Ma m á r alig van vidéki nagyváros, megyeszékhely, amely legalább évente egyszer ne m u t a t n a be országos anyagot. Miskolc után, amely a grafika felleg-vára, Pécs a kisplasztikát váJlalta. Szeged és Vásárhely példájára Debrecen is felsorakozott — kisebb-nagyobb kört, vagy az egész művésztársadalmat megin-vitáló vendéglátók közé. Akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az ország más-más vidékén a zsűrikben figyelhetik a részvétel mértékét és minősé-gét, s akik a fentieken kívül a fővárosi kerületi bemutatók, vagy tálentumaikról egyéb keretek között számot adók kiállításait, illetve az a r r a szánt müveket is-merik — csak azok t u d j á k igazán, hány erőpróba áll évente a művészek előtt.
De nemcsak a decentralizáció sokszorozta meg a tennivalókat, hanem a közös szellemben dolgozók társulása, a pályázatok, a képcsarnoki követelmények etc.
Csak örvendezhetünk a magasra csapó kiállítási kedvnek, a vendégszerető társa-dalmi szervek eleven képzőművészeti programjának, melyből a népfront, a nőta-nács, a kultúrotthonok, ifjúsági szervezetek, de még a fegyveres testületek sem akarnak kimaradni. Az is életünk megszokott üteméhez tartozik már, hogy a megyék, városok sűrű egymásutánban rendeznek tárlatokat, egyénit és gyűjtemé-nyeset egyformán. Ebbe az eseménysorozatba tartozik a vidék és főváros közötti csere, és a külföldre küldött nagyszámú magyar gyűjtemény is. Ezenkívül évente négyszer kell festőinknek kiállítási minőségű képekkel kirukkolniuk, az állami vásárlási akció keretében.
N e m csoda, ha lelkiismeretes művész a kínálkozó lehetőségeknek csak a töredékét veszi, veheti igénybe, az sem csoda, ha a bíráló bizottságok egyegy m u n -kával többször is találkoznak, némelyek m á r másutt is ki voltak állítva, vagy festőjük éppen a sikertelen próbálkozás miatt kísérli meg ú j r a meg ú j r a , hogy bejusson.
Az országos kiállítások résztvevőinek listája is gyakran változik, s m a m á r egyik sem vállalkozhat arra, hogy képzőművészetünk fejlődéséről az adott pillanat-ban teljes keresztmetszetet nyújtson, n e m is helyes, ha ezt kéri számon a kritika.
A szegedi Nyári tárlat is kezdetben inkább az Alföldön élő művészekre kor-látozódott, s mikor kiterjesztette a meghívottak mezőnyét, egy ideig a kiállítás falai között köszönthette koszorús mestereink alkotásait is. Ez a körülmény ke-ményebb lépésre késztette a többieket, rendre eltűntek az ún. vigaszképecskék.
Egészséges viták kezdődtek a fővárosban és vidéken élők között, a baráti kézszo-rítás a fejlődést segítette. Aztán lassan kevesebb laureátus művész küldött be — a heves termelési tempó őket szorította legjobban, s nevükhöz méltó ú j művekkel sem jelentkezhettek ily sűrűn. Helyükbe friss erők álltak. Felfejlődött a maga-sabb színvonalra a helyi képzőművészet is. A festmények, szobrok országos fluk-tuálása a szegedi tárlatot is utolérte, ez idén pl. az Ifjúsági stúdió anyagának nagy része a bíráló bizottság elé került.
A festészeti összkép talán a legfogyatékosabb az évi terméshez viszonyítva, a sokcsatornás grafika m á r színesebb, a szobrászat pedig úgyszólván csak névjegyét helyezte el a Tisza-parti seregszemlén. A kiállítás rendezőit dicséri, hogy az anyagból adódó értékrendet nem is akarták kozmetikázni, kitűnően indították el a nézőt a grafikai gyűjteménnyel. Igaz, így az emeletek számának emelkedésével fordított a r á n y b a n csökkent az élményre felajzott látogató érdeklődése, és a h a r -madik emeletről távoztában vérszegényebb m u n k á k intettek búcsút feléje. A szob-rok elszórtságuk ellenére is jelentőségükhöz mért helyet kaptak, itt egy-egy jó darab megállásra késztette a nézőt. A grafika mint együttes is impozánsnak m u -tatkozott, míg a képek értékét az egymásmellettiség inkább csökkentette.
Átfogó véleményt, az általános helyzetre vonatkozó igazságot nem írhatok le hát. Talán csak annyit, hogy a válogatás józan mértéktartást, és a realista szel-lemiség számonkérését tükrözi, s ez napjaink zavarodott képzőművészeti szemléle-tében n e m hagyható említés nélkül. Helyes, hogy a nagyarányú látogatottságra számítva — a hazai és külföldi közönség miatt — inkább a szolidabb, készebb eredményeket hozták nyilvánosság elé, mint a polgárt hökkentő, vitatható kísérle-teket. Így is néhány tehetséges fiatal első szereplésére kerülhetett sor, s ez a debütálási lehetőség jó, ha továbbra is megmarad a szegedi tárlat egyik vonzó tulajdonságának. Pataki Ferenc, Zöld Anikó, Szily Géza, Ravasz Erzsébet m u n -káira gondolok. Kisebb-nagyobb teljesítménnyel, de megismerték a nyilvánosság elé állás keserves-édes örömét.
De a fiatal művészekkel kapcsolatosan felvetődik egyéb probléma is ezen a tárlaton. A vásárhelyi mesterek hatásának egyre zavaróbb jelentkezése, amely 955
az évek során olyan tökélyre jutott, hogy tartalmi, formai egyezésen túl még a m o -tívumok szolgai átvételében is megnyilatkozik. Szalay és Németh szuggesztivitása alól, tudom, nem könnyű szabadulni, de követőik közül néhányan m á r - m á r el-szakították a köldökzsinórt, hogy most újra, még erősebben hozzájuk kapcsolódjanak. Nem ez a dolgok rendje. Évek m ú l t á n még jobban beleestek, a h e -lyett, hogy kilábaltak volna vonzásuk körétől. K o r á b b a n Erdős, most Fodor és Lelkes munkái (lehetséges, hogy régebben készült, de most beküldött képei) é b resztik bennem ezt az aggodalmat. A példaképnek minden művész m u n k á s s á g á -ban nagy jelentősége van. (ElŐLb megközelíteni, m a j d a tapasztalatok megszerzése után saját szárnyára kelni — ez a vágya minden festőnek. Szalay e m b e r i mélységei, paraszti humanizmusa másodfőzetben szegényessé lesz. Németh m o n u m e n talitása modorossá válhat a követők kezében. Az ilyenfajta festészet éppen é r -zelmi-tartalmi rezdülései miatt hamarabb visszaüt, mint a geometrizáló vagy konstruktív ritmusra épülő felfogás utánzása. A vásárhelyiség megtermékenyítő hivatása, nem a kompozíciós egyezésben vagy a festői fogások átvételében rejlik.
S ha eddig nem is ejtettünk szót erről, most m á r itt az ideje, hogy a fiatal m ű -vészek példaképeik iránti rajongásukat megőrizve, eresszék el mestereik kezét, és maguk induljanak felfedező útra a vásárhelyi paraszt valóságban.
A Nyári tárlat díjai a lehető legjobb helyekre kerültek. Évek óta figyelem az i f j ú Magos Gyula érző-puritán munkálkodását. Nála láttam éppen, hogyan dobja el egy idő után magától a Nagy Istváni mankókat, és a haza egykori v á n -dorpiktorának szemléletét hogyan menti át a mi korunkba, s f o r m á l j a saját él-ménye szerint. A hasonló érzelmi töltést a m a valóságainak képeiLen érvényesíti.
Hétköznapi témáinak egyszerűsége úgy vonz, m i n t h a egy titokzatos mély k ú t b a néznék. Kicsit felvillanyozva a váratlan, a leleplező igazságtól, s kicsit félve is attól, hogy elvesztem illúziómat a drámai közlés kérlelhetetlenségében. Magos nem kendőzi figuráit, őszi tarlói, sötét égboltjai az ember d r á m á j á n a k szolgálnak keretül. Közösségről, magányról egyformán szűkszavúan szól, mozdulatlan, egy-szerű festő-kijelentő mondatai a paraszti beszédhez hasonlatosak, amikor az idő-járásról, a termésről beszél a magyar. Témái a látszólag jelentéktelen történésekből emelkednek költői vallomásokká, festőnyelve, tömbös motívumai, mélyről p a -rázsló színei ezt a megrendültséget tartósítják a nézőben.
Egészen más Erdélyi Mihály világa. A játékos és mélységesen komoly festő-garabonciás a virágos mező és a cifraszűr örnamentális gazdagságát, az álom és valóság színes fátylát képes a vászonra varázsolni. Mesélő kedve m i n d e n k i b e n felébreszti gyermekkorának végtelenbe vágyódását, s kihozza belőle a homo lu-dens-et. Nem is egészen a most kiállított képek, de h a t a l m a s oeuvre-jének isme-rete alapján, s nem utolsósorban a díj ürügyén — itt az ideje, hogy végre valaki ráirányítsa a reflektort, s befúrja magát életművébe. Gyöngéd, szép világból hoz-hatja felszínre az igazgyöngyöket, a szegedi valóság gyermekien tiszta, a középkori illuminátorok áhítatával megfestett krónikáját.
Somos Miklós ú j képei a népi szürrealizmus szellemében fogantak. A bonyo-lult jelképekkel dolgozó kompozícióknál is kifejezőbb azonban a kerítés mögött álló nőalakja. Rózsaszín égbolt és mesebeli fácska emeli valóságfeletti szférákba a jelenetet. A festésmód életes dekorativitása a belső láthatatlan feszültséget to-vább fokozza.
A festményanyagból fentieken kívül Kokas Ignác drámai izzású Lear királyát, s páratlan erejű akvarellsorozatát emelném még ki. Ügy tűnik, hogy ebben az intim m ű f a j b a n a nagy felismerések ünnepi hangulata, vonagló szenvedélye is elfér, ha értő mester kezébe kerül az ecset. Népi festészet jellemzésében szokat-lan az elegáns jelző, mégis ezt kell használnom Vecsési Sándor képeire. Letisztult, kifinomult hangszerelése mögött jól érezni az eredeti népi dallam lejtését. Sze-mérmes, visszafogott lírája is másképpen érvényesül, mint pl. Bazsonyi Arany önfeledt feltárulkozása, őszinte confessiója. Bazsonyinál egy fokkal talán keve-sebb az általánosító törekvés, több a modellből sugárzó érzelem. Lóránt János fia-tal festő. Szinte valamennyi országos kiállításon feltűnt szordinós színvilágú — rutinos mestereket is meghaladó — komoly festészete, a világos színek szárnya-lása, szuggesztivitása.
Nem térek ki ezúttal a helybeli mesterek szereplésére, m e r t nekik ez idén a budapesti kiállításon kellett helytállniuk, s vásárhelyiek is kedvetlenebbül vet-tek részt a tárlaton, mint máskor.
Annál inkább beszélnem kell a grafikáról, melynek nemcsak m ű f a j i sokolda-lúsága, de érzelmi hevítettsége is feltűnő. A bonyolult Lakner intellektualitása, K a j á r i drámai vaskossága, Csohány balladás költészete, Gácsi Mihály groteszk, jellemző mélysége, Barczi Pál lélegző realizmusa, Czinke virtuóz beleélőkészsége, Gacs Gábor komplex látomásai, az illusztráló Józsa János szenzibilitása k ü l ö n -956
külön értékei mellett mintegy előkészítik az utat, amely a díjazott rézkarc soro-zathoz, Würtz Ádám Rómeó és Júliájához vezet. A jelenetek szövegrészének rézbe vésett angol sorai, a foltok és hajszálfinomságú vonalak együttese a drámát, a veronai szerelmesek megindító históriáját a XX. század emberének lelkén át-szűrve jeleníti meg. A kompozíciók nem hagyják figyelmen kívül a klasszikus remekmű ihlette egyéb feldolgozásokat, zenét és balettet sem. Különös képességgel illesztik egymásba a tudatunkban és érzelmünkben e témáról élő képeket, anél-kül, hogy lemondanának a kiválasztott jelenet tényszerű illusztrálásáról. A lemez-ből, a technikai felkészültség minden eszközével, eddig ismeretlen hatásokat is kihoz, lapjai szőnyegszerű dekorativitásukkal távolról éppoly élvezetesek, mint amennyire szinte kimeríthetetlen böngészési lehetőséget nyújtanak az érdeklődőnek.
A szobrászati produkcióból Szabó László fiáról faragott szép fejét, Fekete János nagyobb méretű lemezdomborítását (Öz), Mészáros Mihály ólomszobrainak emlékét őriztem meg. Az ő munkáik teremtettek egyensúlyt leginkább tartalom-forma és anyagszépség között.
D. FEHÉR ZSUZSA
Magos Gyula: Vihar előtt
957