csak n e kelljen tovább bogozni. Cseres sematikus korszaka — még ez. is tanul-ságos, egy-egy elkapott jelenet, arc, a l a k r a j z sikerültségéig.
Az irónia legérzékenyebb történetei-ben, a tragédiák árnyékában sem ide-gen tőle (Ferdinánd kapu, Kései sugár, Várakozó özvegyek), vaskosabb humora a Hétvége Csókaréten-ben árad parta-lanul, gúnnyal-epével.
Feltűnő, hogy kései írásaiban milyen erővel törnek föl a múlt eseményei, az 1962-es keletű Mónika és Holló pl.
csikóstörténetet helyez a jelenbe. Ér-zékkel nyúl hétköznapi, esett emberek sorsához, de drámaíróra vallón tud nagy tragédiákat fölfedni, ellentéteket megmutatni (Gazdátlan holtak, Ember fia és farkasa, Sikárgyökér). Minden írásából érezhető, hogy kísérletet tesz valamilyen írói szándék megvalósításá-ra. Legtöbbször pszichologizmusát é r j ü k tetten. Van benne h a j l a m a belső mo-nológra, a hősökbe való belelátásra.
Ezért b ú j i k bele gyakran alakjaiba, az elbeszélésnek maga is szereplője.
A Justh Zsigmond szerelme című írá-sa m u t a t j a az írás elkészülésének mód-ját is. A kortársi emlékezést kitűnően ötvözi a Justh-regényekből vett motívumokkal, . mondatokkal Cseres — b á r -ha első pillanatra nem is tűnik ki írásai-ból — tudós-tudatos író. Ha valamiről ír, biztosak lehetünk benne, hogy a tárgyi tudás fedezete van mögötte. Ez nemcsak a Hideg napok történeti adat-gyűjtéséből derül ki, a novellákból is.
Különösen kedves tere a folklór (egyik ú j a b b kritikusa tévesen „népies"-nek vélte, és veszélyes lehetőségeket látott benne az író számára), melyet sehol sem szaktudományosán, hanem mindig él-ménybe oldva találunk írásaiban. A Jaj de magas ég-nek is ez a tiszta for-rásból fakadó tudás ad szép lebegést, a történeten fölülemelkedő írói m o n d a n -dót. Nyilvánvaló, hogy Cseres ú t j a egy fölöttébb archaikus népszokásokkal r e n
-delkező közösségből vezetett a fölnöve-kedésig, de a megőrzésen, visszarévedé-sén túl van ebben sok-sok tudatosság is:
állásfoglalás az egykori l e n t i világ m e l -lett, hittevés azok sorsa iránt, m e g gyö-nyörködés a „tiszta f o r r á s b a n " . A leg-égetőbben mai írását — Siratóének — ebbe a folklorisztikai r u h á b a öltözteti, és vele lesz világos, hogy a h á b o r ú által kettészelt négerfalu története n e m c s a k a f r i k a i történet, hogy példák tolulnak az olvasó elé, ha Cseres í r á s á t olvas-sa. Itt tűnik ki, hogy Cseres írásaiban a folklorisztikai elem nemcsak mez, a lényege is a történeteknek: a z ének vál-lalása a biztos halál t u d a t á b a n olyan erő, amely fölemel, itt ebben az írás-b a n kész művészi hitvallás. Mindez sehol s e m lessz annyira direkt, hogy k i -emelje a történetet kereteiből, csak a r r a készteti az olvasót, hogy gondolja végig vele a történteket. Tanulságokat alig m o n d vagy mondat, inkább sugall.
Cseres novellái, egykét kivételtől e l -tekintve n e m kész írások, n e m végleges novellák. Olyan érzése .van az olvasó-nak, hogy itt szándékosan folyik az állandó építkezés, az egyik írás a m á s i k ra alapozódik és beleolvadnak egy n a gyobb körbe. Nemcsak a rokon m o t í v u -mok ú j r a f ö l t ű n é s e utal erre, h a n e m a z is, hogy az írások többségében t ö b b van, mint azt egy novella elbírná.
Cseres azt m o n d j a novelláiról, hogy célja „mindig más irányból, m i n d i g más és ú j eszközökkel férkőzni hozzá a téma gócához, a mondanivaló magvához, lebontva róla mindazt, amit a h a n y a g és figyelmetlen természet b u j a vegetációja reárakott". Ez a michelangelói szándék a fölösleges anyag eltávolítására, a lé-nyeg kiszabadítására — legtöbbször si-került Cseresnek, s dicséretére aligha lehet jobbat mondani. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.)
ILIA M I H Á L Y ÖRKÉNY ISTVÁN: NÁSZUTASOK A LBGYPAPlRON
A Jeruzsálem hercegnője megjelenése óta Örkény kritikusai szükségét érez-ték, hogy — mintegy érte harcolva — művészetének elődeit keressék, beillesz-szék „városias" prózánk fejlődésének rendjébe. Mintha m é g mindig bizonyít tandó lenne, hogy Örkénynek helye van a magyar irodalom, n a p j a alatt. Sőt, bi-zonyítás közben némely kritikus túllő a célon, és azt próbálja igazolni, hogy Örkény — ú j kötetével — elődeihez és kortársaihoz képest még soha n e m volt ú j a t teremtett.
N e m tudom, jót tett-e m a g á n a k a Nászutasok a légypapíron írója, a m i k o r kötetében cikluscímként feljegyezte: „A groteszk felé". E belső cím azt is je-lenti, hogy a kötetzáró kisregény, a Tóték, maga a- groteszk. A kritikus óhatatlanul a r r a kényszerül, hogy a groteszk szót főnévnek tekintse, s a kö-tet írásait a m ű f a j lehetőségeivel vesse egybe.
Groteszk például Hieronymus Bosch Az utolsó ítélet-e; Swiftnél a Lilliput társadalmi szatírája mélyül groteszkké 974
a jehuk embertagadó értékrendjében.
Groteszk Karinthy Vakondiája, Ionesco drámája, A székek, amelyben az emberi sors tragikus variációi válnak nevetsé-gessé az öregek vénséges vén szájában, és groteszk a forradalom és a pesszimis-ta világszemlélet elmegyógyintézetbe zárt vitája Peter Weissnél.*
Általában: a világ elfogadott rendje, sőt, minden lehetséges érték-rend felborul, minden szép emberi do-log reménytelen falak közé záródik — ez a groteszk. Á művészet nagy gro-teszkjei döbbenetet, vigasztalan iszonya-tot keltenek. Humoruk k a j á n röhögés a megsemmisült emberen. (Már Peter Weiss is túl heroikus ahhoz, hogy vég-letesen groteszk legyen.)
Ehhez képest Örkény groteszkje — mégvesztegető. Humora inkább bájos, mint félelmes, ötletei nem forgatják fel a valós világot, csak olyannak mutat-ják, amilyen. Hogy egy magyar író életkora és a társadalom változásai nyo-mán variálja a dedikációit, s hogy eközben a dedikációval megajándéko-zottak is elfordulnak néhányszor a saját tengelyük körül, nem döbbenetes, m e r t mindennapi. A k á r az a felfedezés, hogy a lelkesen végzett munka lelki érzé-kenységében sérti a lógóst, vagy hogy az embert könnyebb elandalítani a maga ügyéivel, m i n t felébreszteni a másoké-ra. Az írások másik csoportja humoros parabola. Az életben mindenki megta-lálhatná a maga helyét, csak az irány-jelző táblák vannak kicsit összezavarva.
Ezt a m a j d n e m közhelyes gondolatot a legremekebb ötletek sora teszi Örkény-nél rendkívül élvezetessé. (Egy magyar író dedíkációí, A Hanákné-ügy, Angyal a kávéházban, A Vár mindenkié.)
A groteszknek nemcsak tragikus — komikus megvalósulása is van, lehetősé-ge a tragikusan nevetsélehetősé-gestől a komiku-san szörnyűig ível. Örkény groteszkjeit
„fekete h u m o r n a k " nevezi; kötete rövid írásainak h u m o r á t inkább fehér gro-teszknek érezzük. Ügy forgatja meg a világképünket, hogy nem fáj. Vagy ha f á j is — jólesik.
Örkény szelleme legközelebbről Kosztolányiével rokon. Tőle örökölte a h a j l a -m á t a nonszensz ko-molykodó, realista elbeszélésére. Luxushotelje (Éden) majd-n e m olyamajd-n előkelő, mimajd-nt a világ leg-előkelőbb szállodája, ahol Esti Kornél töltötte napjait. A fő különbség az, hogy Kosztolányit az abszurd helyzet lélek-t a n a érdekli, Örkény elsősorban allegó-riát lát benne.
Egy nyilatkozatában Örkény hadat
üzen az anekdotának. E szemléletét fe-jezi ki írásainak személytelensége, for-máinak kihegyezett szűkszavúsága. De Örkény szerint az anekdota nemcsak irodalmi hiba, hanem nemzeti csapás.
Kedélyességében feloldódik a f á j ó prob-lémák gondja, s- az önvizsgáló szándék.
Az anekdota idilli világa a színhelye a Tóték-nak. A rövid írások sora — Ör-kény koncepciója szerint is — lépcső a kötetet záró kisregény felé.
A Tóték az idill megcsúfolásáról szól, arról, hogyan tört be a zsarnokság, a fasizmus — Örkény szavával „erőhata-lom" — az idillbe, hogyan fordítja szem-be egymással az idill szerint összetar-tozókat és töri össze az idill védte em-berséget. Tóték a népszínművek díszle-tei között élnek, valamiféle álmatag-konzervatív felfogású kódex szerint ők a mintacsalád. Vendégük, az őrnagy, fiuk parancsnoka, a diktátorok f a j t á j á -ból való. Kisebbségi érzésből és félelem-ből agresszív, az eszeveszett szervező tevékenység mániákusa, r e n d j e a káosz.
A Tóték-ban az a komikus, hogy a konformista kisember és a diktatúra történelmi összecsapása háztáji mére-tekben zajlik le. A személyes szabad-ság megnyirbálásából a darab léptéké-ben újmódi sisakviselet lesz, a gyanak-vás légkörét az őrnagy fantasztikus fél-rehallásai és beteges sértődöttsége te-remtik meg, és a termelés „totális" meg-szervezését az őrült dobozolás jelzi.
Arra a kérdésre, hogy tragikusnak érezzük-e a Tóték világát, nemmel kell felelni. Nem tudhatjuk, mi volt az író szándéka. Tény, hogy a kisregényben re-mekebbnél remekebb komikus ötletek követik egymást, s az olvasót rázza a nevetés. (Az őrnagy elől a budiba zárkózó Tót és a budi előtt dörömböző k a -tonatiszt képzetén csak egy fakír nem nevetne.) De ilyen jól szórakozni a t r a -gikumon mégse lehet, a kisregény tra-gikumát megeszik az ötletek.
Persze ne feledjük, Tóték fia, akinek a kedvéért az egész komédiát vállalták, m á r rég halott. Az olvasó végig t u d j a ezt, csak Tóték nem tudnak semmit.
Akármennyit nevetünk, Örkény gon-doskodik róla, hogy időnként eszünkbe jusson: halott v a n a háznál, s így a m ú -latságon átdereng a tragédia.
A Tóték kétrétegű m ű : filozófiai su-gallata komor, hangulata burleszk. A színpadi változat a burleszk elemet hangsúlyozta — joggal. Gátlástalanul vi-dám előadást teremtett, amelynek csak egyetlen fölösleges része volt: a
legyen-* Vö. P ó r P é t e r : A g r o t e s z k és története. Filológiai Közlöny, 1965. 253. 1.
975
gült filozófia pótlására rezonőrként sze-repeltetett ideggyógyász jelenete. Mulat-ságosak voltak viszont azok a kritiku-sok, akik túlhangsúlyozták a kisregény eszmei mondanivalóját, és magukba f o j -tották a természetes nevetést.
Burleszkötletességén kívül még vala-mi elválasztja a Tóték-at a groteszk iszonyatától. A groteszk lényege szerint pesszimista, hiszen háttere minden ér-ték felbomlása. A Tóér-ték m a j d n e m opti-mista történet. Amikor Tót az őrnagy-kieszelte margóvágóval feldarabolja zsarnokát, ez szinte olyan felszabadító, mint Mario pisztolylövése Thomas Mann novellája végén. Teljesen mégsem t u d -ja a diktatúra összerombolni az 'ember egyéniségét, tanítja Örkény, s ennek az optimizmusnak visszfényében emelkedik túl az egész kisregény ötleteinek komi-kumán.
Ügy hiszem, ötletein kívül nyelve t e -szi Örkényt nagyon jó íróvá. Pontosabb a n : ötleteit mindig nyelvi h u m o r h e -gyezi ki. Remekül idézi fel nyelvi
eszközökkel valamennyi szereplőjét, s k ü lönösen egyszerű lelkek s a j á t o s a n n y a katekert beszédét b í r j a jól. K o m o l y k o -dó, m a j d n e m „tudós", vonatkozó, ma-gyarázó mondatait, játékos a f o r i z m á i t soká n e m felejti el olvasója. „Ha egy kígyó (ami ritkaság) f e l f a l j a ö n m a g á t , m a r a d - e u t á n a egy kígyónyi ű r ? " Lég-jobban a zárójeles „ami" tetszik. Ezt a drága, mélyértelmű bárgyúságot csak igazi intellektuális író f o g a l m a z h a t j a meg ezzel az ironikus körültekintéssel.
A Tengertánc-tói, a fasizmust példázó allegorikus látomástól (1941) a Tóték filozófiai burleszkjéig (1966) vezet Ö r -kény h u m o r á n a k ú t j a e kötet t a n ú s á g a szerint. Ami közte van, nem egyanyagú.
Humoreszkek, tréfás parabolák, és szabatos kis novellák váltakoznak, a m e -lyek — valljuk meg — a kötetépítés gyakorlatias kényszeréből k e r ü l t e k egy ciklusba. A nyitó és záró írással együtt nehéz korunkról valós, de mégis nagyon m u l a t t a t ó képet adnak. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.)
KŐSZEG F E R E N C KOLOZSVÁRI GRÁNDPIERRE EMIL: VÁLTOZATOK HEGEDŰRE Kettős vérkör az írói életmű
foly-tonosságában szokatlan, rendhagyó je-lenség. A méricskélő, araszoló kritikus egyirányú mennyiséghez szokott;. a te-hetséges művész hibáit erénye v á l t j a fel, kudarcát siker, az opus-téglák masz-szív életművé magasodnak; a dilettáns reménytelenség sötét folyosók között bolyong, a rosszat pocsék követi, a z el-lentétes előjelű megficamodott m ű v e a negatívba tendál. Kolozsvári-Grandpi-erre Emil novellái, regényei, esszéi je-lentőségük teljes súlyával tiltakoznak e banális kényelmes szabály ellen — így mellékesen is bizonyítva szerzőjük nonkonformista hitét, iniciatív írói h a j l a -mát, a be nem illeszkedő szabadgondol-kodók magatartását. Könyvespolcnyi prózája sajátos meghasonlást m u t a t ; művészi teljesítményének' kettéosztott-sága irodalmunkban rokontalan, csak-nem ismeretlen alkotói tulajdonság. A Dr. Csibráky szerelmei, A nagy ember, Tegnap, Szabadság, Lófő és kora, A boldogtalanság művészete című regé-nyei, A lelki finomságok című kis kötet négy csodálatos novellája az értelem dicsérete, és a Legendák nyomában ma-gas sövénnyel elzárt világ, kapcsolatot csak egymással létesítő kivételes alko-tások láncolata: íme, az egyik vérkör, mely nem szervül a másik keringéshez;
A sárgavirágos lány, A bűvös kaptafa, A csillagszemű, A törökfejes kopjafa, Csinnadári a királyné szolgálatában, A csendes rév a háztetőn, A búrok című
regények: az Aquincumi Vénusz h u m o -reszkek, A förgeteges menyasszony című egyfelvonásos stb. híg á r a m l a t á -hoz. S ez utóbbi tétova egyesülés ismét bővült: a Változatok hegedűre című regénnyel.
A megnyúlt felsorolás, kényszerű cso-portosítás, az oeuvre erőszakos k é t pó-lusra sarkítása, segítség a rangos író különös alkotói szokásának tanulmányo-zására, bizonyítandó: a balfogás n e m károsítja a jó írót, a tévedés a tehet-ségen n e m csorbít.
G r a n d p i e r r e a harmincas évek ele-jén jelentkezett, első regényei jelölték ki további tájékozódásának i r á n y á t : a középpolgári értelmiség analitikus á b -rázolása lendíti pályára. Indulása egész munkásságát határozza meg: a janzenis-ták eszményével érez, a kor sivár illúzióiból kivezető ösvények l e g a u t e n t i k u -sabb j á r a ; a dokumentatív közlésre.
Irányválasztásában támogatta őt, hogy kortársai más-más társadalmi rétegben, de hasonló szándékkal példáznak. Ily-lyés Gyula a Puszták népé-vei, a Lé-lek és kenyér-rel hoz hírt egy addig kevéssé ismert világból, s evvel a t é r -kép továbbrajzolóinak teremtette m e g a dokumentumpróza Kovács Imre-i, Ve-res Péter-i, Erdei Ferenc-i, Szabó Zol-tán-i vonulatát. A városi, irodalom és szociológia h a t á r a i t elmosó ú j próza-irányzatot Nagy Lajos indította el, s a felszabadulás előtti utolsó nagy m ű Németh László Medve utcai polgári-ja 976
volt. Ebben a rövid életű, ú j szemléle-tű u r b á n u s irodalomba ver gyökeret Grandpierre művészete is. Tehetsége itt teljesedett ki önmaga társadalmi helyzetének kegyetlen bírálatában. A személyes izzó gyűlölet és a reményte-len kiút, a felismert kritika és a cselek-vésképtelenség feszültsége teremti meg okos stílusát. Epikája elkanyarodik Kosztolányitól — akinek szándékát folytathatná — szatirikus látását határolja Karinthyétól, s gondosan el-kerüli Hunyady rokontémáit is. Kife-jezéstára szigorúan önmaga műve. Két korai önéletrajzi regényének alaptémá-ja ez a z eszmélés: az egyén egyetlen menekülése; sajátmaga felmérése — teljes vállalása. A felismerése vonzza a negyvenes évek közepén az egzisz-tencializmus gondolatköréhez. Ez a motívum végighúzódik Grandpierre va-lamennyi nagyregényén — néhány je-lentős novelláján, esszéi és novellái le-záratlan határát is ez a z élmény köze-líti a széppróza felé.
„Az igazi író n e m eszményít, nem torzít: ábrázol. Ez a dolga." — írta Bóka Grandpierre-ről. A szenvedély szokatlan megjelenítése ez: menekülés a racionalizmusba. (Köztudatunkban, a magyar hagyomány a szenvedélyt a da-gályhoz köti, az ódához, vagy az elégiá-hoz párosítja.) A kiemelt Grandpierre-művek egységgé szerveződnek, össze-kötő csatornák szállítják ugyanazt a gondolatot regényből regénybe, novel-lába, esszébe. Egy-egy ábrázolt figura, egy-egy grandpierre-i modell — az író tantétele — vitatkozik a művekben; a dialógusok állásfoglalást közvetítenek.
Az ábrázolás a korai Huxley-módszere:
a regény emberkéi az író marionettjei.
Valamennyi Grandpierre-regény egy szubsztanciális probléma megjelenítése, amely nem zárul le a könyv utolsó lapján, gyakran a következő" m ű b e n — talán esszében, talán tanulmányban
— folytatódik. A témának n é h a kény-szerű továbbérése _ eredményezteti „a második vérkör" születését. Nem az író problematikája merül ki, csak a prob-lematikát felszínre hozó téma. A szer-ző két műve között n e m akkumuláló-dott eléggé. (Mintha Renard írta vol-n a : egy írót csak övol-nmaga írhat tövol-nk- tönk-re.) Az írónak munka közben nincs m á s választása; írni kell; legintimebb s a j á t j á t teszi olcsóbbá; a kifejezéstárát.
E legutóbbi regényében Grandpierre mesterségének, tudásának legbiztosabb pontját, az alakteremtést hagyja el a számára ismeretlen atmoszfératerem-tés kedvéért, a z élesen-tisztán kidolgo-zott fabliót a sejtelmes homályért, a lélek ismeretét a pszichológizálásért. A 6 Tiszatáj
fő téma: ismert grandpierre-i sűrűségű megállapítás: kiút a magányból, a cse-lekvő ember magáraeszmélésén keresz-tül vezet; a melléktéma sem ú j kérdő-jel, a tehetség és a dilettantizmusé. A regényt sikerületlenné írójának maga-sabb minősítése teszi: e témáról m á r írt jobbat. A túlzottan mesterséges cselek-mény alól felhólyagzik az erőltetett szándék, a vértelen párbeszédek csillo-gó polémiák emlékét őrzik, . a jellemek kibontását sajátosan segítő szó-mondat ismétlések üres felületeket, megmunká-latlan részeket takarnak. Irodalmunk-ban Kolozsvári-Grandpierre szép ér-deme a szexualitás természetes ábrá-zolása. Minden aberrációt, eltérést hite-lesen adhatott, m e r t a lélek bizarr rez-düléseivel bizonyított. Az olvasó hitt az.
írónak, bár ismeretlen tájról értesült, mégis elfogadta, a vidék ismert volt, csak az expedíció késlekedett. A válto-zatok hegedűre című regény fiatal hő-sei egy álfelelősség képzelt vitájában faggatják egymást az öngyilkos Renáta kórházi szobája előtt, míg v á r j á k a jelt:
barátnőjük élve marad-e? A vissza-irányba leforgatott történét kerete mo-dern — a kép avitt. A regény fiú- és lányszereplői kétszázkilencvennyolc ol-dalon tapadnak egymáshoz és rebben-nek el egymástól, hogy a következő fel-állásban (illetőleg lefekvésben) folytas-sák vég nélküli párbeszédüket. Az író e helyen vesztette hitelét — felmerül a gyanú: figuráit nem t u d j a megnyitni, szerepüket motiválni, képtelen jelleme-ket bemutató szituációkat építeni, kap-csolataikról ú j a t mondani, s ezért ágy-tól ágyig kergeti őket a hamis abszur-ditásért. Elgondolkoztató írói dokumen-t u m lehedokumen-tne a mechanikus szexualidokumen-tásra redukált sivár fiatalság is, d e . a regény szándéka nem ez. Úgy tűnik, az író regényébén elvesztette a kapcsolatot azzal a társadalmi réteggel, melyet elemezni kívánt. Már az első oldalon hamis a hang: s a hangvilla az utolsó lapig falst, jelez. Csak az amatőr hibá-zik kiszámíhatatlanul: az író bűnét egész művén végigvonszolja. -- Nincs okunk az „örökifjú" szerzőt eltévelye-déssel vádolni: tudjuk, alkotói szabad-sága kívánja így; mindent megírni, ami képzeletvilágát leköti. Tévedés volna azt hinni, „a kettős vérkör" egymástól elszakadt két ellentétes Grandpierre-t sejtet. Olyan literátort mutat, kinél a művek természetes egymásrautaltsága a fejlődés feltétele. Tapasztalatból tudja, a rossz alkotások hibái leszűrődnek, a tévedés megtérül, a jó regény erényei-ben hasznosul. A jó írót hagyni kell rosszat is írni. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1967.) KENEDI JÁNOS
977