kiérdemelné a bocsánatát. Megmagyarázná neki, hogy az efféle história nem jelent sem
mit, ehhez nincs közük az érzéseknek és kü
lönben i s . . . Tulajdonképen nem is csalta meg. Megmondaná, hogy nem is tudta meg
csalni, hogy egyszerűen nem volt rá képes.
Ennél döntőbb bizonyítékát nem adhatja, hogy csak őt szereti.
De már tudja, hogy úgysem vallaná meg neki soha. A csalást talán még inkább, mint a fiaskót. A nő nem tudja megbocsátani, ha a férfi egy másik nő előtt diszkreditálta a • fér
fiasságát, Ezt nem mondhatná meg neki soha
sem. De hát miért vallana meg egyáltalában valamit! Nem elég, ha azt mondja, hogy el
autózta, elverte a pénzt! Azt fogja mondani, hogy egyszer végre ki akarta élvezni, hogy pénz van a zsebében.
Nem. Ahogy ránéz a ráncolt homloké, elgon
dolkozó lányra, megretten, hogy összedöntött benne mindent. A lány tud mindent, biztos, hogy mindent tud. *
Belényilal a rémület, hogy elveszítheti.
Eszter nem tud semmit, talán meg sem fordul benne a gyanú, hogy Mihály meg
csalta. Nagy sóhajtással dobja el a könyvet, feláll, nyújtózik, aztán lassan levetkőzik. Mi
hály is vetkőzni kezd. Lefekiisznek az össze
tolt ágyakba és sokáig nézik a mennyezetet.
Mihály érzi, hogy közelednie kellene a lány
hoz, de egyelőre moccanni sem mer. Aztán szinte el is felejti, hogy az volna a legtermé
szetesebb megoldás, ha viharosan magához kapná és belefojtana minden gyanakvást.
A lány kongó ürességet érez. Előbb szenti
mentális hangulat tölti el, aztán elhessegeti ma
gától és gyakorlatilag végiggondolja, mi a tennivaló. ígen, itt valami nagy baj történt.
Nem tudja mi, de olyasmi, amin már alig le
het segíteni.
Most Mihály hirtelen felül és Eszter arcába néz.
— Eszter — mondja —, mire gondolsz, Esz
ter? Nem történt semmi.
— Tudom, fiam.
— Mondd meg őszintén. Bánt, hogy elvet
tem, vagy ha úgy tetszik. . . elloptam a pénzt..
— Dehogy. Törődöm én a pénzzel?
— Hát mi a baj?
— Semmi, fiam, semmi.
— Odamehetek hozzád?
— Nem, ma hagyj, nagyon fáradt vagyok.
Hallgatnak.
— Egyébként — szólal meg hirtelen a lány
—• gondolkoztam az utazásról. Csakugyan, ha neked kellemesebb, utazzunk Bécsbe. Hiszen eredetileg nekem is ez volt az álláspontom.
Mihály enyhén tiltakozik:
—• De nem, miattam maradhatunk. Csak az volt a feltevésem, hogy kedved szerint törté
nik, h a . . .
Gyatrán megkísérelte, hogy elhitesse a lány- nyali elfogulatlanságát. Hogy neki valóban nem fontos, utaznak-e vagy sem. De érvelése gyáva volt, mintha attól félt volna, hogy Esz
ter komolyan találja venni és esetleg mégis az utazás ellen dönt.
Mégegyszer megpróbálta, hogy Esztert vágyra gerjessze. Megcsókolta a szemét, aztán a száját. A lány némán tűrte, a szája hideg
volt és zárt. Most már Mihály is érezte, hogy valami helyrehozhatatlan történt. Csüggedten visszazuhant a párnára.
Aztán eloltották a lámpát és mindennek el
lenére Mihály volt az, aki előbb elaludt.
Z s o lt B é l a : H á z a s s á g g a l v é g z ő d i k 9
Negyednap este beszálltak a buciisi gyors
vonat bécsi közvetlen kocsijába.
A szituáció lényegében nem változott. Mi
hály néhányszor még megkísérelte, hogy a za
vart holmi éjszakai mesterkedéssel eloszlassa, de a lány konokul védekezett. Szinte pillana
tonként nőtt benne a hidegség és a távolság.
Egyelőre még hallgatott benne a részvét és a lelkifurdalás is, amit az utóbbi időben sokszor érzett: szegény kis fiam, mit csinál majd, ha nem fogom szeretni? Még nem tudta megma
gyarázni magának, mi történt. Egyszer-kót- szer felmerült benne a gyanú, hogy a fiú meg
csalta, ettől azonban még egész szépen együtt élhettek volna: végül is, neki nincsenek külö
nös illúziói a szexuális hűségről. A monogá
mia kényelmes állapot lehet azoknak, akik mással is el vannak foglalva, mint a dühöngő biológiai törvénynek való állandó engedelmes
kedéssel. Nem, nem ezért sodródott tőle egyre távolabb. Nem is azért, mintha túlságosan ki
ábrándította volna, hogy ellopta a százötven frankot. Hiszen az utóbbi időben már tisztá
ban volt azzal, milyen fontos neki a pénz. És azt is megérti, hogy egyszer esetleg elemi szükségét érezte, pénzzel a zsebében nekivágni a városnak és saját kedve szerint eldobálni.
Nem, sem a csalás gyanúja, sem a lopás nem
közvetlen oka annak, hogy már nem szereti.
Legfeljebb, ha ezek azok a momentumok, ame
lyek kiváltották belőle a szakításhoz szükséges elhatározást.
Mindegy, gondolja és keserűen vállat von.
Mindnyájan megölünk valakit!
Az egész viszony kiindulási pontját, Mihály zsenijét, amely — valljuk be — bizonyára kez
detben is csak jogcím volt arra, hogy egy ilyen fiút teljesen a szerelmi szükségleteinek szolgá
latába állítson, régen elejtette. Ma már nem pózos széplélek. Miért folytatnák ezt a herce
hurcát, mi jó következhetik még ebből? Kü
lönben is, itt valami titokzatos, majdnem meta
fizikai bontó ok működött közre. Ez az ellen
szenv, amely ellódítja Mihálytól, olyan, mint a szövegnélküli dal. Nincs szöveg, de a zené
ben benne van mindaz, amit nem lehet el
mondani.
De most, amikor már tíz órája utaztak be
börtönözve ugyanabba a fülkébe, a lányt mégis elöntötte valami sekélyes érzeimesség.
Szegény fiam, mit fog csinálni, hiszen már nem szeretem! — hasított belé a kérdés és úgy érezte, hogy nem hallgathat, nem nézhet ki kö
zönyösen az ablakon, mialatt a fiú a másik sa
rokban kínlódik, mint a rab, akit most szállíta
nak a börtönbe és bűneinek analizálásába me
rül. Mindeddig tiltakozott a megtorlás ellen, kereste az enyhítő körülményeket, de most, hogy az ítéletet végrehajtják, lelkileg eiökészül a vezeklésre és mazochista módon túlozza a beletörődést: igen, menj és bűnhődj!
Mert bizonyos, hogy valami bűne van. Még pedig valami egészen kicsinyes. Valószínű, hogy csakugyan megcsalta. . . és szegényke nem érzi, hogy nem a tények miatt keil
bün-9*
hődnie, hanem azért, mert jött egy lélektani pillanat, amikor minden tény nélkül is bekö
vetkezett volna az ötéves viszony bomlása.
Jó akart lenni hozzá és ezért megkísérelte, hogy belehajszolja magát az úti izgalomba és magával akarta rántani a fiút is. Előbb han
gosan leolvasta az állomások neveit, le-ieszállt, újságokat vett, többnyire provinciális kis hír
lapokat. Felolvasta a címeket, de a fiú nem tu
dott az élénkségére reagálni. íg y aztán az új
ságokat a padlóra dobálta. Délben áthívta az étkezőkocsiba s a két személyre terített asztal
nál megpróbált vele beszélgetésbe bonyolódni:
a penzióról, a figurákról, Lenzröl, az anyjáról.
Érdekes, hogy Lenz anyja milyen szimpatikus, finom öregasszony. Tegnap este, mikor a por
tásnak kifizette a számlát, elkerülhetetlen volt, hogy meg ne álljon Lenzék asztala előtt. Lenz ideges buzgalommal: bemutatta az anyjának, az asszony kedvesen és okosan eldiskurált vele és mikor megtudta, hogy Bécsbe készülnek, adott egy penziócímet. Fel is írta a note
szébe: dr. Schneider, Alserstrasse 6. Egyéb
ként ennek a Schneidernek érdekes története van.
Ez a Schneider orvos, de nem folytat praxist. Egyetemi magántanár volt, valami
kor híres orvosi író. Felfedezett egy szérumot, ha jól tudja, az agyhártyagyulladás ellen és miután hosszú kísérletezés után minimálisra csökkentette az oltóanyag veszélyességét, be
oltott vele öt pácienst, köztük a feleségét, aki szülés után kapta meg az agyhártyagyulla
dást. Másnap reggelre meghalt a felesege és éjfélre mind az öt beteg. Dr. Schneider ekkor megmérgezte magát, de kimosták a gyomrát.
Másfél évig idegszanatóriumokban kezelték.
Amikor kijött, vissza akarták adni a katedrá
ját, de nem fogadta el. Az Alserstrassen lévő lakása üresen állott, a kislányát intézetbe adta.
Egy rokonának jutott eszébe, hogy penziót kellene nyitni az üres lakásban.
A fiú, mintha nem is hallgatott volna rá, vizsgálta magát a tükörben. Fonnyadt volt, szakálla kiserkedt, szeme sarkában korom
szemcsét fedezett fel. Elővette a zsebkendőjét és kitörölte vele a szemét.
Miért beszólt itt neki Schneiderről, a szé
rumról, mindenféléről, csak arról nem, ami köztük van? Ez a fecsegés merő udvariasság és talán azért tárgyal olyan részletesen a kö
zönyös dolgokról, mert ezzel elállja az útját, hogy arról beszéljenek, ami véresen aktuális.
Obstruál, udvariasságból, hamis részvétből, hogy ne kelljen világosan megmondania:
igen, hát vége, sajnálom!
A nő mozgékonysága, ideges frissességgel előadott történetei sehogy sem nyugtatják meg a fiút.
Mikor másodszor megvirradt, Eszter leszállt és beváltotta a pénzét osztrák koronára. Elő
ször találkoztak az infláció fantasztikus jelen
ségével. Eszter két tenyérben hozta a tenger
nyi elértéktelenedett bankót és nevetve dobta le az ülésre.
A fiú azonban nem nevet. Lötyög a dívá- non, el-elalszik vagy az ablaküveghez nyomja az orrát és üres szemmel kibámul. A lány fel
adja a hiábavaló küzdelmet, vállat von. K i
megy a folyosóra és feli-alá járkál.
Az utolsó négy óra szinte tűrhetetlen. A fiú, aki abban reménykedett, hogy az utazás alatt feloldódik a feszültség, hogy az együvézárt- ságban újra összekapcsolódnak, érzi, hogy a
csatát elveszti. Ha a lány rideg és tartózkodó lett volna, talán még lenne remény, de udva
riassága és tapintatossága egy idegen ember
nek, a kénytelen útitársnak szól. Szinte gyű
löli. Nem lesz agresszívebb, de Eszter minden mozdulatát elborult szemmel követi, mint a kutya a gyűlöletes vendégét, akiről tudja, hogy nem szabad a combjába harapni. Ö, pedig most neki tudna rohanni és megrázná a két vállánál és rákiáltana: — Beszélj, mi van, mi lesz?
De csak lappang a sarokban összekupo
rodva, gyáván és komoran. Már Salzburg felé járnak, a vonat olyan erővel szalad az alag
útba, mintha most fúrná. Gyötrődik, dörömböl a sötétben, mintha szét akarná vetni a hegyet, ha szilánkokra szaggatja is magát. Salzburgot is elhagyják, Linz, Amstetten következik.
St. Pöltennél a pályaudvaron vöröszászlós vasúti munkások, tömege lepi el a vonatot. Va
lami gyűlés lehetett itt; mindenkinek vörös jelvény van a gomblyukában. A vonat indulá
sakor felharsan a Marseillaise. Űj, idegen ké
pek, amelyek egy pillanatra Mihályt is felráz
zák és nyugtalanítják.
Végre bejön a kalauz és figyelmezteti őket, hogy készüljenek. Fellélekzenek. Végre, végre lehet valamit csinálni, ami nem kieszelt, nem azért történik, hogy kerülgessék a nagy be- szélnivalót. Végre lehet tenni valamit, ami ma
gától értetődő. Csomagolni, bőröndöket emel
getni, elkerülhetetlen mondatokat váltani, hogy: megvan-e a bárca a személypodgyász- ról, hogy várni fog-e valaki az állomáson? Eb
ben a diskurzusban valahogy meg is enyhül a hangulat. A fiú nagyobb lélekzetet vesz, némi- kép felderül.
Este nyolc óra, vastag sötétség. Bécs fekete hulla. A konszolidált, normális Svájc után első pillanatra megrémíti őket a döglött város.
A pályaudvaron azonban égnek az ívlám
pák. A perrónon nagy tömeg. Legelői, a sínek között első pillantásra feltűnik Horvát Dénes hatalmas homloka és égővörös bajusza.
— Látom Dénes bácsit — mondja Eszter.
Mihály kihajol:
— Csakugyan.
A vonat megáll. Eszter ugrik le elsőnek a perrónra, Dénes bácsi megcsókolja, aztán ke1 zet ráz Mihállyal.
A hordárok lehuroolják a bőröndöket. Vám- vizsgálat, robaj, ordítozás. Megint a Marseil- laise. A pályaudvar előtt autótaxik várnak, de csak kevés utas tülekedik értük. Dénes bácsi felrakatja a podgyászt egy rozzant gépkocsira.
Mielőtt felszállnának, ezt mondja:
— Az öreg Bristolban fogtok lakni!
Eszter egy másodpercig mozdulatlanul hall
gat.
Mihály érzi, hogy most dől el minden.
— Helyes — mondja aztán Eszter —, azaz hogy csak én, mert Mihály penzióban száll meg. Az Alserstrasse 6. alatt van egy penzió.
Nem ismered!
— Nem! — felel bután Horvát.
Mihályban összedől minden. Szótlanul száll fel a kocsiba1. Horvát csodálkozva dünnyögi:
— Pedig kétágyas szobát rendeltem.
A nagy sötétségben egész lassan halad az autó. A Ringig nem találkoznak egyetlen jár
müvei, a gyalogjárón is alig látni embert. Si
vatagi csend van Bécsben, mintha mindenki tetszhalott volna, vagy mintha mindenki döntő elhatározásra készülődnék.
Egyéni katasztrófája öldökölte, de a nagy emberi és társadalmi katasztrófa elementáris hatása pillanatokra szinte elfeledtette vele, hogy ugyanazon az autón ül, amelyen Horvát Eszter, aki az előbb kurtán-furcsán kitette a szűréi
Bécs és forradalom, két ellentétes pólus, találkozásukból nem születhetik új és vég
leges rend. Majd ha a forradalom elspí- szesedik, visszatér a nyárspolgári formákhoz, majd ha szónoklatok és felvonulások helyett organizál és közigazgat, ismét élet költözik a régi falak közé. Most egyelőre a1 forradalmi retorika uralkodik Bécsben, az uccákon fel
fegyverzett munkások, fegyvertelen katonák és mámoros diáklányok szolgáltatják a forra
dalom külsőségeit. Közben a pénz másodper
cenként értéktelenedik és a háttérben felme
rednek a rablókapitalizmus nagyétvágyú ször
nyetegei, akik egy újfajta osztalyharcot kreál
nak: kapitalisták és a kapitalizmus ellen küz
denek. A régi gazdagoktól akarják elhódítani a már történetien konzervatívvá vált bankok és vállalatok lovagvárait.
Mihály mindebből nem tud semmit, de évek óta először érez olyan emberi megrendülést, amely nincs szubjektív problémáival össze
függésben. Pillanatokra el is felejti, hogy Esz
terrel való viszonya megoldhatatlannak látszó válságba sodródott. Érzi a romlást és remény
telenséget, a káoszt és a fantasztikumot.
De mikor megállnak a hoteli előtt, ez a gyász is Eszter köré koncentrálódik. Nem látni az arcát, mert egyetlen acetilénlámpa ég az ajtó előtt. Valahonnan előkerül egy szolga, lerakja a bőröndöket. Mihály az autóban marad. Ki- hallatszik, amint a portás megmondja, hogy Eszter szobája a második emeleten van, a Kárntnerstrassera nyílik. Horvát fel akarja kísérni Esztert, de a lány tiltakozik.
Megkérné inkább, vigye el Mihályt az Alser- strasse 6. alá, a Sohneider-penzióba. A fiú nem ismeri Bécset és nem beszél jól németül. Aztán az autóhoz lép, kezet nyújt neki és ezt mondja:
— Holnap majd értesítlek.
A fiú szeretne beszélni vele, felmenni hozzá néhány percre, hogy m égis. . . Valami magya
rázatot adjon vagy kapjon . . . Hiszen évek óta ez az első este, amikor minden világos ok nél
kül külön alszanak.
Horvátot láthatóan bosszantja, hogy el kell kísérnie Mihályt. Tilly és a társaság a Sacher- ben várják. Máris sokat késik.
— Nem alhatna nálad ma éjszaka Mihályi
— kérdi. — Úgyis kétágyas szobát rendeltem!
Eszter végignéz Mihályon, pár pillanatig töpreng, aztán ezt mondja:
— Nem, mindkettőnknek jobb, ha ma külön alszunk. A hosszú út után igazán ránk f é r . . .
Horvát megpróbál ellenkezni:
— De hiszen a penzióban nem tudják, hogy érkezik. Hátha nem lesz szobai
— Ha nem kap szobát, akkor nem bánom, jöjjön vissza —- szól Eszter kis szünet után.
Elindulnak. Mihály most belekapaszkodik az utolsó reménységbe; talán nem lesz szoba Schneideréknék És akkor ő visszamegy s min
dent elintéz. Érzi, ha visszamehet, reggelre rendbejön minden.
— Mi baj? összevesztetek? — kérdi Hor- vát.
— Nem, szó sincs róla.
— Hát akkor. . . Mit akar Eszter?
— Nem értem. Már az úton nagyon ideges volt.
Mikor megérkeznek az Álserstrasse 6. elé, Horvát csengetés közben megkérdezi Mihály- tól:
— Van pénzed?
Mihály motyog valamit, nem tudja, mit vá
laszoljon. Egy fillér sincs a zsebében, de ilyen körülmények mellett mégis csak képtelenség, hogy Eszter révén jusson pénzhez. Ha viszont nem fogadja el, akkor holnaptól akár éhenhal- hat. Hát éhenhal! Ezt mégsem lehet foly
tatni tovább. A lány kidobta, a nagybátyja nincs informálva és most úgy tűnnék, mintha ki akarná játszani Esztert és pénzt fogadna el a háta mögött olyasmiért, amiért. . . Szörnyű
ség, hogy erre gondol! Hát csakugyan azért kapta ő a pénzt? . . . Most már igazán lehetet
len elfogadnia egy fillért is, már csak ezért a gyalázatos gondolatért sem, amely miatt örökké szégyelni fogja magát.
A házmester közben kinyitja a kapui A penzió a harmadik emeleten van. A sötét lépcsőházban elgyujtogatnak egy skatulya gyufát, amíg megtalálják az ajtót. Tizennyolc év körüli, rövidhajú, nyúlánk szőke lány nyit ajtói
— Mit óhajtanak? — kérdi a lány firtatva.
—• Szobát — mondja Horvát nyersen, türel
metlenül.
A kislány eltűnik az ajtóban. Mihályban fel
ragyog a remény: biztos nincs szoba. Ha lenne, a lány azonnal megmondta volna. De kijön egy idősebb, termetes hölgy, mosolyog, bókol bécsi kedvességgel.
— Szobát parancsolnak1! — kérdi.
— Igen, egyágyast — mondja Horvát ide
gesen, mert szeretne minél hamarább végezni.
Tehát van szoba. Az asszony bevezeti őket a haliból nyíló szobába, meggyujt egy petró
leumlámpát, magasra tartja. A gyér fényben fehér bútorok merülnek ki a sötétből. Horvát azonnal ráhagyja:
— Nagyszerű lesz! Mibe kerül?
— Száz korona egy hétre!
— A számlát küldjék az öreg Bristolba, Hor
vát névre. No, megfelel? — kérdi Mihályhoz fordulva.
— Kérem — mondja Mihály letörtem
— A barátom ittmarad. Tessék leküldeni valakit az autóhoz a podgyászért.
Azután benyúl, a zsebébe, ledob az asztalra néhány bankjegyet és mielőtt még Mihály til
takozhatna, kezet ráz vele és elrohan. Mihály egyedül marad. Az ablakhoz lép és úgy bámul a sötét, üreges uccára, mintha valami izgalmas jelenetre figyelne. Az öreg Bristolban jár a gondolata, a másodikemeleti szobában, mely a Kártnerstrassera nyílik. Eszter valószínű
leg szintén kibámul az ablakon. Bizonyára ő is reménykedik, hogy Mihály nem kapott szobát a penzióban és minden pillanatban várja, hogy bekopogjon hozzá. Tulajdonképen itt kellene hagyni a penziót, egyszerűen azt kel
lene hazudni, hogy nem kapott szobát. De nem, már biztosan lefeküdt és régen alszik is.
Néz ki az uccára, összevont szemöldökkel, éles tekintettel. De mi lehet, mi történhetett?
— kérdi most már ezredszer. Hiszen nem tud semmit, nincs semmi pozitív oka. Egyszerűen sejt valamit és ha sejt, miért nem bizonyoso
dik meg róla? Miért nem kérdez, miért nem faggat? Miért nem sír? Csak úgy ok nélkül, magyarázat nélkül? Azt, hogy nem mondta meg, hol volt délután. . . v a g y . . . Talán '•mégis a százötven frank . . .
Nem, nem ezért. Aki annyi mindent megér
tett, aki túltette magát minden formán! Neki meg kell értenie ilyen elrugaszkodást, ami alapjában véve nem egyéb könnyelműségnél...
vagy . . . gyerekes csínynél. Nem,, ezért Eszter nem szakíthat vele. Hiszen tisztán rajta múlt, hogy nem tette meg már régen. És ezerszer megcsalhatta volna, anélkül hogy megtudja.
És előtte volt a pénz, Eszter sohasem zárta el, mint egy cseléd elől szokás.
Nem, nem ezért szakított vele. Nem sze
reti, ez az egész, nem szereti. Pedig ő még né
hány nap előtt is azt hitte, hogy sohasem tar
totta ennyire a hatalmában. Hát lehet ezt csak úgy elfelejteni? Hát lehet ezen keresztüllépni, mintha semmi sem történt volna? Azt hiszi, hogy a1 sok iccsmányságot, amit együtt elkövet
tek, kimossa magából, ha holnap fürdőt vesz a Bristolban?
Hirtelen határtalan gyámoltalanság fogja el.
Érzi, határozottan érzi, hogy a lány kisiklott a kezei közül és nincs több eszköze,, amellyel visszaszerezheti. Itt legfeljebb a csoda segít
het; ha a lány magától visszatér hozzá. Ő már minden kártyáját kijátszotta. Legfeljebb egyet nem, egyet, ami nincs. Most, most kellene meg
mutatni neki, most kellene valami nagyszerűt
cselekedni, valami ordító, világító sikert aratni.
De mit?
Ő nem tud semmit, ezzel le kell számolni.
Lassan levetkőzik és órák hosszat nyitott szemmel néz a sötétbe. Gondolkozni már nem tud, szenvedni sem, olyan fáradt a gondolatok
tól és a szenvedéstől. De mit, de mit? — hajto
gatja és már nem is tudja, miért hadarja ezerszer egymásután.
Másnap reggel Eszter még aludt, amikor Horvát bekopogott hozzá. Mikor felnyitotta a szemét, egy pillanatig csodálkozva nézett körül. Mihályi kereste a szomszédos ágyban.
Aztán eszébe jutott minden és elfanyarodott.
— Mi az? Talán még aludni akarsz? — kérdezte korholó kedélyességgel Horvát.
— Nem, nem, felkelek.
— Megvárlak. Egyébként lenn van a hall
ban egy barátom, báró Tauss. Hírből talán ismered?
— Nem ismerem — mondja Eszter szóra
— Nem ismerem — mondja Eszter szóra