értesse v ele. . .
Odamegy hozzá lesütött szemmel és kezet akar csókolni neki.
— Csak menjen, fiam, hagyja és máskor gondolja meg, mit csinál.
Nem tudja, hogy került az uocára. A refor
mátus templom mellett egy nagy divatáru
üzlet kirakatában gyáván megnézi magát. Ré
mült, sárga, kócos figura.
Most arra gondol, hogy nem megy többet haza. Levelet ír Eszternek, amelyben megvall mindent. Hogy nem tud többé a szeme elé kerülni.
Később lehiggad. Aztán mégis csak meg- vallja magának, hogy nem is Eszter miatt fél a hazameneteltől. Attól tart, hogy naponként találkozni fog az asszonnyal és valahányszor meglátja, mindannyiszor végigkorbácsolja ez a szégyen. Eddig alig találkoztak a penzióban.
Amilyen szerencséje van, ezentúl nem tehet egy lépést anélkül, hogy bele ne botlanék az asszonyba.
Nyolc óra már elmúlt, amikor Mihály meg
érkezett a penzióba. A kis hall egyetlen nád
asztalánál Lenz ült egy idősebb hölggyel. Ali
kor üdvözölte, felugrott és mintha meg akarta volna akadályozni, hogy odamenjen, eléje sietett.
— Váratlanul megjött a mamám!
Mikor a mamám szót kimondja, a nagy
em-122
bér arca hirtelen gyerekesen elszontyolodik.
Izgalmában is van valami gyermeki: mint amikor a gyerek sokfélét össze-vissza hazudik magáról és váratlanul megjelenik valaki, aki mindent tud és mindent leleplezhet. A fiú nem érti ezt az elhárító gesztust és furcsálkodva nézi Lenzet: mi köze hozzá, hogy megjött a mamája? Mit akar a mamájával, mikor ő nya
kig van a bajban?
Eszter azóta talán már rájött mindenre. Ta
lán éppen most jutott eszébe, hogy leküldi va
lamiért a lohndienert, kifogyott a levélpapírja, vagy kedve támadt, hogy megveszi valamelyik folyóirat legújabb számát. Nem, valószínűt
len, hiszen a pénzt, amit visszakapott, a ridikül- jébe tette. Miért nyúlna most a neeessaire-be?
Aztán rémülten eszmél rá, hogy szombat este van, ilyenkor szokták kifizetni a penzió
számlát. Hátha mégis kinyitotta a necessairet.
És mit fog neki mondani, hol volt, miért ilyen feldúlt ? És ha a vetkőzésnél észrevesz valamit a ruháján?
Már az ajtónál állt, de percekig nem merte lenyomni a kilincset. Bent csend volt, mintha üres lett volna a szoba. Most re
ménykedett, hogy Eszter nincs otthon, talán megúnta a várakozást és elment egyedül sé
tálni. Bár ez valószínűtlen, hiszen Eszter nem szereti a sétát.
A lány a nyitott ablakban kikönyökölt a ké
szülő estébe. Mikor Mihály benyitott, megfor
dult és szinte visszahőkölt a kikelt képétől.
— Az istenért! — mi bajod?
— Semmi, semmi, gyalog jöttem fel a lép
csőn, elfúlt a lélekzetem.
— Hol jártál ilyen sokáig?
—• A Baur au Lac-ban voltam, aztán
sétál-tárni. Fel akartam menni a Dolder-re, de fél
úton, a vendéglőnél, visszafordultam.
— Kivel voltál?
— Egyedül.
— Lenz nem volt veled?
— Nem, Lenznek megjött a mamája.
Itt a beszélgetés elakadt. Mihály leült a dívánra és a térdére könyökölve, maga elé me
redt.
— Min gondolkozol? — kérdezte még min
dig ijedten Eszter.
— Semmin. Azaz, h o g y . . .
— Valami történt veled?
— Nem. De mégis csak neked van igazad...
—• Miben?
— Mégis csak el kellene utaznunk innen Zü
richből.
— Miért ilyen hirtelen?
— Ma megint beszéltem a magyar misszió egyik tagjával, illetve a titkárnővel. Azt mon
dotta, rövidesen vége lesz a kommünnek.
Hátha jobb lenne, ha a közelben tartózkod
nánk?
A lány azonban már tudja, hogy a fiú úgy
nevezett logikus elhatározásai rendszerint va
lamely hirtelen támadt szubjektív szükség
érzetben gyökereznek. Most nem tudja elkép
zelni, mi lehet váratlan elvágyódásának köz
vetlen oka.
— De hiszen ezt már tudjuk. És ha vége lesz a kommünnek, három nap alatt Budapesten lehetünk Zürichből is. Miért olyan sürgős most az utazás?
— Nem tudom, csak úgy rámjött. Most egy
szerre nagyon ráúntam Zürichre.
— Nem értelek.
Mihály hallgat. Az arcát a tenyerébe rejti.
Eszter aggodalmasan nézi, aztán mellé ül:
— Nai, mi bajod!
— Semmi, semmi.
— Mégis!
Mihály most úgy érzi, hogy valami kényszer pergeti a nyelvét. Nem akar mondani semmit és mégis beszél.
— Valamit szeretnék neked mondani... — és össze akarja szorítani a száját, ajkai azonban nem találják egymást. — Délben, amikor be
vásárolni voltál. . . szükségem volt pénzre. . . nehogy meglepődj, ha esetleg észreveszed. Szó
val . . . olyan kiadásom volt, amiről nem szól
hattam neked és egyelőre nem is szólhatok.
Ügy gondoltam, hogy nem kérek tőled, m ert..
nem is kérhettem, mert nem voltál itthon. Szó
val kivettem százötven frankot a necessaire- böl. Ezt csak azért mondom el, nehogy meg
lepődj, ha esetleg megolvasod a pénzedet. Mert hiszen egész bizonyos, ha kértem volna, ad
tál volna, úgy-e!
Eszter csodálkozva néz rá:
— Természetesen — mondja halkan.
Mihály erőltetetten nevet:
— Szóval, ha úgy tetszik. . . hát akkor el
loptam — mondja és még mindig nevet.
Igen, ez helyes volt, nyugtatja meg magát, úgyis rájött volna.
— Okosan tetted — mondja a lány lehan
goltam
Mihály nagy lélekzetet vesz:
— Most utólag bocsánatot kérek tőled.
— Ugyan — legyint rosszkedvűen a lány.
A fiú megérzi a rosszkedvét és nem mer el
hallgatni.
— Persze, szeretnéd tudni, hogy a pénzt
125 mire költöttem? Hát jó, megmondom... Kü
lönben, ne haragudj, mégse mondom ineg.
Meglepetés. . . Azaz, hogy . . . na mindegy.
Most nem mondhatom meg, majd egyszer, idővel.
— Jó — mondja a lány csendesen.
— Vagy talán, hogy őszinte legyek, azért is tettem, mert izgatott a kísérlet. Milyen lehet lopni? — És a. nevetése hisztérikus futamba téved. — Mondhatom neked, egészen furcsa érzés.
Mihály úgy érzi, hogy elrontotta a dolgot.
Eszternek határtalanul ellenszenves a fiú ver
gődése.
—• De miért mondod el ezt nekem! — csat
tant fel hirtelen.
— Miért ne mondanám el? Különb dolgokat is megértettél és megbocsátottál. És különben is, értsd meg, kísérlet volt, lélektani kísérlet.
Hát mondd, mi különbség van a között, hogy te adsz nekem, vagy pedig elveszem?
— Semmi — mondja Eszter nyersebben —, csak csodálkozom, hogy neked kellett száz
ötven frank és nem szóltál. Bármikor rendel
kezésedre áll. De mégis, most már én szeret
ném tudni, mit csináltál a pénzzel déltől estig?
— Elköltöttem.
— Mire?
— Semmiségekre, ostobaságokra. Például autóztam és a Dolderen. Tudod, milyen drága
ság van — hadarja bőbeszédűen —, ha az em
ber kimozdul a penzióból. Hogy milyen drága itt minden. Persze, te nem tudod, mert alig mozdulsz ki ebből az útálatos penzióból. — Aztán hirtelen kitörve: — Utazzunk el innen, Eszter, nagyon kérlek, utazzunk el.
— De hat mi történt veled?
— Semmi. Menjünk Bécsbe. Inkább lak
junk külön, akkor is találkozhatunk minden
nap!
Eszter érteden izgalommal hallgatja Mihály rémült dadogását. Aztán -hirtelen kicsattan:
— Most aztán tudni akarom, mi történt ve
led délután.
— Semmi, drága Eszter, semmi — mondja a fiú gyorsan.
— Lenz-cel voltál?
— Nem. Lenznek megjött a mamája.
— Talán a kaszinóban voltál? Kártyáztál, vagy ruletteztél?
— Nem, nem, autóztam és . . .
—• Százötven frankot?
— Nem egészen százötven frankot — mondja a fiú és belekotor a zsebébe. — Har
minc frankot még visszahoztam — és leteszi az asztalra.
Eszter nem kérdezi tovább. Fel-alá jár a szo
bában. Mihály szótlanul, hülyén ül a dívánon.
Fellélekzik, amikor behozzák a vacsorát.
Soha ilyen alapos gonddal nem forgatta a kést, villát, soha ilyen aprólékosan nem rágott meg minden falatot. Fontoskodva étkezett, mintha azt akarta volna demonstrálni, hogy most el van foglalva a táplálkozással, ne zavarják:
Elsőrendű emberi funkciót végzek, mit akarsz tőlem? Ne kérdezz!
Eszter vacsora után elővesz egy könyvet és olvasni próbál. A fiú először hálás, hogy a lány felszabadította, hogy nem kell folytono
san védekeznie és fecsegéssel palástolnia az izgalmát. Később, amikor a csend egyre vas
tagabb, megijed: miért nem kérdez, miért nem kíváncsi, miért nem csikarja ki belőle a vallomást? Most talán be is vallaná neki és
127