Németh Lászlónál szokatlan optimizmust sugárzóan oldja fel a tragikumot a lé-lekben „emelkedő nemzet" látomásában. A verses f o r m a is emeli az író vallomá-sának líraiságát, a lazán-epi'kusan összeszőtt képek is oldják a mű drámaiságát.
Így előadásra aligha lesz alkalmas, de a benne rejlő eszmei tendenciák vitatható-sága ellenére líraian szép vallomás marad nemzete életlehetőségeibe, felemelkedé-sébe vetett hitéről. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.)
CSETRI LAJOS
S ezzel az á r n n y a l viaskodik szerelmes verseiben is, m i n t m á r idéztük, ezzel az a l a k t a l a n kísértettel, mely a z o n b a n még-sem t u d j a e l f o j t a n i a „vén r e m é n y t " , hogy j á r n i t a n u l j o n „ d e c e m b e r u d v a r á n " . Mert a szerelmes versek n e m egy d a r a b -ja oly erős benső töltéssel rendelkezik, hogy lehetetlen n e m a f é n y n e k u r a l k o d ó vá válnia, még az olyan v í v ó d ó ö n m a r -cangoló költeményben is, m i n t a Vers a lehetröl és a nem lehetről.
Azoknak, akik figyelemmel kísérték a z i m m á r h a t v a n é v e s író p á l y á j á t , ez az igazi meglepetés. Hisz mindig t u d t u k , hogy Zelk Zoltán költészetében elsősor-ban a mese varázsa csillog, f ű t és világít vissza a valóságra. Ű j szerelmi l í r á j a azonban meglepően friss színekkel
gazda-gította művészetét. Sajátos, visszafogott,
s mégis szókimondó, belülről világító l í r a A reggel négyszögében v a g y a Májusi kívánság.
Sok-sok szint k e r e s h e t n é n k m é g Zelk kötetében, a „ H á t így m e g ú g y " s o r o z a t töredezett d a l l a m á t , mely e g y s z e r r e s e j -tet és legyint a sej-tetésre, a Könyörgés hozzá, ki fölkelt a sínekről é r e t t h i g g a d t -ságát, az á r v a s á g ellen l á z a d ó Nincs Ist e n n e l való h a d a k o z á s á Ist — és így Ist o -v á b b
Zelk Zoltán n e m „gondolati költő", a z é r z e l m e k ú t j á n érintkezik a világgal, s érzelmi líra az övé. N e m mély, d e szép;
n e m filozofikus, d e igaz, s h ű a h h o z , a m i : a világot, a valóságot, a m i t m e g -érzett, híven hirdeti és t a n ú s á g o t tesz róla. (Magvető Könyvkiadó 1967.)
P A L Y I A N D R Á S CSOÖRI SÁNDOR: MÁSODIK S Z Ü L E T É S E M
Csoóriban a nyugtalanság, az örökös ú j r a k e z d é s hősét l á t j á k kritikusai. V a lóban az, n e m tud betelni e r e d m é n y e i vel, időről időre u n t z s á k m á n y k é n t d o b -ja f é l r e hódításait, mindazt, mit a vi-lágból, az örömből vagy a m ű h e l y b ő l birtokába vett. Mint m o n d j á k , m i n d -egyik verseskötetében m e g t a g a d t a ko-rábbi önmagát, ú j rákezdte a z eszmél-kedést és a mesterséget. Ű j versei még-sem próteuszi változékonyságról beszél-ne, h a n e m folytonosságról: m i n t h a a négy Csoórikötet változatai, az ú j r a -kezdések meglepetései mögül v a l a m i szi-l á r d a b b ászi-lszi-landóság m a g j a t ű n n e eszi-lő. Mi lenne ez? A l i g h a n e m a küzdelem. Egy-f a j t a belső erő, a személyiség m é l y e b b és állandóbb igénye, m o n d h a t n ó k : e r -kölcsi kategória. Űgy érezzük, Csoóri in-dulásától kezdve a küzdés d r á m á j á t éli á t ; legfeljebb e d r á m a színtere válto-zik: a közélet, a magány, az e m b e r i lé-tezés, a szerelem, s intonációja a l a k u l á t : a naiv pátosz, a dezillúzió, a m e n e -külés, az elragadtatás, az intellektuális töprengés szólamaiban. Ezért é r e z h e t j ü k az ú j kötetben is a folytonosság eleven á r a m á t , a kapcsolatot az életmű egészé-vel, különösen az előző g y ű j t e m é n y : a Menekülés a magányból verseivel.
E kötet a modern e m b e r aggodalmait, szorongásait vallotta meg. Azok az él-m é n y e k hangzottak fel tépett soraiban, miket a tudományos forradalom, az emberi létezés n a p r ó l n a p r a tapasztalt esendősége, s n e m utolsósorban: az a t o m b o m b a léte kényszerített k o r u n k emberére. Csoóri azok közé lépett e versekkel, akik az e m b e r és a t e r m é szeti világ merőben ú j viszonyának m e g -fogalmazására, az e m b e r megváltozott, s kevéssé megnyugtató önismeretének
f o r m á b a ö n t é s é r e v á l l a l k o z t a k — vagyis, az ú j a b b a n „létköltészetnek", „ a n t r o pológiai l í r á n a k " nevezett i r á n y z a t m ű -velői közé. A Menekülés . . . n e m oldot-ta m e g a f e l i s m e r t gondokat, egyetlen kötet n e m is o l d h a t j a meg őket. Az a l a kuló világ, az e m b e r i sors m a is m e g -v a l l a t j a Csoórit, a pusztulás, a m a g á n y , a szorongás k í n j a i v a l m a is m e g k e l l küzdenie. Az ú j könyvben az előző kötet vallomásait m o n d j a h á t tovább, k o r á b b i d r á m á i b a n küzd m a is. V á l t o z a t lan lázzal, mégis e r e d m é n y e s e b b e n f o lyik e k ü z d e l e m : a k é r d é s e k p e r g ő -tüzére olykor egy-egy válasz érkezik, a d r á m a i összecsapások b é n í t ó görcse m i n t h a a k a t a r z i s k e g y e l m é b e n o l d ó d n a meg.
A világot, m e l y b e n él, m a is diszharm ó n i á k ő s e r d e j é n e k t u d j a , ü t k ö z e t e k t e repének, végzetek és véletlenek j á t é -k á n a -k . Ma is megszenvedi a valóságot (csakúgy m i n t az álmokat), a t ö r t é n e l -met kegyetlen v a j ú d á s n a k m u t a t j a b e (Platánlevél), s a j á t sorsát f á j d a l m a k és szorongások szövetének ismeri (Mit irigyeltek tőlem), a kozmoszból, a v i l á g -ból a zaklatottság é s a g y ö t r e l e m za-jongását véli k i h a l l a n i : „Hallgasd, / a tolongó ű r i z a j : / csikónyerítés, p a t a d o -baj. / S c s e r é p t á n y é r o k repedése, m i n t a c s o n t o k é . . . " (Idegszálaival a szél).
Ezért a sok keserű vallomás. A filozófiai felismerések és a z é l e t t a p a s z t a l a t o k egyaránt sebeket okoztak n e k i : „Föld, nyitott s s b e m , / g y ó g y í t h a t a t l a n s z a k a dékom, / m i n d e n h e z h o z z á ü t ő d ö m v e -led, s m á r ott a v é r n y o m / a j t ó k i l i n c s e n , fákon, holdról lesodort c s e r e p e k e n "
(Föld, nyitott sebem). A v a l l o m á s o k k e -serűsége, a látomásos k é p e k f é l e l m e s ábrái f á j d a l o m r ó l , szorongásról á r u l k o d -968
nak. De talán még inkább erről árul-kodik az a zsibbadt rezignáció, amely néhány töredékét teszi a közönyös vi-lággal birkózó, már-már reménytelen-ségbe omló költői személyiség fotográ-fiáivá (Gyerekkori önarcképek, Három háborús töredék).
Ezekben a versekben a kegyetlen világgal birkózó, nemegyszer f á j d a l m a k -ba kövült költő szólal meg. Ellenpólu-suk az elragadtatás, az élet mohó szom-ja, a világ meghódításának konkvisztá-dori sóvárgása. Csoóri sohasem enged véglegesen szorongató sejtelmeinek, ki-ábrándító tapasztalatainak. A Menekü-lés... lázas vitalizmusával találkozunk az ú j kötetben is. Van vers, ahol az életszeretet csak a hiány okozta f á j d a -lomban — mintegy „negatívban" — je-lentkezik: „Nézem két kiüresedett keze-met: / a világ hiánya rajtuk, mint égési sebek" (Zúzmarás kőre fekszem). Más-kor viszont váratlan erővel robban ki a közöny vagy a fájdalom bénító vértjei mögül: „egy őrültet keresek m a g a m b a n folyton, / gépeknek, / földrészeknek be-szélő szentferencet: / gyógyíthatatlan szájú r a j o n g ó t . . . " (Rejtsétek el a cso-dát). Csoóri nem a d j a meg magát, az élet — természet, szerelem, mozgás — bűvöletében tagadja meg kétségeit, szá-guld az élmény, a létezés gyönyöre után.
„ K i ' n r á ' a k . / elfogyhatatlan világ" — kiált föl a Zápor utáni táj-ban; a Jó reggelt az annyi próba után felfénylő örömre, az emberi létezés boldog arcá-ra ~?o''t , vozik; a Második születésem a vilá" birtokbavételének gyönyörét, a szabadság és az újrakezdés m á m o r á t hirdeti; a Sóvárgás nemlétezö sárkány után a küzdés és a diadal Szent Györ-gyi elragadtatását. kiáltja világgá. Az előbb még reménytelen, szorongó és bé-na költő most csupa részegítő és konok harci kedv, győzni induló lendület:
„Csupa káromkodás és készenlét va-gyok, / merő ideggyulladás: / a világ leszek, vagy meghalok, / nem érhet más" (Tavasz plakátjai). Határtalan m á -morában az életszeretet himnuszát énekli, a szorongató látomások baljós jeleit egyszerre átrajzolja az öröm ré-szeg képeivel:
Most kell a szélbe gyöngyöt szórni, nevet adni elárvult kőnek
s hatalmas kátránypapírokkal letakarni a temetőket.
Most kell a föld szárnyaira gondolni, s húsvét délutánra:
föltámadt a krisztusi meggyfa s madarat lő fel ijjas ága.
(Fűre, madárra)
Talán váratlannak, oktalannak tet-szik e mámor a korábbi töprengés, szo-rongás után. Mintha Csoóri az élet pó-lusain tudna csak létezni: igazi hőmér-séklete a fagy és a hőség lenne, köz-érzete a végső reménytelenség és a viharzó életöröm között csapongana.
Pedig nem így van: az életöröm, a vita-iizmus ösztönösnek tetsző magatartása nem egy végletek között csapongó lélek váratlan felszárnyalása, hanem meggon-dolás műve, tudatos vállalkozás. Csoórit.
mint annyi mást, az élet végességének és esetlegességének ténye szorongatja, s mivel sem a túlvilágban nem hisz, sem az „exegi m o n u m e n t u m " önáltatását nem tudja elfogadni, a véges és egyet-len élet intenzitását, kell megnövelnie.
Meg kell sokszoroznia életének „tartal-mát" (hogy ezt az éppen ideillő bergso-ni fogalmat használjuk), ki kell tágíta-nia sorsát, a világ minél több szférá-ját, titkát kell meghódítania, megfejte-nie. Ezért a konkvisztádort mohóság, az élmények, érzések szomja, a szenvedé-lyek túlcsigázott mámora. Ezért indul ú j és ú j szerelmek, varázslatok és gon-dolatok nyomába, ezért szereti önma-gát vándornak látni, utazónak, aki n e m ismer pihenőt, aki nem a d j a át magát a megnyugvás zsibbasztó pillanatainak.
Egyetlen életem elárul, befalaz romlandó húsomba — Csapjon rám tenger kalapácsa, hasadjak tömérdek darabra, s bárha sebekbe, bárha jajba, minden élet vérembe szálljon s amerre út van elvigyen hajón, repülőn, taligákon.
Menni csak, menni mindig, ottlenni mindenütt, s várni vagy nem is várni:
győzelmes szökésemben egy villám szívenüt.
— A szökevény című versében ezért készül az élet lázas hajszájára, mohón és fékezhetetlenül.
Az itt megfogalmazott életterv ölt testet azokban a versekben, melyek mintegy a felfokozott élet hírhozói s nyereségei. A szabadság és a szenvedély mámora hangzik fel Csoóri természet-verseiben: ember és természet ősi mó-don egyszerű és tartalmas kapcsolatá-nak megfogalmazásában (Zápor utáni táj, Hársfa). Ugyanez az elragadtatás szól a kubai utazás élményeiből: Csoóri egyszerre ünnepli a felszabadult em-bert és a tropikus életforma részegítő örömét (Búcsú KubátóJ,). Leghevesebben mégis a szerelem kínálja az élet
fel-969
fokozásának, megsokszorozásának lehe-tőségét. Kritikusai gyakran hasonlították Gsoórit Eluardhoz, felesleges lenne e n -nek az analógiának az elemeit ismét ki-fejteni. Miként a Menekülés .. .-ben, most is a szerelem kínálja neki a leg-ígéretesebb vigaszt, a legforróbb elra-gadtatást. A Faggatódzó óda a nőkhöz, a Hó fölött szálló füst, a Ha megérintelek s a legszebb: az Elengednélek, vissza-hívnálak egyformán a szerelem teremtő mámoráról vallanak. „Verset írok, hogy a szerelem hallhasson mindig önmagá-ról" — hirdeti mintegy életterv gya-nánt (Négy önarckép, emlékezetből).
De nemcsak az elragadtatás hangzik fel a szerelmes versekben, hanem az é r -zés megtartó ereje, elkötelezettségre in-tő sugallata is jelen v a n bennük. Mai költészetünkben különös szerepe van az emberi kapcsolatok tartalmasságának;
a közösség vágya-vállalása gyakran nem elvontan, hanem a konkrét kapcso-latok foghatóbb tárgyiasságában jelent-kezik. Ezért lehet Fodor András kollek-tív igényeinek közege a barátság, Nagy László és Csoóri elkötelezettségének for-rásvidéke a szerelem. Hogy e „privát"
érzés mennyire a tágabb közösség válla-lását segíti elő, azt éppen Csoóri verse:
a Fölszáll a kútból a vödör tanúsítja. A szerelem így nemcsak szárnyaló mámort teremt, h a n e m felelősségtudatot is kelt, formáló erőként hat a személyiség belső övezeteiben. Csoóri súlyos és kemény — m o n d h a t j u k : József Attila-i — szavak-ban vall a szenvedély konok erejéről, humanisztikus tartalmáról (Ez a nap).
Az előbb. Csoóri magatartásának pó-lusairól beszéltünk. Tévedés lenne azt hinni, hogy költői mondanivalója csupán e drámai végletekben jelentkezik. A Második születésem nemcsak az elra-gadtatás és a szorongás könyve, hanem az intellektuális szintézisé is. Éppen a szintézis igénye a kötet legfőbb érde-me: Csoóri mintegy a gondolatiság sík-ján kívánja összebékíteni, egységbe fog-ni perlekedő indulatait. A Fáradtság e szintézis igényét hirdeti: „Fáradtságom:
zsúfolt jövőm, / halálom, / elragadtatá-som". A józanság, mérlegelés és szinté-zisalkotás elszántságában pedig ismét részt kíván venni a világ dolgaiban, sőt, a közösség küzdelmeiben. A „menekü-lés" m á r a múlté, az ú j kötet leghang-súlyosabb versei éppen a vállalkozás, a felelősségvállalás üzenetét hozzák. „Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek / ezt a nevet a d o m : világ. / S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazámj, / földrenyomó súlyom, / Dózsa-koronám"
(Egyszer majd ez is elmúlik). Csoóri sor-sot választ magának, szembefordul
kí-sértőivei, s nemcsak a szorongásai el-len vívott küzdelemben a k a r helytállni, h a n e m az őt körülvevő közösség harcai-ban is. Erre vall Ha nem tudnám c í m ű versének vállalkotó szelleme, r e m é n y s é -ge. Szorongás és menekülés u t á n végül ismét eljut az elkötelezettség erőt és é r -telmes sorsot kínáló magatartásához, a z i f j ú s á g n a i v hite helyett a p r ó b á k b a n megedződött közéleti állásfoglaláshoz.
Szintézist épít, a küzdelem és az eszmé-let magasabb síkján f o r m á l j a ú j j á eszményeit, s új, biztosabb kötéseket a l a -kít ki a közösséggel.
Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rüeskös tüske-ágyba, nevess vagy vicsorogj. — ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod.
— m o n d j a Idegszálaival a szél című versében, katarzisának nagyszabású fog-lalatában.
Csak érintőlegesen jegyezzük meg, hogy a szintézis igényét képviseli f o r -máiban, eszközeiben is. Előző verseskönyveinek lazaságát sikerült m e g f e -gyelmeznie: versei a szabadság és a fe-gyelem ötvözetei. Képteremtő képzele-te egyformán használja a szürrealisták (Eluard) vívmányait és a népköltészet szürrealisztikus rétegeit (pl.: „A szőlő-karókkal kivert hegy: / Szent István ittmaradt k o r o n á j a " ; „Kövek v a k í t a n a k : madárkoporsók, / az idő rétegei alól ki-görögve"). A m e t a f o r á k b a n m ű k ö d ő sza-bad képzettársítás azonban egyre in-kább szerkesztő fegyelemmel párosul;
merész képei e g y f a j t a geometrikus rendbe szerveződnek: „Ügy gondolok a szátokra, a k á r egy h a j ó ú t r a : / alul a halálos víz, fölül az ég." — beszél a n ő k höz, „midőn kő és virág e g y m á s n a k t á -mad / valami ősi gyűlölségből" — idézi meg a halál komor látomását. Éppígy szervezi mintegy a „megszerkesztett harmónia" r e n d j é b e verseinek szerkeze-tét: a szabadstrófa-alakítás, a kötetlen ritmus mögött a gondolat vagy a k é -pek szerves r e n d j é r e figyelhetünk.
Egy költő belső küzdelmét tekintete tük át, az alkotó személyiség „ m a g á n -ügyét" — m o n d h a t n á valaki. Csakhogy Csoóri éppen nem ilyennek t a r t j a küz-delmeit. Ami őt megvallatta, m á s o k a t is faggat — ennek t u d a t á b a n í r j a verseit.
Gyakran tesz hitet a költészet közhasz-nú é r t e l m e mellett: a verset cselekvés-nek t u d j a , egy élet közérdekű tartalmá-970
nak. „A költészetet m a m á r mindennek látom: várakozásnak, búcsúzásnak, jö-vőnek, gyöngédségnek, tudatlanságnak, harcnak, ítélkezésnek" — mondja ma is (A meghasonlás világos háttere). A vers-írásnak ezeket az élményeit, az alkotás emberségét a k a r j a másokkal megoszta-ni: eligazítani, felrázni,/ felszabadítani
akar. Sőt, talán többet is: egyik prózai írásában arról ír, hogy a költészetnek kell megmentenie a h u m á n u m o t (Köl-tőkkel utazom). Magas hivatásra vállal-kozik, de be t u d j a tölteni. (Magvető Könyvkiadó 1967.)
POMOGÁTS BÉLA
GYÖRE IMRE: FÉNYEM, FEKETESÉGEM Kimondani szívünk legbenső vágyát,
a sejtelmekét, titkokat, s meghódítani vele az embereket, győzelemre vinni az eszmét, indulatot, ami bennünk ég: ez minden költő vágya, bárhogyan is fogalmazza meg ars poticáját. Györe I m -rét is ilyen vágyak, indulatok űzik, kényszerítik versírásra. Keresi
azt a mondattan, egy-szót, mely súlyos lesz, mint az ólom, aki megérti, mégis
repülni tud majd tőle.
(Áldás-váró) Olyan kemény, biztos szándék és in-dulat feszül ezekben a sorokban, amely feltétlen elismerésre méltó, s amely Györe I m r e gyűjteményes kötetét olvas-va mindig szemünk előtt áll. Ma is ér-vényes egyik kritikusának az a megálla-pítása, hogy „Györe aktív, indulati költő, azok közé a fiatal költők közé sorolha-tó, akiknek gondolkodását a költészettel való cselekvés szándéka igazítja". (Dió-szegi A.: Györe Imre: Zuhogj csak ár.
— Kortárs, 1959. febr.) A kötet egésze ma is ilyennek mutatja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kiforrott költői egyéniség, aki biztosan halad a maga kiválasztott útján. A költő nagyon szo-rosan kötve van a korhoz, amelyben él.
Igazán nagyot, maradandót csakis azzal szorosan összeforrva alkothat, s Györe Imrénél ez csak fejlődésének kezdeti szakaszában található meg. Az 1956-os ellenforradalom utáni keményen osztály-harcos időszak, a Tűztáncosok fellépé-sének időszaka az, amely — éppen a fölkavart, kirobbanó szenvedélyek révén őt is felszínre hozta. Korántsem akar ez valamiféle lekicsinylés lenni. Ellenkező-leg. Választóvíznek érezzük azokat az időket. Aki akkor helytállt, alkotni tu-dott, méltán került előtérbe. Györe I m r e ugyan nem akkor indult, első kö-tete, a Fény, m á r 1955-ben megjelent, de ha olvassuk akkori verseit, s össze-hasonlítjuk az 1958-ban megjelent Zu-hogj csak ár című kötetének sodró len-dületű verseivel, nyilvánvalóvá válik, hogy ez volt az a korszak, amellyel
minden ízében együtt élt a költő. Ver-seinek lüktető lázas tempója, a szerte-len, bátor harc, hitvallás (Nézd meg, Attila ints már!, Vers a szocializmusról stb.), keserű panasz (Sirató, Menet), lí-rai ellágyulás (Hűség, Rembrandt: ön-arckép 1669.). De több más ízt, hangu-latot idézhetnénk még, s utalhatnánk a valóban változatos költői f o r m á k r a a népdalszerű egyszerűségtől (Rózsaágak, rózsaágak, Varázsolás, Elestem) a telje-sen oldott, szürrealizmusba h a j l ó vers-zuhatagokig (Menet, Vers a szocializ-musról). íme, egy kis ízelítő a két szélső hangból:
Rózsaágak, rózsaágak ne hajoljatok az útra, virágtörők arra járnak, szirmotok a szél lefújja.
(Rózsaágak, rózsaágák) A másik a holtan is harcba szálló sere-gek szörnyű víziója. A halott, megkín-zott harcosok fölkelnek,
Lőszereket cipel a válluk
Kézigránátot: kékre vert női mellett.
Géppuskagolyót, herék ólómszemeit, Lövedéket: kettéfűrészelt törzseket.
(Menet) Persze, a Vers a szocializmusról h a -talmas, átütő erejét nehéz lett volna túllépnie. Aligha lehetne ennél a gyűj-teményes kötetnél meggyőzőbben bizo-nyító dokumentum arra, hogy a folyta-tás egyelőre el is marad. A Korbácsos ének (1959), az Utazás (1962) és az Ün-neplés módozatokkal (1965) csak halvá-nyabb utánélése a Zuhogj csak ér-nak.
Jól tudjuk, hogy Györe, éveit t e k i n t ve (1934-ben született) m a is a fiatal költők közé sorolható. Előtte sok-sok termő esztendő áll, de a tanulságokat mindenképpen le kell vonni: a költőnek úgy kell benneélnie korában, hogy ke-zét mindenkor annak ütőerén tartsa.
Györe Zuhogj csak ár című kötete azért váltott ki elismerést, azért irányította magára a figyelmet, m e r t kitűnően tük-rözte az 56 utáni kiélezett osztályharcos
971
korszakot. A politikai és gazdasági kon-szolidációval azonban alaposan megvál-tozott a helyzet. Az élet többrétűvé, a problémák bonyolultabbakká váltak, amelyek feltárásához és megítéléséhez egyre mélyebb vizsgálódás, költői t ü k -rözietéséhez rejtettebb, buktatókkal tűz-delt utak vezettek. Nem azt a k a r o m mondani, hogy a költő kevésbé lehet pártos, hogy nem harcolhat tovább ke-ményen, nyíltan, de tagadhatatlanul más a harci riadók akusztikája békésebb kor-szakokban. A Korbácsos ének például te-le van robbanó indulattal: „Korbácsot adott kezembe az idő, / hogy a langyo-sokat s magamat ostorozzam" — kiált-ja Györe, s bár érzi, hogy a „békesség idői jönnek", nem tud igazán áthango-lódni. Hiába biztatja magát
A békédnek akként örvendj, mint örülsz máskor a viadalnak.
(Biztató) Egyre inkább úgy érzi, m a g á r a marad.
Barátai, harcostársai távolodnak. Nem mondja ki, de mi mást jelentenének az ilyen sorok:
Elér engem a szomorúság, hisz én is ember vagyok, és ingem alá csúszik a bánat, mint öklömnyi jégdarabok,
de nem magamnak, de nem magamért.
csakis miattatok.
(Beszéd) Egyre inkább kísérletezik, de nehezen szabadul előbbi önmagától. Gyürkőzik.
harcol érte. Panaszos hangon kiáltja:
Anya, anyókám, óvtalak, ne adjál ennem parazsat, mert belül csupa tűz leszek, önnön lángomban elveszek.
(Párbeszéd fiú és a n y j a közt) És mégsem lehet kétséges, hogy Gyö-re hangja a belső válságok ellenéGyö-re is gazdagszik. Gazdagodás a fanyar ön-gúny is, amellyel életét, elért eredmé-nyeit vizsgálja (Tetőtől talpig). Semmi-képp nem lehet eredménytelennek te-kinteni ezeket a vívódó ú j útkeresése-ket. Hangja sokkal közvetlenebbé válik.
Képei kevésbbé élesek, harsogóak: ben-sőségesebbekké válnak. A magányérzés azonban egyre gyakrabban gyötri (Vers örökségem pusztulásáról, Kopár sziget stb.). Kirobban belőle még egyszer-egyszer a csak azért is: „íme, elönt a langy derű" — mondja gúnyos-keserűn, hiszen már mindenki jó itt. „A tőkés kedves csudamód" . . . „játék csupán, hogy könyv helyett / fegyverrel kelnek,
fekszenek" . . . „arcukon leng szelíd de-r ű j Szép h á t az élet, s egyszede-rű."
A felcsapó indulatok mellett a z o n b a n egyre inkább m e g a d j a magát:
Mostan lóról leszállok, megfordulva várok, tovább nem menekszem.
Lóról-szállt harcos n ó t á j a ) Mindez azonban korántsem elég a h -hoz, hogy költészete m e g ú j u l j o n . Leg-ú j a b b verseivel hát (Üj versek, 1965—
1966) valóban ú j vizekre evez. Szinte nehéz elhinni, hogy az a p r ó kis e x p -resszionista szilánkokat, gondolatfoszlá-nyokat, pillanatképeket, keserű, g y a k r a n kiformálatlanul nyers k i f a k a d á s o k a t ugyanaz a költő írta, mint a Zuhogj csak ár, a Korbácsos ének szenvedélyes, lávázóan ömlő, gyakran a szürrealizmus h a t á r á t súroló verseit, a pártos, harcos énekeket. Nemegyszer úgy érezzük egy-egy verséről, hogy az nem más, m i n t a mindenből kiábrándult, cinikussá váló lélek k a j á n fricskázása. í m e közülük egy:
Földre fekszem...
Földre fekszem nincs kedvem, játszmi.
Vakargassátok meg hasam, s cn ugatok hűségesen.
Máskor keserűbb panasszá válik b e n n e a fintor:
és ablakomhoz lépek,
de szárnyán nincs kilincs és üveg sincs benne, deszka pattogzik rászögezve Ez hát a láthatárom.
(Ablak) Mégis a játékos képek, alaktalan finto-rok, keserű öngúny mögött ott érezzük a készülődés, erőgyűjtés, lázas keresés új izgalmát, amit egyébként m á r az elő-ző kötet végén a Lóra-szállt harcos nó-t á j a - nó-t a n meghirdenó-tenó-tnó-t:
Farkassá nem válok mostan lóra szállok, kicsapok a rétre.
Györe I m r e nem adta föl t e h á t a h a r -cot, s mi reméljük, Jhogy furcsa kísér-letei sikerre vezetnek, megtalálja a z utat, amit keres, még — mint m o n d j a
— „Elvarázsoltan" is. S megtalálja „azt a legszebb szót, / amelyhez nincs h a -sonló", amellyel „ m e g ú j í t j a a többit", s még szebben, igazabban hirdetheti a szocializmus diadalát. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.)
SERES J Ó Z S E F 80