végén valami csoda történik, valami csak
ugyan megvalósul abból, amit ordítozva köve
teltek, most csalódottan néztek körül, mintegy álomból felébredve.
Mihály is kikerült a szuggesztió alól. Né
hány perc alatt egyedül maradt. Ott állt a Schottentornál és belényilalt a kérdés:
— Mi van Eszterrel? Hol van Eszter?
Miért bújik el előlem Eszter?
Hazament a penzióba. Az ebéd még nem volt készen. Beült az olvasószobába és olva- satlanul forgatta a lapokat. Bejött a kislány és mellé ült.
— Délelőtt láttam magát! — mondta csil
logó szemekkel.
— Hol kérem? — retten meg Mihály.
— A tüntetésben! — válaszol a lány. — Maga, úgy-e, szocialista? Mert én az vagyok.
— Nem kérem — mondja hűvösen Mihály
—, én nem vagyok semmi!
— Semmi? — nevetett a lány. — Ezt nem mondhatja, a semmi sokkal komplikáltabb fogalom, mint az ember.
— Én nem vagyok semmi — mondja Mi
hály elriasztó kedélyességgel —, én kérem, egy elfuserált exisztencia vagyok.
— Elfuserált exisztencia? Hogy mondhat ilyent? Hány éves?
— Huszonhárom.
A lány nevet:
— Huszonhárom? Ezt is csak az mond
hatja, aki nem hisz semmiben.
— Igaza van, nem hiszek semmiben! Saját magamban sem.
— Ezt nem csodálom. Saját magában senki sem hihet — szavalja a lány túlkomolyan. —
Aki annyira ki van szolgáltatva a változások
nak, mint én vagy maga, vagy minden ember, nem alkalmas arra, hogy a hit belekapaszkod- jók. Most vagyok, félóra múlva fejemre esik a plafon és vége. Az egyénen a véletlen uralko
dik, az ember nem horgonyozhatja a hitét a véletlenbe. Bele kell kapcsolódni valami állan
dóba, valamibe, ami ma ugyanaz, mint holnap.
— Például?
— Például valami egyetemes nagy igaz
ságba. Harcba, amely nem egyéni, hanem álta
lános célokért folyik — szavalja.
— Azt hiszem,, ezek a célok is változnak. És különben is, mit csinál az ember, ha elsősorban saját egyéni nyomorúsága foglalkoztatja?
— Kimenekül egyéni problémáiból. A leg
több altruizmusnak, amiből haszon származott a tudományra, művészetre, általában a társa
dalomra, az egyéni boldogtalanság adta meg az impulzust.
— Köszönöm, de nem akarok hasznot haj
tani.
Dr. Schneider közben belépett a szobába és elkapta a lány utolsó mondatát. Leült melléjük és komoly kíváncsisággal érdeklődni kezdett:
— Miről beszél Yera? — kérdi.
A kislány kissé ingerülten informálja. Dr.
Schneider komolyan figyel, aztán ezt mondja:
— Gyerek vagy. Csakugyan, minden altruiz
musnak, minden emberi alkotásnak legnagyobb motora az egyéni boldogtalanság. De nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az ember úgyne
vezett objektív céljainak megvalósulása kár
pótlás a boldogtalanságért. Egyetlen törvény van és egyetlen törvényben lehet hinni: a vég
zetszerűségben. Nem segít semmi, se szocializ
mus, se tudomány. A görög tragédiában lehet hinni, mert minden más papírforma csődöt mondott.
Mihály furcsálkodik: mi ez? Tegnap este érkeztem, mit akarnak ezek tőlem a problé
máikkal? Örült emberek: röhögni tudna, ha nem gyötrődnék szüntelenül.
— Hát akkor nézzük a köldökünket és vár
junk, amíg ránkszakad az égboltozat? — kérdi Vera.
— Azt hiszem, ez a legbölcsebb és főként a legkényelmesebb.
Mihály egyre nagyobb ellenszenvvel hall
gatja a lány és az apa párbaját. Eszelősek. Va
lamikor az oroszok vitatkoztak így, minden ok nélkül, a regényekben. Ideülnek hozzám, tele vagyok jajjal, mi van Eszterrel, miért nem ad életjelt magáról. És ezek itt az eleven holt
testem felett a világrejtélyt akarják meg
oldani.
— A legkényelmesebb — mondja a lány —, de én nem a kényelmes megoldásokat keresem.
Fiatal vagyok és ki akarom harcolni a boldog
ságot.
Schneider furcsa szomorúsággal mosolyog.
—'N em akadályozlak meg benne és nem akarlak megkímélni a csalódásoktól sem. Csa
lódásokra szükség van, ezek pofozzák az em
bert az életbölcsességhez, amelynek alapfelté
tele a teljes illuziótlanság. A csalódások arra valók, hogy az ember empirikusan győződjék meg arról, mennyire gyenge és a végzet milyen hatalmas. Szép lassan azután rá
jön, hogy alapjában az élet legelviselhetőbb formája a stabilizálódott boldogtalanság, az a nyugalmi állapot, mely aránylag elvisel
hetővé teszi az életet és a legtöbb fölényt
adja a változékony helyzetekben. Amikor az ember nem fárasztja magát önmaga és a világ átalakításával. Nem kísérletezik, nem panasz
kodik, hanem leül és vár. Hagyja érvényesülni a planétát, amelyben sorsa meg van írva.
— Nem vitatkozom veled — mondja a lány ingerülten. — A generációd bűntudata beszél belőled, mert ránkeresztettétek ezt a borzalmat.
Gyávaságból, gyengeségből, frivolságból nem tudtátok megakadályozni. El voltatok fog
lalva a magánügyeitekkel. Most aztán a vég
zetre hárítjátok a felelősséget.
Schneider még mindig mosolyog, mélabú- san, megértőén.
—• Jó, jó, hát ne vitatkozzunk, hiszen már túlsókat verekedtünk eddig is. Helyes, én félre
állok és nem akarom megakadályozni, hogy megtérítsd Majoros urat.
Magukra hagyja őket.
— És maga, mit szól ebhez maga? — kér
dezi a lány.
— Én kérem? — mondja a fiú ijedten, mint aki a vitatkozás dialektikájában egyáltalán nem járatos. — Én a tanár úrnak adok igazat.
Hiszek a végzetszerűségben. Én például még sohasem tettem azt, amit akartam, velem soha
sem történt az, amit előre láttam. Valahogy az az érzésem, hogy bekötött szemmell zuhanunk.
— Nagyot nyel. — Hát hiszen ez is valami.
Csak mondta, hogy mondjon valamit.
A lány megbántottan, szinte megvetően mérte végig. Szerencse, hogy a házvezetőnő ebédhez hívta őket. Mikor felálltak, Vera oda
vetve mondta:
— Igaz, elfelejtettem megmondani. . . Tíz óra tájban kereste egy úr és egy hölgy.
Mihály megremeg.
— Nem mondta meg a nevét?
— Nem. A fiatalembert látásból ismerem.
Báró Tauss.
Eszter tehát itt volt, talán éppen akkor, amikor kereste a Bristolban, vagy talán ami
kor a tüntetés elsodorta! Felragyogott benne a reménység; több mint, reménység, a bizton
ságérzet. Tehát megbánt mindent. Rendbe akarja hozni a dolgokat. Ám nem fog olyan könnyen menni, most majd egy kicsit meg
táncoltatja!
A lig ment le a falat a torkán. A hús után már nem állta tovább, felállt és sürgős dol
gára hivatkozva elbúcsúzott. Vera. fitymálóan nézett utána. — És ennek az embernek beszélt ma félórahosszat annyi okosat!
Igen, Mihály most elmegy a Bristolba és keményen felelősségre vonja Esztert. Meg
rázza a vállát és azt mondja neki: Beszélj!
Mi van? — Vagy nem is kérdez semmit, ha
nem egyszerűen toppant a lábával és azt mondja: Itt vagyok és nem megyek el többet.
Igen, ezt fogja tenni.
Már-már biztos a dolgában, dölyfösen mo
solyog, Mimikor belevág a kérdés: Mit kere
sett itt a báró? Miért kísérte el? Ha csak
ugyan komoly beszélnivalója lett volna, ak
kor bizonyára egyedül jön!
Megint oda a biztonságérzete. Mégsem fog olyan egyszerűen m enni. . . Mégis kettőn áll a vásár. Hogy hová lett az ö nagy
ha,-Zsolt Bélr.: IláznBséggal végződik 11
talma! Ha csak ezredrészét vissza tudná sze rezni! Azt az éjszakát sohasem lehet elfelej
teni, amikor ráparancsolt, hogy menjen a szanatóriumba. És hogy engedelmeskedett!
És amikor kijött a szanatóriumból és egy ki
csit hepciáskodott: hogy kullogott be hozzá a végén!
A Bristol halijában etezédült. Bele kellett kapaszkodnia a portáspáholy szélébe, miköz
ben megkérdezte, hogy Eszter otthon van-e.
— Nincs itthon — hangzik a válasz. — Reggel óta nem láttuk.
— Horvát dr. sincs a szobájában!
— A doktor úr nem lakik itt állandóan. A lakása kinn van Hietzingben — és meg
mondta a címet.
Mihály kirohan. Felkeresi Horvátot a la
kásán. Talán éppen ott találja Esztert. Egy
szer és mindenkorra véget vet a dolognak.
Még van annyi pénze, hogy felülhet a vo
natra. Elmegy az apjához Tardoskeddre. K i
tépi magát ebből az ellenséges környezetből.
Mi köze például dr. Schneiderhez és a leányá
hoz, a problémáikhoz! Fantaszták, az em
ber lakást vesz náluk és az első reggelen lyu
kat beszélnek a hasába! És mi köze neki Horváthoz! Az egyetlen szál, amely ehhez a világhoz fűzi, Eszter. Ha elszakad, jó, beáll a vasúthoz és néz a szaladó vonatok után.
Nagynehezen megtalálta a villát. A kapu
ban nagy farkaskutya ugatta körül. A veran
dán megjelent egy lilapongyolás, kócos fia
tal nő.
— Kit keres!
— Horvát urat — felel Mihály ijedten.
Tilly bosszúsan hátat fordít és eltűnik a lakásban. Pár perc múlva előtűnik a
ve-randán Horvát, lötyögő pijamában és kóco
sán.
— No, mi az? — kérdi aggodalmasan, ami
kor meglátja Mihályt.
— Esztert keresem. Nincs itt Eszter?
— Itt? Mi jut eszedbe?
—• Egész nap kerestem a szállodában és nem találtam.
— Együtt ebédeltem vele a Sacherben.
Nem mondta, hova megy délután.
Mihályból kitör az indulat:
— Kérem, doktor úr, valamit meg kell ön
nek mondanom. Eszter szó nélkül letett a penzióban és sejtelmem sincs, mit akar? Ezt nem bírom, doktor úr, el akarok utazni!
— Mennyi útiköltség kell? — kérdi.
— Nem erről van szó — mondja Mihály szinte durván. — De mondják meg nekem őszintén, mit akarnak velem.
— Én? — kérdi Horvát hüledezve. — Ne
kem, fiam, mindegy.
—• Az isten szerelmére, doktor úr, mi van itt? — sopánkodik Mihály, ujjait tördelve.
— Nem tudom, fiam. Lehet, hogy túlsókat voltatok együtt. Szóval, lehet, hogy a lány már nem szeret téged. Utóvégre ez is előfordul
hat, ez is magyarázat — és köhögve nevet.
— De hát mért nem mondja meg, ha nem szeret? Letett egy penzióban, mint egy pod- gyászt szokták a ruhatárban, hogy majd el
küldenek érte, ha szükség lesz rá. Tessék megkérdezni Esztertől, hogy mit akar velem?
Szívesen félreállok. Már sokszor el akar
tam menni, de sírt, fenyegetőzött, nem eresz
tett.
— De hiszen — ötlik Horvátnak eszébe
— délelőtt nálad volt a penzióban.
n *
— Ott volt, de nem talált otthon. S külön
ben sem jött egyedül, Tauss báróval. . .
— A báróval ne törődj. Az nem vetélytárs.
Mihály bambán töpreng.
— Azt hiszem, legokosabb volna — nyögi ki aztán —, ha visszamennék a szállodába. Ta
lán már otthon van.
— Lehet — mondja Horvát és megve
regeti a vállát. — No, nyugodj meg! Egyéb
ként nem kell neki elmondani, amit itt láttál.
Ügy értem, hogy a művésznőről, aki az előbb kijött a verandára, nem kell említést tenni.
Érted?
Mit bánja ő. Már szalad a villamosmeg
állóhoz. Most megint optimista. Hihetetlenül rövidnek tetszik az idő, amíg megérkezik a Bristolhoz. Beront a portáshoz és kérdezős
ködik.
— A kisasszony félórája ment el a szállo
dából.
— Hagyott valami üzenetet?
— Nem hagyott.
Megszégyeniilten kullog haza, a penzióba.
A szobalány nyit ajtót, örül, hogy nem kell beszélnie senkivel, bemehet a szobájába, anél
kül, hogy zaklatnák. Leveti magát a dívánra és a szemhéjait olyan erősen szorítja össze, hogy a szemgolyói élesen fájnak. Hadd fájja
nak.
Valaki kopog. Vera dugja be fejét az aj
tón.
— Rosszul érzi magát?
— Igen.
— Mi baja?
— Nagyon fáj a fejem.
— Akar aszpirint?
— Nem, köszönöm.
Elköltözöm innen — gondolja dühösen —, nem hagyják békében az embert!
— Zavarom! — kérdi a lány.
— Nem, nem, de nagyon fáj a fejem.
— Szeretnék magán segíteni. Ne hozzak aszpirint!
— Kedves kisasszony, maga nem tud raj
tam segíteni — mondja és megint összeszo
rítja a szemhéjait.
— Mi baja van!
— Sok minden.
A lány megkérdi, leülhet-e! Ó, csak tes
sék. Aztán beszélni kezd. Hogy bizonyára tolakodásnak veszi az érdeklődését. Mégis furcsa, hogy beköltözik egy penzióba és már az első napon kifaggatják. Ne haragud
jék, de ő megérzi, hogy kihez szabad és kihez kell közelednie. Már tegnap este, hogy meg
érkezett, érdekelte.* ö hisz abban, hogy, az ember külseje igenis kifejezi azt, amit jelent.
Szóval, ne vegye rossznéven, sokkal többet tud róla, mint sejtené, mert nagy emberisme
rete van. Első pillanatban látta, hogy va
lami nincs rendben. Talán szenved is. De nem szabad szenvedni. Látja, a szocialisták nem hisznek abban, hogy végzetszerűen szen
vedni kell. Ök elsősorban a szenvedés ellen harcolnak. H igyje el, hogy az egyéni szenve
dések is csak *addig elviselhetetlenek, amíg a kollektív szenvedéseket nem enyhítik. Neki az a gyanúja, hogy Majoros úr szerelem miatt szenved. Ügy-e meglepő, hogy első beszélge
tésk or... Ne haragudjék, hogy ilyen szemte
len és ezt kimondja. De ő tudatosan illetlen...
— Nem, a kisasszony téved.
Nem hiszi, hogy tévedne — mondja komo
lyan és hirtelen pátoszmentes lesz a hangja.
ösztönszerűen érzi, hogy egyszerűnek kell lennie, hogy hasson. — Ö ugyan még nem volt szerelmes, hiszen még szűz, de azért sok mindent tud erről a komplexumról... Freudot olvasta és . . .
Mihály kinyitja a szemét, megnézi a lányt.
Milyen szőke, milyen nyilt a tekintete. Szűk a válla és ideges. A keze kicsiny és a melle is. Szűz, szűz, úgy hangzik, mint valami disznóság, mint valami obszcén kifejezés. És olyan bátran és komolyan mondja, mint egy diagnózist, mintha azt mondaná: tüdőcsúcshu- rutom van, vagy mintha azt mondaná: szőke vagyok és nem tudom, milyen érzés lehet bar
nának lenni. Kis bolond, mit tud ő . . . Mit tudja ő, mit jelent feküdni ai dívánon, ku
tatni, hol a hiba, hol történt több vagy keve
sebb? Mit tudja ő, milyen fantasztikus rej
tély, mikor egy nő máról holnapra azt mondja:
nem szeretlek!
Ö tehát nem beszél a szerelemről — foly
tatja Vera —, mert szűz és tudja, hogy a szerelem akkor kezdődik, mikor az ember illúziói a szexuális élményekkel találkoz
nak. De túlzás nagy cécót csinálni a szerelem
ből. Ez a faustikus világnézet, a szexuális horizont, éppen ebből kell kiszabadítani az emberiséget.
— Ó — sóhajt Mihály csappanó érdeklő
déssel, mert a szónokiasság fárasztja —, a kis
asszony ezt még nem tudja.
— Mondja — csap át hirtelen más hang
nembe a lány —, azt a hölgyet szereti, aki itt volt?
Mihályt most már kihozza sodrából a tapin
tatlan kíváncsiság.
— Azt — feleli dacosan.
— És nem szereti magát?
— Kedves kisasszony, az istenre kérem!...
Nem tudom, hogy szeret-e.
— Nem szereti? — folytatja Vera zavarta
lanul. — Volt vele viszonya, vagy nem?
— Hát erről, őszintén szólva. . . Kérem, erről igazán ne beszéljen. . .
De Vera nem enged.
— Igaza van. Ehhez tényleg nem értek.
Okos nő?
— Okos — mondja Mihály megadással.
— És most azt hiszi* hogy nem szereti?
— Nem hiszek semmit.
Vera gyerekes makacssággal nem tágít.
— Tegyük fel — folytatja —, hogy nem szereti. Ezzel most befejeződött minden? Hát ha magára az a szerep hárul, hogy egyetlen pillanatban megtalálja a világrejtély kulcsát?
Vagy holnap találkozik valakivel, aki sokkal boldogabbá teszi?
— Mit akar tőlem, miért mondja ezt nekem? — tör ki Mihályból. — Mit tud maga rólam? Én egy szerencsétlen flótás vagyok.
Mit akar tőlem?
— Meg akarom magát győzni — mondja, a lány nyugodtan.
— Engem nem tud meggyőzni.
— Majd meglátjuk. Érzem, hogy maga jó anyag.
Mihály tanácstalanul néz rá.
— Fáj még a feje? — kérdi a lány és mosolyog. — Űgy-e, szemtelen és tapintatlan vagyok?
— Nem. Csak gyerek.
— Szeret pásziánszozni?
— Nem.
— Sakkozni csak tud?
— Tudok.
— Akar játszani?
Mihály komikus megadással:
— Nem bánom!
A lány gyerekes izgalommal szalad ki. Mi
hály most már fáradt haraggal néz utána.
Visszajön a sakktáblával, kiönti a figurákat az asztalra.
Játszanak, belemelegszenek. A végén fel
enged a hangulat. A kislány megfeledkezik nagy öntudatosságáról és szónoki hangja mö
gül kibuggyan a gyerek jókedve és bizako
dása. Mihálynak is akadnak elfogulatlan sza
vai. Fájdalma olyan, mint az odvas fogé, amelyre éteres vattát tesznek és a szenvedés csak időnként nyilai keresztül a narkotiku
mon. Miber negyedszer veri meg Verát és újra felállítják a figurákat, hirtelen mégis belekap.
De azért lejátsza a partit.
Tauss már félórája fecseg vidáman, ötle
tesen és Eszter passzióval hallgatja. Milyen jó idegen dolgokról beszélni, Mihállyal éve
ken keresztül nem beszéltek másról, csak saját magukról. Milyen pihenés, üdülés! Csak ne tudná egész bizonyosan, hogy pénzért teszi. Mint a konferanszié. Egészen bizo
nyos, hogy Dénes napidíjat ad neki.
Alapjában undorító, de mit tegyen! Üljön le a bankárékhoz és hallgassa a sopánkodá- sukat!
Tauss pletykákat, vicceket mond, aztán csak úgy odavetőleg megjegyzi:
— Tudja mi újság!
— Vájjon m i!
— Most már pár nap múlva biztosan ott
hon leszünk.
— Miből következtet erre!
— A románok átkeltek a Tiszán.
Eszter nem örül a hírnek. Némileg szé
gyenkezve állapítja meg, hogy az egész téma
kör iránt való érdeklődése megcsappant.
Mégis, úgy érzi, tartozik azzal a múltjának, hogy a forradalom sorsa iránt ne legyen egé
szen közömbös. Különben is, eddig Tauss előtt dacból állandóan azt hajtogatta, hogy meggyőződéses kommunista. Így tehát félig komolyan, félig ugratásból ezt mondja:
— őszintén sajnálom. Egyáltalában nem lelkesedem a hazamenetelért. És most mit gondol, mi lesz?
— Most mi jövünk. Hazamegyünk Pestre és megszálljuk az országot.
— Kik?
— Hát mi. Maga meg én! — mondja ne
vetve. !
— Én? Azt hiszem, nem megyek haza.
Nincs kedvem végignézni, ahogy maguk ren
det csinálnak.
Tauss nevet.
— Megmondtam: egy héten belül vége a kommünnek.. Azt is megígértem, hogy egy hé
ten belül én is letöröm a privát kommünömet.
— Nem fog sikerülni — mondja Eszter bosszúsan.
— Drága, drága gyerek — búgja forrón, meginti a gerlehangon —, azt hiszi, hogy hiszek ennek a hepciáskodásnak? ■ A végén úgyis maga jön majd hozzám!
Esztert dühíti és lenyűgözi a szuggesz- tív szemtelenség. Ha nem tudná, hogy Dénes megfizeti érte, talán nem is bosszantaná, hogy valamelyest mégis a hatása alá került.
Bárhogy szépítse is a dolgot, csakugyan hatással van rá ez a csirkefogó. Nem csoda, alig mozdul el mellőle. És három nap alatt csak kétszer találkozott Mihállyal, futólag, pár percre. Egyszer a lakásán, egyszer a Bristol halijában. Komoly erőfeszítésébe ke
rült, hogy legalább a részvétét elhitesse vele.
Szegény fiú, hogy könyörgött és fenyegetőzött.
És ő legfeljebb annyit tehetett, hogy nem mondta meg neki nyíltan. Halogatta a helyzet tisztázását és kicsit biztatta is: most kicsit fá
radt vagyok, most egy kicsit hagyj! — Mikor
a fiú mintegy fenyegetésként azt mondta, hogy elutazik, szinte elárulta magát és majdnem bol
dogan helyeselt. — Utazz el, igen, utazz el, aztán jö jj vissza, ha értesítlek!
Legkellemesebb volna, ha egyelőre nem kellene számolnia Mihállyal. Ez nem jelenti, hogy vége köztük mindennek. De most vala
miképen olyan idegen, távoli. . . igen . . . majdnem groteszk figura lett belőle. Máról holnapra. Es ez a Tauss, milyen szemtelen!
Megmondta a szemébe, hogy pocsékul öltöz
ködik és erőszakkal elcipelte a Zwiebackhoz, ő választotta ki a ruhákat. Be kell vallania, hogy tetszik magának ebben az új ruhában.
De ez még nem jelent semmit. Ez még nem jelenti, hogy egy ilyen felbérelt figurát közel enged magához.
A baj csak az, hogy rosszul alszik, csúf álmai vannak. Nem, mintha hiányoznék neki valaki. De Tauss, de T a u ss... Nem hiába röhög ilyen biztonságosan, valamit mégis megérez, akármilyen elutasítóan bánik vele.
De korán ö rü l. . .
Elhatározza, hogy, nagyon erélyesen leinti.
— Nézze, Tauss, maga nem tud beletö
rődni, hogy nekem nem kell másra, csak fecsegésre, bolondságra. Értse meg: na
gyon tehetséges és tisztességes embernek 'voltam a . . . a szeretője sok éven keresztül.
Nem volt semmi baj, csak most egy kicsit elfáradtunk. Nem is tudom elképzelni, értse meg, hogy egy ilyen emberrel, mint maga . . . Es különben . . . bennem van annyi ízlés, hogy ha kellene is: akkor sem engedném be a szobámba! Hogyne, hogy besorozzon az ese
tei közé: kis színésznő, kereskedő hitvese, öregedő hercegnő, kaszírnő egy galiciai vá
roskában, vonaton marburgi nevelőnő — és a végén én . . . Hát ezt nem!
— Helyes — válaszol hidegen Tauss. — Majd ha hazamegyünk, el fogom hurcoltatni a katonáimmal. Nem vagyok skrupulózus.
Az őseim rablólovagok voltak. Váruk volt a Morva és a Duna összefolyásánál. És kép
zelje, a kalózokat is kirabolták, a rablókat ra
bolták ki. A feleségeik naphosszat sírtak az ágyasházaikban és imádkoztak a kápolnákban, mert férjeik a környék minden polgárlányát defloreálták. Ök könyörögték ki nekik a bün-
bolták ki. A feleségeik naphosszat sírtak az ágyasházaikban és imádkoztak a kápolnákban, mert férjeik a környék minden polgárlányát defloreálták. Ök könyörögték ki nekik a bün-