gyilkol, amivel védi magát, a kincstáré. Neki sincs semmije, a lány sem az övé, hanem ő a lányé.
Sohasem mert pénzt kérni tőle. Nem is a lány miatt, hanem saját maga miatt. Hogy a penziószámlát Eszter fizeti, hogy ruhát vesz neki, mint egy komornyiknak vagy uradalmi vadásznak, — ez alapjában indirekt módja a pénz elfogadásának. Hogy néha elküldi be
vásárolni egy százfrankossal és elfelejti visz- szaadni, amit visszakapott: ezeket az apró lopásokat kölcsönös hallgatással szentesítet
ték. De ha egyszer odaállna a lány elé és azt mondaná: szükségem van kétszáz frankra, — ezzel kétségbevonhatatlanul, formailag kitar
tottá minősítené magát. A lány bizonyára szó nélkül adna neki és talán eszébe sem jutná, hogy megvesse vagy meggyanúsítsa. Nem is a lány miatt, saját maga miatt, saját maga előtt. . ,
Nem szívesen ment a bankba. Azelőtt is, hacsak lehetett, igyekezett kibújni az effajta megbízások elől. Valahányszor belépett a pénztárterembe, érthetetlen szorongás fogta el. A rács mögül kikukkanó szemek firtató tekintetéből izzasztó zavart érzett, mintha gya
nakvóan néznének rá. Ilyenkor csakugyan ma
kacs ingerrel kellett küzdenie, mert állandóan az a kényszerképzet motoszkált a fejében, hogy be kellene nyúlni a rácson és kimarkolni a fa
tányérból egy halom ezüstpénzt. Mialatt vá
rakoznia kellett a sorban, ösztönszerűen szem
ügyre vette a kijáratokat, merre lehetne leg
gyorsabban menekülni. Ilyenkor elöntötte a ve
rejték, gyanúsan izgett-mozgott, hogy az előtte álló kliens idegesen hátrafordult és furcsál- kodva végigmérte, ő köhögött, a.z idegen úr szúrósan nézett rá, mire zavartan lesütötte a tekintetét és kínosan mosolygott. A jelenetet mások is figyelték, néhányan erősen szem
ügyre vették. Erre igyekezett elfogulatlan ar
cot vágni, félszegen mosolygott és a zsebken
dőjével törölgette a homlokát.
Jó néhányszor esett keresztül ilyen idegtor- turán a bankban és most is kellemetlen érzé
sekkel lépett be a forgóajtón. A teremben nem voltak sokan, hamarosan rákerült a sor. Át
nyújtotta a csekket, halálmegvető bátorsággal
— hátha a tisztviselő kételkedni fog a osekk valódiságában. A hivatalnok kiteregette a papírszeletet az íróasztalra, elolvasta, aztán besietett vele a mellékszobába.
Mihály elsápadt; bizonyára valami hiba van a csekken, talán nem ebből a füzetből kellett volna, vagy rosszul van kiállítva — de a tiszt
viselő már vissza is tért és udvarias fölénnyel ezt mondta:
— Sajnálom, uram, nem fizethetem ki. A csekkre nincs fedezet Magyarországon kom
munizmus van, a bankokat köztulajdonba vették.
Tehát nincs baj, nem ő a hibás. Annyira megörült, hogy először nem is gondolta végig a csekk elértéktelenedésének következményeit.
— És most mi a teendőt — kérdezte élénken.
— Hja, kérem — szólt a tisztviselő és szét
tárta a karját — ezt mi nem tudjuk!
Csak most mérte fel a baj arányait. Tehát nincs pénzük, nincs egy vasuk sem. Szeren
csére még nem fizette ki a penziót, ott szívesen várnak néhány napig és ezalatt csak történik valami. Nem is ment haza, hanem egy kávé
házból felhívta a szanatóriumot és Eszter szo
báját kérte.
— A nagyságos asszonyt éppen most ope
rálták — válaszolta a portás. — A doktor úr megtiltotta, hogy zavarjuk.
Jó, jó, hála isten. Az operáció biztosan sike
rült — de most egyedül áll itt ezzel a problé
mával, am ely. . . tulajdonképen nem is az ő problémája, hanem Eszteré. Miből fogják ki
fizetni a szanatóriumot? És mi lesz tovább?
Miből fognak élni?
Vállat von. Neki végül is mindegy. Legfel
jebb nyomorogni fog. A veszéllyel tulajdon
képen állandóan számolnia kellett, hogy Eszter egy szép napon rájön mindenre és kiadja az útját. De mi lesz veié, aki életében először ke
rül ilyen helyzetbe? Hogy fogja ezt meg
úszni éppen ilyenkor, am ikor. . .
— Szegényke, szegény beteg gyerek. . . Hirtelen túláradó gyengédség és szánalom fogja el Eszter iránt. Szegénykém, mit csiná
lok veled — motyogja, mint az apa, aki nem tudja, hogy holnap miből vesz kenyeret a gye
rekének. Ebben a gyengédségben és szánalom
ban azonban már fölény is van. A szegény fölénye a gazdag fölött, aki végre bekerült az uccájába.
Mihályban még a terv sem született meg, hogy mit fog tenni Eszter érdekében, de ag
godalma és ellágyulása máris elhitette vele, hogy nemeslelkű és áldozatkész férfi, aki végre
Zsolt Béla: Házassággal végződik 5
megmutatja, mire képes. Igen, most meg fogja mutatni!
De mindjárt utoléri a kétely. Zürichben a penziósnén és a görög ezredesen kívül nem ismer egy lelket sem. Ezektől nem lehet várni semmit. Az egyetemen talán lehetne korrepetí- ciót szerezni, csak az a baj, hogy az utolsó fél
évben már be sem iratkozott. És nem is elég jó német ahhoz, hogy egy középiskolást prepa
rálhasson.
Ettől aztán megint elbágyad. De hirtelen, mint aki rájött a rejtvény megfejtésére, fellob
ban a szeme.
Dehát mért ne menjenek haza? Hát az
tán! Mért ne menjenek haza?. Neki joga van a kenyérhez a proletárállamban is. A nagyapja kubikos volt, az apja vasúti munkás Tardos- kedden, egyetlen birtoka a satnya kert a sínek mellett, pár fej kalarábéval és néhány tökindá
val. És ő? Mi ő, ha nem proletár? Kinek van több joga ahhoz, hogy a proletárállam munkát és kenyeret adjon neki? Engedjék be egy mű
helybe, hadd kutasson, hadd eszeljen ki va
lami újat. Ezek a kommunisták csak mente
sek attól a polgári elfogultságtól, amely dip
lomát és egyéb cafrangot követel a megváltó
tól is. Akinek nincs megváltói képesítése, an
nak talán még azt a jogát is kétségbevonják, hogy a kereszten meghaljon.
Ezt jól megmondta. Nem, ö nem akarja ke- resztrefeszíttetni magát. Még nem tudja, mit csinál, milyen kérdés várja tőle a választ. De ha otthon lesz, biztosan megérzi és megadja rá a feleletet.
Igen, haza mennek. Vonatra ülnek, amint Eszter állapota megengedi. Most majd ö veszi
kezébe a sorsukat. Ez az ö ideje, az ő konjunk
túrája. A koldusé.
Nagyot sóhajt.
— Egy világnak kellett összeomlania, hogy ebből az undorító makrósorból ki tudjak kec- meregni! Szegény kis Eszter, vérzik a szívem!
Végtelenül sajnálom. Visszafizetek neki min
dent az utolsó krajcárig. Amit csak kaptam tőle — természetesen csak a jót, mert hiszen ami rossz ért, arról nem is tud, azt nem akarta. . . És aztán, jöjjön a munka és ha van, jöjjön a szerelem is.
Ügy beszélt, mint a nobilis cseléd, akinek kezébe került a gazdája sorsa, de nem akar rá
szakadt hatalmával visszaélni.
Harmadnap délután végre beengedik Mi
hályt Eszter szobájába. A lány makkegészsé
gesnek érzi magát, szeretne felkelni, de az or
vos nem engedi. Mihályt barátságosan, de mégis hűvösebben fogadja, mint ahogy elvárta volna. Tetőtől talpig végigméri, néha meg
akad a tekintete valami részleten, vizsgálódik.
A fiút bosszantja a kutató hidegség és kajá
nul örül, hogy roppan majd össze, ha tudo
mására hozza, hogy vége minden fölénynek:
olyan semmirekellő, földhözragadt koldus, akárcsak ő. Sőt nála is nyomorultabb, mert az ő szegénysége veleszületett, míg a lányé csak szerzett. Talmi koldusság. Nincsenek ősei, mint az övének. Az ő ősei, a kutyafáját, ezer éve nyomorognak.
&•
Előbb tehát közönyös dolgokról beszél, meg
kérdezi, hogy érzi magát, mikor hagyhatja el a szanatóriumot. Játszik az áldozatával. Aztán egy ártatlan fordulattal, hogy a hatást a maxi
mumra fokozza, így folytatja:
— Ja igaz! Tudod-e, mi újság?
— No mi?
— Otthon kommunizmus van.
Mihály várja a hatást. A lány meglepődik, de meglepetésében egyáltalán nincs ijedtség, inkább fokozódó érdeklődés. A fiút megza
varja ez a nyugalom, csak azért is ki akarja zökkenteni belőle és hamarosan előrukkol a közvetlenül őket érdeklő tényekkel.
— A csekket már ki sem fizették.
— Tényleg — mondja a lány — , nem értet
tem, mért nem küldöd el a pénzt! No de nem baj, valahogy csak szerzünk néhány száz fran
kot.
— Hogy gondolod?
— Majd kitalálunk valamit. Táviratozok Dénes bácsinak.
Mihály gúnyosan mosolyog.
— Tévedsz, fiam. Hiába táviratozol. A kom
munisták lefoglalták Pesten a bankokat, meg
szűnt minden átutalás.
Eszter még mindig nem roppan össze.
— Szörnyen meg lehetsz ijedve — mondja nevetve.
— Én — felel Mihály gőgösen. — Én hazautazom!
— Te? — kérdi és hitetlenkedve mosolyog.
— Igen, én. Mi van ebben különös?
Eszter csendesen nevet.
— De hiszen ez nem neked való. Te, aki úgy fel voltál háborodva, amikor a Károlyi-forra
dalom legszelídebb híreit hallottad!
Az más volt — fejtegeti Mihály hűvösen
— most azonban nem tehet egyebet, ő nem helyesli, ami odahaza történik, de akárhogy is van, nem lophatja tovább a napot. És ha a szegénysége éppen kapóra jön, akkor kiak
názza.
Eszter hitetlenkedve rázza a fejét. A fiú ál- mélkodva konstatálja, hogy nem kapja be a horgot. Mi történt vele? Ez az operáció mintha teljesen megváltoztatta volna. Olyan kemé
nyen, gúnyosan, szinte szemtelenül méregeti végig. ^
Tehát haza akar menni? — kérdi Eszter kedélyesen.
Igen, ez megmásíthatatlan elhatározása. S ha esetleg vele akar tartani, szívesen vállalja az ö ügyét is. Előreláthatóan lesznek némi ne
hézségei, otthon most bizonyára nem a legjobb ajánlólevél a vagyona. De szívesen áll ren
delkezésére.
Ilyen udvariasan, hűvösen harcolnak, mintha a ( tegnapelötti hangot teljesen elfelejtették volna.
Szívesen? — gúnyolódik a lány. Nem, ne aggódjék érte, ö vállalja a maga ügyét. Sok mindent végiggondolt ez alatt a három nap alatt és rájött, hogy nem helyes, ha az ember teljesen egy másik emberhez fűzi a sorsát.
A fiú úgy érzi, mintha főbekólintanák.
Nem érti tisztán. Mintha ez annyit jelentene, hogy rá tovább nincs szükség.
Dehogy. Félreérti. Csak nem tudja elkép
zelni, hogy most visszatérjenek a penzióba, naphosszat henteregjen, sznob dolgokat olvas
son, Mihály pedig sakkozzon a göröggel és közben várják a végét. Mindig annak a folya
matnak a végét, amely éppen zajlik. Előbb a
háborúét, jó . . . aztán a forradalomét, igen . . . Nos hát, neki ebből elég. Most azt akarja, hogy történjék valami — és ne csak éjszaka. Ez az operáció befejezése volt egy korszaknak, amely
ben csak asszony volt, semmi más. Ebből un
tig elég.
Szóval ez annyit jelent, hogy ő mehet — mondja Mihály sápadtan.
Nem. Csupán meg akarja nyugtatni, hogy nem kell vállalnia a sorsat. Hiszen sokkal kevesebbet sem akart vállalni; hogy egy kis türelemmel kivárja, amíg a gyerekét megszüli.
Ő ezután már mindent egyedül vállal. Minden
esetre jólesik neki, hogy Mihály is beleunt a mozdulatlanságba, aminek, elismeri, fölég ő volt az oka. Nem, eszeágában sincs vádolni Mihályt. De ha az otthoni fordulat nem kö
vetkezett volna be, akkor is változtatott volna eddigi életén.
Hogy megelégelte-e őt, hogy talán már nem szereti?
Nem, nem, hiszen éppen erről van szó — és itt a hangja kissé szavaló lesz, az arckifejezése fontoskodó. Hogy ő most már nem a szerelem
ben keresi az élete célját. Ha visszatekint, szé- gyelli magát, — milyen gyerekes, ostoba öt év volt! Papát, mamát játszottak és ebben a já
tékban majdnem elpusztult az életük. Az ö ön
zése és Mihály energiátlansága végzetessé vál
hatott volna, ha most nem csap le rájuk ez a, mit tudja ő, m i. . . forradalom vagy pokol.
A fontos, hogy most már egyikük sem szökhet meg az elhatározások elől. Hogy mást ne mondjon, nincs pénzük. Ez neki ismeretlen, el
képzelhetetlen, izgatóan új dolog. És van az egészben valami megnyugtató — folytatja.
Mind a ketten olyan emberek, akik nem tud
ják, hol a helyük a világban. Most aztán majd a kényszerűség odaállítja őket, ahova illenek.
Mihályban összeomlott a hirtelen sarjadt proletárgőg. Csodálkozva látja, hogy a lány derűs szemtelenséggel tekint az új helyzet elé.
Szinte izgatja a szegénység gondolata, sze
retné már érezni következményeit, furcsa, ro
mantikus perverzitással. Azt hitte, hogy Esz
ter bele fog kapaszkodni a kezébe, amely haj
landó őt megvédeni az ellenséges világban. De a lány úgy viselkedik, mintha ő szabadult volna fel és most akarja elválasztani a sorsát a sorsától, amikor tulajdonképen elvesztette boldogulásának legfőbb eszközét, a pénzét
Hát jó. Ha úgy tetszik, váljanak el egymás
tól. Próbáljon mindegyik külön szerencsét.
Nem rajta múlt, ő mossa a kezeit.
A legsúlyosabb probléma: hogy fog haza
utazni Budapestre. Ezek után természetes, hogy nem fogadhat el pénzt a lánytól, viszont gyalog nem vághat neki az Arlbergnek. Eh, mindegy. Felmegy a követségre, kér pénzt. Ha nem adnak, kényszerútlevelet szerez és, haza- zsuppoltatja magát
És mikor akar hazamenni? — kérdi Eszter.
Minél hamarabb.
Ha megvárja, együtt mehetnek — mondja a lány.
Nem érti. Hát ő is haza akar menni? — kérdi megrökönyödve és szinte féltékenyen.
Hogyne.
Mihály hallgat.
Nem utazhat vele együtt — mondja aztán,.
Miért?
öt zsuppon viszik haza.
Mit jelent az, hogy zsuppon?
Amint tudja — mondja csikorgó nevetés
sel —, neki nincs pénze. Hazatoloncoltatja magát.
Dehát erre nincs szükség. Valahonnan csak elő tudják teremteni az útiköltséget.
Ne haragudjék — jegyzi meg Mihály melan
kolikus gúnnyal —, ezek után igazán nem fo
gadhatja el a szívességét. Elég szégyenletes, hogy öt éven keresztül szinte szipolyozta. Igen, belőle élt, mint e g y . . .
Ne beszéljen ostobaságokat — inti le Esz
ter —, erről már sokszor megmondta vélemé
nyét. Aki olyan kevésre becsüli a pénzt, mint ő, nem tulajdonít neki jelentőséget akkor sem, mikor ad belőle.
Mihály lírai hangba csap át.
ö szívesen elmegy az útjából, ha Eszter úgy akarja. De ha most, hogy elveszítette a vagyo
nát, szó nélkül odébbállna, azt a gyanút kel
tené, hogy a ragaszkodásának legfőbb oka a pénz volt. Igenis, most szeretne mellette ma
radni és főként megmutatni, hogy vannak olyan képességei, melyeknek ő is hasznát ve
hetné. Szóval nem akar elválni tőle, de úgy látszik, neki más tervei vannak.
Még nem tudja, mi lesz — mondja) Eszter eltűnődve. Egyelőre gyakorlati kérdéseket kell megoldani. Azt hisz;, mához egy hétre már utazhat. Várja meg, együtt mennek haza és közben majd kiderül, hogy továbbra is együtt- maradnak-e vagy sem. Egy azonban már most bizonyos: nem akarja, hogy élete egyetlen nagy kötelezettsége a szerelem legyen. Em
berré szeretne lenni még azon az áron is, ha azért a nőnek nagy áldozatot kellene hoznia — mondja patetikusan.
Emberré lenni, emberré lenni — hajtogatja
Mihály ingerülten —, ez könyv-dolog, nyomdafesték szaga van. Mert hol van itt az ellentmondás? Ö akadályozza meg abban, hogy emberré legyen? Emberré lenni — mondja és közben nem tudja, mire gondol. Ha majd beállítják valami gyárba vagy üzletbe, hogy dolgozzék, akkor emberebb lesz, mint így?
Mint így? — töpreng Eszter. — Ö anya akart lenni, de Mihály nem engedte. Most kénytelen más területen keresni az élete célját.
És többé nem hagy beavatkozni önrendelke
zési jogába.
Hallgatnak. Nagynehezen megszólal Mihály.
— Most csak arra kérnélek, mondd meg vi
lágosan, mit akarsz.
— Nem akarok semmit. Ha kedved tartja, várj meg és akkor mához egy hétre együtt utazhatunk Budapestre.
—! Nem utazhatsz velem. Nem bírnád a kényszerutazást. Csendőrfedezettel határtól határig! Talán mégis jobb lenne, ha ittmarad
nál.
— Nem, semmiesetre. Elő fogom teremteni a pénzt az útiköltségre.
— Honnan?
Szégyelli, de titokban máris abban remény
kedik, hogy a lány csakugyan talál valami megoldást.
—■ Eladom az ékszereket. Úgysem viseltem őket. Szegény anyám meg fog ezért bocsátani.
Mihály arca pillanatok alatt megváltozik.
Csakugyan, erre nem is gondolt. A két buton, a brilliánsgyűrű, a gyöngysor, az arany ciga
rettatárca, a platina k a rk ötő... csakugyan!
Hogy ez nem jutott eszébe előbb.
— Igen — mondja. — Magyarországon úgyis elrabolnák az ékszereket. Bár sajnálom,
mégis szegény édesanyádé voltak. De a bolse- vikiek úgyis elvennék.
— Szóval a probléma meg van oldva — mondja Eszter derűsen. — Útiköltség már van! Mához egy hétre tehát utazunk!
Mihály összeráncolja a homlokát. Fontolóra veszi magában a helyzetet: alapjában nagyon meggondolandó, amit most tenni akarnak.
Ideig-óráig beugrott a tetszetős kilátásoknak, ám nagyon valószínű, hogy az a horda, amelyik most Magyarországon uralkodik, nem ismer tréfát Saját magával nem törődik, neki úgyis túlságosan jó dolga volt, nem tudta meg
becsülni, milyen jó dolga volt e mellett a derék nő mellett. Es most, mindezek után még min
dig gondoskodni akar róla . . . Csakugyan, hát mi történt volna, ha megszüli a gyerekét? Lett volna kisfia, ami bizonyára nagy öröm, talán boldogság. Ámbár, talán mégis jobb így, talán a lánynak is jobb ilyen viszonyok mellett. Két
ségtelen, hogy mégegyszer meg kellene fon
tolni, vájjon hazamén jenek-e, amíg nem tisz
tázódik a helyzet. Ez a derék, regényes nő azt hiszi, hogy megtalálja a helyét otthon. De a veszedelmeket végül is kötelessége feltárni a lány előtt, mielőtt végleg elhatározná ma
gát.
Különösen most, hogy az elutazás már nem is olyan sürgős. Hiszen az ékszerek árából né
hány hónapig itt is megélhetnek, egész símán.
— Azért mégis azt gondolnám, hogy amíg nem vagy teljesen egészséges, ne dönt
sünk véglegesen az utazásról — mondja ki vé
gül hangosan és hadarva. — Mindenesetre várjunk, amíg újabb híreket kapunk Pestről.
Ezt nem magam miatt mondom, ismételhetem, velem nem történhetik semmi baj. De azt hi
szem, jobb, ha nem fixirozzuk az utazás dátu
mát, hanem bevárjuk a fejleményeket. Főkép, hogy mi lesz az egészségeddel. . .
Eszter azonban megérzi, hogy ezekbe a meg
fontolásokba Mihály működésbe lépő tehetet
lensége burkolózik. Most, hogy már van lehető
ség a maradásra, mohón belekap. Hát nem.
Szinte brüszken mondja:
— Én mindenesetre elutazom.
— Mindenesetre?
— Igen. Te talán meggondoltad magad?
— Én? Én azt hiszem, jobb lenne, ha egy
előre nem utaznánk,
— Akkor egyedül kell utaznom — mondja szilárdan a lány.
— Egyedül? Kérlek! Szóval egyedül akarsz utazni ?
— Nem, de ha kell, nélküled is!
— Jó — mondja szinte eszméletlenül.
Ebben a feszült, harcias hangulatban vál
nak el.
Egy hét múlva Eszter elhagyja a szanató
riumot. Mihály autóval várja a kapu előtt.
Mialatt a penzió felé szaladnak, alig váltanak néhány szót. Egyikük sem hozza szóba a haza
utazást Mihály Eszter arckifejezéséből és te
kintetéből megérzi, hogy nem változtatott az elhatározásán. Sértődött udvariassággal pro
ponálja, hogy külön szobába költözik. Csak pár napról van szó — mondja. Eszter meg
bocsátja neki, hogy újabb költségbe veri, de
talán megéri neki, hogy nem lakik vele egy fedél alatt.
A lány nevetve legyint igent, ö is helyes
nek tartja, hogy külön költözzenek.
A szomszédos szobát nyitják ki Mihálynak, de azért együtt vacsoráznak Eszter szobájá
ban. A vita valahogy mégis kirobban és majd
nem elfajul. Nem tudnak békét kötni.
Éjfélkor Mihály hidegen és megbántottan elbúcsúzik, bemegy a szobájába és lefekszik.
Először kicsinyes, parasztian praktikus gon
dolatok foglalkoztatják: mi lesz, hogy lesz, pénz, útiköltség, — majd hirtelen rátör valami izgalom, amely szinte eltolja helyéből a közé
jük rakott falat. Kinyitja az ablakot, eloltja, meg újra felcsavarja a villanyt. Nem hasz
nál. Nem tud elaludni.
Eszter sem alszik. Fél egyedül. Mindig aludt vele valaki: gyerekkorában a dajkája, később a kisasszony, aztán Mihály, a szanatóriumban az apáca. A harmadik pohár vizet issza ki és a tizedik cigarettát szívja el végig. Terhessége alatt nem állta a cigarettát, most nagy mohó
sággal gyújt egyik után a másikra.
Mintha valaki halkan lenyomta volna a ki
lincset. Riadtan és reménykedően felül, neszei.
Nem, nem, senki.
A nyárspolgári svájci csendben a torony
órák figyelmeztető, fenyegetőző komorsággal ütik a negyedeket. A vonatok füttyét tisztán lehet hallani. A fütty irányáról megállapítja:
most megy a baseli vonat, ez a másik, a vé
konyhangú, a berni. Három órát üt az evan
gélikus templom toronyórája. Megnézi a kar
kötőóráját. Hét percet siet.
Újságpapír hever a földön, valamit csoma
goltak bele. Francia vidéki lap, a községi vá
lasztásokról ad hírt. Betűről-betüre végig
olvassa. Aztán kiszáll az ágyból és sétál fel- alá. A falnál megáll és hallgatózik. Semmi sem mozdul. Egy pillanatra mintha minden moz
gás megszűnt volna Zürichben.
Aztán felveszi a pongyoláját, a lábát bele
bujtatja a papucsba és leül az ágy szélére. Ke
bujtatja a papucsba és leül az ágy szélére. Ke