tisztikai kiadványokat, ba már nem is ol
vassa végig őket. Előfizet a Clarté kiadvá nyaira. A fehérneműje, a pongyolája avitt, minden kecs nélkül való, rojtos, sokszor ron
gyos. Valóban, sehol semmi csipke, semmi áttetsző lengeség. Az ingei bokáig érnek, a pijamái olyanok, mint a kórházi betegruhák.
Eddig tulajdonképen meg se figyelte Esz
ter öltözködését. Kevés érzéke volt a női toaletthez és nem is csiszolódhatott Eszteren.
Eszter az intelligens, forradalmian gondol
kodó gazdag lányok háborúelőtti generáció
jához tartozott, akik, ha nem voltak elég szépek, határtalanul lebecsülték a zsúrok és sportpályák show-girljeit és külső puritán
ságuk ízléstelen lompossággá fajult, sőt néha egészen a mosdatlanságig romantizálódott.
Szürke kosztüm vagy fehér vászoning, kék szoknya, szalagtalan, sötét bársonykalap és könyvek, pepitafüzetek a kézben — ez volt egyenruhájuk és a felszerelésük. A lány azóta alig változott. A gyönyörű ékszereket, amelyekből most éltek, sohasem viselte. Mi
hály, a paraszt, mindezen nem ütközött meg, még olyankor sem, amikor mondén helyeken feltűnhetett volna neki Eszter dísztelensége és slampossága. Abból indult ki, megint pa
raszti logikával, hogy Eszternek ugyanúgy meg lehetne minden csillogó külsősége, mint a többieknek, mert hiszen van hozzá pénze.
Ha nem kívánja, neki van igaza.
De most, ahogy az ágyban hempergett, el
cikázott előtte a bécsi asszony. A sárga se- lvempijama, a sárga selyemharisnya, arany
papucs hattyűprémmel, a szoba jó szaga, a gusztusos rend. Csak most váltak benne
ele-vénekké a részletek. A fehér bőre — Eszter kreol és ezzel valahogy a tisztátlanságot asszociálja — a szőke h a ja ___ és a melle, ahogy előbukkant, vakmerő tudatlansággal, mint a meztelen gyerek, aki még nem ismeri a szemérmet.
Dobálja magát az ágyban, nyújtózik, a lá
bával kalimpál. Ügy bánt vele, mint egy eunuehhal vagy lakájjal, aki előtt nincs szé
gyen, akit annyira sem érdemesít, hogy el
rejtse előle, amit másnak csak harc árán vagy pénzért mutat meg és enged át. Tőle sem harcot, sem pénzt nem vár, egyáltalán nem számít a szemében. Talán esetlenül és ostobán viselkedett? Vagy a külseje nem tet
szett neki? Vagy talán Eszter miatt?
Vájjon ilyen válogatós-e akkor is, amikor a Baur au Lac garderobosnéja szállítja neki a klienseket? Miért éppen vele szemben?
Mi ez?
Bátortalan ötlet villan fel benne. Mi tör
ténnék, ha elmenne a ruhatárosnőhöz és úgy mint más, mint bárki, aki megkívánja, meg
rendelné magának az asszonyt? És ha eljön, akkor nem akarni tőle semmit, csak élvezni a megszégyeniiltségét! Igen, ezt kellene tenni.
De honnan vesz pénzt? Ehhez legalább százötven frankra lenne szükség, száz a nő
nek, a szoba is kerül valamibe és egyéb ki
adások . . . Szóval százötven frankot kellene szerezni. De honnan az isten csodájából? Egy pillanatig arra gondol, hogy a görög ezre
destől kér kölcsön. Majd megadja, valahogy kér Esztertől, ha megjön a bécsi pénz. Kü
lönben el lehetne halasztani a tervet addig, amíg a bécsi pénz megérkezik. Talán már holnapután itt is lesz.
Nem, nem lehet elhalasztani! Nagyon sürgős, hogy elégtételt vegyen az égető szé
gyenért. Nagyon elevenen ég, cikázik benne a tegnap esti tűz és villám.
A necessaire a tükör előtti asztalkán fek
szik. Kiugrik az ágyból és felnyitja. Az egyik rekeszben megtalálja a pénzt, megszámolja:
négyszázötvenhét frank és sok apró centi- me-os.
— Nem, hát ezt mégsem lehet! — és ré
mülten becsapja a kis bőröndöt. Ez volna a teteje mindennek, ha most ellopná Eszter pénzét. Pfuj, erre gondolni is.
Áll a szoba közepén, szégyenkezve, tana
kodva, tanácstalanul. Egyik pillanatban könyörtelenül megveti magát, a másik pilla
natban sürgeti a kényszer: azzal a szajhával szembenállni, hogy ő legyen az úr, hogy meztelenre vetkőztesse, érintés nélkül ki
rúgja, ahogy neki tetszik! Ebben a kereszt
tűzben didereg az undortól és a vágytól. Az
tán eszmélkedik, okoskodik: mi lenne mégis, Eszter valószínűleg napokig nem nyúl a ne- cessairbe — száz frankot vett ki: amit vissza
kap, a ridiküljébe gyömöszöli, közben majd megjön a bécsi pénz és akkor esetleg fel sem tűnik, hogy százötven frank hiány
zik. És ha mégis rájönne? Egyszerűen nem tud róla. Miért éppen rá gyanakodnék? Fel sem tenne róla ilyesmit.
— Hát nem, hát nem, ejtsük el az egészet.
Miközben magára kapkodja a ruhát, így tusakodik. Mikor elkészült az öltözéssel, ki akar szökni a sszobából. Mielőtt még meg
tenné.
De a küszöbön megáll, visszanéz a
ne-no
cessaire-re. Aztán kidugja a fejét a folyosóra, nem jön-e valaki.
A folyosó üres. Zaj nélkül becsukja az ajtót és lábujjhegyen az asztalkához szalad.
Az ujjai táncolnak, alig tudják átfogni a necessaire-t. Végre kinyílik: itt a pénz. Bele
nyúl a rekeszbe, kitépi belőle a százötven frankot és a nadrágzsebébe gyűri. Már ro
han is ki a szobából, szinte lezuhan a máso
dik emeletre és beesik a görög ezredes szo
bájába.
A görögnek feltűnik a dúltsága.
— Mi történt magával?
— Semmi. Rosszul aludtam. Nem játszik?
— Ha akar?
Nekiülnek. Mihály idegesen, hebehurgyán játszik. Az ezredes korholja, de hiába feszíti meg minden idegszálát, a legelemibb lépése
ket is elvéti. Időnként a nadrágzsebébe nyul- kál; megvan-e a pénz. Megvan. Aztán hirte
len eszébe jut, hogy mégis csak rossz helyre tette a pénzt. Amilyen szórakozott, esetleg belegyűri a zsebkendőjét és kirántja a pénzzel együtt. Amilyen szerencséje van, esetleg ép
pen Eszter jelenlétében. Ezt a veszedelmet hirtelen olyan fenyegetőnek érzi, hogy nem tud megnyugodni, azonnal segíteni akar rajta. Az ezredes előtt nem m eri. . . Bár a görög nem tudja, hogy nála nem szokott pénz lenni, ám m égis. . . Százötven frankot nem gyűr az ember csak úgy a nadrág
zsebébe . . . Olyan módon, mint valami rek
lámcédulát, ahogy ő izgalmában összegyömö
szölte. Hova tegye a pénzt? A tárcájába nem lehet. . . A zsebek sem jó k . . .
— Ne haragudjék, nem megy — mondja végül kimerültén és feláll.
— Látom — mondja az ezredes.
Kimegy a folyosóra és tanakodik. A har
madik ajtó a fürdőszoba. Jobbra-balra kém
lel, nem jön senki. Hirtelen besurran és el
reteszeli az ajtót. Hova tegye? A cipőjébe?
De hogy veszi elő, amikor szüksége lesz rá? Hol veti le a cipőjét? A legjobb lenne valami egészen szembetűnő helyre tenni, amelyre senkinek se jut eszébe gyanakodni.
De hova? A kalapja bőrizzasztójára is gon
dol, de a kalap fenn van a szobában és lehet, hogy Eszter már vissza is jött. Végül nem talál jobb helyet a nadrágja revolver-zsebé
nél, ahol sohasem tart semmit. Ez gombra jár; nagynehezen kinyitja, előveszi a bank
jegyeket és ujjai közt simára mángorolja őket. Aztán becsusztatja a pénzt a zsebbe és gondosan újra begombolja.
Felszalad a szobába. Eszter már vissza
érkezett. Ül a dívánon, a harisnyája le
csúszott, rátüremlett a cipőjére. A bokája, térde, vastag lábszára szabadon. Panaszko
dik, hogy nem kapott kész harisnyakötőt, csak gumit. Most mértéket vett a combjáról és varr két abroncsot
Délután félötkor Mihály óvatosan bekém
lel a Baur au Lac ajtaján. Bátortalanul lép a forgóajtó rekeszébe, a portás előtt elsurran és felszalad a galériára. A ruhatárosnő a pult mögött ül és olvas. Mikor megszólítja, az asszony bizalmatlanul felpillant.
— Mit parancsol?
Mihály ijedten keresi a szót. Milyen os
tobaság, a nevét sem tudja a nőnek, elfelej
tette megnézni a vizitkártyáját a kulcstáblán.
Ha jól emlékszik, Ellynek hívják, mintha Lenz így szólította volna.
— Egy hölgy után szeretnék érdeklődni!
— Tessék a portásnál — mondja az asz- szony.
— Nem, nem erről van szó — mosolyog vörösen — egy barátom ajánlotta, hogy for
duljak önhöz. . .
Az asszony vizsgálódva végigmérte Mi
hályt. Látszott, hogy nem bízik túlságosan az emberében. A fiún kifogástalan ruha volt, a külsejét mégis megülte valami esetlenség, vidékiség és az arckifejezése sem volt a ruti
nos világfié.
— Hogy hívják a nagyságos úr barátját?
— kérdi az asszony gyanakodva.
— Bizonyos Lenz — válaszol Mihály.
— Ilyen nevű urat nem ismerek — mondja elutasítóan az asszony.
— Nem ismeri?— hökken irieg Mihály és már elhatározza, hogy elköszön, abbahagyja az egészet. De aztán megint feltűnik előtte az asszony sárga pijamában, arany cipőben, ahogy betölti a feketét. . . Ahogy őt nem ve
szi tudomásul, még csak ki sem neveti, ha
nem sértő nyugalmával és tárgyilagosságá
val szinte kasztrálja. Nem, ezt nem lehet le
nyelni. Sok mindent hagyott már félbe, de ezt a buta sértést mindenképen meg akarja torolni. Mintegy lovagias kötelességének tartja, hogy elégtételt vegyen.
— Lenz tegnap járt itt önnél, a hölgy után érdeklődött, aki a magyar úrral töltötte az estét.
— Nem emlékszem. De talán tessék azzal az úrral együtt idejönni, akkor beszélhetünk a dologról.
— Lenz most csónakázik a tavon. Nem hívhatom ide.
Az asszony töpreng.
— Hát jó, kérem. De ha a nagyságos úr egy szegény asszonyt tönkre akar tenni, vagy ha a rendőrségtől van, legyen a kedve szerint.
— Dehogy is akarom tönkretenni — tilta
kozik csodálkozva Mihály.
Az asszony most már nagyobb bizalommal kérdi:
— Mikor parancsolja a hölgyet?
— Most, mindjárt.
— Most nem lehet. Legalább egy órába tart, amíg értesítem.
— Hát jó, egy óra múlva.
— És hova küldj em?
Csakugyan, Mihály erre nem is gondolt.
I
Hova is küldje? A hotelekben nem kapni ilyen célra szobát. Már-már azt proponálja, hogy a hölgy fogadja őt a lakásán. Ez lenne tálán a legegyszerűbb, ö kilesné, amikor senki sincs a folyosón és egy óvatlan pilla
natban besurranna az asszony szobájába.
De aztán eszébe jut, hogy amilyen szeren
cséje van, közben találkozik valakivel, Lenz- cel, vagy éppen Eszterrel. Ettől az eshetőség
től hirtelen megint oda a bátorsága. Eszter, Eszter, mi lesz, ha Eszter megtud valamit'?
Ma délután, amikor megint előállt, hogy mégis csak informálódik a magyar misszió
nál, érezte a tekintetéből, hogy egy szavát sem hiszi. De azért mosolygó fölénnyel el
engedte, mintha azt mondaná: jó, hát menj, csavarogd ki magad szegény fiam! Hát kicsoda ő? Kisdiák, akinek hazudni kell, ha ki akar menni a labdatérre?
— Nincs talán megfelelő lakása a nagysá
gos úrnak? — kérdezte a ruhatárosnő.
— Ajánlhatok egy jó cimet. Tessék elmenni a Zwingligasse 27 alá, Madame Simone-hoz.
Mihály felírta a címet, aztán lefizette az asszonynak a száz frankot. Úigy rohant át a halion, mintha égett volna a ház. Mikor ki
ért az uccára, egyszerre elfelejtett járni, szé
dülve botorkált. Leült egy padra. Most gon
dolta végig először részletesen, hogy szemtől- szembe fog állni az asszonnyal. Mit fog neki mondani? És mit szól majd ehhez az alávaló bosszúhoz az asszony? Lehet, hogy botrányt csap, vagy szó nélkül sar
kon fordul és otthagyja. Kezdte bevallani magának, hogy alapjában fél ettől a találko
zástól. Más az ő helyében bizonyára előre élvezné az asszony meglepetését és
szégye-nét, de ő most is gyámoltalan, máris reszket
nek a térdei.
— Eh, vesszen oda a száz frank, legoko
sabb lenne el se menni. Elindult a tóparton.
Mikor a Star-csónakdához ért, látta, hogy Lenz nagy evezőcsapásokkal éppen a kikötő felé közelít. Sietve ment tovább, nehogy találkoznia kelljen vele. Egyelőre sejtelme sem volt, hol a Zwingli ucca és vala
hogy nem is merte megkérdezni senkitől.
Azt hitte, mindenki sejtené, miért kérdezi.
Ténfergett, ment az orra után. Az idő azonban siettette. Háromnegyed hat volt.
Végre mégis csak odalépett egy rendőrhöz, aki megmagyarázta, hogy a Zwingli ucca közvetlenül a református templom mögött van. Lassított léptekkel indult el a rendőr útbaigazítása szerint, mintha abban bízna, hogy a léptei nem oda viszik, ahová elindult.
Most, hogy már tudta az irányt, megrémült, töprengve meg-megállt, még egy utolsó okot hajszolt, hogy ne kelljen elmennie a Zwingli ucca 27 alá. De mégsem tudott megfordulni és vágyódása, amely zavarával és erkölcsi öntudatával küzdött, úgy vonszolta magával, mint ahogy a rendőr a részeget, aki nehéz
kesen ellenáll és nem akar bemenni az őr
szobára, de azért mégis zötyög előre.
A Zwingli ucca 27. számú ház előkelő bér
ház. A második emeleten lakik Madame Si
moné. Az előszoba ajtaját sűrű cérnafüggöny fedi, az ajtófélfán kicsiny réztábla. Becsen
get. Előkelő külsejű, fekete csipkeruhás öreg hölgy tipeg elő, mosolyogva, édesdeden jó napot kíván. A fogadtatás hangulata olyan, mint amikor a nagyvárosba felkerült vidéki diák először látogatja meg sohasem látott
8*
idősebb hölgyrokonát. Az asszony bizalmas
kodó melegséggel üdvözli, betessékeli a sza
lonba, ahol a jó polgári bútorok közé beté
vedt néhány ordenáré festmény, otromba akt, olcsó japán legyezők és gyöngyházdobo
zok.
— A Baur au Lacból jött? — kérdi a hölgy nyájasan. — örülök, hogy hozzám küldték. Csak ezzel a kitűnő hotellel állok összeköttetésben. Mégis csak innen kerül ki a világ legelőkelőbb klientélája.
Mihály zavartan köhécsel:
— Igen, kétségtelenül jó hotel — mondja.
— Szegény uram — fecseg az asszony — egyházkerületi főjegyző volt, de meg kell mondanom magának, mégsem volt prűd. Ha élne szegény, bizonyára nem ilyen alkalom
mal látnám vendégül — és színésziesen fel
kacag — , bármilyen megtisztelő is rám nézve. . . Istenem, mit teszek én? Egyenge
tem a szerelmesek útját. Hadd szeressék egy
mást ebben a hideg országban. — És hirte
len átmenettel: — Hány órára esedékes a hölgy?
— Hat órára.
Az asszony felpillant a kakukos órára, az időnek erre a kedves polgári hangszerére.
— Pár perc múlva itt lesz. Be fogom ön
nek mutatni. Űriházban így szokás. Szigo
rúan ügyelek a formaságokra, hogy a sze
relmeseket átsegítsem a zavaron, a kezdet nehézségein.
Kint csengettek. Az egyházkerületi fő
jegyző özvegye bocsánatot kért, hogy néhány pillanatra magára hagyja. Mihály halál- sápadtan ült a széken. Hirtelen felállt és az ablakhoz ugrott. Nem akarta, hogy az
asz-szony belépése pillanatában felismerje és főkép félt, hogy a felismerési jelenet az öreg kerítőnő jelenlétében zajlik le. Lenézett az uccára. Hogy lehetne innen menekülni! Ha nem lenne a második emeleten, egész bizo
nyos, hogy kiugrana az ablakon és elsza
ladna. Bizonyos, hogy ez a legnagyobb őrült
ség, amit életében elkövetett. Mit lehet itt tenni!
Balról végre felfedezett egy ajtót, már el
határozta, hogy benyit rajta. Az öreg hölgy
nek majd megmagyarázza, hogy meggon
dolta magát és nem akar semmit. De már nem volt ideje, az asszony belépett. Az öreg hölgy édeskés hangon fecsegett.
— Chere dame, engedje meg, hogy be
mutassam önnek barátunkat — és hamiská
san hunyorított a szemével.
Mihály még mindig nem fordult meg, de madame Simoné odalépett hozzá, megfogta a kezét és a fiú lesütött szemmel tűrte, hogy odavonszolja az asszonyhoz. A nő előbb meg
rökönyödve nézett rá, aztán hangosan felne
vetett.
— No de ilyesmit! Ezt a csacsiságot! Hát miért nem szólt? Miért kellett ez a komédia?
— Bocsásson meg — dadogta Mihály, ret
tenetes zavarban.
— Maga gyerek. . . ilyesm it!. . . — és ka
cagva vetette magát a dívánra, a lába tót
ágast állt.
Madame Simoné elképedve, lassítva, hát
tal kifelé távozott a szobából.
— Most üljön ide mellém. Hát miért nem szólt?
— Nem mertem — mondja és nem ül le.
118
— Honnan tudjam én, hogy maga akar tő
lem valamit?
— Ne haragudjék.
— Fenn volt nálam, ült az asztalnál, meg sem moccant, illedelmes volt, egyetlen cél
zást sem tett. Nézze, fiam, én megmondom magának őszintén. . . maga tulajdonképen tetszik is nekem. De azt mondták, hogy maga meg a nője olyan szorosan össze vannak kö
tözve, — nem is mertem ilyesmire gon
dolni!
— Tulajdonképen alávalóság volt magát ilyen helyzetbe hozni.
— Miért? Tudja meg, hogy én nem szé
gyellem magam. Nem én akartam így, az uram akarta így.
Felsóhajt.
— Hallgasson ide — mondja aztán érzel
mesen. — Megtörtént velem az a szerencsét
lenség, hogy egyszer eltévedtem és meg
csaltam az uramat. Az uram megtudta, botrányt csapott. Térdenállva könyörög
tem neki, hogy bocsásson meg. Nem bocsá
tott meg, kidobott. A küszöbről visszakiál
tottam neki: — Vigyázz, szajha leszek, vi
gyázz, te leszel az oka! Hát az lettem. Nem szégyellem. Egész Zürichben tudják, hogy az lettem. Sőt azt hiszem, már egész Bécsben is.
Mert ha az uram ismerősei közül meglátok valakit, nyomban megszólítom és felajánlko
zom neki. Hadd tudja meg a gazember!
Vállat von.
— Ügvis vissza fog könyörögni, de legalább megbosszulom azzal, hogy ha majd megint együtt ülünk a Kobenzl-n, minden második ember röhögni fog rajta és félhan
gosan odasúgja a szomszédjának: Zürichben
madame Simone-nál együtt voltam a felesé
gével! Tudja, én útálom az uramat. Vörös bajusza van és púpos. Mazochista, szeret szenvedni! Csak azért nem jön értem, mert még nem szenvedett eleget. No, üljön le.
Mihály idegenkedve tétováz.
— No, mi lesz?
Leül, az asszony csókra nyújtja a száját, lanyhán megcsókolja, aztán megint feláll.
Az asszony ekkor ledobja ruháját és ha
nyatt fekszik a dívánon.
— Magával mi lesz? — kérdi jókedvű tü
relmetlenséggel.
Mihály, mintha valami vezényszónak en
gedelmeskednék, gépiesen vetkőzni kezd.
Most nem találja meg a mellénye gombjait, hosszan babrál a nyakkendőjével. A cipő
fűzőjén kibogozhatatlan csomó van. Vala
hogy abban reménykedik, hogy rájuk tör valaki, talán éppen most érkezik meg az asszony férje, hogy visszavigye magához.
Aztán mégsem történik semmi. Odakint csend van, madame Simoné visszavonult polgári otthonának mélyébe. A fiú végre lefekszik mellé, az asszony átfogja a karjával és szá
jon csókolja. Mihály úgy érzi, hogy keze- lába vastag kötéllel össze van csomózva.
Nem tud mozdulni. Hideg undor ömlik el rajta. Most egyszerre olyan messze lódul a nőtől, hogy szinte nem is látja. Most azt érzi, hogy valahol nagyon messze, egy gödörben halálosan egyedül van. Egy költő jut eszébe, aki egy néger nővel töltött éjszakáját foglalta szonettbe. A költő a párisi garni-hotelben ölelkezett a, néger nővel és olyan magá
nyosnak érezte magát, mint az őserdőben.
A függönyöket exotikus cserjéknek vizio
120
nálta, ahonnan minden pillanatban rátör
het a vadállat. Mi ez a magánosság a félel
mes magánossághoz viszonyítva, melyet eb
ben a pillanatban az asszony mellett érzett?
Hát miért fekszik ő itt, mit keres ő itt? Rá
néz az asszonyra és olyasféle érzése támad, mint amikor valaki hosszan és fárasztóan be
szél, talán éppen róla beszél, de ha meg
feszíti magát, akkor sem tud odafigyelni.
Most lehunyja a szemét és el akarja kép
zelni az asszonyt. A ráma üres, nincs benne kép. Az asszony közben ficánkol, kacarász, játszik, ö nem tud róla. Még a bőrén sem érzi az érintés nyomán támadt természetes irritációt. De nem elég bátor ahhoz, hogy hir
telen felöltözzék és szó nélkül távozzon. Az ösztönszerű virtus, amellyel a legnagyobb el
lenszenv, sőt undor ellenére is be akarja bi
zonyítani, hogy férfi, erősebb.
Az asszony mégis magával sodorja. A fiú automatikusan csókolódzik, a keze valahogy a vállára téved. A nő most már elborultan si
mul hozzá.
— Menjen haza, kisfiam — kiált az asz- szony, hirtelen felpattanva. — Mit akar maga tőlem? Miért jött ide?
Mihály arca vérvörös. A fiaskó vérig égeti, megsemmisíti. Olyan csendesen öltö
zik, mintha attól félne, hogy az asszony a leg
kisebb zajra rárohan és megveri. Csakugyan, mialatt a paraván mögött elrejtett mosdónál motoszkál, ilyeneket rikoltoz:
— Minek megy maga nőhöz, fiam?
— De kérem, bocsásson meg, ne bántson, kérem. . . Én igazán nem értem.
Gyorsan magára kapkodja a ruhát. Mikor
121