HÁZASSÁGGAL VÉGZŐDIK

Z S O L T B É L A

H ÁZASSÁG G AL VÉG ZŐ D IK

G E N I U S K I A D Á S

Z S O L T B É L A

HÁZASSÁGGAL VÉGZŐDIK

G E N I U S K I A D Á S

Azt kérdezed, miről szól a regényf

Arról, amiről nem akarsz beszélni. Amit tit­

kolsz, tagadsz, szégyelsz, kívánsz, amit legiga- zabb percedben sem ismersz be sem a pap, sem önmagad előtt.

Titkod, szégyened, öncsalásod, bűnöd lelep­

lezése ez a regény.

Kiderül belőle, hogy nem vagy bűnös, csak boldogtalan.

Lainz (B écs mellett), 1926 szeptember végén.

Zs. B.

Z s o l t B é l a : H á z a s s á g g a l v é g z ő d i k

MIHÁLY ÉS ESZTER.

Majoros Mihály tizenhatéves korában ta­

lálkozott először a tizenhatéves Horvát Esz­

terrel. Majoros apja vasúti altiszt volt, Esz­

teré földbirtokos és gyáros. Mihály nagy­

nénje házvezetőnő volt Horvátéknál és a fiú minden szombat délután meglátogatta. A szombat délutáni uzsonnákon került közel Eszterhez és a két kölyök hamarosan össze­

melegedett.

Ezekről az évekről kevés a beszámolni- való: kamaszflörttel teltek el, fűszerezve ero­

tikus babrákkal, amelyekre Eszter bátorította fel a fiút, mert Mihály félszeg és félénk volt, hosszú ideig nem tudta leküzdeni elfogódott­

ságát a csillogó környezetben, a legendás, má­

ról holnapra támadt gazdagság mutogató dokumentumai előtt. A fiú nem árult el külö­

nös értelmességet, közepes tanuló volt a reál­

ban, ezért mindenkit meglepett, amikor meg­

nyert egy pályadíjat, amelyet a jénai Zeit- schrift für Mathematik und Physik írt ki egy bonyolult konzervatív eljárásnak az újabb elméleti megállapításokhoz való idomítására.

A lapok ekkor szokásuk szerint túlozva fog­

lalkoztak a nyolcadik reálista sikerével, de

közben kitört a háború és a sokfelől megígért külföldi ösztöndíjból nem lett semmi.

Majoros beiratkozott a műegyetemre. Egy ideig rendszeresen látogatta az előadásokat, de pár hónap, múlva elkedvetlenedett, mert az egyetemi oktatás menetrendjét túlságosan lassúnak találta. Nem érdekelték, fárasztot­

ták a didaktikus részletek és a sok mellékes­

ség, amelyek retrospektíve úgyis megvilágo­

sodnak annak, aki a fődolgokat megérti és tud tudományosan gondolkozni. Lassanként elmaradt az előadásokról és napjait jóformán teljesen Eszter társaságában töltötte, aki akkor a pubertás befejező szakaszát, a lelki bonyolultsággá átalakuló nemi zűrzavar kor­

szakát élte. A heves játékok abbamaradtak, helyettük Eszterben a szokásos problémák kezdtek motollálni: a nő és a férfi engesztel­

hetetlen küzdelme, a nő és a férfi egyenlő jogai a szerelemben, a házasság intézményé­

nek bomlása, az elnyomott társadalmi réte­

gek, elsősorban a nő felszabadulása. Kissé túlfalánkan olvasta Bebelt, Lily Braunt, Weiningert és a többieket és kölyökkorának ösztönös őszinteségét tételeik és példázataik szenvedélyes megtárgyalása váltotta fel.

Ebben az intellektuálissá finomodott ideg­

állapotban kezdett számára fontossá válni, hogy Mihály egyéb is legyen, mint apró testi szenzációinak előidézője. Mikor Mihály meg­

nyerte a jénai pályadíjat, a lány jóformán keresztülsiklott az eseten: még nem tudta ér­

tékelni a fiú szellemi felét, mert értelmisége közvetlen érintkezésükben nem hatott rá izga- tóan. Kétségtelen, hogy lapos és ötlettelen tár­

salgó volt, halkan és vontatottan beszélt, soha­

sem villantak meglepő ötletei. De most, hogy

problémává rettent benne a tegnap még kor­

látlan lánysága és kezdődő nőisége: probléma lett számára a férfi is, akihez tartozik. A férfiasság közismert feltételeit kereste benne és hamarosan beletévedt a gyermekes-asszo­

nyos hőskultuszba, amelynek a jénai pályá­

zat volt a mustármagja. Eszter most már azzal szokta megokolni Mihályhoz való fel­

tűnő ragaszkodását, hogy ezt a rendkívüli tehetséget akarja női gyengédséggel és szug- gesztivitással kivirágoztatni. A társaságban lelkendezve hirdette a fiú zsenijét, szélesen fecsegett nagyszabású terveiről, amelyek me­

rőben új utakat fognak nyitni a gyakorlati fizikának. Csakugyan, Mihály néhányszor megkísérelte elmagyarázni alapjában kiala­

kulatlan, de érdekes és eredetien ható ötle­

teit, ámde hamarosan abbahagyta, mert észre­

vette, hogy a lány nem fogja fel őket. Eszter ezekből a töredékes előadásokból merítette ada­

tait Mihály rendkívüliségének hirdetéséhez, belül azonban értetlenül várta, hogy egy napon csodát műveli

De Mihály egyelőre nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy a szavakkal való tervez- getésénél továbbmenjen. Alapjában éretlen volt, passzív, melankóliára hajló kamasz, akit látszólag semmi sem érdekelt intenzíven, de minden jobban, mint tulajdonképeni céljai.

A háború kitörésének napja a következő- képen illeszkedik Mihály életébe:

Vakáció volt. Eszter a nyarat a birtokon töltötte. Majoros Mihály reggel kilenc óra tájban őrjöngő lármát hallott a Keleti pálya­

udvar felől. Mikor kilépett a vasutaskaszár­

nya ajtaján, részeg tömeg kapta el magával.

Mintha mindenki az uccán lett volna, egyet­

len kocka sem látszott a kövezetből az embe­

rektől, a pántlikától, a virágtól. A Baross- szobor előtt valaki beszédet mondott, de senki sem hallgatta. A tömeg minden pilla­

natban ezt ordította:

— Éljen a háború! Éljen a háború!

Az emberáradat a Körútra sodorta. A há­

zak közé feszített drótköteleken óriási zász­

lók. Német zászlók, olasz zászlók. A kirakat­

ban Ferenc József, Vilmos császár és Viktor Emánuel nemzetiszín szalagba rámázott képe.

Minden sarkon szónoklás:

— Éljen a háború! Éljen a háború!

A villamosok állnak. A máskor csendes Belváros tele emberekkel. A Gizella téren óriási tömeg. Valaki beszédet tart a Vörös- marty-szobor talapzatáról.

— Éljen a háború! Éljen a háború!

Majoros Mihály tempózik a tömegben, amely lelkesítő, uszító nótákat zeng. A város­

háza erkélyéről beszédet mond valaki. Nem lehet érteni egy szót sem, mert mindenki ordít:

— Éljen a háború! Éljen a háború!

A tömegben összeakad az osztálytársaival.

— Mit szólsz 1 Nem nagyszerűi — kérdi az egyik, Fekete János nevű és soronkívül elrikkantja magát:

— Éljen a háború!

Húszezer torok visszhangzik rá.

Majoros Mihály csodálkozik. Egy ilyen kölyök ordít és húszezer felnőtt ember be­

ugrik neki. Nem furcsa? Ö is bengrott. Előbb gyáván, később egyre bátrabban, egyre iz­

zóbb meggyőződéssel. Mutáló hangjával sok­

szor egész vékonyan sikerül és a tömeg rö­

högve bőgi utána:

— Éljen a háború! i

Egy kávéház terraszára löki őket a hullám.

Mihályt feldobja az asztal tetejére. Valaki a kezébe nyomja a nemzetiszínű lobogót. Majo­

ros Mihály nyúlánk, erős fiúnak látszik, a zászlóosztogató joggal hiheti, hogy elbírja.

Most a Pilvaxban képzeli magát, 1848 már­

cius tizenötödikén. Valaki szónokol. A népek szabadságáról beszél. K i lehet, senki sem tudja. Nem politikus, nem újságíró, valaki azt mondja: fűszeres.

A fiúk az asztal körül állnak és mikor a fűszeres abbahagyja a szónoklást, röhögve kiabálják:

— Halljuk Majoros Mihályt!

A tömeg átveszi tőlük: »

— Halljuk Majoros Mihályt!

Bizonyára azt hiszik, hogy Majoros Mi­

hály nagy ember, közéleti férfiú, képviselő, városi bizottsági tag.

Mihály zavartan lemászik az asztalról. A tömeg még követelőzik:

— Halljuk Majoros Mihályt!

De senki sem tudja, hogy melyik a Majo­

ros. Mihály visszamegy a fiúkhoz, sértődöt­

ten förmed rájuk:

— Marhák, ne csináljatok viccet!

— Hiszen jó szónok vagy. Az önképző­

b e n ... Mért nem beszéltél?

Mihály nem jó szónok. Ha az önképzőkör­

ben bírálatot kell mondania, nevetségesen dadog, hápog.

Továbbmennek. Majoros Mihály magasra tartja a zászlót. A fiúk büszkén markolnák utána. Dél is elmúlik, nem mennek haza. Ki érez ma éhséget? De a zászló egyre nehezebb.

Begöngyölgeti, kibontja. A szembejövők vi­

dáman meglengetik előtte a kalapjukat.

— Éljen a háború!

Végigjárják a várost. Ünnepeltetik magu­

kat, mintha ők csinálták volna a háborút. De nyolcat harangoznak, és az egyik fiú meghök-

ken: * i

— Haza kellene menni. Kikapok otthon!

— Ugyan! — vág rá valamelyik. — Ma?

Ma csak szabad egy kicsit elmaradni?

Továbbcsörtetnek. A tömeg egyre gyérül.

Az emberek kimerültén szélednek szét a fá­

rasztóan nagy emóció után., A fiúk cél nélkül kóvályognak ide-oda. Majoros Mihály az élen a zászlóval.

— Nehéz ez a zászló — mondja kis idő múlva, bosszúsan. — Csak ne volna olyan vastag rúdja!

— Add oda valakinek — tanácsolja az egyik fiú.

Majoros Mihály figyeli a szembejövőket, de félórahosszat nem mutatkozik senki, aki­

nek felkínálhatná. Végre arra trappol egy stráfkocsi. Fiatal parasztkocsis ül a bakon.

— Hé, atyafi! — kiált rá.

A kocsis megállítja a lovakat.

— Mi kell?

— Odaadnám ezt a zászlót.

— Aztán minek a’ nekem?

— Díszítse fel vele a kocsit!

A kocsis kicsit tűnődik:

— Na, adja ide!

A zsebéből spárgát vesz elő, odaköti a zász­

lót a kocsi üléséhez. A lovai közé csap. Az emberek, amikor megpillantják a felzászió­

zott szekeret, még egyszer elordítják:

— Kljén a háború!

De a hangjuk rekedt. Az egész város be­

rekedt ezen a napon.

Kilenc óra van. Hazamenjenek? Nem, úgy sincs otthon senki. Majoros Mihály apja ke­

vésbé nevezetes napokon is éjfélkor tér haza a korcsmából. Ma azonban a többi szülők is a kávéházban ülnek, hallgatják a Wacht am Kheint.

Hová menjenek? Ügy érzik, ma nyitva áll előttük minden, ma mindent szabad. Ma meg­

változott a világrend.

Topognak, kíváncsian néznek egymásra.

Várják, hogy kimondja valaki, amire mind­

nyájan gondolnak.

— Hová menjünk? — kérdezik egyre sür­

getőbben a fiúk.

Ma mindent szabad, ma nem kell félni sem a szülőktől, sem a tanároktól. Háború van.

Lehet, hogy holnap rájuk kerül a sor.

Mellékuccába fordulnak.

Egy pincétől-padlásig világos ház előtt megállnak. Régóta ismerik a házat, sokszor mentek el előtte kémkedve, röhögve, reszketve.

Tanakodnak, síignak-búgnak. Fekete János kinyitja a kaput. A fiúk tétován csellengnek utána. Némán, kábultan bámulnak a kivilá­

gított előcsarnok meztelen freskóira. Felülről zsivaj, zongoraszó hallatszik. Egy részeg to­

rok felordít:

— Éljen a háború!

A zongora a Prinz Eugen marsot játsza.

Átestek a háborús hangulatok változatain.

Előbb nem vették őket tudomásul, néha, ha szóbakeriiltek, fontoskodva hittek az elkerül­

hetetlen borzalom javító következményeiben.

Később, amikor az elmindennapiasodott tör­

ténelem egyre szemérmetlenebb ül avatkozott a magánéletükbe, haragudni kezdtek rá, szembefordultak vele. A fiú apját áthelyezték egy határszéli állomásra, ahol megszűnt min­

den polgári élet. Mihály gyűlölte a háborút, mert egyedül maradt Pesten. Cselédszobában lakott és nem volt pénze. Az egyetemre már egyáltalában nem járt, ott most úgysem tör­

ténik semmi lényeges.

Pénzt akart keresni. Akadt is valami raj­

zolói állás egy vállalkozónál, aki a monar­

chiában monopóliumot kapott barakkórházak építésére. A lány azonban tiltakozott, hogy méltatlan munkával lezüllessze magát és kü­

lönböző ürügyekkel pénzt adatott neki az apjával. Csakugyan, az öreg Horvát féltré- fásan megbízta, hogy dolgozzon ki a szlo­

véniai birtok részére egy kisvasút-tervezetet, mert az volt a szándéka, hogy sertéshizlal­

dáját kifejleszti hadseregszállítósi célokra és felállít egy káposztasavanyítótelepet. Mihály felvette a honoráriumot, de heteken keresztül nem fogott munkához. Eszter nem merte sür­

getni, de Horvát egyízben megkérdezte:

— Mikor készül el a Pacific-vasút?

Mihály zavarbajött, dadogott, majd két­

heti haladékot kért. A terminus lejárt, ekkor sem jelentkezett. Űjabb tíz napig színét sem látták, a tizenegyedik napon bocsánatkérő levelet küldött: beteg, ne haragudjanak, meg­

mérgezte a gyomrát. Eszter még aznap dél­

után felment a lakására: hálóingben ült az asztal előtt és kenyérbélhől gyúrt figurákkal fekete-fehérre satírozott rajzlapon önmagá­

val sakkozott. Eszter nyugtalanul faggatta, ő konokul hallgatott, végül érdesen, majd­

nem durván ráförmedt, hagyja békében, nem tud dolgozni, a háború, vagy mit tudja ő mi, megfosztotta minden energiájától. Nem jut eszébe semmi, nem tud egy vonalat húzni a papíron, a legegyszerűbb számításokat elvéti. Eszter mellé ült a díványra, gyengé­

den nyugtatgatta. A fiú kelletlenül feszengett és a lány percekig becézte, amíg végre meg­

kereste a száját és rátapadt. Búsan, erőtlenül vesztegelt a lány száján, de aztán lassan szétterjedt a testében valami kétségbeesett szerelmes indulat és mintha minden időpocsé- kolást, tehetetlenséget és önmagában való bizalmatlanságot egyszerre akart volna meg­

cáfolni: olyan viharosan sodorta el a lányt, mint a csendes, sekély patak, ha tíz évben egyszer megárad, a gyanútlan fürdőzőt, aki nem ismeri véletlen mélységét és örvényeit Mihályt hosszú időn keresztül lehangolta emiatt a bűntudat, a lány azonban minden zavar nélkül illeszkedett a viszonyba. Ha­

marosan ő volt az aktívabb, női fantáziá­

jának nagyobb változatossága szabta meg szerelmük szineit és lendületét. Ettől kezdve egyre kevesebb szó esett a tervekről, amelye­

ket Mihálynak valóra kell váltania. A lányt

most szerelmi élménye nyűgözte le és ennek csinált kultuszt. A szerelmi viszony úgy érte, mint egy felfedezés, amely csak az ő felfede­

zése. Nagy boldogságában nyilvánosan és hencegve hiresztelte, hogy a fiúval viszonya van. Az ifjú plutokrata társaságot, amelyhez tartozott, elrugaszkodott elméletekkel inge­

relte. Megindult a pletyka, egyre kevesebben jelentek meg Eszter zsúrjain és egyre rit­

kábban hívták meg a téli estélyekre. Lassan­

ként magukra maradtak.

Ezeknek az éveknek jelentős dátuma Esz­

ter apja halálának napja. Csernovicban érte szívszélhüdés, amikor legnagyobb üzleti sike­

rét aratta: a keleti hadsereg intendaturájá- val megkötötte a szerződést, amely kizáróla­

gos jogot .biztosított neki a csapatok savanyú­

káposztával való ellátására. Esztert a ka­

tasztrófa pár napra letörte, mert minden lát­

szat ellenére nagyon szerette, ravasz, elszánt, korrupt, de vele szemben lágy és elragadtatás­

sal teli apját. ,

Egy,hetet sírt végig a fiú ölében. — Most már igazán nincs senkim rajtad kívül — haj­

togatta. Két hét múlva, egy este ottfogta Mihályt a leány szobájában és a1 fiú többé nem is tért vissza a cselédszobába. Tavasz elején levitte a birtokra: ekkor történt, hogy a lány nagybátyja, Horvát Dénes dr., terézvárosi ügyvéd, aki átvette a Horvát- tröszt irányítását, leutazott hozzá és heves

jelenetek közben követelte, hogy most , már menjen feleségül a fiúhoz, mert az egész vá­

ros megrökönyödve és felháborodva tár­

gyalja ; az életmódját. A lány energikusan leintette — Bebel, Lily Braun, Forel — a házasság kérdésében elfoglalt elvi álláspont­

jára hivatkozott: szabad akar lenni, nem veszi el buta formalitásokkal az örömei za- matát. Mikor a nagybátyja fenyegetőzött, Eszter kijelentette, hogy kérvényt nyújt be az árvaszékhez, rendeljék ki gyámjául anyai nagybátyját, a trencséni gyógyszerészt. Hor- vát Dénes erre megtorpant, mert sokat kere­

sett az örökség kezelésén. Egyszerre békülé- keny húrokat pengetett és végül azt mooidta:

— Örültek vagytok, mit csináljak"?

ö proponálta, hogy utazzanak a botrány elől külföldre. Legokosabb lenne, ha Svájc­

ban bújnának el. — Igen, ott Mihály foly­

tathatná a munkát — lelkendezik Eszter.

De hogy kapnak útlevelet"? Mihály most ke­

rülne sorozás alá. Horvát megnyugtatja őket: ezt ő játszva elintézi, még ma beszél a főtörzsorvossal. Mihály csakugyan megkapja a leletet: súlyos tüdőbeteg, feltétlenül szüksége van a svájci klímára.

1917 decemberében elutaznak Zürichbe.

A fiú eleinte feljár a politechnikumra, de pár hét múlva hirtelen, ok nélkül elmarad.

Ráún az egészre. A penzióban visszavonul­

tan élnek; Mihály valahogy megismerkedik egy morózus, negyven év körüli előkelő kül­

sejű úrral, akiről kiderül, hogy nyugalmazott görög ezredes. A görög ezredes szenvedélye­

sen sakkozik, Mihály is. Naphosszat játsza­

nak, mialatt Eszter a díványon fekszik és a pacifizmusra és az orosz forradalmi mozgal­

makra vonatkozó brosúrák hevernek mellette a szőnyegen.

Néha, vacsora után, óvatosan megkockáz­

tatja Mihály előtt:

— Valamit mégis kellene már csinálni!

Egyelőre azonban még nem vár komoly vá­

laszt. Éjszaka, ha együtt vannak, nem hiány­

zik neki semmi. Még tud várni. Most a hábo­

rúra fog mindent. Nem lehet hozzáfogni semmi nagyarányúhoz, nincs értelme, meg kell várni, amíg vége lesz. Különben is, ők még elég szépen: és boldogan élnek azokhoz viszonyítva, akik nyakig benne vannak a há­

borúban. Egyre sötétebb hírek érkeznek ha­

zulról. S ha most csinálna is valamit, senki sem venné észre. Az újságok azokról írnak, akik elsőnek nyomulnak be egy felégetett városba. S ők alapjában jól megvannak, majdnem boldogok, legalább is boldogabbak, mint a legtöbb fiú és lány Európában.

Mihály egy délelőtt egyedül megy be a vá­

rosba. Kikerül a tóhoz, előbb végigsétál a strandon, aztán leül a partszegélyre és figyeli a sirályokat. A kosaras péktől per ecet vesz és beleaprítja a vízbe: nincs szebb és izgatóbb, mint ahogy az ezüstmadarak lecsapnak az aranyos-zöld tóra. Milyen bestiálisak: felülről még azt hiszik, hogy ölniök kell, a karmuk és csőrük gonoszul megfeszül és csak a ma­

gasban veszik megint észre, hogy felesleges volt a nagy düh és nekikészülés. Ül a parti sziklán és mikor már megelégelte a sirályok játékát, felfedezi a napot, a vizet, az olvadó hegyeket. Kőhajításnyira fehér hajó köt ki, piros napernyők duzzadnak a fedélzeten, sap­

kás férfiak távcsővel falják a parti képet.

Most nagy kedve kerekedik, hogy felszáll- jon a hajóra: csak egy állomásnyit szeretne utazni rajta. Már fel is tápászkodik, fut a ki­

kötőhöz. Indulásra kongatnak, amikor be­

ugrik a hídról. Lassú sistergéssel indul a hajó. Mihály a fedélzeten áll, egyszerre kitágul

előtte az egész perspektíva.

És ekkor hirtelen, mint egy nagy szenzá­

ciót, felfedezi, hogy évek óta először, egyedül van. Csakugyan, évek óta nem volt egyedül.

Szakadozottan lélekzik: istenem, milyen rég­

óta nem voltam magam! És reggel, ha föl­

ébredek, mindig azt hiszem, hogy olyan bű­

neim vannak, amelyek megbocsáthatatlanok.

— Hazamegyek és jelentkezem katonának

— villan belé.

De hamarosan lehiggad. A nap a tarkójára süt, elközönyösödik, elbutul a forróságától.

Csak a tudata fenekén motoszkál valami el­

mosódó kényelmetlenség. A víz egészen csen­

des, a nap eltévedt az erdőben, az egész táj kijózanodik. Nem, nem megy haza. Nem dög- lik meg, azt már nem — motyogja és kár­

örömmel nevet. Eddig négy osztálytársa halt hősi halált. És különben sem érdemes egy lé­

pést tenni. Mihez fogna másutt'! Dolgozni ma nem lehet sehol a világon, meg aztán nem is tud. Olyan fáradt és buta.

Mit fog mondani a lánynak, hol járt? A konzulátuson volt dolga, az útlevelek ügyé­

ben érdeklődött.

Délután két óra, mire hazaér. Valahogy ki­

magyarázkodik, ebéd után megkeresi a görög ezredest, leül sakkozni. Vacsoráig játszanak, vacsora után folytatják. Eszter éjfélkor háló­

ruhában jön ki érte és addig nem tágít, amíg abba nem hagyják.

— Mért nem csinálsz már valamit? — kérdi Eszter egyre sűrűbben. A valami egye­

lőre teljesen körvonalozatlan. Nem azt je­

lenti: mért nem dolgozol valami hasznosat, kenyérért, exisztenciáért ? Kenyér van bőven.

Egyelőre nem kell félnie, a lánynak sok pénze van, nagyon sok és eltartja őt. Ezt

17 végre, ennyi év után be kell vallania magá­

nak; őt eltartják. Egy idő óta szinte kéjjel kínozza magát: eltartatod magad egy nőtől!

Később, amikor még kíméletlenebb akar lenni saját maga iránt, így mondja: Eszter kitart engem. Kitartott vagyok! Makró, strici

— és szomorúan röhög.

— Mért nem csinálsz már valamit? — kérdi újabban, egyre többször a lány, mórt Mihályt valami ismeretlen eredetű fáradtság, unalom ellankasztja. Éjszaka sokszor rava­

szul halottnak tetteti magát, mint ellenséges léptek közeledtére a niinüke.

Mostanában ez egyre gyakrabban ismétlő­

dik. Mihály tulajdonképen a hajókirándulás szabad lélekzetvétele óta világosan érzi, hogy el kellene lépnie innen. Gyakran fellobban benne az elszántság: hát hazamegy! Mi tör­

ténhetik ?

De a következő pillanatban meggyávul. És különben is . . . Nincs pénze. Pénz nélkül nem mozdulhat és egyelőre sejtelme sincs, hogy lehet pénzt szerezni. Egész életében nem ke­

resett egy fillért sem. Kivévén a pályadíjat.

De az nem volt komoly dolog. Akkor nem a pénz izgatta, hanem az, hogy helyesen fejtse meg a rejtvényt.

Tehát nincs más hátra: marad. Annyi bi­

zonyos, hogy már nem szereti Esztert. Tulaj­

donképen szerette-e valamikor? Dehogy is szerette. Hogy is kezdődött? — próbál emlé­

kezni. Egyszerűen megtapadt mellette. Két­

ségtelen, hogy minden kezdeményezés Eszter­

től indult ki. ö tulajdonképen visszariadt a bátor és szájas lánytól. De aztán jöttek a játékok, a babrák és az a szerencsétlen dél­

után. Mért nem csinálsz már valamit? — fag-

2 Zsolt Béla: Házassággal végződik

gatja a lány. Dehát'mit? Nem szereti Esztert, de szívesen kielégítené valami csodatétellel.

Semmi sem jut az eszébe. Mikor az ember fel akar találni valamit, rájön, hogy már min­

dent feltaláltak. Feküdjék neki valami elmé­

leti szőrszálhasogatásnak? Részletkérdések­

nek, amelyekből kétségkívül kialakulhat va­

lami új? De ehhez más környezetre volna szükség és főkép . . . olyan életmódra, amely­

ben koncentrálódhatna és elmélyülhetne. De éppen ez az, amit most nem tud és talán éppen miatta nem tud. Ha így tart tovább, ha nem tépi ki magát ebből a csávából, vég­

képen elveszett.

Különben is, bolondság. A lány regényes nagyravágyása néha rá is átragad. 0 tudja leg­

jobban, hogy ez az egész zsenikultusz hum­

bug. De önmagát nem fogja megcsalni. Alap­

jában nem tud semmit, annyit sem, amennyit egy másodéves technikus.

A jövő héttől be fog járni az egyetemre.

Hétfőtől. Végül is nem rendezkedhetik be végképen arra, hogy a lánnyal. . . mondjuk meg nyiltan, hogy a lány eltartja azért, m ert. . . m ert. . . sokkal gyávább annál, sem­

hogy egy másik férfival merné újra végig­

csinálni ugyanazt, amit vele. Eszter minden forradalmi szájaskodása ellenére olyan, mint a buta kispolgári feleség, aki csak azért ra­

gaszkodik egy férfihoz, mert az a rögeszméje, hogy azzal az egy férfival kapcsolatban is sötét bűnben ludas és megrémül a gondolattól, hogy új cinkosokat avasson be a titkába.

íg y vergődnek egymás mellett anélkül, hogy megállítanának egy pillanatot, amely­

ben mindent meg lehet vallani. A lány is érez valami zavart, de azt hiszi, hogy ez a sokéves együttélés szabályos rendje, fellobbanások és ellanyhulások hegy-vülgytörvénye. A fiú reg­

gelenként elhatározza, hogy megmond min­

dent. Egyszer végre neki is rugaszkodik:

— Nézd, E szter... itt valami baj van.

Nem gondolod?

— Mi a baj?

— Nem vagy fáradt?

Eszter csodálkozva vállatvon.

— Mondd — folytatja Mihály egy kis szü­

net után —, nem unsz? Sokszor az az érzésem, hogy nagyon unatkozol mellettem.

— Szó sincs róla. De talán te?

— Ugyan!

Eszter elgondolkozik, aztán felüti a fejét.

— Szegény fiam, a tétlenség öl meg ben­

nünket. Valamit mégis ki kellene találni. Ta­

lán jó lenne, ha az egyetemen. . .

A fiú zordul néz maga elé, aztán kis szünet után kimondja:

— Arra gondolok, hogy hazamegyek és je­

lentkezem katonának.

— Hát ezt nem, ezt nem! — kiáltja megret­

tenve Eszter.

— Mért nem? Ez így nem mehet tovább.

Nem csinálok semmit, csak költjük a pénze­

det é s .. .•

Eszter álmélkodva néz rá.

— Nem értlek! Nem tehetünk egyebet. És te, aki úgy gyűlölöd ezt a vérengzést, most egy­

szerre . . .

2*

Mihály konokul kitart a szándéka mellett.

Szokatlan élénkséggel vonultatja fel az érve­

ket: azt hitte, hamarosan vége lesz, nem hagy ilyen végzetes nyomokat. De most, hogy már mindenki benne van, a tizennyolcévesektől a hatvanévesekig, ő sem maradhat ki. Ezek a háborús emberek fogják megteremteni az új világot, ő is bele akar majd szólni abba, ami történik.

A lány eleinte védekezik az érvek hatása ellen, de egyre frappánsabbak és meggyőzőb­

bek. Eszter erősen hajlik az irodalmias gon­

dolkodásra. Mihály vezércikkfrázisai tetszető- sek, néhány nap alatt csakugyan megvesz­

tegeti a fiú makacssága és pátosza.

Mikor végre beleegyezik, Mihály szinte dühös csalódottságot érez. Nem, ezt nem várta. Azt hitte, hogy a lány körömszakadtig tiltakozni fog.

De nem. Most már Eszter fűzi tovább a megkezdett eszmemenetet. Igen, hát menjen, legyen ott ő is. Szerezzen magának jogokat az elkövetkező világ birtokbavételére. Neki nagy szerep juthat, a politikusok és katonák most kiadják mérgüket, aztán azok jönnek sorra, akiket a zürichi professzor így jellemez:

Leute, die messen und zahlen können! Embe­

rek, akik tudnak mérlegelni és számolni.

Igen, hát menjen.

Már szeretné látni a fiút, cselekvőén, meré­

szen, katonásan. Igen, a háborút gyűlölni kell, emberségből, lelki nívóból. De ha van, akkor éppen azoknak kell beleavatkozni, akik gyű­

lölik a háborút. Végig kell küzdeni, jogot kell szerezni arra, hogy a háború után a háború ellen harcolhassanak. Alapjában azonban

kiüt rajta az atavisztikus hősimádat, amely minden nőben lappang és megérteti, mért adják oda büszkén az anyák a fiaikat a hábo­

rúnak. A hősiesség a nő szemében tulajdon­

kép a férfiasság paroxizmusa, amelyhez káp­

rázatos erotikus illúziók fűződnek.

Eszter régóta élesztgeti Mihály bán a hőst:

előbb a humanista hőst, a tudomány hősét — ó, mennyit fecsegett erről: fel fog találni va­

lamit — mit? Valami csodálatosat, — és megnyert egy híres pályadíjat; most egy nagy munkán dolgozik. — Eddig, valljuk he, nem történt semmi. Hát most menjen, legyen hős, legyen katona és teremtsen egy új vilá­

got.

Most. már Eszter sietteti az utazást. Napon­

ként szalasztja a konzulátusra, mert az út­

levelek lejártak, meg kell hosszabbíttatni őket.

De akadályok merülnek fel, kiderül, hogy ha­

zulról kell beszerezni az okmányokat. Igen, Mihály írni fog haza, még ma este elküldi a levelet. Napok telnek el, a lány folyton érdek­

lődik, de a levél nem készül el. Ma este — mondja sakkozás közben, mert megint egész nap játszik a görög ezredessel. Eszter lassan­

ként ráeszmél, hogy Mihály nem akar haza­

menni. Csalódásfélét érez, de már meg is bo­

csát neki és bosszantja, hogy Mihály állan­

dóan zavarban van. Nem mer beszélgetésbe bocsátkozni vele, mert fél, hogy szó kerül az utazásról. Végre Eszter hozza szóba: jobb sze­

retné, ha elhalasztanák az utazást. Mihály előbb tiltakozik, aztán engedi meggyőzni ma­

gát Csakugyan, a helyzet még nem elég érett, jobb ha várnak.

De Mihály érzi, hogy hálával tartozik Esz­

ternek. Ezeken az éjszakákon kétségbeesett,

22

erőszakolt szenvedély ességgel idézi fel benne szerelmük kezdeti korszakának emlékeit.

. V.< ' \ . I

V j . : - • t . : , ' i

: • • i

A forradalom híre pár napig friss levegő­

vel süvít á fülledt szobába. Mihály is ébe­

rebb, figyelöbb és kíváncsibb a rajta kívül eső világ dolgaira. Így messziről, szinte nem is ellenszenves neki, ami történik. De aztán ha­

marosan megrémül a tervtelenségétől és ké- születlenségétől.

Mit keresne otthon? Kimenjen az uccára tömegnek vagy szerepet verekedjen ki vala­

hol, valamelyik politikai pártban vagy; társa­

dalmi szervezetben? Mit ért ehhez, hiszen nem is tudja rendszeresen, hogy iniröi van szó, nem ismeri a frazeológiát.

Annál viszont sokkal hiúbb, semhogy bele­

törődnék a jelentéktelenségébe. Annyira már megfertőzte Eszter álmodozása, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül is rangot követei ma­

gának. És különben is, ha most nem mutatja meg, mit tud, mikor? Már elesnek a kifogá­

sok: háború, háborús idegéilapot, barbárság...

Most aztán azoknak keli cselekedniük, akik eddig tartogatták az aktivitásukat.

Igen, cselekednék, ha megmondanák neki:

ezt kell megcsinálnod! A legnagyobbat tudná, csak tudná, hogy mi a legnagyobb. Ha valaki megmondaná neki: erre van szükség, ezt vár­

juk tőled! De magától nem jut semmi az eszébe.

Eszter' azonban lelkendezve készülődik haza. A íiú nem ellenkezik, de titokban retteg, hogy most kiderül minden. Egyszerre fon­

tossá válik számára, hogy a lány meg ne tudja a titkot, amit évek óta rejteget magá­

ban: mennyire senki és semmi! Hogy nincs semmi szándékra, nincs benne feszültség a cselekvésre és nincs mondanivalója. Ha vala­

miről szó kerül és véleményt nyilvánít: abban a pillanatban konstruálja meg, izzadt erő­

feszítéssel. Csoda, hogy még nem jött rá, csoda, hogy meg tudja téveszteni egy látszó­

lag eredeti ötletnek vagy egy közhelynek affektált megstilizálásával. Fárasztó szellemi kötéltánc ez, a lélekjelenlét maximuma kell hozzá. Ha egyszer szembekerülne valakivel, akinek jó a szeme és a füle, nyomban rájönne, hogy vakmerő, sokat sejtető, rövid kijelenté­

sei mögött nincs semmi, csak tudatlanság és tanácstalanság.

Nem jut eszébe semmi.

De már nem lehet visszatáncolni, Eszter folyton sürgeti az utazást. Végre kitűzik a dátumot, szerdán tehát vonatra ülnek.

Hétfőn este Eszter rosszul érzi magát. Már délután szédülésről panaszkodott. Láza van,

a hideg rázza.

Az orvos megállapítja, hogy Eszter teherbe­

esett.

A lány szenvelgő boldogsággal veszi tudo­

másul az anyaságát. Nem talál hozzá egy-

szerű, spontán szavakat, készen kapott mon­

datokban gügyögi el misztikus érzéseit. Mi­

hály dermedten bámulja, mint a bűnös a tere­

pet, ahol a bűncselekményt elkövette. Ez az, amire sohasem gondolt komolyan, hogy ebből a véletlen, kalandos históriából ilyesmi ered!

Hát hogy is van ez? Hiszen sohasem adott ma­

gából annyit, amennyi egy új élet megteremté­

séhez szükségesnek képzelt, ö ösak. . . Sohasem volt ott egészen, mikor szerette, távoli dolgok jártak a fejében. Mintha alibibizonyítékokat keresne, most emlékébe idézi, 'hogy egyszer, nagyon bensőséges pillanatban egy villamos- elgázolás foglalkoztatta, amit nyolcéves korá­

ban az elemi iskola előtt látott. Elegáns úri­

asszonyon szaladt át a villamos, két csup.osz combja pár lépésnyire hevert a véres törzsé­

től. Máskor megint egy mulatságos papagály kísértette: Budapest, Bicske, Tatatóváros, Komárom, Győr, Hegyeshalom — rikácsolta a vasúti lámparaktárban. Egyszer állandóan egy osztálytársa temetése feketéllett a le- húnvt szemében.

Ha most visszaemlékszik, sohasem volt ott egészen, lelkileg mindig igyekezett elmene­

külni. És testileg is: ahogy minden elképzel­

hető ürüggyel próbált kibújni a szerelmeske­

dés alól! Hiszen eredetileg is véletlenül zu­

hant bele, egy keserves délutánon, amikor szörnyen tehetetlennek, vigasztalannak érezte magát. FélszegSégböl, tanácstalanságból, düh­

ből kapta magához a lányt. Talán jobb lett volna, ha ehelyett egy tintatartót vág a föld­

höz, vagy véresre harapja a száj ászéi ét. Cso­

dálatos, hogy a lány eddig nem vette észre, hogy a szenvedélye többnyire kötelesség­

szerű mahináció, amit a hiúsága és a korrupt-

sága fűt. Mégis, eddig reménykedett, hogy valami fordulat jön, talán éppen az, hogy a lány megunja és kirúgja.

De most rémülten, hülyén bámult rá: ez az, ami elől nem lehet kitérni passzivitással, ha­

mis szavakkal. Eszternek gyereke lesz, hogy tud most már elmenni tőle? Hiszen eddig is főképen az állandó bűntudat riasztotta vissza:

milyen ostobaság, hogy a férfi akkor is érez felelősséget, amikor minden akció w nőtől in ­ dul ki!

A lány naphosszat feküdt a dívánon és pillanatokra sem engedte el maga mellől a fiút. A hazautazásról már nem esett szó. Esz­

ter könnyfátyol alól, mosolygó méltósággal nézett fel Mihályra: mintha már édes kínok között megszülte volna gyerekét és most el­

várná a kijáró méltánylást. Mihály bambán ült mellette és kétségbeesett erőfeszítéssel pró­

bálta palástolni hangulatait.

— Te nem örülsz igazán — mondja a lány.

De nem hiszi, amit mond. Nemcsak azért, mert átszellemült boldogságba ringatja magát, de mert magától értetődőnek tartja, hogy ilyenkor határtalan jóság töltse el a férfit a misztériummal megszállott asszony előtt.

— Igazán örülök. Csak ne légy beteg!

— Nem, ezt a boldogságot nem adják in­

gyen. Micsoda gyerek lesz! Az én energiám és a te tehetséged!

Mihályt hirtelen émelygő ellenszenv tölti el.

Nem, ezt nem lehet hallgatni, ezt a meghatott dajkahangot, ezt a kitakaródzó, szemérmet­

len ábrándozást a méhe magzatáról, amely egyelőre nem egyéb, mint gusztustalan bioló­

giai kényelmetlenség. Az én energiám és a te tehetséged — nem rossz. Ha megfeszíti

magát, akkor sem tud semmiféle jóindulatot gerjeszteni iránta. Komisz, a szolidaritástól menekülő férfiszeméremmel egyenesen undort érez az egész bonyolult, tisztátalan testi ügy iránt. A nő fülledt alázatosságával és miszii- kus pózával gyűlöletet ébreszt benne.

A január végére jár, sarki hideg van, a tó befagyott, a vonatok napos késéssel érkeznek.

A pesti újságokat hatodnapra kézbesíti a posta: zavaros hírek gomolyognak bennük.

Az országot szétszedik, a hazatért katonák­

nak nincs ingük, de van fegyverük. Fűteni csak egy szobát szabad, de egy szobához sincs szén. Az uccán randalíroz a nyomor és a fejvesztettség. A vezércikkekben még vi­

rágzik a forradalmi pátosz. A riportokban szennyes realizmussal tárul fel egy összetört, kiábrándult, tehetetlenségében és készületlen- ségóben falnak szaladó nép tragédiája, a történelem elhanyagolt zsák orcájában.

Hazatérésről egyelőre szó sem lehet. Eszter félti a gyerekét. Mihály most már igazán nem tudja, mihez fogjon. A lánynak megvan a programja és ezenkívül szinte nem érdekli semmi.

Mi lesz vele? Üljön az ágya szélén és a végén talán segítsen a bábának?

A hidegtől irtózik, nem mer kimozdulni az uccára, egész nap a kályha mellett gubbaszt.

Eszter a nap nagyrészét ágyban tölti, a dél­

utánt rendszerint átalussza. Mikor felébred,

ni a d ci i na 1 a ssús ággal veti fel a pilláját. Ez a nagydarab, okon, anyányi nő újabban sely­

pesen beszél. Sok ostoba feleslegességről.

— Mi legyen a neve, ha fiú lesz?

Mihály csüggedten vállat von és nem felel.

— Vladimír, jó lesz?

— Jó.

Máskor a bölcsőt tervezi meg. Látta Na­

póleon bölcsőjét Párisban. Ezt kellene re­

produkáltatok Vagy talán egy praktikus an­

gol bölcsőt, amit később át lehet alakítani járóasztallá.

Egy délután csomagot hoz a londiner: pó­

lyák, pelenkák, gyerekingek, színes szalagok.

— Minek ez? — kérdi gyáván Mihály —, hiszen még annyi időd van!

De Eszter most már egész nap játszik a babaruhával. Mihály belül dübörögve j ár-kel fel-alá, vagy kibontja a felgyülemlett újságo­

kat és nyomban össze is gyömöszöli őket.

Majd órák hosszat szótlanul áll az ablak előtt és nézi a hóesést.

Egy alkonyattal azonban hirtelen megfor­

dul és szinte éles hangon szólal meg:

— Engedj el, Eszter.

A leány tágranyílt szemmel bámul rá.

—• Hova?

— Elmegyek haza.

— Most?

— Ig e n . . .

— És itthagynál, így?

— Mire kellek én most neked?

A leány szinte megrémül. Hirtelen nem jut eszébe valószínű válasz. Csakugyan, mire kell neki?

— Ha valamikor szükségem volt rád, akkor most van leginkább! Most vigyáznod kell rám!

A fiú eltökélten, hogy végre-végre megmond mindent durván:

— Mit jelent az, hogy vigyázzak rád?

Hallgatnak.

— Mondd — kérdi Eszter csöndesen —, úgy-e, nem szeretsz?

A fiú válaszolni akar, de a két ajka nem en­

gedi el egymást.

—• Szóval. . . nem.

Mihály hátrafont kézzel, szótlanul az ablak- deszkához támaszkodik. A leány álmélkodva fixírozza. Hosszú csönd utón megszólal:

— No jó. Ha így van, akkor menj el.

A szeme még mindig csodálkozva tapad rá.

A fiú végre lanyha lendülettel magyaráz­

kodni kezd: arról szó sincs, hogy ne szeretné, de azt hiszi, jobb, ha mcst egy ápolónőt vesz ide és ő elutazik. Úgy gondolja, okosabb, ha előremegy és otthon előkészíti a terepet. Esz­

ter aztán majd utána jöhet.

Eszter rázza a fejét. Kesernyésen, de kere­

ken mondja:

— Nem, holnap reggel utazz el. És aztán . . . Majd lesz valahogy. Én azért nem leszek

egyedül. ^ ; ti Jj [.Sül

Mihály sok mindent végiggondol egy pilla­

nat alatt. Hova menjen otthon, nincs egyetlen ismerőse sem. És honnan vesz pénzt? Na, mindegy, egyszer úgyis meg kell történnie.

Tehát elutazik. Megállapítják, hogy nem ha­

ragszanak egymásra. A pénzt Eszter hozza szóba. Mihály először nem alkar egy fillért sem elfogadni, aztán beleegyezik, hogy kölcsön­

vesz annyit,, amennyi az útiköltségre szüksé­

ges. A leány a zsebébe gyömöszöl egy ötszáz frankról szóló csekket. Utóvégre ők nem szakítanak úgy, ahogy mások szoktak, gyűlő­

lettel, érdeklődés nélkül további sorsuk iránt és Mihály az ő kedvéért élt itt éveken keresztül.

Valójában sokkal tartozik neki elpocsékolt ide­

jéért. Ha hazaér, nem juthat mindjárt pénzhez és ő a legboldogtalanabb lenne, ha meghallaná, hogy Mihály nélkülöz.

Végre hagyja meggyőzni magát, elfogadja a csekket. Estefelé csomagolni kezd. Eszter komoran követi a mozdulatait a szemével. Mi­

kor bezárja az utolsó bőröndöt is, a fiú ezt mondja:

— Talán jobb lenne, ha ma éjszakára átköl­

töznék egy vasút melletti hotelbe. Reggel fél­

hétkor indul a vonat. Fölzavamálak.

Ezért igazán nem érdemes, ha neki nem kel­

lemetlen, maradjon itt. Öt egyáltalában nem zavarja — feleli a lány.

Mihály tehát tétován leül a fotelbe. Meg­

szeppenve, a szeme sarkából lesi a leányt, aki a mennyezetre tapadt tekintettel, összeszorí­

tott szájjal hanyatfekszik az ágyban. Az arcát nézi, olyan ritkán látta. Ez is állandó zavará­

ból következik: sohasem merte alaposan szem­

ügyre venni. Ha éjszaka a sötétben mellette feküdt és el akarta képzelni, sohasem tudta élesen fölidézni a képét. A leány a közös éveli közvetlenségében gyakran szemérmeskedés nél­

kül öltözött-vetkőzött előtte nappal is, néha fesztelenül mutatkozott egészen ruhátlanul, — mindig elkapta a szemét, különös ijedelem­

mel, mintha mindennek ellenére obligón kívül akart volna maradni. Mintha a történteknek effajta kétségtelen rábizonyításával szemben védekezett volna. A leány néha nappali vilá­

gításnál megkísérelte szóbahozni éjszakáik részleteit: ilyenkor ingerülten elhallgattatta, mint akinek meggondolatlan, felelőtlen ügyeit

dörgölik az orra alá és józan pillanataiban nem akarja vállalni őket.

De most részletesen szemiigyre veszi: sze­

gény, hogy megcsunyult. Ügy rémlik, soha­

sem volt szép, de okos, lelkes arca volt. Most elmosódó, petyhüdt, karaktertelen. A szeme nedves, kissé dülledt, elviselhetetlenül jóságos és megbántottságában is szelíd: bölcső fölé néz így az asszony. Rövid, barna kóohaja ziláltan szóródik szét a párnán, mint a lenyírt haj gusztustalan csomókban a borbély szalvétáján.

De a karja feszes, fehér és a keze krémszínű és vékony. A melle a takaró alatt v a n . . . Nem tudja, milyen. Évekkel előbb, kölyökkorukban ismerte, de akkor is szinte gépiesen kapkodott hozzá, érzékelés nélkül. . .

S milyen gyerek volt akkor, karcsú, szinte fiús. Most elhízott. Egyszer, még nyáron, egy­

más mellett feküdtek a nyugvószéken. A lányt hirtelen elhívta a portás, akkor megnézte há­

tulról . . . A csípői elszélesedtek, a háta túlsá­

gosan húsos, csak a bokája maradt vékony.

A leány már nem állja a csöndet és közö­

nyösséget erőltetve megszólal:

— Mikor érkezel Pestre?

—• Menetrend szerint holnapután reggel. De nem lehet tudni, hogy járnak a vonatok Buchs után.

— Attól félek, hogy megfázol. Yidd magad­

dal az én plédemet is.

— Ugyan.

Itt megint elakad a beszélgetés.

— Mit csinálsz majd Pesten? — kérdi a leány hosszas erőlködés után, hogy a kapcso­

lat végkép meg ne szakadjon.

— Majd csak akad valami. Egyelőre, azt hiszem, bejárok az egyetemre.

Behozzák a vacsorát, a leány fölveszi a pon­

gyoláját és leül vele szemben az asztalhoz. Evés közben alig esik pár elkerülhetetlen szó. Petiig a fiú gyötri magát néhány jó mondatért, de sehogysem akarnak megszületni.

— Még egyszer hangsúlyozni akarom — mondja aztán, mikor a vacsorát befejezték és a lány visszafekszik az ágyba —, nehogy félreérts. En nem akartam tulajdonképen végkép elválni tőled. De úgylátszik, te akarsz. Tudom, hogy nincs szükséged rám.

Mindig te voltál az erősebb, nélküled leülhet­

tem volna valahol az uccán és még ma is ott ülnék. És valljuk be, miattad nem haltam ed­

dig éhen, s ő t. . .

A lány tiltakozik. Szerinte; annak, amire Mihály céloz, szóval a pénznek, itt nincs semmi jelentősége. Kapta, rászakadt és soha semmi jobbra nem tudta volna fölhasználni, mint kettőjük zavartalan éveinek biztosítá­

sára.

Ezt Mihály tudja, de azért őt mégis za­

varta . . .

Hát nem volt néha mégis boldog?

Igen, d e . . . azért az egész helyzet másként alakul, ha ez a pénzügy nem ingerelné foly­

ton. Ha neki lenne pénze és ő adhatna Eszter­

nek. Hogy őszinte legyen, ez is fokozza mos­

tani nagy zavarát. És — ne haragudjék, de kimondja — valami gyávaságot, felelősség­

től való félelmet kelt benne Eszter állapota.

Felelősség? Ezt Eszter vállalja egyedül.

Aminthogy eddig is vállalt mindent önmaga előtt és a világ előtt is. Azt Hiszi — folytatja kesernyésen — , hogy Mihály csak ürügyet keres, hogy elmehessen. Ha még szeretné, meg tudná bocsátani neki, hogy bizon y. . . ebben

az állapotban sokszor nem a legesztétikusabb jelenség, ő egy kicsit gyenge pszichológus, tudnia kellett volna, hogy a férfi nem érez­

heti át, mit jelent: egy kezdődő élet! Ezt csak az anya érzi, aki máris szinte látja, hallja, dajkálja a benne motoszkáló kis em­

bert.

Hát ez bizony kicsit furcsa — mondja Mihály. Ehhez ő még valószínűleg nem elég érett.

Aztán megint sokáig hallgatnak. Eszter fél- könyökére támaszkodva nézi Mihályt, aki az asztalnál ül, lesunyt szemmel és a térítőn babrál.

— Vetkőzz le talán — mondja végül a lány

— tíz óra elmúlt és félhatkor kell kelned. Nem fogod kialudni magad.

— Úgy gondoltam, hogy talán ruhástól a dívánon. . .

— Nem, nem, csak egész nyugodtan. Engem nem zavar.

Mihály vetkőzni kezd. Lassan fűzi ki cipő­

jét, ruháit szokatlan gonddal rakja rendbe.

Aztán lefekszik az ágyba, amely össze van tolva Eszterével. Hallgatnak. Egymás lélek- zetéti figyelik.

— Elolthatom a lámpát! — kérdi Mihály.

— Hogyne. Ahogy akarod!

Lecsavarja a villanyt, visszafekszik.

A hó bevilágít a szobába. A bútorok néha ijesztő hangossággal pattannak. A kályhában végsőt lobog a tűz.

— Alszol! — kérdi kis idő múlva Eszter.

— Már majdnem elaludtam — motyogja Mihály, pedig éberebb, mint nappal.

Megint megduzzad a csönd, csak Eszter nyugtalan forgolódása suhog a sötétben.

Egyszerre csak elsírja magát. Előbb csön­

desen, aztán lihegve, fulladozva. A fiú néhány pillanatig úgy tesz, mintha nem hallaná. Aztán mégis csak felül és megszólal:

— Istenem. . . hát mi b a j . . . na!

— Nem, semmi — liheg tovább a lány és beliebújik a párnába, mire egész testét rázza az eltorlaszolt sírás.

— N a . . . Eszter. . . igazán. . . na n e . . . — és simogatja a hátát

A lány hirtelen megfordul, átfogja a nya­

kát és lehúzza magához.

— Hát igazán?. . . Igazán itt akarsz hagyni?

— Nyugodj meg, n a ... ne légy gyerek, dehogy, csak . . .

— Hát igazán nem kellek már neked?

Most a kezét csókolja — elrántja: nem, ret­

tenetes, olyan szomorú az egész. El kellene menni, kétségtelenül el kellene menni, mert így kibírhatatlan. De hogy menjen el ezek után?

Nem lehet itthagyni, ilyen kétségbeesetten.

őszintén szólva elhamarkodta a dolgot. Óva­

tosabban kellett volna hozzáfogni. Lassan elő­

készíteni. Már amikor csomagolt, az volt az érzése, hogy elgaloppirozta magát. Viszont ezt sem bírja tovább. Legalább is nem bírja so­

káig.

— Hogyne kellenél — mondja kényszere­

detten. — De azt gondolom, nem ártana, h a . . . A lány újra hangos sírásba fog. Kiállhatat- lan, ezt nem lehet tűrni, az idegeire megy az embernek.

— N a . . . ne s ír j. . . n a . . . igazán nem tu­

dom, hogy mit csináljak — dohog és türelmet­

lenül kalimpál lábaival a paplan alatt.

Zsolt Béla: Házassággal végződik 3

A lány durván átöleli és magához húzza.

Előbb védekezik, aztán ímmel-ámmal mellé­

bújik, begy végetvessen a kínos jelenetnek.

Megborzong: a lány lába hideg, mint a jég.

Nem, most már nem valószínű, hogy a reg­

geli vonattal elutazik.

Felesavarják a villanyt. A lány fáradtan, győztesen mosolyog maga elé, a fiú basai ön­

érzettel nyújtózik mellette. Talán először érzi öntudatosan hatalmát a ráutalt nő felett. Ta­

lán ez az első valóban férfias pillanata.

Eddig a lány szenvedélye sodorta magával, nem ismerte a férfi tragikomikus adási passzióját. Most végre érett férfi, mert nem magának, hanem a nőnek szerzett nagy gyö­

nyörűséget. Ismeretlen biztonság vert gyöke­

ret benne, skrupulusai, gyerekes-proletáros bűntudata és kitartottságának kísértő szé­

gyene elmosódnak benne. Végre-valahára ezen az éjszakán talál sajátmaga előtt is jogcímet arra, mért van együtt Eszterrel. A lány össze­

zsugorodva fekszik mellette, a fejét ráhajtja a mellére.

Most ránéz: nem, azt éppen nem lehet mon­

dani, hogy halálosan szerelmes belé. De rájött a zamatára, ennyi év után, ennyi gépies, mulé- kony epizód után. Eddig legfeljebb kellemet­

len nyomuk maradt benne. Napközben sokszor olyan szorongás fogta el, mint a kölyökbűn reggelein, amikor a szeme alatti árok árulko- dásától félt a diákok nemi életét regulázó ta­

nár vizslatekintetének tüzében. Általában, ed­

dig valahogy súlyos következményekkel fenye­

gető bűnként kísértett a tudata alján a testi szerelem. Másnap sohasem mert valami ko­

molyhoz kezdeni, kerülte az erőstekintetü és határozott beszédű emberekkel való találko­

zást. Abból indult ki, hogy úgyis képtelen helytállni velük szemben, mert éjszaka szelle­

mileg és erkölcsileg kifosztotta magát. Testi törődöttséget, fejfájást, rossz sejtelmeket ér­

zett. Most először volt erős és friss és a gon­

dolatai világosak, szinte fürgék voltak.

De ez a jóérzés hamar eloszlik, mert eszébe jut, hogy mégis csak el kell utaznia. És ha ma­

radna is, a lány állapota miatt úgysem tar­

tana sokáig a kedvtelés. De ezek után mért is utazzék el? Csak azért is terrorizálni fogja.

Kényszeríti, hogy engedelmeskedjék neki.

Az állapotán lehet segíteni, nem ez lenne az első eset. . . És annyi érv szólna mellette. Első­

sorban . . . bármennyire kivonták is magukat a polgári ellenőrzés alól, nem kell túlzásba vinni . . . Aztán a viszonyok, forradalom, bi­

zonytalan kilátások — gyűjti az érveket — és különben i s . . .

És egyáltalában, neki nem kelli, nem keh. . . Eszter most már szinte vidám, mint aki biz­

tos a dolgában:

— Még mindig el akarsz menni?

— Erről majd később beszélünk — mondja Mihály oktató hangon. Most egyelőre más­

ról van szó.

Miről?

Őszinte szeretne lenni, mert nincs értelme, hogy bármit is elhallgasson — kezdi zavartan.

De fél, hogy félreérti.

Nem tudja, mire gondol — mondja a lány nyugtalanul.

Az az érzése — folytatja a fiú zavartan, összevissza —, hogy most nem szabad kockáz- tatniok semmit. Elsősorban az egészségét nem.

És nem szabad elvesztegetni egy évet, mert úgy érzi, most találták meg igazán egymást.

Hogy megvalljai, talán éppen ma este. Legalább azt hiszi, ma tudta meg igazán, milyen öröm, hogy a lány az övé.

Itt elakad Mihály.

Hogy beszéljen világosan — kéri a lány.

S a viszonyok is olyan zavarosak — ha­

darja tovább a fiú bizonytalanul, idegesen ke­

rülve az igazi mondanivalót. —■ Még nem le­

het elképzelni sem, mi lesz ebből a kavaro­

dásból . . . Forradalom, még rosszabb dolgok is következhetnek. Nem szabad elkönnyelmüs- ködni semmit. S főként. . .

Itt elhallgat, kerüli a lány egyre a szemét kereső tekintetét, aztán hirtelen élesen a sze­

mébe néz és száraz hangon, türelmetlen, hatá­

rozott hangsúllyal, rákiált:

—• Nem szabad gyereket szülnöd! Érted]

Nem bírom! Nem akarom! Nem kell!

— Mit akarsz? — kérdi a lány rémülten.

— Ezt. Mondtam — és visszafekszik a pár­

nára.

Eszter felül. A szeme szinte üres. Két kar­

ját átkulcsolja felhúzott térdein.

— Menj el innen! — mondja letérten.

A fiú feltápászkodik. Vállat von. Átmászik az ágyába. N

— Jó — mondja és lefekszik. Behúnyja a szemét, mintha már nem is érdekelné a dolog, mintha el akarna aludni.

A lány továbbra is megmarad pózában és maga elé bámul. Szemközt a mosdó tükréből züllötten, fehéren verődik vissza' a képe. A szo­

bában megnőtt a hideg, a foga vacog, a térdei összeverődnek. De nem veszi észre és mintha arról sem venne tudomást, hogy a szomszédos ágyban fekszik valaki.

Tulajdonképen nincs fölháborodva, csak ir­

galmatlanul szomorú. A benne sarjadzó em­

berpalánta köré már egész mithoszt költött, egy egész életprogramot. Sok banalitásból, az anyaság lírájának közhelyeiből, irodalmi ro­

mantikából, de néha jelentkezett az ösztöne is.

— Egy élet van bennem — búslakodik, de ami­

kor gondolatban konokid és mindenre szántan elutasítja magától a fiú brutális követelését, inkább az áldott állapot romantikus szépségé­

hez és illúzióihoz ragaszkodik, semmint magá­

hoz a gyerekhez. Hogy az életük több tartal­

mat kap, a kapocs még szorosabb lesz köztük

— ahogy ezt általában mondani szokták. És valahogy kárpótolni akarta magát a letagadha­

tatlan csalódásért, hogy a fiú eddig nem mű­

velt csodát, nem alkotott semmit. Igen, ő az alkotás egy nemének érzi a kettejükből éle­

deződ óletecskét. Mihállyal való szerelmüknek kiindulási pontja mégis csak az volt, hogy va­

lami rendkívülit produkál, amivel öt és a sze­

relmét kifelé ünnepélyesen igazolja.

Hát nem sikerült. Lehet, hogy ehhez nem volt eléggé szuggesztív. Talán nem is akarta olyan nagyon és olyan őszintén — állapítja meg mélabúsan. Hagyta magát leszerelni. Igen, hát bevallja: neki jó veit ez a szerelem így is, anélkül is, hogy Mihály feltalálta volna az örökmozgót. És nem is lett volna semmi b a j. . .

Ha most nem sújt le rá ezzel a ridegen fo­

galmazott ultimátummal, ha nem leplezi le magát, hogy mindenáron menekülni akar a kényelmetlenségtől és nem hajlandó a leg­

kisebb áldozatot hozni az idegeivel. Miért kényelmetlen neki? Hiszen ő vállal mindent!

Az ö teste formálódik el, öt fogják szétfeszí­

teni, ő fog keservesen ordítani!

Mihály egyenletes lélekzettel alszik. Ahogy a lány a békés alvóra tekint, még inkább meg­

fekszi a szomorúság. Érzi, hogy tehetetlen vele szemben, aki a konfliktust már el is in­

tézte. Ezt az alvó embert nem tudja meggyőzni arról, hogy nem áldozhatja fel az idegességé­

nek és a gyengeségének, ami neki most ugyan­

olyan életérték, mint a szerelmük.

De mire is akarja rávenni? Most felmerül előtte a nyers aktus. Elképzeli magát egy műtőasztalon: nem, nem, sohasem... Szörnyű­

ség: mint a fogat, mint a vakbelet. . . Hogy tudják megtenni a nők? Bár hiszen megteszik.

Yan egy unokanővére, már tizenhétéves ko­

rában volt viszonya. Kétszer esett át rajta és lányosabb, mint valaha. Nevetve meséli.

Nyoma sem maradt benne. Most. éppen az a nőorvos veszi feleségül, a k i. . . És a barát­

nője francia nevelőnője, szegény lapátfogú Louise. Ö akkor tizennégyéves volt és világo­

san tudta, mi történt vele. Egy bábához járt, szegény, délutánonként az Aréna útra. Ök közben várták a kapu előtt. Egyszer egy óra hosszat fenmaradt. A barátnője magyarázta:

tudod, úgy v a n . . . és most ad be neki valamit és vége.

— Ezt szokták;? — kérdezte ő kiváncsiam

— Hogyne, mindenki ezt teszi.

— Hát akkor mért félnek úgy a lányok?

A barátnője nem tudott válaszolni. Együtt

töprengtek:' ha ilyen egyszerű, csakugyan, mért nem teszi meg mindenki? Jött a kisasz- szony, nem látszott rajta semmi különös, csak egy kicsit sápadt volt és útközben néhányszor elszédült.

Harmadnap éjjel meghalt. Jöttek a rendőr­

ségtől. Faggatták őket: nem tudnának-e útba­

igazítást adni, ki tehette? Az apja a detektí­

vek jelenlétében kérdezte ki: Merre jártatok mostanában?— Amerre szoktunk, a Dunapar- ton és a Váci uccán! — A kisasszony kivel be­

szélt az utolsó napokban? — Senkivel, csak a Katáéit és az Elizáék franciájával. A barátnője sem vallott semmit. Máig sem tudja, mért nem árulta el akkor a bábaasszonyt, összeszorította a száját és ha vassal feszegetik, akkor sem mondta volna meg. Talán, mert ösztönszerűen megérezte, hogy ez az asszonyok ügye, amibe a férfiaknak nincs joguk beleavatkozni.

Hát most sem tűri, hogy Mihály beleavat­

kozzék a legsajátabb asszonyi dolgába. Nem hagyja magát terrorizálni. Ez most már az ő privát ügye, mert Mihály az első pillanatban éreztette, hogy nem vállal vele közösséget. Ez a kis magzat egyelőre nem egyéb, mint az ő testrésze. Mért nem kívánja, hogy. levágassa érte a karját?

Nem. Hát menjen el. Neki megmarad a gye­

rek. Egyedül lesz, de a gyerek csak az övé, senkié másé. Majd ő megmutatja. — Márbele- siklik az álmodozásba, amellyel eddig Mihály alakját szárnyazta fel. S már készen az új életprogramja: a szerelemmel leszámolt, most egyelőre a szülésre és a gyermekhigiéniára vo­

natkozó könyveket fogja tanulmányozni. Az­

tán majd felneveli, boldoggá és produktívvá.

Nem lesz olyan, mint Mihály, aki itt kallódott

mellette, nem csinált semmit, nem tudja mit akar, sejtelme sincs, hová fog kilyukadni.

Most is vaktában, könnyelműen neki akar vágni az ismeretlennek, se terve, se célja. . .

Talán először veszi komolyan kritika alá a fiút, de azért nem alkot róla súlyos ítéletet.

Köbben már sajnálja és enyhítő körülményeket keres mellette. Háború, felfordulás, elgyötört idegrendszer. . . és lehet, hogy ő is sokban hi­

bás. Hát igen, talán jobb lesz, ha elmegy, most már ő is látja. . .

íg y furdalja magát, egymással ellentétes gondolatokkal, hol nekierősödve, hol a kétségbe­

esés fenekén, amíg végre elcsigázva, dideregve hátrahanyatlik és nyakig magára húzza a ta­

karót. Még nem tud elaludni, de már gondol­

kodni sem tud, olyan fáradt.

Arra ébred, hogy a villany ég és Mihály a tükör előtt keféli a fogát. A pincér éppen hozza a reggelijét.

— Hány óra? — kérdi Eszter rekedten. — Előbb nem érti, miért nyüzsögnek a szobában, pincér, lohndíner, szobaasszony. Aztán a tu­

datába sújt:

— Hiszen ez tényleg elutazik! Lehetetlen!

Hiszen ez komolyan képes arra, hogy meg­

te s z i!

— Mihály! — szól fel csendesen.

A fiú megfordul.

— Csak aludj tovább. Ügy-e mondtam, jobb lett volna, ha ma éjszaka máshol alszom!

— Dehogy — szól dideregve Eszter —, hi­

szen. alhatom egész délelőtt!

Mihály felveszi a gallérját, megköti a nyak­

kendőjét. A lány élesen figyeli minden mozdu­

latát. Végre befejezi az öltözködést. Leiil az ágya szélére s felhajtja a kávét, amit az éjjeli- szekrényre tett a pincér. Aztán feláll, pár lé­

pést topog jobbra-balra. Már indulni kellene, de egyelőre még neki is elképzelhetetlen, hogy most egyedül kilép az uccára, a kocsi kiviszi az állomásra, megváltja a jegyet, a vonat el­

indul és többé nem lehet semmit visszacsinálni.

Kilencven kilométeres sebességgel vágtat a vonat, pedig neki egyáltalában nem sürgős a dolog, neki jó lenne lassabban is. M ert. . . mi is olyan sürgős és fontos neki Pesten? Kinek a címét fogja bemondani a kocsisnak?

Na, mindegy. Na, mehetünk — bátorítja magát.

—• H á t. . . búcsúzzunk el, Eszter — és oda­

lép az ágyához. Megáll, várja, mit fog mon­

dani a lány.

Az nem szól, csak hitetlenkedve, csodálkozva néz a szemébe.

— Na — mondja a fiú hamis könnyedséggel

— isten veled! Ha megérkezem, írok, ha ugyan kiváncsi vagy — és nyújtja a kezét.

Eszter tétován megfogja, aztán megszorítja, végül szinte belecsimpaszkódik.

— Hát — mondja a fiú — szóval. . .

A lány kétségbeesetten markolja a tenyerét.

Nem tud szólni, a két ajka szinte összenőtt.

— . . . szóval. . . isten veled.

— Mihály! — pattan ki az első nehéz hang a lány összepréselt száján.

t A fiú úgy tesz, mintha ki akarná tépni a fo­