek, igazak ezek a szavak. S főként: utat és példát mutatnak, s segítő szóval biztatnak helytállásra az eljövendő küzdelmek nehéz megpróbáltatásaiban. (Szépiro-dalmi Könyvkiadó, 1967.)
MAJOROS JÖZSEF
BALOGH EDGÁR: ÉN TINTÁS ESZTERGAPADOM
„Hogy mi forr az emberben séta köz-ben, abból telt ki ez a k ö t e t . . . bennük adhatom mag-magamat, rejtett lírámat, amelynek sohasem illett verssé formá-lódnia, mert annál én igazán mindig köznapibb ember voltam: szervező és közíró oszthatatlanul." Alig olvastam Balogh Edgár-könyvet, amelyben ne találkozhattam volna ennek a vallomá-sos és igaz önszemléletnek változatával.
1958—1965-ig írott publicisztikai írá-sainak válogatása ez a kis kötet, amely-nek darabjait a Korunk-ban és az Igaz Szó-ban olvastuk a n n a k idején, de így együtt elgondolkodásra késztetnek és a r r a a kijelentésre, hogy Balogh Edgár hatása, példája sokkal erősebb, mint azt Balogh Edgár tudhatná és különösen annál, mint amennyire bennünk tudato-sul.
A kötet a szerző régi tulajdonságait csillantja: a mindenre figyelés készsé-gét, melyet kor, sors, egyéni adottság művelt ki benne olyanná, hogy köznapi dolgok kis történeteiben mindig na-gyobb általánosságot lát, mint köznapi szemlélőtársai. Erre tanít meg: a
lényeg-látásra, a minden után érdeklődő vizs-gálódásra. Nem tetszeleg a mindent tu-dás pózában, szinte m á r rögeszméje, hogy ő csak közíró, tudományos köz-író — de ezt a magatartást teljesen ka-matoztatja írásaiban. „Gyakorlati célom vian minden sorral" — írja, és ez nem múló napi cél, ilyen talán sohasem volt életében. írásánalk — éppúgy, mint em-beri magatartásának — van bizonyos emelkedettsége, készsége, h a j l a m a a jó, vidító, szép emberi öröm meglátására.
Túl a hatvanadik évén, rendkívül nehéz személyes megpróbáltatások után Ba-logh Edgár a legoptimistább közíró, de n e m fellegjáró.
Valójában arról van szó, hogy ú j kö-tete fölfedi egyénisége, munkássága, módszere titkait. A műhelyre nyer itt bepillantást, aki olvassa, a műhelyre, amely ma is irigylésre méltóan tudatos-sággal berendezett munkahely. Példa-adás van ebben a gesztusban: így csi-náltam, így csináljátok, ti is fiatalabbak, utánunk jövők, de nincs benne semmi kioktató, fitogtató szándék.
A város: Kolozsvár, a folyóirat: a 979
Korunk, az ország: Románia, és a csa-lád köreiben él és dolgozik Balogh Ed-gár. Bármiről ír, mindig ezeket ját-szatja egybe. A szerkesztés gondjairól szól, nem görget nagy elvi kérdéseket, csak némi iróniával lebbenti föl a fáty-lat mindennapi munkájáról: kéziratokat javit, magyartalanságaikat gyomlálja, népnyelvi fordulatokat őriz és őriztet meg. Üjságírásra tanítja a kolozsvári egyetem diákjait, és elmondja, hogyan írat meg egy cikksorozatot csoportjával.
A kolozsvári helytörténeti múzeum nagy kéziralkötege már ott súlyosul asztalán, a Korunk példányait kedves ajándék-ként viszi az érdeklődőknek, a folyóirat szerkesztőivel együtt ül a váradi közép-iskolások Ki mit tud? versenyén, egyete-mi hallgatókat irányít, hogy a falusi munkában mit figyeljenek meg, mit
vizs-gáljanak, hogy néhány év múlva mun-katársként lássa viszont őket a folyó-irat hasábjain. Mindebből a munkából a Korunk hatékonyságának kérdésére kapunk választ.
Ütiélményeiről szól több helyütt e kö-tetben a szerző, fiatalságának emlékeit
idézi — ez már sokszor csupa líra, sőt szépprózai átélés, melyet nem tud hát-térbe szorítani a közíró. Én is jártam Olténiában, álltam Tirguzsiu piacán, voltam Nagybányán és Szigeten — Ba-logh Edgár könyvét olvasva újra járha-tok ott. Egy kis katonatörténetében már novellát ad a szerző.
A Hét próba című emlékirat és ön-életírás folytatásának előfutárait kell látnunk azokban az írásokban, melyek Gaál Gábor, Józsa Béla. Ocskó Teréz, Katona Kovács Jenő, Havas Renée em-lékét idézik. A három ország társadalmi változásait átélt Balogh Edgár megejtő és érthető szeretettel mutatkozik ebben a könyvben Kolozsvár nemes lokálpat-riótájának.
őszintesége, magatartása tetszik. Nem hallgat, ha kényes kérdést talál. A vára-di Ady-múzeumról, az Ady-kutatás el-hanyagolásáról bosszús szavai vannak.
Az Aradi viszanéző-ben nem múló ak-tualitással idézi a 48-as múzeum kiegé-szítésének történetét.
Gaál Gábor asztalához ülünk vele egy percre, Kós Károly világát mutatja egy röpke időre, névtelenül pusztult zsidók-ról ír, és az antifasizmust ébreszti, a
közízlés és a közmorál alakulásán töp-reng, a nemzedéki egyetértés és ellen-tét jegyeit vizsgálja, mindig meggyő-zően.
Egy hétköznapi kérdésben ösztönös természetességgel írja: „Publicista ősöm és eszményképem, jó Ady E n d r e . . . "
Méltó utód írta ezt, nem véletlen, hogy Poéta és publikum címmel éppen ö adott ki Adytól most egy publicisztikai gyűjteményt. (Ifjúsági Könyvkiadó, Bu-karest, 1967.)
ILIA MIHÁLY
Erdélyi Mihály: Tyúkok xr