J.: Milyen volt a politika, a mindenkori politika és a bankszektor viszonya? A korai idôszakban, bármelyik kormányról beszélünk, úgy tûnik rendszeres kapcsolata volt a

Bankszövetségnek a kormányzati szervekkel. Egyeztették a Bankszövetséggel a mone-táris politikát vagy a fiskális politikát? Figyelembe vették a banki közösség véleményét, vagy legalábbis meghallgatták?

S. B.: Én ezt valahol egy kicsit másképp látom. Azt hiszem, hogy a fentiek nem a Bankszövetség és a mindenkori hatalom viszonyát jellemzik, hanem a mindenkori hatalom képviselôinek és a Bankszövetség egyes képviselôinek a kapcsolatrendszerét.

Tehát ha itt nem lettek volna azok a nevek, akikrôl beszéltünk, mondjuk a Pulai Miklós vagy Csányi Sándor, vagy egy-két prominens képviselô, akkor a Bankszövetség önmagában nem lett volna elegendô, tehát a súlyát inkább ezek az egyes képviselôk, személyiségek adták, és nem pedig az a tény, hogy a mintegy 40 bankot képviselô Bankszövetség fontos tényezô volt a ma-gyar gazdaságban. Itt emberekrôl van szó, és nem szervezetrôl, és azt hiszem ez a mai napig is így van.

Emlékszem, többször összehívtak minket a Pénzügyminisztériumba – a Bankszövetség veze-tését – meg a nagy bankoknak a vezérigazgatóit. Elmondta a miniszter, hogy így szeretne, úgy szeretne, a bankok hozzászóltak, de igazából én nem emlékszem, hogy ennek túlságosan nagy hatása lett volna. De nem zárom ki ugyanakkor azt, hogy a színfalak mögött folytak egyezteté-sek különbözô érdekek mentén. A magyar bankrendszernek egy döntô része külföldi kézbe került, és ennek a külföldi kéznek hosszú ideig praktikusan semmilyen beleszólása nem volt a Magyar Bankszövetség életébe, se abba, hogy a Magyar Bankszövetség milyen politikát képviseljen a min-denkori kormányzattal szemben.

M. J.: Szavadat ne felejtsd, de érdekes, amit mondasz, mert már 1993-ban fölmerült, ha jól emlékszem Matthias Kunsch vetette fel, hogy a magyar Bankszövetségnek a kül-földi tagozata alakuljon meg. Pedig akkor még az igazi privatizációnak híre-hamva nem volt. Nagy szünet következett, és 2007-ben én javasoltam, majd az elnökség megbízása alapján létrehoztam az úgynevezett Külföldi Bankár Klubot. Akkor tapasztaltam, hogy a külföldi állampolgárságú bankvezetôk mennyire igénylik, hogy részesei lehessenek ezeknek az ügyeknek. Ma pedig a Bankszövetség elnökségében külföldi állampolgárként jelen van Hendrik Scheerlinck, a K&H vezérigazgatója, Heinz Wiedner, a Raiffeisen Bank vezérigazgatója, félig külföldi állampolgár, Radovan Jelasity, az Erste Bank vezér- igazgatója. Az élet kikényszerítette azt, hogy legyen beleszólásuk. Az egy más kérdés, hogy a meghatározott ideig szóló megbízatásuk nekik más szemléletet tükröz, másrészt ôk a külföldi tulajdonosok érdekeit markánsabban szólaltatják meg.

S. B.: Ez abszolút így van és az egy nagyon jó fejlemény a Bankszövetség életében, hogy a kül-földieknek a beleszólása, hangja is érvényesül. Persze ehhez az kellett, hogy a kormány részérôl a bankokra nehezedô nyomás miatt a külföldi bankok igényeljék, hogy most azért ôk is beleszólhassa-nak. Ettôl függetlenül tartom azt a véleményemet, hogy a mai napig is legalább két úton folyik a kommunikáció, egyrészt ugye a hivatalos, másrészt a félhivatalos, nem hivatalos kommunikáció, ami egyáltalán nem értékítélet, hanem csak a helyzetnek a fölvázolása. A külföldi bankok alap-vetôen azt akarják, amit én annak idején a Citibankban tanultam, hogy legyen „level playing field”, azaz hogy mindenkinek egyformán lejtsen a pálya, vagy hogy ne lejtsen a pálya. Ez sajnos nem egészen így van. Nem így volt, és nem így van.

Lényeges, hogy legyenek idôtálló szabályok, elvek és ezek ne változzanak állandóan, tehát a bankok kiszámítható környezetben tudják végezni a munkájukat. Itt én nem a profitabilitásra gondolok elsôsorban, hanem a biztonságra, hogy külön hatósági vagy törvényi eszközökkel a

ban-kokat ne lehessen, mondjuk ellehetetleníteni, mert az senkinek nem jó, ennek a rossz példáját most látjuk elég világosan.

M. J.: Térjünk vissza a privatizációhoz, ami izgalmas része a történetnek. A bank-konszolidáció lezárásakor az egyik legjózanabb politikai döntés talán az volt, hogy a bankprivatizációt lehetôvé kell tenni. Ebbôl a szempontból lenne érdekes, hogyan láttad a folyamatot?

S. B.: A bankprivatizáció az egy politikai döntés. Tehát a bankok ennek a döntésnek a tárgyai voltak. Amikor én 1995-ben a Budapest Bankba kerültem, akkor már folyt a privatizációs elô-készület, húszegynehány bank vette meg a prospektusát a banknak és abból a végén maradt pár komoly bank. Leginkább két bank volt, amelyik szóba jöhetett, az egyik volt a legnagyobb svájci, a másik pedig az egyik legnagyobb holland. Elôször a svájciakkal tárgyaltunk, az egy nagyon ígéretes tárgyalás volt, sajnos már olyan stádiumban szakadt meg, amikor már arról volt szó, hogy milyen struktúrában alkalmazkodjon a bank a svájcihoz. Tehát egész konkrét, részletekbe menô tárgyalások folytak. De az a tárgyalás sajnos meghiúsult. Utána egy belsô építkezés folyt a bankban, behoztam a McKinsey-t (A McKinsey and Company globális vezetôi tanácsadó cég, több magyar bank átvilágításában vett részt, 2007-ben tanulmányt írt a Magyar Bankszövet-ség részére – M . J .) Magyarországon elôször tanácsadóként és nem csak tanácsadóként, tevô-leges közremûködôként is, hogy a bank átszervezését segítse. Tulajdonképpen az üzleti folyama-toknak az újratervezésérôl volt szó, nagyon hasznosan és azt hiszem, hogy a Budapest Bank még akár a mai napig is élvezi ennek elônyeit. Késôbb a holland bankkal kezdtük el a tárgyalásokat.

A tárgyalás leginkább árkérdésen bukott meg és utána, szinte a semmibôl tûnt elô a GE Capital, a General Electricnek a pénzügyi keze, amelynek megtetszett a bank. Amúgy is terjeszkedett Magyarországon a Tungsram, és több más befektetés révén. Magyarország egyik legnagyobb kül-földi foglalkoztatójává lépett elô, azt hiszem talán most is az elsô ötben benne van. Úgy döntött, hogy jó lenne egy bank is, és az EBRD-vel közösen megvette a bankot. Akkor elég sok támadás érte ezt a privatizációt, különbözô, elsôsorban politikai okoknál fogva. Akkor már Bokros Lajos pénzügyminiszter volt, és nem mindenki nézte ezt jó szemmel. Úgy gondolták, hogy a Budapest Bankon keresztül ôt is lehet támadni a privatizáció miatt. De aztán ez elhalkult, és a bank a portfólióját megtisztítva, tôkehelyzetét rendezve a magyar bankszektornak egy nagyon pozitív szereplôje lett. Talán az elsô volt a bankok között, amely komolyan és érdemben a kis- és közép-vállalati szektorra fókuszált és ez a mai napig is így van. Tehát több pozitív hozadéka volt ennek a privatizációnak. Akkoriban ez azért is volt nagyon pozitív dolog, mert utána rögtön egymás után az OKHB-nek és a Magyar Hitelbanknak a privatizációja is megtörtént.

M. J.: A bankprivatizáció során befektetett külföldi tôke megtérülése több év után, 2000-ben kezdôdött el. Rengeteg beruházást, számítástechnikai fejlesztés hajtottak végre, így 2000 és 2006 között volt az az idôszak, amikor a bankok az európai átlagnál magasabb nyereség rátával dolgoztak, de ha a reál ROE-t nézzük, hosszú évekre vissza-menôen egyáltalán nem volt itt olyan extra profit, amirôl manapság beszélnek.

S. B.: Egyáltalán nem. Az európai átlagnál magasabb nyereség ráta azért volt, mert a koc-kázat is az európai átlagnál magasabb volt Magyarországon. De azért a privatizáció azt is jelentette, hogy a magyar banki vezetô generációnak a nagy része ekkor szocializálódott, tanult és nôtt fel.

M. J.: A Postabank bukásával kapcsolatban folyamatosan különbözô összegek jöttek elô, hogy 100 milliárd, 150 milliárd forint kellett. Lehet azt tudni, hogy ténylegesen mennyi pénz kellett ahhoz, hogy konszolidálják a Postabankot?

S. B.: A pontos összeget nem ismerem, de több mint 200 Mrd forint felett van. Amirôl azt kell tudni, hogy ez 1997 és 2000 között történt, vagyis ez az összeg a mai árakon, mondjuk, olyan 350 milliárd körül lehet. A banküzemnek és a könyveknek a rendbehozatala megtörtént, ettôl még sajnos a bank nem lett nyereséges, mivel folyamatosan estek ki a csontvázak.

A banküzem szerencsére mûködött, és így visszatekintve, szerintem érdekes módon az egyik legjobban mûködô banküzem volt Magyarországon. De nem tudták a veszteséget megszûntetni, állandóan újabb és újabb veszteségforrás jött elô és ezért kellett mindig valamifajta módon tôke-emeléssel, vagy más megoldással az államnak a bank segítségére sietni. Ez volt az indítéka an-nak, hogy a privatizációt a 2002-ben a hatalomra kerülô kormány elhatározta.

Ekkor hívtak meg a banknak a privatizációra való fölkészítésére. Azt tapasztaltam a korábbi két privatizációnál, hogy ha a menedzsment nagyon a privatizáció irányába mozdul el, szinte csak azzal foglalkozik, akkor azt a banküzem és a bank mûködése sínyli meg. Ezért kellett egy különálló, csak a privatizációval foglalkozó belsô szervezetet létrehoznom. Tanácsadóként alkal-maztam a McKinsey-t, akivel én korábban a Budapest Bankban dolgoztam. Azt a feladatot tûztem ki nekik és a bank vezetésének, hogy 2003 közepére nyereségessé kell tenni a bankot. És ez sikerült, egyrészt a költségoldali megoldásokkal, egy 20%-os létszámleépítéssel. Másrészt a lakossá-gi hitelezésnek a fölfutása akkor erôteljesen melakossá-gindult az egész országban és erre mi is tudtunk energiát fordítani, elég sikeresen. Így 2003 harmadik negyedévére a bank nyereséges lett. Akkor, már 2003-ban elkezdôdtek a privatizációs tárgyalások a bankokkal, sikeres volt a meghirde-tés, megint csak 6-8 nagybank jelentkezett, Magyarországon jelenlevô bankok is, többek között az MKB, az OTP és a Budapest Bank. De a nyertes a végén a 100 milliárdot meghaladó árral az Erste lett.

M. J.: Mivel három bank privatizációja kapcsán szereztél tapasztalatot, ha mérleget